Tizenegyedik évfolyam, 1912    |   Tizedik szám    |    p. 401-407.
 

 

EMLÉKEZÉSEK A MÚLT SZÁZADBÓL

I. MÜNCHEN A PILOTY-KORSZAKBAN.

A múlt század régi patriarchális München városát, az Isar-parti művész Athént, egy szeptember végi délután pillantottam meg először. A délutáni nap arany sugaraiban -fürdott az Isar völgye, mikor a gross-hessellohi Isar-hídon átrobogott a vonat s az ősrégi Frauen-Kirche tornya München házai felett szemembe ötlött.

Jámbor jóindulatú hordár vezetett a Neuhauser-Strassén a Spaten-vendéglőbe, útközben megmutatva a képzőművészeti akadémia régi épületét.

Első utam odavitt, megtudakozni Wagner Sándor királyi tanár lakását. Barabás ajánlólevelével kopogtattam be hozzá, még akkor este.

Csinos szobaleány nyitott ajtót és bevitte levelemet a szalonba urának, honnét zongora s ének hallattszott ki. Wagner szívesen fogadott s megnézve magammal hozott rajzaimat, ajánlotta, hogy az antik-teremben gipsz-minták után rajzoljak.

A másik magyar piktor, kit Münchenben felkerestem, Szinyei-Merse Pál volt a Piloty-iskolában. A híres Piloty-iskola helyiségéről egész más képet alkottam magamnak, s mikor Szinyei mindent megmutatott, talán említettem is neki csalódásomat. Ő szokása szerint jóízűen mosolygott. Roppantul érdekes színes vázlatokon dolgozott en plein-air, tanulmány és természet utáni vázlatai markáns ellentétben álltak a többi tanítvány munkáival. Szinyei említette, hogy Dósa Géza, Wagner-tanítvány szintén Münchenben van s találkozhatom vele estefelé a Probst-kávéházban. Ez volt abban az időben a müncheni művészek törzskávéháza. Itt találkoztak naponkint kicsinyek s nagyok. Az akadémiai tanárok közül Schwind és Ramberg báró törzsvendégek voltak; különösen Schwind, Kaulbach mellett egyik legnagyobb rajzoló művésze Münchennek, szeretett itt olykor-olykor kedélyesen évődni Pilotyval és tanítványaival.

Jellemző mondását emlegetik Schwindnek egy ilyen kávéházi beszélgetés alkalmából. Piloty panaszkodott, hogy milyen nehéz megfelelő történeti tárgyat találni alkotásaihoz. Ugyan hadd el, szólt közbe Schwind, neked mégis könnyű, kiveszed a lovagcsizmát a ruhatárból és festesz hozzá valami szerencsétlenséget. (Du nimmst an Stiefel und inaist an Unglück dazu.)

A mondás azért éles és találó, mert Pilotynál a fődolog mindig a kosztüm volt s a cselekvény és benső élet csak másodsorban következett.

Szinyei már említette Dósának, hogy keresni fogom és alig hogy beléptem a kávéházba, hónom alatt a rajz-mappával, elém jött és megszólított.

Roppant kedves, finom, rokonszenves volt egyénisége, modora, viselkedése. A legszívesebben felajánlotta segítségét s jó tanáccsal szolgált mindenben. Említette, hogy az idő estende hűvös s ne járjak ilyen könnyen, sőt mikor mondtam, hogy csak pár negyedóra előtt fürödtem a hideg Isarban, nagyon aggódott és megigértette, hogy többé ilyet nem teszek.

Megkérdezte, merre jártam, mit láttam s mindenben szíves készséggel utasított, magyarázott. Az asztalnál ott ültek Liezen-Mayer, Szinyei és az öreg Weber Ferenc. Mint afféle fiatal diákgyerek, erős véleményeket hangoztattam mindenről és ők jóakarólag mosolyogtak a naiv megjegyzéseken.

Elmondtam a többi közt, hogy reggel megnéztem a híres Kaulbach műtermét, hol egy ráncos képű zöld ernyős öreg házmester babrált és tipegett. Mikor megkérdeztem, hogy szabad-e körülnézni, megengedte, de megkérdezte, hogy mi vagyok, azt feleltem, festő. Erre ifiúrnak szólított (Persze házmester, gondoltam magamban) és véleményemet kérdezte a műteremben látható rajzokról s képekről. Én persze nagy kegyesen kioktattam az öreget, ez szép, ez jó, ez sikerült, ez nem sikerült, az öreg folyton, mintha mosolygott volna. Végre az ajtóhoz kísért, hol én zsebbe nyúlva, nagy kegyesen két hatost akartam neki adni, de ő nem fogadta el s egy közeli lépcsőn felment az emeletre.

Harsogó kacagásban tört ki a társaság. Nem tudtam mire vélni, végre Weber megmondta, hogy az én öreg házmesterem maga Kaulbach volt, a híres akadémiai direktor.

Az esetet elbeszélték a többi művészeknek is és így ezen a réven mint a Kaulbach borravalós ifiurát ismertek a Probst kávéházban.

Az 1869. év május havában nyílt meg a második nagy nemzetközi műkiállítás Münchenben a Glaspalastban.

Magas művészi színvonal s gazdagság tekintetében csak a bécsi világkiállítás képzőművészeti osztálya hasonlítható ehhez a kiállításhoz.

A francia képzőművészet a maga teljességében egy retrospektiv kiállítással kapcsolatban vitte a vezérszerepet.

A tizenkilencedik század romantikusai élükön Delacroix-val, Ingres és iskolája, Dela-roche, Ary Scheffer, Couture, Cogniet, Horace Vernét, Troyon, Géricault, a retrospektiv-ben, míg Cabanel, Gérôme, Deveria, Boulanger, Gustave Doré, s a barbizoniak közül Millet, Corot Rousseau, Courbet (a híres "kőtörőkkel") álltak az érdeklődés központjában. A belga s hollandi művészek színe-java s az angolok a legteljesebb elismerésben részesültek.

A müncheni művészet akkortájt még a Pilotyzmus jegyében egyrészt, másrészt a Kaulbach által képviselt rajzoló iskola elvei szerint kereste boldogulását.

Voltak egyes önálló kiválóságok, mint például Ádám Ferenc (a csatafestő), Böcklin, Schwind s a nagyon izgékony Müller Viktor (ki nagy feltűnést keltett Hamletjével); a tájfestők közt Schleich és Lier, mint az Isar-Athén elismert matadorai: éltek és működtek.

Közöttük s mellettük többé-kevésbbé elismert, törekvő s igen jól kereső művészi had, le egészen a vásári képeket gyártó becsületes családapák nagy tömegéig, éldegélt csendes nyugalomban, egyaránt fogyasztva a sört s a festéket. Amint az életük csendes folyását semmi nagyobb fellobbanás vagy kutató vagy nem zavarta, épp úgy művészetük is a már megtalált csapáson haladt, a szokásos motívumok s eszmék feldolgozását eszközölve készen talált szellemi sablonok segélyével.

Mivel mindenki meg volt győződve (a művészek nagy átlagát értve), hogy mást vagy jobbat lehetetlen alkotni, teljes megnyugvással s bizonyos nyárspolgári önérzettel állították ki s adták el képeiket s írták javukra szellemi könyvvitelükben a műkereskedőknél elért sike-recskéiket.

Böcklint egy igen-igen okos bolondnak tartották, mondogatva, hogy ha Schack báró s még egy pár ilyen különcködő fráter nem segítené, bizonyosan éhen halt volna tehetsége s tudásának ellenére is.

Müller Viktort szenvedélyes természete miatt nem kedvelték (bár párisi sikerei imponáltak), sőt határozottan ellenséges indulattal viseltettek iránta azok, kiknek kávéházi viták alkalmával bebizonyította szellemszegény mivoltukat.

A Piloty-iskolát nagy pékműhelynek nevezte, hol bár hébe-korba különlegességek is süttetnek, de nagyban és egészben a zsemlye- s kifli-típus dominálja a termelés átlagát.

Még ma is élénken él emlékezetemben ama meleg szeptembervégi nap reggele, midőn először léptem át az életemben egy ily nagy tárlat küszöbét.

A hatalmas termek imponáló nagy vásznakkal s a kisebb helyiségek az intimebb alkotások gazdag tömegével szinte elkábítottak. Ténferegtem jobbra-balra, többször visszatérve a nekem nagyon tetsző képekhez. Az Eszterházy-képtárt jól ismertem s az itt lévő nagy mesterek műveit s a kiválóbb alkotásokat megszokva; önkénytelenül is ezeknek színvonalát alkalmaztam a képek megítélésénél.

Előszeretettel viseltetve a romantikus és fantasztikus tárgyak iránt, ezeket rendesen túlbecsültem; sokszor töprengve azon, hogy miért nem kapott egy ilyen nagyszerű kép kitüntetést.

Ebbéli nézeteimet Dósa Gézával közöltem, kérdést intézve hozzá e szerintem igen fontos dologban.

Negyedik látogatásakor a kiállításon találkoztam vele a francia osztályban.

Ő éppen Courbet "Kőtörőit" tanulmányozta, amelyen ott volt a réztábla (Medaille erster Classe). Őszintén megvallottam, nem értem, hogy miért kapott ez a közönséges kép (persze én a tárgyat értettem) kitüntetést.

Ő mosolyogva annyit felelt: "Nézze meg jobban, talán magától is kitalálja".

Távolabb mentem a képtől s egy darabig nagy komolyan szemléltem.

"— Tudom már - - szóltam neki, - talán azért, mert süt benne a nap, de hiszen (tettem hozzá naivul) odakünn is süt a nap.

- Az igaz,-- felelte ő --hogy odakünn is süt a nap, de idebenn, melyik képen süt olyan sorvasztó, tikkasztó erővel, mint ezen a Kőtörőkön?

A másik francia teremben egy kis szürkés kép előtt állottunk meg Millet-nek egy kocsma-interiéur-jén két pálinkázó paraszttal.

Ismét "Medaille erster Classe". Furcsa, töprengtem s kérdeztem "hát ezt miért jutalmazták?"

Talán, hogy úszik a szobában a rossz füstös levegő s a két paraszt mintha beszélne egymáshoz.

- Eltalálta — felelt erre és aztán beszélni kezdett tónusokról, közvetlenségről, a megjelenés igazságáról és sok minden egyébről. Nagy figyelemmel hallgattam, de keveset értettem meg belőle igazán, teljesen ismeretlenek lévén előttem a festés alapfogalmai gyakorlati szempontból.

Courbet ez időben Münchenben tartózkodott s a régi Pinakothékában Rembrandt egyik híres önarcképét másolta. Sokan bejártak megnézni másolatát, de az általános vélemény szerint Lenbachot meg se közelítette a másolás művészetében.

Parisban ismerte meg Leiblt s ezt fölkeresve a két "Kraftmaier" szorgalmasan sörözött együtt a pincékben. Összes beszélgetésük, mint mondták, abból állott: "trink, Courbet" vagy "trink, Leibl", amint a szólás sora egyiken vagy másikon volt.

Az akadémián Strähuber osztályán (hová fölvettek), találtam Ebner Lajost és Réthy Lajost, mindkettő két éve volt már Münchenben. Egy és ugyanazon antik szobrot rajzolták életnagyságban.

Strähuber tanár komoly és szigorú férfiú volt, folyton javított s a legsikerültebb dolgokat sem dicsérte. A második hónapban összeálltunk fejmodellt rajzolni saját költségünkön naponta két órán át.

Strähuber tanár igen kedvelte a magyarokat, Ebnert komoly törekvéséért, vasszorgalmáért s tehetségéért nagyon becsülte.

Mi hárman, Ebner, Réthy és én egy kis kompozició-osztátyt alkottunk, minden két hétben valamely Strähuber tanár által feladott bibliai tárgyat vázolva.

Az első feladat négyalakos kompozíció volt. Ábrahám fogadja az angyalokat. Nagy szorgalommal és ambícióval rajzoltunk össze kicsinyes genre-alakokat, meglehetősen nagy fejekkel; kivált Ábrahám a nagy szakállával igen komikus alak volt. Olyan gyerekes humoros kompoziciócskák lehettek, hogy a Fliegende Blätter-ben lett volna helyük.

Strähuber komolyan vette a dolgot s elmagyarázta lelkesen a tárgyat. "Az angyalok, szólott, "fenséges megjelenésű szép arányú alakok kell hogy legyenek, Ábrahám pedig egy tiszteletreméltó aggastyán, nem pedig egy nagy fejű korcsmáros valamelyik külvárosi sörházból. A bibliai tárgyat genreszerűen nem lehet felfogni, mert különben hamar komikussá válik".

A Münchenben élő magyar festőművészek közt mint igen eredeti tősgyökeres öreg piktor nagy kedveltségnek örvendett Révész György. Mi Gyurka bácsinak hívtuk.

Kedélyes szíves öreg úr volt a kassai Klimkovics piktornak jó pajtása s a Piloty-iskolának lelkes tisztelője. Sokszor meghívott minket estére sült szalonnára, a sört felváltva hozattuk, ilyenkor igen élénken mesélt negyvennyolcról s nagyokat húzva a sörből kesergett a világosi fegyverletételen. Ő negyvennyolcban kapitány volt s Világos után tovább piktorkodott. Visszament Kassára s hogy mint volt honvéd ment legyen az üldöztetéstől, furfangos bácsi módjára, a zsandár-kaszár-nyában bérelt hónapos szobát. Itt nyugodtan festegette a bús hazafiak meg a zsandártisztek arcképeit. Mikor aztán elmúlt a vészterhes idő, megmondhatta szállásadó gazdájának a zsandárkapitánynak, csodálkozó kérdésére, hogy igenis, ő az a sokat kurrentált Révész György, a volt honvéd-kapitány.

Liezen-Mayert, Wagnert, Benczúrt és Keletit meghívta hevenyészett disznótorra az otthonról kapott holmik elfogyasztására. Ilyenkor aztán bemutatta az utolsó hetekben készült alkotásait. Büszkén emlegette, hogy valamennyien csodálkoztak, mennyit lehet összefesteni oly rövid idő alatt.

Egyéb dicséretben alig volt része. Somogyi Dániel táj festő szintén Münchenben tanult akkortájt az öreg Fischbach mesternél. Ő és Rcthy leginkább kritizálták Révész pikturáit, míg Kupcsay János szobrász lelkes bámulója volt az öreg festményeinek.

A hátsó udvarba szolgáló antik terem, ahol mi dolgoztunk, szomszédos volt Kaulbach direktor egyik műtermével. Egy esős sötétes délután, nem igen lehetvén komolyan dolgozni, előbb csendesen, később zajosabban erőmutatványokat produkáltak egyes vállalkozó szellemű ifjak.

Végül négyen-öten a festőbotokkal lovagi tornát játszottak, nagy topogással, dübörgéssel rontva egymásnak.

A vitézség nem soká tartott, mert megjelent, szemén a zöld ellenzővel, maga a direktor Kaulbach s irgalmatlanul leszidta a toporzékoló ifjakat. Siri csendben hallgatott a népség a direktor távozta után.

Egyszer suttogva megszólal az egyik humorista, felvetve a kérdést, hogy mit kellett volna neki mondani. Meg is felelt rögtön.

Felszólítottuk volna, úgymond, hogy készítsen (szidás helyett) hamarosan vázlatot a küzködő ifjakról; hisz úgyis elszokott a sok naturabguss használata folytán az élő alakoktól.

Általánosan ismert dolog volt, hogy Kaulbach élő modell helyett a természetről vett régi gipszöntetek után dolgozott legtöbbnyire.

E nagy történeti eseménynél (sokszor hallottam elmondani) én véletlenül nem voltam jelen. A másik tanár, Hildensperger, osztályán arcképező körúton jártam. Ez oly formán esett, hogy ha akadt az ifjak közt olyan, aki szívesen ült, lerajzoltam a többiek élénk érdeklődése s hangos bírálata melett. Másnap rendesen megmutattam az így készült munkát Strähuber tanárnak, kérve bírálatát, mely mindig igen tanulságos volt s a következő fejnél hasznomra vált. Strähuberen kívül Dósa Gézának szoktam minden dolgomat megmutatni. Nagy jóakarattal oktatott, buzdított s a művészetről mélyreható, örökérvényű igazságokat mondott. Némelyik mondásánál megjegyezte "most még nem értheti teljesen, de később, ha eszébe jut, meg fogja érteni". Nagy veszteség érte halálával (1870-ben öngyilkos lett) a magyar művészetet.

Nagy és igazán finom érzésű színező tehetség szállott sírba az alig huszonhat éves ifjú művészszel, ki hivatva lett volna, Lenbach és Müller Viktor véleménye szerint, maradandó nagy alkotásokkal örökítni meg nevét.

Az 1870-ik évre hirdetett történelmi képpályázaton szerepelt egy művével: Bethlen Gábor tudósai között. Jelenleg a Szépművészeti Múzeumban látható. Minő gonddal, lelkiismeretes tanulmánynyal s komoly törekvéssel dolgozott eme művén, azt volt alkalmam tapasztalni.

Több rajzot s színvázlatot készített, míg végleg megállapodott a kompozícióban.

Érdekes tudós-fejeket keresve a járókelők között, estefelé föltűnt neki egy sétálgató öreg úr a Schvvanthalerstrasse elején. Udvariasan megszólította, bemutatkozván neki s fölkérte, ha lenne szíves egy-két órára tanulmányaihoz modellt ülni másnap délelőtt.

Az öreg úr mosolyogva utasította el kérésével személyét illetőleg Dósát, okul adva egy igen sürgős arcképmegrendelését, mely minden idejét igénybe veszi. Voltz volt, a híres történeti festő, mint később egy általa küldött s hozzá hasonlító barátja révén kitudódott. Többször látogattuk együtt a képtárakat s hosszabb séták alkalmával a szabad természetben, gazdag tudását, széles látókörét, nagy és alapos műveltségét bámulva tapasz taltam. A német francia háború kitörése után néhány héttel mindketten utazófélben találkoztunk utoljára egy derűs nyári délután. A szomszéd utcában fel felhangzott a Wacht am Rhein agy on csépelt dallama; soká, hosszan búcsúzkodtunk, önkénytelenül sejtve talán, hogy e földi életben viszont nem látjuk egymást többé soha.

 

II. BÉCS. NÖVENDÉKEK ÉLETE A KÉPZŐMŰVÉSZETI AKADÉMIÁN.

1870 október havában utaztam Bécsbe, hogy az ottani képzőművészeti akadémián tanulmányaimat folytassam. A régi Akadémia, az Anna-utcában, hajdanta zárda volt s ezt alakították át tanulmányi célokra. Meredek, széles lépcsőkön jutottunk a második emeletre. Itt fönt gipszminták és élő modell után rajzoltak a növendékek, két óriási teremben. Egy kisebb teremben, olyan előcsarnokfélé-ben, mely átjáróul is szolgált, a szobrászok dolgoztak élő modell után. Az öreg házsártos Bauer tanár korrigált nekik; folyton zsörtölődve s hangosan szitkozódva, ha valaki bejövet az ajtót becsapódni hagyta. A növendékek a legteljesebb szabadságot élvezték s hetenként vándoroltak egyik tanár modelljétől a másikhoz. Rajzolhatott, festhetett a növendék tetszése szerint itt is, ott is. A tanárokat lehetőleg kevésre becsülték, kivételt képeztek e tekintetben a teljesen zöld, vidékről jött kezdők. A direktortól kezdve minden tanárnak valamely állatneve volt. Direktor Rubent a szemei révén "bagolynak" nevezték. Blaas tanárt, mert igen nagy homloka volt, az ökör névvel tisztelték meg; Mayer tanárt hanglejtése miatt gyöngytyúknak hívták, Wurzinger tanár nagy restségének miatta a "lajhár" nevet kapta; kivétel volt Engert, golyvás lévén, őt a "stiriai"-nak nevezték.

A nagy folyosón egy öreg szolga őrködött, mindig föl s alá járva kinézése gorillára emlékeztetett. Ezt majomnak címezték. Ilyen beszélgetés gyakori volt: Te hallod? No? Amint följövök a lépcsőn előttem baktatott a bagoly (Ruben direktor), alázatosan köszöntve kikerültem. A folyosón kérdezem a majomot (a szolga) korrigál-e már benn a lajhár (Wurzinger). Vagy pl. egy más beszélgetés: Tudod, fiam, az ökörnél (Blaas) nem lehet kibírni: mindig kiabál, hogy krapplack-kal fessek (legdrágább vörös festék), nohát ott hagyom s elmegyek a "gyöngytyúkhoz" (Mayer).

Igen érdekes egyéniség volt az anatómia tanára, teljes címén Anton Ritter von Perger, sarkantyúnélküli lovagnál (Ritter ohne Sporn) hívták. Mindenről beszélt az anatómiai órán (szokták róla mondani), még anatómiáról is. Különben igen kedves, szellemes, csevegő bácsi lévén, furfangosán az ideák társítása kapcsán, csempészte a tanulók tudatába azt a kevés anatómiai ismeretet, amire okvetlenül szükség volt. Egy Mayer nevű növendék folytonosan kérdéseket intézett hozzá, egyszersmind felelve is a kérdésre, pl.: Ugy-e kérem tanár úr. ez így és így van. Az illetőt aztán elnevezték "Anatom-Mayernek", megkülönböztetvén egy másik Mayertől, aki mindig kosztümöket kölcsönzött, ez volt a "Kosztüm-Mayer".

A tanításnál Wurzinger igen szatirikusan szokott korrigálni, sőt ha valakinél haladást nem tapasztalt, mindjárt ajánlott neki valamely becsületes mesterséget. Odaállt a. tanulmány elé, nagyot ásított. Ja! Ja! Aztán rákezdte: így van ez, ha valaki festő akar lenni, mikor például a kárpitos mesterségnél is kenyérhez jut s amellett még művésznek is hivathatja magát. Ja! Ja!

A kevésbbé tehetséges növendékek közt (rendesen magasszárú csizmában járt) egy Ottenfels lovag is próbálkozott sikertelenül a festéssel, éppen Wurzingernél. Egyszer megszólítja: Hallja maga Ottenfels lovag? Parancsoljon tanár úr! Mondja csak Ottenfels lovag (a lovag szót mindig erősen hangsúlyozta), okvetlenül kell, hogy maga festő legyen? Erre Ottenfels egész közömbösen feleli: Nem éppen okvetlenül kell, hogy festő legyek, tanár úr. No lássa, Ottenfels lovag, ezt csak azért mondom, mert vannak igazán más lovagias foglalkozások, pl. istállómester egy nagy úrnál, ott aztán okvetlenül kell ilyen nagy lovagcsizmát viselni. Másnap a hosszúszárú csizma nélkül állított be Ottenfels Wurzinger órájára.

Nagy műveltségű, de szenvedélyes csevegő volt Mayer tanár. Minden alkalmat felhasznált, hogy egyet-mást elmondhasson. Egyik szorgalmas ösztöndíjas cseh növendék, a modellfestes után, rendesen odaült valamelyik antik gipszmintát rajzolni. Ezek forgatható állványon voltak a teremben elhelyezve. Megtörtént, hogy egyik festőnövendék, nem lévén papirja, az elhasznált festéket a festőlapról letisztítani, egyszerűen az állvány aljára kente a festőkéssel. Épp egy ilyen alul bekent áll-ványú alak elé ült a szorgalmas cseh, várva Mayer tanárt, hogy kiöntse reá bölcseségét. Mayer bejön, odamegy, elmondja, melyik görög szobrász készítette a szobrot, hol van az eredetije, aztán más állásban akarva mutatni a szobrot, alulról fogva megfordítja. Mind a két tenyere csupa olajfesték. Elképedve felmutatja a két tenyerét s nagy mél-tatlankodással szavalni kezd. Uraim! Uraim! De ilyet, de ilyen perfid eljárást, uraim, egy császári királyi akadémián, ilyen kihágást, ilyen gyerekcsínyt követni el; igazán megdöbbentő, igazán szégyenletes. Nagyon sajnálkozva állták körül s a tettes maga valószínűleg a legjobban botránkozott, majd a teremszolgáknak kiáltozott: József, hozzanak terpentint, aztán meleg vizet és szappant. Igen, azt, mert uraim, a kézről a festéket letisztítani a következő módon lehet. Aztán hosszasan előadta, hogy mint kell "lege artis" a festéket a kézről letisztítani.

Három nevezetes s az akadémiai életben szerepet játszó üzletet ismert meg minden növendék, kevés kivétellel. Az egyik az Annautcában az akadémiával szemben levő szatócsbolt. Tíz órakor itt mindennemű ennivalót lehetett kapni, legfőképen virstlit. A gazdának volt valami becsületes neve, de azt senki sem tudta már. Valaki valamikor elkeresztelte Styx-nek s ez rajta száradt éltefogytig-lan. Hogy miért és mikor, erről a szájhagyomány hallgat. Ha hitelezni kellett Herr von Styx-nek szólították. Ha fizettek, hallja maga Styx megszólítás járta.

Kedélyesen meggyanúsították, hogy dupla krétával ír föl mindent a hitelben vásárlóknak. Ezt minden nagyobb fizetésnél folyton az orrához dörgölték. Ő azonban kedélyesen reflektált az ilyenekre s néha ügyesen visszavágott.

Az egyik főimposztor bécsi gyerek, valami Studnicska nevű, kifizetvén egy horribilis ősz-szeget (talán 6 vagy 7 forintot), egy őszinte kérdést intézett a hallja maga Styx-hez. Mondaná meg igaz lelkiismerettel, hogy van-e nagyobb csibész Bécs városában, mint a Herr von Styx. Őszintén felelhetek, vágott vissza Styx úr, tudtommal egész Bécsben, csak a szemben levő nagy házban (s ezzel az akadémiára mutatott) vannak nagyobb csibészek, mint én, de ott aztán elegen vannak.

A másik nevezetes üzlet, ahol hitelben s mindenféle képecskékért festéket lehetett vásárolni, a "Landwehrmann" volt. Az üzlet címere ez volt tudniillik. De a tulajdonost is csak Landwehrmannak hívták. Elég olcsón elég rossz festéket árult. Folyton tubákolt s közben kenetteljesen prédikált a becsületességről. Benn a boltban nagy betűkkel volt felfestve az ő jelmondata: Ehrlich währt am Längsten (A becsületes legtöbbre jut). Ha azonban elszámolásra került a sor, a leggyakorlottabb növendéket is jól becsapta. Gyorsan számolt, felírta a végeredményt, a számadást letörölte (előbb a csereképet feltette a polcra), a kívánt árút odaadta s a bámuló ifjút a különbözettel hamarosan megterhelte.

Általános volt a vélemény, hogy a kontinensen nincs nagyobb csaló a Landwehrmannál s Krisztus születése óta halandó ember rosszabb festéket nem árult a földtekén, mint őkigyelme. Ha egyik növendék a másiknak azt mondta, Du Landwehrmann, akadémiai fogalmak szerint ez volt a legsúlyosabb becsületsértés.

A harmadik üzlet, hol pénzt lehetett keresni, a képgyár volt. Még abban az időben az olcsó olajnyomatok nem terjedtek el annyira, mint manapság s így a vidékre mindenféle valódi, kézzel csinált olajfestményeket szállítottak. Künn a Landstrassen egy ház földszintjén nagy bolthelyiségben festéktörők, asztalosok, rámacsinálók s fiatal piktorok békés egyetértésben szorgalmasan kontárkodtak egymás mellett. A gazda zöld ernyővel a szemén intézte a fizetségeket. Szombaton és vasárnap szünet volt az akadémián, tehát illett a vasárnapi költség szempontjából felkeresni a gyárat. Vásznat, festéket, szóval minden szükséges eszközt a gyár adott. A munkaerőt, tudást és ihletet a reményteljes akadémiai növendék vitte magával. A gyár folytonos üzemben berendezkedett táj-, élet-és szentképekre. Egy tájkép megfestéséért (az értéknélküli minták ott csüngtek a falon) 80 krajcárt szúrt le a gazda. A gyakorlottabbak négyet vállaltak egyszerre, egy füst alatt festettek eget, vizet, földet gyors egymásutánban mind a négy vásznon, hamarosan és vígan keresve meg 3 egész forintot és 20 krajcárt. A szentképekért, életképekért már sokkal többet fizetett a gyáros. Az ár részben szabad alku tárgyát képezte, azonban szilárd elveként állott fenn, hogy 5 forintnál többet képenkint nem kaphat az ecsetforgató anyaszülött.

Ha tehát a Styxnél fenyegetett a kontó, vagy nagyon csalt Landwehrmann, vagy a kávéházban elapadt a hitel s a vékonyán csörgedező havi bevétel sehogy sem fedezte a kiadást, úgy sokszor csütörtök délutántól vasárnap délutánig kellett robotolni a gyárban. Az akadémiai humor aztán úgy zengett az illetőről, hogy magasabb művészi kiképez-tetés végett nem a szép Itáliába, de a Land-strasséra utazott.

Az akadémiának mesterművekben meglehetősen gazdag képtára tanulmány, másolás céljából naponta nyitva állt a növendékeknek. A képtár igazgatója, Schwenninger, a császári és királyi történelmi festő (így nevezték az öreget) a szolga pártfogásával megadta az engedelmet a másolásra. Tanácsos volt azonban, egy kis borravaló mellett, először a szolgához fordulni. Ez eltévén a baksist, szólott: Megyek és előterjesztem az igazgató úrnak, hogy ön uram másolni óhajt. Bement, egy idő múlva kijött, szólván: Az igazgató úr kívánja tudni, melyik képet akarja ön uram másolni. Erre megmutatta az illető a képet.

A szolga megnézte, felírta a számát s másnapra ígérte a szóbeli végzést, illetve a végleges engedélyt kieszközölni az igazgató úrtól. Mert hát mivé lenne a világ, ha bizonyos bürokratikus formákat nem tartanának tiszteletben egy császári királyi akadémián.

A karácsonyi szünidő után Miska bácsi (Kovács Mihály kitűnő arcképfestőnk) ajánlatával ellátva, meglátogattam a nussdorfi vámnál fekvő kastélyában Amerlinget. Régiségekkel s értékes bútorokkal telerakott előcsarnokon átmenve, jutottam az emeletre, hol két műterme volt: Bécsnek, majd egy félszázad óta elismert legnagyobb arcképfestőjének. -Mindkét műteremben szebbnél-szebb tanulmányok nagy száma kötötte le érdeklődésemet. Pár perccel beléptem után megjelent az öreg mester is. Átadtam Miska bácsi üdvözletét. Ő szívesen tudakozódott a budapesti ismerősökről. Aztán a művészetről mondott józan és okos dolgokat. Valamelyik mondásánál megemlítettem, hogy Barabás is ugyanezen elveket szokta hangoztatni. Barabás? Az öreg Barabás? Hát él még az öreg Barabást hisz az nagyon öreg lehet már, kérdezte erre. Később megemlítettem otthon Miklós bácsinak (Barabás). Mire ő tréfásan azt mondta: "De kutya teringettét, mit gondol Amerling urain, hiszen ő 1804-be-n született, én meg 1810-ben, mégis csak én vagyok az öcsémuram".

KACZIÁNY ÖDÖN

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003