Tizenegyedik évfolyam, 1912    |   Hetedik szám    |    p. 270-277.
 

 

A TIZEDIK NEMZETKÖZI KIÁLLÍTÁS VELENCÉBEN

Az olasz művészetnek szentelt negyven terem, hat külföldi nemzet ugyanannyi pavillonja, ötvenkét kollektiv kiállítás, ezer és ezer kép, többszáz szobor: ez a most záruló tizedik velencei kiállítás számok szerinti mérlege. E kiállításoknak annyi fényes próbát kiállóit szervezői évről évre új programmot tudtak adni, új feladatokat állítani. Az ezévi kiállításnak a kollektív gyűjtemények adják meg sajátos jellegét. Félreértett művészi törekvések jutnak igazsághoz, elfeledett nagyságok érnek feltámadást, érett művészek mutogatják izmaikat, ifjú tehetségek lépnek a deszkákra.

Az új programm már a nagy kiállítási épület hatalmas centrális termében, az egész épület belső művészi kiképzésének kiindulási pontján elevenen domborodik ki. Az oldalfalakon, amelyeken azelőtt Giulio Aristide Sartorio hirdette a maga generációjának művészeti hitvallását, egy fiatal velencei festő, Pieretto Bianco dicsőíti most a lagunák városának tevékeny újraébredését. Négy óriási vásznon és tíz kisebb mezőn szólaltatja meg a harsonát. Velence munkás jelenéből két jellemző képet ragad ki: a régi műemlékek lábraállítását — mintegy kísérő zenéül az új campanile nagyszerű feltámadásához — és a régi Velence becses hagyományaként ma újra virágzó kereskedelmet és ipart, dicsőítve azt a Velencét, melynek kikötőjében egykor az Európába hozott összes keleti árúkat megvámolták, s melynek hajógyáraiban ma a reményteljes déli vizekre induló kolosszusok acélpáncéljait kovácsolják. Velencéről az ifjú velencei szinte áradozással nyilatkozik meg, aminek patetikus színezés a főhordozója. A vén falak izzanak a lenyugvó nap sugarainak tüzében, s előttük deklamálva kiabálnak a munkások vörös, sárga és kék zubbonyai. Kár, hogy a formák nincsenek összhangban a színezéssel, egyhangúak, a csoportok nem mozgalmasak, csak szaggatottak. A program-mot adó s egyúttal díszítő szerepet betöltő nagy vásznak azonban kétségkívül biztató ígéretet rejtenek magukban, amit különös örömmel kell üdvözölni oly országban, hol a nagystílű díszítő festészet mostoha sorban sínylődik.

Két olasz művész retrospektiv gyűjteményét foglalja magában a kiállítás, a Cremonáét és az Avondoét. Az egyik forradalmár a figurális festészetben, a másik újító a tájkép festésben.

Ideje volt, hogy a Tranquillo Cremona művészetét hiteles és összhangzatos kollekció-ban mutassák be az olasz fiataloknak és az idegeneknek. Cremona az olasz művészet megelőző generációjának egyik legfontosabb alakja. A múlt század második felének olasz művészete számos újítót termelt, akik hatalmas lépésekkel juttatták előre a fejlődést. Nagy részük csak arra szorítkozott, hogy külföldi irányokat otthonosítson. A Cremona újításai azonban szervesen nőttek a honi földből, az ő forradalma immúnis volt idegen hatásoktól. Bizonyos értelemben ő volt az olasz Szinyei Merse. Újításainak előhírnöke a csak nemrég fölfedezett Carnevali (máskép il Piccio) volt, akinek különálló és a maga korában figyelemre nem méltatott művészi irányát megtermékenyítette, kifejlesztette annak minden lehető konzekvenciáját levonta s iskolát csinált belőle. Függetlenül a franciáktól folytatta fénytechnikai tanulmányait, a művészeti lét misztériumát nem a tárgyakban keresve, hanem a környezetükben, a formákat módosító légkörben és fényben.

A KÉT UNOKATESTVÉR TRANQUILLO CREMONA FESTMÉNYE
A KÉT UNOKATESTVÉR
TRANQUILLO CREMONA FESTMÉNYE

Művészi fejlődése első korszakában a Hayez történelmi romanticizmusának rideg formulái szerint dolgozik, amint azt a kiállításon szereplő két képe, a híres Romeo és Julia s az unalmas Solymár tanúsítja, melyeknek csak történeti jelentőségük van. Második korszakát 1863-ban festett, Marco Pólót a tatár khán előtt ábrázoló vászna képviseli. A kép egészséges naturalizmusában iskolatársának, Faruffininek kétségtelen hatása jut kifejezésre. A naturalizmus ekkor még csak derengett Olaszországban, s éppen csak a Faruffini és a nyomába törekvő fiatal Cremona műveiben. E naturalizmus azonban különböző volt a Courbet brüszk, mellbevágó naturalizmusa tói, mindenesetre közelebb állt a Madox Brown, a Hunt, Millais irányához, amelytől azonban szintén teljesen független volt. Ami benne épp olasz volt, a Masaccio, Ghirlandaio vér-ségén olasz: a nagyvonalúság, a formák szent komolysága, az hiányzott a francia naturalizmusból, de, ha halványan is, megvolt az angol praerafalitáknál, mint az egészséges firenzei quattrocentistáknak angol vászonra vetett árnyéka.

A SZERELEM CSÖNDJE TRANQUILLO CREMONA FESTMÉNYE
A SZERELEM CSÖNDJE
TRANQUILLO CREMONA FESTMÉNYE

Harmadik, tudatosan újító, érett korszakáról egész sereg festmény beszél akiállításon. ízek egy egész más Cremonáról Beszélnek,. aki eredetiségében megnőtt, de egyszermind egyoldalúvá lett. A fizikai lét illúzióját legmeggyőzőbben fölkeltő fény rezgésének kutatása közben az élet legegyszerűbb megnyilatkozásaihoz fordult, ami motívumaiban - - a felületes szemlélő előtt nem ritkán unalmas banalitássá sülyedő - egyhangúságra vezetett, mint pl. első vízfestményein, de ami később alkalmat adott pszichológiai elmélyedésre, mint a hasonlíthatlanul bensőséges Olvasó nőn (Leggitrice). E két végzet között olykor szinte keresetten delikát színezésű jelenetekkel és arcképekkel, máskor csapongó, rendszertelen, de itt-ott talán darabos alkotásokkal találkozunk. Tehetségét érett egyen-súlyozottságban mutatja be Dechamps asz-szonynak csodás arcképe, a Két unokatestvér és az Anyai szeretet, míg utolsó műve, a Borostyán az új lírai kifejezési mód meghódításának - - ha nem is teljes meghódításának - - zseniális törekvése.

E forradalmi munka gondolkodóba ejti az embert. A Cremona lelkes törekvésének voltak jó következményei, mint a Bistolfitól, Rossótól és Troubetzkoytól képviselt olasz impresszionisztikus szobrászat. De voltak rossz fejleményei is, mint a technikai nyerseség, melytől kivált a lombardiai iskola még ma sem tud szabadulni. A művészetben a nagy forradalmi elvek csak azoknál szülnek kielégítő eredményt, akik zsenijük lángjával fölperzselik a túlzó kinövések kusza ág-bogát. Aki nem akar a túlzás és a föltűnni vágyás sivár terméketlenségébe esni, az a művészeti újításoknak rendszerint nem túlságosan nagy és végeredményében semmiesetre sem merész, tartós életre hivatott lényegét teszi sajátjává.

Vittorio Avondo nem volt forradalmár, miként Cremona. Az 1836-ban Turinban született művész egyike volt azoknak, kik a Calarne meleg formulákba kényszerített akademiz-musa ellen a fontainebleaui iskola nagy tájfestőinek naturalizmusát ajánlották gyógyszerül. Óriás sem volt, mint Fontaneri, de finom érzékű művész, aki feljuthatott volna a művészet magasabb zónáiba, ha a régiségek iránti szenvedélye oly korán le nem győzte volna, benne a művészt. Műkedvelő volt a szó legjobb értelmében. A természet szépségei iránt gyöngéden költői érzékkel bírt, s azok kifejezésében finoman leszűrt tudás segítette, amivel mindig könnyen meg tudta hódítani a maga művészi készsége számára az újítók vívmányait. Művészetének kitűnő dokumentumait gyűjtötte egybe a kiállítás. Első művei közt a római campagna egy szinte ártatlanul átérzett tanulmányával találkozunk. Majd Signorinire és Corot olasz tájaira emlékeztető szintetikus tanulmányok következtek. Sirokkó a római campagnában c. művében adja először egyéni stíljét, melyet Daubigny és Fontaneri hatása előzött meg közvetlenül. Gattinara vidékét ábrázoló képével szinte elébe vág a francia impresszionizmusnak. A Lombard síkság és a normandiai partvidék pedig munkásságának zenitjét képviselik. A kiállítás legfinomabban átérzett, legkönnyebb, leg-légiesebb művei ezek. S ebben valóban első az olaszok között. E kiállítás jelöli ki először helyét az olasz festészet történetében.

A két elhunyt nagyság mellé számos élő olasz festő és szobrász kollektív kiállítása sorakozik. A művészek kapva-kapnak az alkalmon, hogy művészetüket mennél teljesebben, mennél nagyobb számú alkotásban mutassák be a közönségnek, de sokan nem is számolnak az ezzel járó veszedelmekkel. A kivételes művész megnövekedve kerül ki az ily gyűjteményes kiállításokból, de a kisebb, az átlagos tehetség legtöbbször hajótörést szenved a kemény próbán. A legszerényebbek művész pályáján is fölcsillan a szerencsés inspirációnak egy-egy pillanata, amelyek csak a legnagyobbak tehetségét termékenyítik meg szüntelenül, csak a legnagyobbak őrzik meg munkájuk zömében, egész munkásságukban a nívót. E tétel helyességét kérlelhetetlen ridegséggel bizonyítja be ez a kiállítás, így kétségtelen, hogy oly művészek, mint Beppe Ciardi, Felice Carena, Giacomo Grosso, Ettore Tito, Filippo Carcano egyénisége revelációként fog hatni a közönség nagy részére, sőt még talán a kritika egy részére is, de kiábrándulást fog okozni a Cesare Maggi felületes és meggyőződésnélküli könnyedsége, a Lino Selvatico fakó arcképeinek egy formasága és kétségbeejtő üressége, a Milesi mesterkélt technikája, az Angelo Dall'Oca Bianca bántó hanyagsága, a Gaetano Previati "poétikus álomlátásainak" unalmasán ismétlődő trükkje.

Már csaknem harminc esztendeje, hogy az akkor húsz évesnél alig több Giacomo Grosso Az őrültek zárkája, c. festményével föltűnt. Nem volt múló diadal, a kép ereje és hatása ma is változatlan. Az izmos tehetségű művésznek ma is legtöbb tudással, legmegrázóbb drámaisággal megkomponált képe. Mellette függ Atyjának arcképe, melyben van valami rembrandti, nem is annyira a talán esetleges tónus fátj'olosságánál, mint inkább a megalkotás erejénél, s az atmoszférái értékek pontos Jemérésén alapuló mintázásnál fogva Grosso azonban ez ismert két főművéhez - - melyekre méltán büszke maga is - másokat, kevésbbé ismerteket, vagy egyáltalán ismeretleneket is csatolt, melyekben a piemonti művész mint közvetlen és őszinte naturalista mutatkozik be. Kevésbbé szerencsés azon képeiben, melyeknek díszítő célzatuk van, s melyekben a kifejezés eleganciáját keresi. Az ily feladatok nincsenek szabva tehetségéhez, így Szűz Máriát a Golgotán ábrázoló nagy vásznán a rutinirozott rajz és az üde színezés nem feledteti a kompozíció hidegségét és az arckifejezések ürességét. A történeti és vallási költőiség más hajlamokat igényel. Grosso azok közé tartozik, kiknek a valóság közvetlen és gyors benyomásaira van szükségük, kiknek a megfontolás nem válik javukra. Tehetségének megfelelő eredményeket csak olyankor ér, midőn meggondolás nélkül realista tud lenni, midőn benyomás és művészi megtestesítés között csak akkor nem a lehető legkisebb az időbeli távolság, ha ezt a benyomás ereje annullálni képes.

A piemonti Felice Carena még nem talált teljesen egyéniségére, de fiatai még, s bizonyosan rátalál. Valami tragikus líraiság jellemzi művészetét, aminek sejtelmes fénykezeléssel, máskor pedig fölfokozott színskálával ad kifejezést, itt ott Carrierere, majd Böcklinre és Stuckra, s az olasz Sartorióra emlékeztetve.

Beppe Ciardi néhány év óta a fiatai olasz táj festők első sorába küzdötte föl magát. Főként a venetoi Lagunát és földet megéneklő képei erős tehetség megnyilatkozásai.

Fogyatkozása azonban, hogy műveit elsieti. Nincs oly képe, mely kevésbbé összegző előadással ne nyert volna művészi tartalomban. Elsuhanó felhők árnyaitól borított, ezüstös szürke és föld-tónusban játszó fensíkjai szelíd költőiséget sugároznak, de a szcenikai vázlatnál ritkán jutnak tovább. Piszkos felhőfoszlányokkal terhes, tompa tónusú egei gyakran kellemetlenül hatnak. Nagyobb elmélyedés, átgondoltabb kivitel műveinek optikai hatását és poétikus varázsát egyaránt fokozná.

Nem csoda, ha az egyéni kollekciók ily nagy száma mellett a különféle művészek elszórt műveit magukban foglaló termek nem túlságosan gazdagok nagy nevekben és nagy alkotásokban.

Az 1911-i római nemzetközi kiállításon oly pompás gyűjteménnyel bemutatkozott Antonio Mancini Velencében kevésbbé szerencsésen szerepel. Hat képe motívumban és dekorativ tartalomban teljesen azonos egymással: mosolygó női alakok, a háttérben a fény és árny nagy lendületű csapongásait izoláló zöld foltok tartják pórázon. A hangsúlyozás megszokott erélye mindegyiken megnyilatkozik, de hiányzik belőlük legjobb műveinek fényes színbeli összhangja, s e helyett nehéz fcs-téktömcgek, rossz távlat, kellemetlen krétás-fehér foltok jellemzik őket.

A nagyhírű Boldininak egyetlen képe -egy arckép - - fölényes technikai készségről tesz tanúságot. Bazzaro ismétli megszokott nyers és krétás impresszióit, Bersani sárgászöldbe játszó, szinte anyagtalan tájait, Fragiacomo mély laguna-költészetének ismert verssorait. Sacheri megint csak a vizén tükröződő nap, hold és csillagok motívumával áll elő, Protti a női intimitások köréből ellesett, s kétségkívül delikátul megfestett apró jeleneteivel. Innocenti kifogástalan eleganciával s túlzottan fölbontott színekkel festett képeinek változatlan újabb lenyomatait adja. Marius de Maria fáradhatatlanul meséli tovább az öreg falakba és alvó vizekbe szerelmes fény történetét, írja át látható jegyekkel a hold halk zenéjét, a színeknek a békesség, a magány, a melankólia vezérszólamain fölépülő harmóniáit.

DORIA-PAMPHILI HERCEGNŐ KÉPMÁSA PIETRO CANONICA MŰVE
DORIA-PAMPHILI HERCEGNŐ KÉPMÁSA
PIETRO CANONICA MŰVE

Viszonylag kevés az olasz művek közt a szobor. Leonardo Bistolfi, a római Viktor Emánuel emlék mesterkélt és barok "Áldozat" csoportjának gipsz eredetijét állította ki. Domenico Trentacosta a nemesen mintázott Halott Krisztus aktját, Nicola D'Antino harmonikus hatású, kecses Ifjúját mutatja be. Legjelentősebb a Pietro Canonica szobrainak csoportja. Canonica a női és gyermeki szépségnek éles megfigyelője, az egyéni jellem mélyen járó keresője, a márvány finom megmunkálásának pedig legelső rendű mestere. Arcképei mellett, melyek nevét Európában ismertté tették, egy Pietát, egy Keresztre feszített Krisztust és egy síremléket küldött ezúttal Velencébe. A kis Vigo leány síremlékénél szebb emléket aligha állítottak még a bimbóban letört gyermekségnek. A sablonos angyalokkal és unott allegóriákkal manipuláló olasz síremlékszobrászat megújhodását jelenti, s visszaterelését ahhoz a fennkölt realizmushoz, mely a Kr. e. V. századi attikai sztélákat halhatatlanokká tette.

SÍREMLÉK PIETRO CANONICA MŰVE
SÍREMLÉK
PIETRO CANONICA MŰVE

Okosan tették, hogy a külföldi művészek többé-kevésbbé jelentékeny műveit is egyénenként csoportokba sorozták.

De alig egy évvel a nagyszabású római kiállítás után, melyen az összes nemzetek addig alig tapasztalt lelkesedéssel vettek részt, merész volna az állítás, hogy a velencei kiállítás megfelelő szintetikus képet nyújt arról, ami ma az európai művészet terén történik.

Közepes az angol pavillon, melyben néhány megkésett futuristának gyermekes erőlködései alig tarthatnak igényt érdeklődésre. Díszhelyen Gerald Moirának nagy dekorativ vászna függ; a mester a középkori jelenetektől tért ide, a Modern Londonnak valőrökben egyensúlyozás nélkül, de nem kevés ízléssel megfestett ábrázolásához. Alfréd East Angliai völgye gyöngébb a kiváló tájfestő többi műveinél, Waterlow Nyári délutánja sem nyújt megfelelő fogalmat szerzőjének rafinált palettájáról. Fekete, levegőtelen a La Thanque Ligu-riai hegysége, James Henry Keleti kikötője sem ad többet elfogadható impressziónál.

Szegényes benyomást tesznek a figurális festők is. Greiffenhagen szürke Arcképe finom tónusa dacára sem ér föl előbbi munkáinak szintjéhez. Arthur Hacker Tücske egyszerű akadémiai tanulmány. Shannon Daphne és Chloeja is bizony meglehetősen gyönge.

A kis német pavillont négy művész tölti meg. A középső teremben Fritz Erlernek, az Olaszországban először harmadéve nagy figyelmet keltett bajor festőnek a Wiesbadeni Kursaalba szánt dekorativ vásznaihoz készült kartonjait és néhány arcképét találjuk. A Négy évszakot ábrázoló kartonok bonyolult szimbolizmusa nem egész világosan van kifejezve, folthatásuk azonban elsőrendű. Az arcképeken rajta van az új német iskola nyers szabadosságának bélyege. A rendkívül termékeny Ludwig Dettmann velencei kollekciójával semmi újat sem árul el tehetségéről. Adolf Hengeler, a Böcklin és Stuck pogány ideálizmusa és a Thoma kissé nyárspolgária-san idilli szentimentálizmusa között hullámzó motivumaival arról tesz újabb bizonyságot, hogy a nagy tehetségektől megállapított művészeti ideálokat a kisebbek is követhetik, anélkül, hogy utánzóknak kellene lenniök. A Hans von Bartels hollandi jelenetei és tengeri tájképei harmonikus tehetség kellemes megnyilatkozásai.

A szuggesztív erejű, de már magát ismétlő Ferdinand Knopff, Opsomer és Laermans mellett csupa kisebb kaliberű festővel találkozunk a belga pavillonban. Se az Opsomer, se a Laermans most kiállított művei nem érik el a megelőző velencei és a római kiállításon látott alkotások nívóját. Laermansnak kivételes sikere volt Rómában az öreg Breughelre emlékeztető Vakjával, melyben megrázó erővel szimbolizálta a saját maga közelgő tragédiáját, a legnagyobb tragédiát, melyet festővel a sors játszathat. Most kiállított képei közül a Hajnal a legjobb, művészi tartalom tekintetében igen közel áll a tavaly Rómában látott Temetőhöz.

Emlékezzünk még meg futólag a svéd pavillonról, melyben az északi tájak sajátos költészetét férfias bátorsággal, sok lelkesedéssel s épp annyi technikai fogyatékossággal előadó Anna Boberg asszony, az egyetlen kiállító: s elérkeztünk a tizedik velencei mostra két legnagyobb eredményéhez, az igen szerencsésen installált francia és az újabb jelentékeny nemzetközi sikert arató magyar pa-villonhoz.

A Lucien Simon, Gaston La Touche, René Menard és J. E. Blanche műveitől elfoglalt francia pavillon a kiállítás legérdekesebb része, annak dacára, hogy a latin faj legkiválóbbjai közé tartozó négy festő művészetét csak hézagosan mutatja be, s távolról sem nyújt teljes képet Franciaország mai művészeti helyzetéről. A középső nagy teremben mintegy harminc képben tanulmányozhatjuk a való benyomást épp oly gyorsan és élénken, mint erővel teljesen megrögzítő Lucien Simon hatalmas művészi egyéniségét, mely a Nyári estében fejeződik ki legszerencsésebben. A két évtizedet felölelő alkotások alig árulnak el tárgy- vagy kifejezésbeli változást, de annál jelentékenyebb technikai fejlődés perspektivá-ját tárják elénk. Első vásznain tónustanulmányokat folytat, egy időre egységes sárgás színbenyomás visszaadásában állapodva meg, később a fény foglalkoztatja, de a tárgyi tartalom művészete tekintetében mindig ugyanaz marad. Az első modorát képviselő Breton körmenet, s legutolsó étappeját jelző Breton tánc, a Fogadás a műteremben és a vázla-tossága dacára erőteljesen jellemzett. Hímzőnők között a szín- és fényfelfogáson kívül semmi különbség sincs.

Blanche, a ragyogó kolorizmusában a XVIII. századi nagy angolok nyomában járó, finom és könnyed arcképfestő egyre mélyebb tüzű és fénylőbb színekre törekszik. Velencében kiállított művei azonban nem érik el a Thaulon-család emlékezetes arcképének festői frissességét. Azért most is örömünk telik az angol koronázás jeleneteiből merített, színben kissé nyers, de közvetlen, élénk impresszióban és előkelő tónusban tartott dekorativ vásznaiban.

René Menard, a klasszikus tájkép egy eredeti típusának megteremtője. Vöröses arany tónusban úszó klasszikái tájain mélázó poézis és elmélyedő történeti ünnepiesség nyilatkozik meg. Kár, hogy itt kiállított vásznainak egy része csak másolata régi híres dolgainak, az eredeti finomságai nélkül. De ezeken is megvan a felfogás, a vonal és szín nagy-szabásúsága. Szóval annyi, amennyi egy nagy művész szellemének dokumentálására épp elegendő. Menardnál senki sem fejezte ki jobban és az eszközök nagyobb ökonómiájával a latin és hellén tájak költői tartalmát. A lemenő naptól megaranyozott romokat tükröző tengeri képei zöldes párákkal itatott éggel utolérhetetlen hatást tesznek. Az olasz államtól a római modern képtár számára kiszemelt, tónusban kimondhatatlanul finom Opálos tengere szinte már nem is festmény, hanem antik gemmák és drágagyöngyök színlátománya.

Menardral merően ellentétes művészi egyéniség Gaston La Touche, a Watteau és a Fragonard kecses, vidor, nem ritkán modoros, s legsajátabban francia tradícióinak folytatója. A XVIII. századi franciákat ülteti át a francia festészet mai technikájának argotjába.

Merészség volna állítani, hogy a magyar pavillonban most bemutatott művek tiszta képet adnak az új magyar művészetről, mely rendszerint legjellegzetesebb megnyilatkozásaival szokott a velencei biennális kiállításokon megjelenni. Ezt nem is lehetett várni és kívánni alig egy évvel a római kiállítás után, mely genetikus kapcsolatban bemutatta a modern magyar lélek legtipikusabb képviselőit: a XIX. sz. művészettörténet legnagyobbjai közé elkönyvelt Munkácsy t, akinek művészete a magyar faj nagy morális erejéről tesz tanúságot, a mélázó Paál Lászlót, a nagy természettel nyílt szemmel és sugárzó meleg szívvel szemben álló Szinyei Mersét, aki fajának eredetiségre, új, irányító tettekre való rátermettségét bizonyítja be kétségbevonhatatlant a világnak és a mélyre látó Thorma Jánost, akinek megrázó tragikumú képeiből mintha a magyar múlt sok keserű sóhaja törne elő. És mégis a Maróti eredeti magyaros pavil-lonjában ötletesen elrendezett magyar kiállítás a nemzetek versenyében ezúttal is a legelső helyek egyikét foglalja el. A mostani velencei kiállítás általános programmjának megfelelően csak kevés mű és kevés név szerepel benne, csak néhány művészegyéniséget mutat be, fejlődésüket legjobban jellemző művekben. A válogatást azonban kitűnően végezték, helyes szempontok szerint, ízléssel és tapintattal.

A Kőrösfői-Kriesch temperaképein sokan kifogásolták a túlságos mélyen elrejtett jelképességet. Nehezen értik meg azok, akik előtt ismeretlen a pompásan viruló magyar népművészet. Ennek naiv és lebilincselő szavát ülteti át a gödöllői mester a modern festészeti líra nyelvezetébe. Úgy a pavillon külső mozaikjain, Aquileja ostromán, Attila kardján, Kupa vezéren, Imre hercegen, Kolozsváry szobrászmesteren, Balassa Bálinton, mint a belül kiállított képeken új életre kelti a régi magyar legendákat és mély jelentésű szimbolikus alakokat kreál. Mindnyáján a tartalom, a jelentés a fő, a technika is ennek rendelődik alá, csudálatosán simul a festőnek látszólag naiv, de valójában mélyen spirituális látományához. A modern piktura bonyolult színes fényproblémái közepeit, amikor már-már elvész a festészet tulajdonképeni és végső célja, és amikor már-már elfeledtették velünk, hogy a technika nem pótolhatja a gondolatot, ez az ember nem vesztette el fejét. Mikor a piktorok túlnyomó többsége üres technikai bravúrokkal (és sokszor bizony csak stiklikkel) vív szélmalomharcot a dicsőségért, ő a magyar nép nagy és bús legendáit éli át, regősöknek a távol ködén átszűrődő énekét neszeli. Minden művészi egyéniségnek sajátos rajz- és színezésbeli modora megfelel azon eszme jellegének, melynek felfedezését a természet reá bízta. És minden igazi egyéniség műveiben a maga világról való felfogásának érzékelhető jelképét adja; s a maga szempontjából mindegyik az igazságot adja, bármennyire különbözzenek is az eredmények. Egy Michelangelótól rajzolt kezet nézve, melyen a csont és izomrendszernek minden titka föl van fedve, helytelen volna szemrehányással illetni Tinto-rettot, hogy kezeit nem a valóság részletes és türelmes megfigyelése, hanem a maga lobbanékony leikéből diktált hirtelen és pillanatnyi gesztus benyomása alapján, kevesebb alapossággal, de épp oly őszintén rajzolja meg. Világos, hogy a mély kontemplációba zárt művésztől látott emberi formák nem lehetnek azonosak azokkal, melyeket a minden legkisebb külső változás iránt izgalmasan fogékony művészlélek él át. Ezek meggondolása után még nagyobbnak fogjuk látni a Kőrösfői művészi jelentőségét, aki látszólagos elrajzolások és naivnak és primitívnek tetsző formai egységek árán is ki meri fejezni eszmei megérzéseit.

A magyar pavillonban kiállított tájképekben a legkülönbözőbb művészi temperamentumok szólalnak meg. Imponáló a Poll Hugó biztos tudása, aktjain és színes népviseletű alakjain a fény rezgő reflexeit mesteri kézzel helyezi el. Kosztolányi Gyula, a kis városi utcák csendes, méla költészetét szólaltatja meg. Mannheimer Gusztáv virtuóza a meleg, perzselő színfoltoknak. Szlányi Lajos a hatalmas hegyek világának józan igazmondója. A művészi vérmérséklet e sokféleségét a közös föld inspiráló ereje és az újabb francia festészeti törekvések hatása nivellálja, melyek némelyekhez közvetlenül jutottak, aminek dokumentuma Nyilassynak a Millet Angelusától függő Pihenő parasztok c. vászna, mig másokhoz e hatás kerülő úton érkezett: gondoljunk a Paál László révén a barbizoniakhoz csatlakozó Magyar — Mannheimerre. De ha a legtöbb új magyar festőt szorosan fűzi is egymáshoz a közös francia iskola, ahol elvégre is csak a modern festészet helyesírását tanulták meg ők épp úgy mint más nemzetbeliek, ennél még szorosabb köteléket teremt köztük a közös föld, a közös környezet.

ARDUINO COLASANTI

 

KÖRÖSTÁRKONY THOROCZKAY PÁL RAJZA
KÖRÖSTÁRKONY
THOROCZKAY PÁL RAJZA

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003