BENKŐ KÁLMÁN

A mi Társulatunkat megalakító hazai művészek ezeken a szempontokon kívül mész-szebbre is tekintettek. A személyes érdekek fölé tudtak helyezkedni s kezdettől fogva az a legfőbb cél lebegett előttük, hogy a Társulat szervezésével a magyar művészet ügyét a nemzet ügyévé avassák.

A Társulat évtizedeken át pusztán a maga erejéből volt kénytelen ellátni azokat a fontos művészeti érdekeket, melyek gondozására más országokban régi hagyományok jogán az állami hatalom bőséges forrásokkal rendelkezik. A Társulat tisztán és egyedül a hazai közönségnek alig ébredező, szórványos művészetkedvelésére volt utalva s mégis képes volt magára vállalt nemzeti feladatának érdekében szervezni és tömöríteni a társadalmi tényezőket s meg tudta szerezni a szükséges feltételeket, hogy a magyar művészet itthon és külföldön — a nagy nemzetközi kiállításokon — teljes erejében érvényesülhessen.

Ily nagy nemzeti faladatok a hasonló társulatok működési körénél sokkal szélesebb alapon szervezett társadalmi munkásságot követeltek. Ezért választották művészeink a Társulat élére a közélet vezérlő férfiait. Ezért bizták a szervezés és a vagyoni kezelés tennivalóit azokra, kik ahhoz hivatásszerűen náloknál jobban értettek. S a folytonossá vált közreműködésnek volt igen üdvös eredménye az, hogy ezen a réven a Társulat kebelében mindig többen és többen jutottak el a művészeti törekvések megértéséhez s lettek azoknak lelkes és önzetlen munkásaivá.

Azok között, kik minden szereplési vágy nélkül, a művészet szeretetéből fakadt nemes buzgósággal, önzetlenül szentelték ide-jök és munkásságuk nagy részét a Társulat javára, harmincnégy éven át volt Benkő Kálmán egyike a legérdemesebbeknek, a hálás elismerésre legméltóbbaknak.

Ő maga került minden feltűnést ; kitért az elismerés, az ünneplés elől. Éveken át volt a társulat igazgatója és előtérbe helyezett állásában szinte szürkének mutatta magát. Csak a társulat tisztviselői s az igazgatóság tagjai, szorosan vett munkatársai tudták azt, hogy szép csöndben mennyit dolgozott ő a Társulat és a művészek érdekében. S csak akik közel állottak hozzá, ismerték szellemének gazdagságát s érezték szívének melegét.

Az utóbbi években gyakran hangoztatta, hogy előrehaladott kora miatt visszavonulni szándékszik és azt kérte, hogy válasszanak helyébe más igazgatót. De mikor aztán az osztatlan bizalom újra felé fordult, a hosszú évek során vérévé vált ragaszkodás a Társulathoz erősebbnek bizonyult s nem tudott tőle megválni. Csak a kérlelhetlen halál fosztotta meg Társulatunkat szeretett igazgatójától. Alig telt el a Társulat félszázados fennállásának évfordulója, utolsót dobbant Benkő Kálmán nemes szíve, mely a magyar művészetért oly melegen lüktetett.

Mikor a Társulat ötvenéves történetét megírtam, csak szűkszavúan emlékeztem meg róla, mert attól kellett volna tartanom, hogy érdemeinek felsorolása kellemetlenül érinthetné. Éveken át voltam vele gyakori érintkezésben a Társulatnál. Bizalmas barátságban állottunk, de a maga dolgairól, személyes ügyeiről sohasem hallottam beszélni. Nem volt ez álszerénység nála, inkább vele született előkelő tartózkodás. Érdemeit szinte elrejtegette. Nekünk nincs többé okunk azokat elhallgatni és sírjából felszínre kell hoznunk, mint a víz mélyében rejlő drágagyöngyöket, az ő egyéni kiválóságának nemes vonásait. Hálás kegyeletünket rójjuk le azzal és hivatkozhatunk az ő rokonszenves példájára, hogy amit ő tett a magyar művészet javára, az másokat is az ő követésére serkentsen.

Ritka szép, egyöntetű és értékes életet élt Benkő Kálmán. Magas kort ért el, bár, hányan vannak, kik még azontúl is testi és lelki erőben töltik el az élet alkonyát. Csak végső betegsége gátolta meg abban, hogy kedvelt foglalkozásait változatlanul folytassa. Mert Benkő Kálmánnak jellemző sajátsága volt, hogy mindig hű maradt magához, a maga fajához, érzésben, gondolkozásban s külső megjelenésében is. Férfiasan szép magyar ember volt ő, volt valami a lényében a régi jó táblabiró világból, egyszerű, keresetlen s mégis nyomban megnyerő modorában, természetes, minden erőltetett rá-tartóságtól ment s mégis tiszteletet gerjesztő tartásában. Jellemrajza szinte magától értetődő, ha rövid néhány vonásban származásával és életpályájával megismerkedünk.

Ősei a székelyföldön, Háromszék megyében voltak birtokosok. Benkő József, a sokoldalú tudós író, kiről gróf Mikó Imre könyvet írt, 1798-ban megerősíttette régi magyar nemességét, mely a háromszéki Árkosról vette előnevét. Benkő Kálmán atyja is ott, a székelyföldön, Kézdivásárhelyen született, de kora ifjúságában elköltözött. Bécsben az egyetemen, később a hohenheimi mezőgazdasági híres iskolán képezte magát. A negyvenes években herceg Esterházy lévai uradalmainak igazgatója volt. Fia, Benkő Kálmán Léván született, 1843 szeptember 16-án. Középiskoláit ott és Pesten a piaristáknál végezte, miután atyja is nyugdíjaztatása után odaköltözött. A pesti egyetemen szerezte meg a jogtudori oklevelet s később letette az ügyvédi vizsgát is. Korizmics Antalnak, atyja benső barátjának tanácsára 1870-ben a Magy. Földhitelintézet szolgálatába állott. S itt említem fel mindjárt, hogy hazánk e legelőkelőbb pénzintézetében elérte a legmagasabb állást, 1898-ban igazgatóhelyettes, 1907-ben egyik igazgató lett. Nem tartozik ránk, hogy földhitelintéz'eti működését méltassuk. De illetékes elismerésben részesült az, hogy Benkő Kálmán alapos jogi ismereteivel, minden kicsinyességtől mentes előkelő gondolkozásával kétségtelenül hivatott volt arra, hogy az intézet élén állott kiváló férfiak, Korizmics, Csengery s társaik szellemében állását méltóan betöltse.

Minket közelebbről Társulatunknál kifejtett tevékenysége érdekel. Nem emlegette azt sem, hogy a művészet berkeiben nem volt ő járatlan, mikor a Társulat kötelékébe belépett. Még gimnazista korában Léván kezdett rajzolni tanulni, egy Vietorisz nevű festőtől, kit ott művésznek tartottak. Pesten járt Ma-rastoni festészeti akadémiájára s ott olajban festett is. Az ilyen tanulás nem vész el nyom nélkül s ha Benkő nem is folytathatta később, az is magyarázza művészeti dolgokban kifejlett ízlésétfs ítéletének biztosságát.

A hetvenes évek végén a Társulat anyagi helyzete megromlott s közel volt a bukáshoz. Fölépült az Andrássy-úti műcsarnok. A szomszédos telken elkészült a Társulat bérháza a Zeneakadémia befogadására. Tre-fort, az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter nagy jóakarattal segíteni akart a Társulaton azzal, hogy a Zeneakadémiáért és a Műcsarnok földszintjén elhelyezett Iparművészeti Múzeumért aránylag nagy évi bért fizetett az állam részéről. De még ez sem használt, rnert a Műcsarnok és a bérház együtt 940.000 koronánál többe került, — a társadalmi adakozás 228.000 koronát meg nem haladt, úgy hogy a Társulat terhes tartozásait fedezni nem volt képes. Ipolyi Arnold püspök, a Társulat új elnöke, az 1880 március 14-én tartott közgyűlésen megnyitó beszédében elpanaszolta, hogy milyen helyzetet talált s nyíltan hozzátette, hogy : „...az Önök elnöksége és választmánya egyes tagjai sajátjukból nagyobb összegek előlegezése felajánlásával igyekeztek ideiglenesen e hiányt pótolni ..."

A válságos helyzetnek másik oka volt az, hogy a Társulat szerződést kötött a bécsi művészi sokszorosításra alakult társulattal az Országos (Eszterházy-) képtár remekműveinek rézmetszetekben és rézkarcokban való kiadására, ügy hogy a társulat fedezte a költségek felét s tagjai részére évenkint 4—5 metszetet kapott. Kétségtelenül igen becses vállalkozás volt ez, csakhogy nem tartozott Társulatunk feladatainak körébe, mert a Társulat nem a régi, hanem az egykorú magyar művészet érdekében jött létre. Ezek a különben értékes lapok a Társulat tagjai körében nem találkoztak tetszéssel, az általános ízlésnek fejlettebbnek kellett volna ahhoz lennie s a tagok száma aggasztóan csökkent.

A társulat viszonyainak romlása a szükséges egyetértést teljesen megzavarta. Minden oldalról követelték a Társulat gyökeres reformját. Az anyagi válságnak és heves összeütközéseknek e korszakában lépett a Társulat kötelékébe Benkő Kálmán. Már 1878 július 5-én választották meg a Társulat ügyészévé. Köszönő levelében kijelentette - s ez a bevezetés mennyire jellemző volt az ő egész társulati tevékenységére — hogy 240 forint évi díját nem szándékszik felvenni ; az első évben abból 200 forintot alapító tagságára ajándékozott a Társulatnak, 1880-ig kiegészítette azt 1000 forintra s azzal a Társulat pártfogó tagja lett.

Pedig sok munkát végzett kezdettől fogva. 1879-ben főleg ő szövegezte a Társulat alapszabályait s még ugyanaz évben az ügyrendet is.

Ekkor kapta a Társulat, csekély változásokkal még ma is érvényben levő szervezetét. Ennek a szervezetnek az a lényege, hogy a társulat öt szakbizottságának előadóiból alakul az igazgatóság - mondjuk a Társulat felelős minisztériuma — összes ügyeinek, a reá bízott nagy művészi érdekeknek kezelője. Az igazgatót és a helyettes igazgatót az előadók közül választják. A művészeti és a kiállítási bizottsági tagok előadói csak művészek lehettek. A mű-vásárló, a jogi és a gazdasági bizottságok előadóinak választása ilyen korláthoz nincsen kötve s a dolog természete szerint jogi és gazdasági előadóit a Társulat nem a művészek közül, hanem az e szakban elismert tekintélylyel bíró és egyszersmind a művészet iránt érdeklődő férfiak sorából választotta.

Nem igen ismerik szélesebb körben a Társulatnak ezt a szervezetét, pedig csak annak keretében lehet kellő világításba helyezni a társulati előadók önzetlen fáradozásának igazi értékét. Megbecsülhetetlen szolgálatot tettek ők, a legtöbben szerényen megőrzött inkognitóban, a Társulat és közvetve a magyar művészet felvirágoztatásának érdekében. Magok a munkából csak a terhes részt vállalták, azzal a nemes örömmel érve be, hogy a magyar művészet oltárán áldozhattak. Ők magok nem vártak soha ezért elismerést, annál több okunk van rá, hogy koronkint róluk is megemlékezzünk. Amikor Benkő Kálmán a Társulat vezetésében részt kezdett venni, azok közül, kik azóta, szintén elhaltak, ott voltak: báró Lipthay Béla, ki oly sokat buzgólkodott a főváros és különösen a Gellérthegy szépítése érdekében s a többek közt a Nemzeti Kaszinóban is ő indította meg a művészi alkotások vásárlását; Takács Lajos, az Ált. Hitelbank vezértitkára, aki csattanó ötleteivel gyakran oldotta meg a művészi csetepaték gordiusi csomóját. Éveken át hetenkint legalább egyszer kijártak ők az igazgatóság esti üléseire. A Társulatnak csak legszűkebb körében ismert odaadással és fáradozással vettek részt a közös munkában. A Társulat ellenőri tisztét Grötschel Imre, az orsz. központi takarékpénztár vezérigazgatója vállalta el, ki a Társulat számadásainak és könyveinek rendszeres vezetésével tüzetcsen foglalkozott s azzal jutalmazta magát, hogy a magyar művészeknek választékos alkotásait vásárolta meg a Társulat kiállításain.

Ezekkel a vele rokonérzésű férfiakkal találkozott Benkő Kálmán a Társulat igazgatóságában.

Miután Kisfaludi Lipthay Kornél lemondott igazgatói állásáról, - - melyre csak addig vállalkozott ügyszerető készséggel, míg a kiélesedett ellentétek elsimultak - 1884 március hó 14-én Keleti Gusztávot, a művészeti bizottság előadóját választották meg a Társulat igazgatójává és Benkő Kálmánt, a gazdasági bizottság előadóját, helyettes igazgatóvá.

Ezeknek a lelkes férfiaknak lehet nagyrészt köszönni azt, hogy a Társulat anyagi viszonyai rövid idő alatt rendbejöttek. A békés fejlődés nyugodt és eredményes évei következtek. A Társulat gépezete zavartalan és gyümölcsöző munkát végezhetett. A tagok száma rohamosan emelkedett. A kiállításokat évről-évre gazdagabb és magasabb színvonalú tartalommal lehetett rendezni. A Társulat 1882-től kezdve nagy áldozattal minden jelentékeny nemzetközi kiállításon önálló magyar osztályt szervezett s értékes összeköttetéseket biztosított a külföldön is a magyar művészet részére. Igazi gyönyörűség volt ez évek folyamán a Társulatnál szívvel, létekkel dolgozhatni a magyar művészet javára. Művészi élet pezsdült fel a fővárosban s annak sűrűn látogatott tűzhelye az Andrássy-uti műcsarnok volt. A közönség bizalma és rokonszenve növekedő anyagi gyarapodással járt a Társulat művészeti céljaira. Vagyonának gondos és a jövő fejlődésre is számító kezelésében Benkő Kálmánnak, a gazdasági bizottság előadójának lelkiismeretessége és bölcs előrelátása érvényesült.

De az ő vezető tevékenységének súlya az 1895 május 17-ét követő évekre esik. Ezen a napon lelt ő, a választmánynak ritka egyértelműséggel nyilvánult bizalmából a Társulat igazgatója. Ez a bizalom idővel nemhogy csökkent, hanem még bensőbbé vált.

A nobile oflicium egész feladatkörét senki nálánál komolyabb lelkiismeretességgel és finomabb tapintattal nem tudta volna betölteni. Ahogy ő gyakorolta az igazgatói hatalmat, arra teljesen ráillett a "fortiter in re, suaviter in modo" jelmondata. Sohasem erőszakolta a maga nézeteit. Különösen a művészek részéről szeretettel és jóakarattal fogadott minden véleményt és minden óhajtást, sőt minden panaszt és támadást is. Ő maga sohasem volt türelmetlen, vagy érzékeny.

Ha néha megesett, hogy a szóharcok hevében igazságtalan vádakkal illették, szelíd, jóindulatú és elnéző mosolylyal, férfias nyugalommal válaszolt mindig úgy, mintha a legudvariasabb kérdést intézték volna hozzá. S haragtartó senkivel szemben sem volt. Nem egy példa volt rá, hogy azt, aki megbántotta, csak olyan jó szívvel segítette, mint a legbuzgóbb hívét.

Volt idő, amikor legmagasabbra csapkodtak egymásra a lelkiismeretlenül felizgatott és könnyen fellobbanó művészi szenvedélyek, akkor szinte gondviselésszerű volt az, hogy Benkő Kálmán kormányozta az Országos Képzőművészeti Társulat hajóját. Elfogulatlanul haladt el a pártoskodás árja fölött s a Társulatot, a magyar művészetnek ezt a viharedzett erőgyűjtőjét, sértetlenül óvta meg a jövő nemzedék számára.

Kiváló szónoki tehetsége, meleg és megnyerő hanghordozása, egyenes, meggyőző érvelése nem tévesztette el hatását. De ő nem parádézott vele. Csak akkor vett részt a vitában, ha a Társulat érdeke megkövetelte. Őrt állott mindig, hogy hevenyészett ötletek, lármásán sürgetett fantasztikus reformeszmék széjjel ne robbantsák a Társulat kipróbált kereteit. Az újításokat késleltette addig, míg a nézetek ki nem forrtak és meg nem értek. A kellő formába aztán az ő szervező tehetsége öntötte azokat, azzal a törekvéssel, hogy a művészek óhajait kielégítsék.

Így valósult meg 1899-ben a Magyar Képzőművészek Egyesületével létrejött szerves szövetkezés.

A hosszas tárgyalásokat ő vezette a most már tíz évnél hosszabb időn át igen üdvösnek bizonyult nagyjelentőségű megoldás felé.

Ennek a megegyezésnek eredménye volt a Társulat alapszabályainak megváltoztatása, mely szerint mindaddig, míg az Egyesület joggal képviseli a magyar képzőművészek -festők, szobrászok és építőművészek — összességét, mindaddig a Társulat választmányának művésztagjait az évi közgyűlésen csakis az Egyesület kötelékébe tartozó művészek választhatják, kik egyszersmind a Társulat tagjai. Az addigi kiállítási és művészeti szakbizottságok helyébe az egyesületi művészek által választott festészeti, szobrászati és építészeti szakbizottságok léptek. Az igazgatóság ezentúl nem öt, hanem hat tagból áll s ezek közül három csak művészek által választott művész lehet.

Ezt a javaslatot a Társulatnak 1899 április 23-án tartott közgyűlése elfogadta. A terjedelmes indokolás is Benkő Kálmán mesteri tollából eredt. Érdekes kútfőt szolgáltat az művészeti viszonyaink fejlődésének megértéséhez. Mert Benkőnek gondos mérlegeléssel szövegezett javaslata a Társulat keretében a művészeknek teljes autonómiát biztosít; minden művészeti érdekű kérdésben s különösen a kiállítások rendezésében a kizáróan művészekből álló Egyesület választottjai teljesen függetlenül járhatnak el, anélkül, hogy a Társulatnak szerves kapcsolata az egész magyar társadalommal változást szenvedett volna.

A Képzőművészek Egyesületének belevonása a Társulat feladatainak körébe Benkő Kálmán indokolása szerint "az esetben fogja hazai művészetünknek, mint elsőrangú kulturális célunknak érdekeit szolgálni, ha művészeinknek önállósított működéseit a testületi szervezkedésük útján magok között, saját erejökből kifejlesztett egészséges közszellem fogja irányítani.

Eddig "... nem annyira művészeti, elvi, mint személyi kérdések voltak a közgyűlési meglepetések okozói. Társulatunknak következetes közvetítő működése, mely egyaránt hivatva van arra, hogy a művészet érdeke melleit a művészetszerető magyar társadalomnak ehhez fűződő érdekeit szolgálja, nem tűri a kísérletezést, nem tűri a felkapott irányok szerint változó alkalmi többségek felforgató törekvéseit..." Azért tulajdonított oly nagy fontosságot ennek a szövetkezésnek, hogy Társulatunk a művészek összeségével azonosíthassa magát. Hogy a művészi autonomia a Társulat keretében szabadon érvényesülhet, azt csattanóan igazolja az 1907-ben megvalósított további újítás, mely szerint a kiállítási "független jury" a társu-tat szerveivel nem is áll többé semmi kapcsolatban.

A Társulat ötven éves múltjáról írván, részletesen ismertettem az "Orsz. M. Képzőművészeti Társulat művészi segély- és nyugdíjalapja" létrehozását és gyarapítását, azzal kapcsolatban a Gellérthegy alján a műtermekkel ellátott háznak felépítését. Meg kellene mindazt ismételnem most is, ha terem volna reá, mert ennek a nemes célú intézménynek gyarapításában, rendeltetésének törvényhozói bölcseséggel megalapozott meghatározásában rejlik Benkő Kálmánnak talán legnagyobb érdeme.

Zajtalanul, a művészekkel mindig a legteljesebb egyetértést keresve és ápolva, igazgatói működésének tizenhét éve alatt eszményi próbáját adta annak, hogy a nemzeti művelődésnek ezt a nagy fontosságú nobile officiumát hogy kell hiúságtól és szereplési vágytól menten, tisztán az ügynek javára betölteni.

Minden kitüntetést és ünneplést még sem háríthatott el magától.

1899-ben "a magyar művészet érdekében kifejtett önzetlen munkásságáért" a vaskoronarend harmadik osztályát, 1910-ben pedig a m. földhitelintézetnél szerzett nemzetgazdasági érdemeiért a kir. udvari tanácsosságot kapta meg.

S egyszer megtörtént - - a vaskoronarend adta rá az alkalmat - - hogy a Képzőművészek Egyesülete, 1899 február 10-én, fényes bankettet adott az ő tiszteletére. A konkolyhintés még javában folyt akkor s jelentősége volt azért annak, hogy a magyar művészek színe-java éppen őt, a békés összetartás megtestesítőjét ünnepelte.

A lelkesült fölköszöntésekre Benkő Kálmán az ő szokott közvetlenségével válaszolt.

"Nemrégen - mondta többek közt - kissé zajosabb összejövetel után egy kedves művésztagtársam afelett való csodálkozásának adott kifejezést, hogy hogy is lelheti kedvét valaki, akinek fűtött szobája s biztos vacsorája van, abban, hogy olyan téren munkálkodjék, hol számára a pár szál virág mellett bizony sok sok tövis is terem? Hiszen igaz, a fűtött szoba és az otthon többet ér a tövisnél. De az, aki csak az otthonát szereti, nem kap ám -- ilyen vacsorát. És aki komoly törekvéssel halad a maga útján, annak nem igen fájnak a tövisek. Művészetünknek és művészi életünknek kétségkívül sok baja van, elmondhatjuk, hogy ezeket a bajokat sokkal többen keresik, mint amennyire sietnek rajta segíteni. Ha a dolgok mélyére tekintünk, azt látjuk, hogy ezekért a bajokért senkit okolnunk nem lehet. Ott van a forrásuk a magyar társadalom átalakulásában és kifejlet-lenségében, amelyből azok az időnkint felmerülő disszonáns hangok fakadnak. Kétségtelen, hogy ezeket a bajokat orvosolni nem tartozik a könnyű feladatok közé... Ezt csak a társadalom a maga egészében teheti. Ebben a közös nagy munkában mindenki, ha még oly csekély is, sikerrel közreműködhetik. Ennek a zajtalan; tevékeny munkának szerény, de hűséges napszámosa vagyok én is s mint ilyennek kétszeresen becses és drága a művészek szeretetének, ragaszkodásának és bizalmának ez a megnyilatkozása..."

Ezek a kedélyes szép szavak akkor hangzottak el, mikor a "kissé zajos összejövetelek" és.a "disszonáns hangok" ilyen kíméletes, szinte gyöngéd elbánásra alig voltak érdemesek. De Benkőt éppen azért jellemzik, mert ilyen felfogással, ilyen érzéssel és ilyen jóságos életbölcseséggel tudta ő elsimítani a művészi életet zavaró személyes viszályko-dásokat.

Ilyen volt ő minden téren, egész ember a maga nemében.

A Magyar Földhitelintézet évi jelentése azt mondja többek közt róla, hogy amikor a végrehajtási osztályt önállóan vezette,

"... nemesen érző szívéből fakadó mély emberszeretettel párosult igazságos eljárásának nagy része van abban, hogy az intézet, a törvényadta kivételes eljárást teljes szigorral a legritkább esetben alkalmazta..."

Lehet-e szebb oldaláról bemutatni egy pénzintézetnek igazgatóját? s valójában díszére válik magának az intézetnek, hogy ilyen elismeréssel adózott az emlékének.

Benkő Kálmán egyike volt az első gellérthegyi lakóknak. A déli lejtő magaslatán épült az ő dupla fedeles, tömör pillérekre boltozott verandával ellátott háza, mely nem annyira városi villa, mint valamely falusi úri lak benyomását kelti. Remek kilátása volt a hatalmas Dunára, a vámház felé a főváros háztengerére s a nagy magyar síkságra. Szép, kiterjedt kertjét nagy szeretettel gondozta. Ritka fa- és bokorfajokat, szebbnélszebb virágokat természetimádó művészies kedvteléssel válogatott össze s ápolgatott maga körül. Verandájának boltozatára az ő meghitt s vele rokonérzésű barátja, Lotz Károly festett bájos allegóriákat. Szobáinak falait szintén Lotztól való három pompás képpel, azonkívül magyar művészektől finom hozzáértéssel vásárolgatott igen becses gyűjteménnyel ékesítette. A három Markó, Mészöly, Liezen-Mayer, Kelety, Ligeti, Ebner, Spányi, Aggházy, Pállya, Ujváry, Komáromi-Katz képeit, Senyéi bronzszobrát, a kuruc trombitást láthatjuk ott, mint annak tanúságait, hogy otthon is a magyar művészettel kívánt élni benső vonatkozásban. Nagy tökéletességgel foglalkozott a fényképezéssel is. Csak kivételesen mutogatta gyönyörű felvételeit.

Így osztotta meg az idejét a Magyar Földhitelintézet, a Képzőművészeti Társulat és gellérthegyi szép otthona - - kertje és virágai - - között. Esemény volt, ha máshol is megjelent. Otthonában a boldogság akkor vált teljessé, mikor Lukács Antalnak, a Földhitelintézet volt igazgatójának nagy műveltségű legidősebb leányát nőül vette. Utolsó két évtizede a legszebb, a leggyöngédebb: házastársi viszony zománcától megkapta az életnek azt a teljességét, mely az olyan nemesen és melegen érző lélekben, milyen az övé volt, még fokozottabb ösztönzést fakaszt, hogy mentői több jót tegyen a maga hatáskörében.

Hónapokig tartó szenvedés után ez év március 1-én hunyta le örökre szemét.

Gellérthegyi kedves otthonából utolsó útja is a Műcsarnokba vezetett. Ravatalát a társadalom színe-java állta ott körül. A Földhitelintézet elnökén kívül a Társulat és az Egyesület nevében művészek búcsúztatták megható beszéddel. Őszinte visszhangja volt ez az összes művészek érzelmeinek, kiket ő oly melegen szeretett.

Harmonikus lelkivilágának szépségét vitte magával a magyar művészet kultuszába. Hogyne szerették volna őt a művészek, hol találhattak volna hivatottabbat ügyeiknek elintézésére.

Szinte megszoktuk, hogy az nem is lehet másképp. S talán ezért nem is mérlegeltük eléggé az ő igazgatói tevékenységének rendkívüli értékét. De most, hogy a halál kiragadta körünkből, egyszerre érezzük a veszteség nagyságát. Arra kell szüntelenül törekednünk, hogy a magyar művészet ügye csakugyan a nemzet ügye legyen s a magyar társadalom életrendjében olyan nélkü-lözhetlenné váljék, mint a levegő vagy a kenyér. Nem szabad elejtettünk ennek a törekvésnek eddigi eredményeit s az országos Magyar Képzőművészeti Társulat ötvenéves hagyományait lelkes kitartással folytatnunk kell tovább. A Társulat szervezete a művészek s a társadalom közreműködésére jövőre is minden alkalmas eszközt kínál. Csakhogy az emberén múlik, tudja-e azoknak kellő hasznát venni. S felmerül az a kérdés, váljon a mi művészeink igyekeztek e magokhoz vonzani, vágyaik, törekvéseik megértésébe belevezetni a magyar társadalom ifjabb nemzedékéből otyan jelesebb férfiakat, kikre számítani lehessen, ha a régiek lassankint kimúlnának, kikre megnyugvással lehetne bízni a Társulat ügyeit? Egy második Benkő Kálmánt nehéz lesz találni. De a magyar művészet és a magyar művelődés érdekében csak azt lehet kívánni, hogy az ő nemes példája soha el ne halványuljon.

TANULMÁNY
FERENCZY VALÉR RAJZA

AZ UJSÁG
BORUTH ANDOR RAJZA

AZ ABLAKNÁL
GÓTH MÓRIC RAJZA

TANULMÁNY
KOSZTA JÓZSEF RAJZA

FALUSI LAK
VÉSZI MARGIT ALGRAFIÁJA

RUDNAY GYULA VÁZLATKÖNYVÉBŐL