SMIGELSCHI OKTÁV
Ezerkilencszázháromban egy eddig teljesen ismeretlen nevű művész vonta magára a kritika figyelmét az Iparművészeti Múzeum dísztermében kiállított kartonrajzaival. Smigelschi Oktáv volt, akkor vidéki rajztanár. A magyar kritika sietett őt "felfedezni", elismerte máris szembetűnő készségét, tehetségét s kedves fogadtatásban részesítette a angas, fekete, romántipusú férfiút, akinek szerénysége, komolysága, természetes modora csakhamar megnyerte azoknak rokonszenvét, akik ebből az alkalomból vele megismerkedtek. Aztán eltűnt Budapestről, vissza vidékre, ahol sokmunkával volt elfoglalva, nagyméretű feladatokat oldott meg s midőn 1911 végén megint visszatért első sikere színhelyére, Budapestre, a szépszál ember már csak árnyéka volt önmagának. Novemberben aztán egy feketeszegélyű papiros jelentette, hogy meghalt 9-én.
Élete derekán törte le a halál. Smigelschi Oktáv Nagyludason született, Szeben megyében, 1866 március 21-én. Atyja falusi jegyző volt, aki fiát a nagyszebeni állami főgimnáziumban taníttatta. Itt az ifjú nemcsak jelesen végezte tanulmányait, hanem már korán elárulta művészhajlamait. Tanárai észrevették tehetségét és minden módon kezére jártak, hogy azt fejleszthesse. Az érettségi vizsgálat után (1884) a fiatal Smigelschl festővé szerette volna magát kiképezni, de szegénysége megakadályozta abban, hogy mindjárt főiskolai tanulmányokra adhassa magát. Félévig még szüleinél maradt. A második félévre aztán beiratkozott a budapesti Országos magy. kir. Mintarajziskola és Rajztanárképzőbe, ahol mindjárt (1885) állami ösztöndíjjal is segítették. 1889-ben elvégezte a főiskolai tanulmányokat, rajztanári oklevelet kapott s így legalább megélhetését biztosította.
Először a Selmecbányái főgimnáziumnak volt rajztanára. Egy év múlva ugyanilyen minőségben Erzsébetvárosba került, itt 17 évig volt szolgálatban, aztán nyugdíjba ment, hogy mentül szabadabban fejleszthesse festőtehetségét.
Már rajztanár korában meg-meglátogatta a nevezetesebb külföldi művészeti központokat. Járt Münchenben, Rómában, Firenzében, Ravennában, Velencében. Ez a két utóbbi város kötötte le leginkább: az ott látható ősi művészet stílusában, hangjában felismerte saját művészi törekvésének ideálját. Az ó-keresztény művészet mesterművein kívül nagyon érdekelte annak keleti testvére: az orthodox bizánci s hogy ennek régi termékeit is jól megismerhesse, felkereste Romániában és Bukovinában a régi templomokat is. Úgy felesége mint kanonok bátyja, Viktor s a mostani szamosújvári gör. kat. püspök, dr. Hosszú Vazul buzdították e tanulmányaiban.
Mindezeket a tanulmányokat mintegy összegezte azokban a nagyméretű kartonrajzokban, amelyeket a balázsfalvi gör. kat. templom kifestésének terveként készített s amelyeket Balázsfalván és Budapesten 1903-ban ki is állított. E tervek egy részét lapunk 1904. évfolyamának 51—57. oldalain reprodukáltuk.
A bemutatott tervek arra buzdították a nagyszebeni gör. kel. metropolitát, Metianu Jánost és a szentszéket, hogy az újonnan épült székesegyházat Smigelschivel festtessék ki. A kupolát és az ikonosztáziont meg is festette a művész, a többit a szentszék későbbre halasztotta.
Második nagyobbstílű munkája a temes-megyei Csákova templomának kifestése volt.
1908-ban fontos fordulat állott be Smigelschi életében. Pályázott a Fraknói-díjra s azt meg is kapta. Ez módot adott neki arra, hogy gondtalanul, egészen tanulmányainak élhessen a neki oly kedves római környezetben. Nemcsak sokat rajzolt és festett itt, hanem szenvedélyesen belemélyedt a freskó- és mozaiktechnika tanulmányozásába is s e téren különleges technikai felfedezéseket is tett, amelyek érdekes újításoknak lehetnek kiinduló pontjaivá. De már Rómába érkeztekor nem volt rendben az egészsége. Szívbaj bántotta, amely később ki is oltotta életét. Róma után egy budapesti szanatóriumba vonult, hogy magát kezeltesse. De nem volt már menekülés. 1911 november 9-én meghalt. Kívánsága szerint Balázsfalván temették el november 14-én. Ritka gyászpompával, nagy közönség részvételével kísérték sírba. Özvegyet s öt árvát hagyott hátra. És sok-sok művészi tervet, művészvágyakat, amelyek nem fognak többé megvalósulni.
Ezek az életrajzi adatok, amelyek legnagyobb részét az elhunyt barátja és pályatársa, Domsa Flavius volt szíves kérésünkre rendelkezésre bocsátani, csupán a külső kerete Smigelschi művészi munkásságának. Ezt egyszer már jellemeztük e folyóirat 1904-ik évfolyamában. Festészete naturalisztikus tanulmányokból indult ki, mint az ugyanazon évfolyamunk 30 ik oldalán "Anyám" cím alatt közölt tanulmányának reprodukciójából is látható. Monumentális művein megérzik az a tanítás, amelyet Székely Bertalannál szerzett. Megérzik az itáliai ó-keresztény művészet befolyása s megérzik a hatás, amelyet a keleti keresztény templomfestészet szigorú stílusa keltett benne. Ezekből az eredőkből került ki előadási módja. Tekintetbe kell vennünk ama ritus szigorú konzervativizmusát is, amelyet ő templomi művészetével szolgált. Ez azonban neki nem jelentett bilincset vagy korlátot, mert hisz együtt érzett vele s maga is meggyőződött híve volt a monumentális falfestés szigorúságának. Az orthodox templomfestés igen gyakran csak meglévő minták utánzásává, pontosan körülírt kánonok lecke-felmondásává válik a mesteremberek kezén. Smigelschit jó iskolája és nem közönséges művésztehetsége messze föléje emeli e kontároknak. Bár maga a feladat tiltó szót emel minden újítással, a személyes jegy erős kidomborításával szemben: Smigelschi mégis művészetet vitt kompozícióiba, tömegelrendezésébe, vonalai akcentuálásába. Valami, amivel nem találkozunk gyakran a keleti egyházak vallási festészetében. Mindjárt nagyméretű feladat megoldásával kezdte s élete derekán tört le. Ki tudja mily fontos állomásokra érkezik, ha az így megkezdett munkát nem kell vaia oly korán abbahagynia. Veszteségnek tekintjük korai elhunytát a művészet szempontjából is.
