KNOPP IMRE
Knopp Imréről ma nem kell és nem is lehet írni felfedező sorokat. Sem a nevéről, sem a képeiről, szerepléséről s egyéniségéről. Nem ma induló munkása a magyar művészetnek, viszont nem is tartozik azok közé, akik oly messzire választódnak el már legjobb dolgaiktól, hogy azokat csak ismételni tudják s újabb dátummal ellátott müveik révén nem keltenek őszinte érdeklődést.
Knopp Imre neve ismert és sokszor forgatott név, nemcsak ma és nekünk, hanem már a kilencvenes évek elején is az volt a sajtóban, a közönségnél s a festők közt. Sőt már a nyolcvanas években uralkodó ízlés is észrevette s honorálta festői jelentkezését, amikor kiállított a Képzőművészeti Társulat régi, még az Andrássy-úton levő Műcsarnokában.
Nyolcvanas évek: ez persze úgy hangzik, mint valami historikus ízű kijelentés. Utána szinte az gondolható, hogy a festő, akiről ily értelemben szó van, már rég túlesik nemcsak a fiatalos férfiasságon, hanem a férfikor úgynevezett nyáriasságán is. Hogy egy őszhajú mester áll előttünk, akiről nagyrészt az emlékezés hangján kell tárgyalni. Nos, Knopp Imre egyelőre mitől sem áll távolabb, mint attól az állapottól és megszólítástól, hogy őszhajú mester. Még csak most ért bele a nyárba, ahol számára a művészet rózsái, az alkotás örömei mellett, annak erőteljes lehetőségei is élnek. Amit róla egyébként mindenki tud, aki ismeri, amiről bárki meggyőződhet, ha látja nemcsak őt magát, hanem azt a munkát is, amit otthon végez, a műhely falai közt. A műtermében, ahol éber érdeklődéssel, nem pihenő és nem csappanó ambícióval dolgozik, hogy majd egy kollektív bemutatkozás keretében, képességeinek újabb oldala jelenjen meg a közönség és a kritika előtt.
Knopp Imrével szemben tehát bajos, ferde helyzet volna felfedező álláspontra helyezkedni, ezt ő épp úgy nem kívánja tőlünk, mint bárki azok közül, akik képeit, művészetét kedvelik, figyelemmel kísérik és honorálják. Neve régi név, ez azonban nem azt jelenti, hogy a maga területén ne hozzon, vagy ne hozhasson esetleg összes eddigi ouvre-jén felülemelkedő meglepetést. A nyilvánosság nem ma és nem is közvetlenül tegnap, az impresszionista harcok napjaiban jegyezte be nagy könyvébe. A tevékenysége, szereplése össze-vissza azonban nem régibb, mint másoké, talán éppen azoké,.akik e küzdelmet egy festői csapat élén vitték. A különbség csak az, hogy Knopp Imre kezdettől fogva oly művészeti fórumokon, oly tárlatok miliőjében adott jelt magáról, amelyek a legnagyobbkörű nyilvánosságot jelen-tették. Rendszerint a Műcsarnokban. Hogy nem kellett várnia a Sturm und Drang periódus lázas s egyébként hasznos levegőjében, amíg egyáltalán szóba álltak vele a festői rangot, hírt és elismerést osztogatok. Hogy nem kellett elvonulnia és bujkálnia a homályban, előrejutni akarva s folyvást visszaszorítva.
Ezzel természetesen megjelöltük, hogy Knopp Imre nem volt egy harcot kezdő és képviselő új irány homlokterében álló ember. A pleinair naturalizmusának épp úgy nem, mint az impresszionista törekvésnek. Viszont ugyanúgy, bár éveken át tanult és dolgozott a Munkácsy-utcai, akkor még epreskerti mesteriskolában, Benczúr Gyula oldala mellett, nem mondható, hogy ennek az iránynak, a müncheni akadémikusság festésmodorának és felfogásának exponált képviselője. Bár nem egy sikert ért el efajta nagyobb kompoziciós képei vei, így például az ismert és sokszor reprodukált Szent Ceciliával, - ez inkább átmenet a neki valóbb, megfelelőbb feladatok, témák felé. Ez a kezdet, ami után naturalista előadásmóddal csinált figurális képek, zsáner-szerű dolgok s tájképek következnek, én plein air. Műveinek ebbe az első kategóriába sorolható részén, Knopp Imre maga is észrevesz és nem is ment bizonyos konvencionalismust, amely megüli képeit, amellyel számolnia kellett s amitől nem tudott szabadulni. Megmaradni azonban, természetesen nem maradt meg ennél az állomásnál s ha az átmenet nála nem gyors, hirtelen, máról holnapra történő, az átmenet azért megvan, amely mind tudatosabban, fejlődve, egyre távolabb viszi a Benczúr-iskola égisze alatt festett vásznaitól. Egyébként az igazság kedvéért meg kell említeni, hogy Knopp Imre épp úgy, mint mások, akik a Benczúr-tanítványok népes seregébe iktathatok, kiemelik és hangsúlyozzák Benczúr Gyula vezetésének, tanító befolyásának liberalizmusát. Hogy az idő alatt, amit kezdő festőnek szinte főnyereményszámba menő ingyen műteremben töltöttek, távolról se érezték a mester, Benczúr Gyula szigorúan kényszerítő befolyását.
Knopp Imre képei közt nem egy van, amely zsánerszerű felfogással készült piktura, mindazonáltal hiba volna, tévedés, az anekdota-festő jelzővel illetni, az irodalmi alapra helyezkedő zsáner képviselőjének tekinteni. Figurális képein, azokon például, amelyek a holland föld jegyét viselik magukon, ha egy-egy interiőr keretében, egy asztal körül, vagy ablakon átszűrődő világosság mellett alakok kerülnek össze — nem azért kerültek össze, legalább a festő számára, hogy egy elmesélhető, esetleg csattanóval végződő kis irodalmat illusztráljanak. Hanem: festői érdekességükért. Színes jelentkezésükben, úgy amint vannak, minden dekorativ vagy stilizáló felfogás nélkül.
Eddigi működésében, azt hisszük, efajta dolgain ért el Knopp Imre legsikerültebb eredményeihez, a hollandi, a bretagnei figurális képeken. Amikor plein airban fogamzott tájképekkel áll elő, bizonyos, hogy a plein air naturalistái s az impresszionisták már nálunk is túl vannak kezdő, magukat elfogadtatni akaró éveiken, törekvéseiken, kiállításaikon. Viszont nem egy jó, jellemző tájképével Knopp Imre erre a területre is idetartozik s általában a vele foglalkozó kritikának elsősorban ez lehet a feladata: jelszavak kikapcsolásával venni szemügyre, hogy különböző alapon készült képei közt, melyek azok, amelyek a maguk területén, a maguk szempontjából művészeti értékek hordozói. Melyek azok, amelyek a legjellemzőbbek s amelyek bizonyos egységgel határozzák meg Knopp Imre festői természetét, előadásmódját, felfogását. S így vizsgálva, mindenekelőtt a hollandi figurális képek akadnak elénk, aztán kisebb, intim jellegű tájképek, arcképek, amelyek stílusukkal Knopp Imrét mindannyian naturalista festőnek vallják.
Az arckép külön kedveltséget s nevet biztosít Knopp Imrének a festőknek ma már ezen a téren is igen megnépesedett táborában. A budapesti társaságoknak nem egy illusztris tagja, főleg lipótvárosi szép asszonyok keresték s keresik abbeli kívánságukkal, hogy lefestessék magukat vele, szalonjaik számára. Knopp Imre sok arcképet festett s fest ma is. Ezt a piktori műfajt örömest, nagy kedvvel, fogékony érdeklődéssel űzi kezdettől fogva s nem azért, hogy tisztán gazdasági alapnak tekintse, oly eszköznek, ami tudvalevőleg legkönnyebben nyújt festők számára kedvező ekzisztenciát. Persze ő is érzi itt mindazt az éppen nem kellemes kényszerűséget, ami elé a modell a festőt állítja. A megkötöttséget,.amellyel sokszor számolni kell, a modellek sokféle szeszélyből szőtt kifogásait és kívánságait, azt, hogy önmagának a tükrével rendszerint senki sincs megelégedve. A megrendelőtől függetlenül, mindenesetre Knopp Imre is több művészi örömön ment volna keresztül arcképfestés közben, mint általában mindenki, aki a magánemberek nagy galériájának szenvedélyes és türelmes munkása. Mindazonáltal azok a kényszerűségek, amelyek nem egy festőt a kendőzöttség felé hajtanak, Knopp Imrében nem tudták tompítani s megzavarni a portrait iránti szerelmet. Ma is külföldi kalandozásaiban, kezdve a régi olasz képtáraktól, a holland és angol képtárakig, legelőször azokat a termeket keresi fel, ahol a szenzáció frissítő erejével hatnak rá a nagy arcfestők és emberismerők. Ennek, a portraitnak nála még az a szerepe is van. hogy abban az időben, amikor a Benczúriskolában dolgozott, a portrait szorosan megtartotta a természet mellett s talán egyik ok volt, hogy kifejlesztette benne később a tájképek s figurális interieurök naturalista ízű festőjét.
Egy király utcai bérház ötödik emeletén, közel a fasorhoz, van Knopp Imre műterme, ahol a falakon kevés az oly fajta holmi, ami régebbi kiállításokból maradt vissza, miután nem akadt tulajdonosra, érdeklődő s képvásárló gazdára. Annál inkább növekszik azonban az oly képek sora, amelyek egész újak s egy kollekcióban, együtt fogják majd jelenteni Knopp Imre újabb munkásságát. Amire való tekintettel, a művész most egy idő óta már nem állít ki s szándéka, hogy jó darabig nem is akar egy-egy képpel szerepelni. A műteremben vannak régebbi, még barnás, kon-venciózusabb dolgok, amelyek arra az időre emlékeztetnek, amikor Knopp Imre szentképeket is festett. Vannak aztán színesebb, szabadabb, egyénibb munkák. Tájképek, magyar, hollandi részletek. Csöndes és festői brüggei utcák, amelyeket jellegzetes és vörös háztetőik révén, nyugodt, lassú mozgású alakjaikkal messziről s hamar felismerünk. Egy-egy párisi boulevardot, bretagnei partot, holland lakás mélyét tükröző piktura, hol aprólékosabb, pontos detailokig menő, hol tempera-mentumosabb, szélesebb foltokra építő előadással. Aztán grafikus lapok, aktstudiumok, vázlatkönyvek, amelyekben kemény ceruzával írt felvételeket találni egy-egy elkészült képhez, sokszor egy-egy kép kialakulásának különböző stádiumát. E ceruzával csinált dolgok a vázlatkönyv lapjain — a művész szerint — nem grafikai célzattal születtek, hanem pusztán jegyzet, egy-egy később képet adó ötlet lerög-zítése kedvéért. Nem egyet találtunk azonban, amelyek mint grafikus sujet-ek is megállják helyüket s megvan rajtuk a grafikus kézírás bizonyos érdekessége.
Knopp Imre ma negyvenötéves. 1867-ben született Budapesten. Oly családból, ahol nem ismeretlen a művészettel való aktív foglalkozás, így az egyik nagybátyja ismert, neves operaénekes volt a német színpadokon. Apja, Knopp József szintén festő volt, eleinte Bécsben, majd Budapesten működött. A negyvennyolcas időkben a magyar hadsereg zászlóira festett Madonnákat, majd a Kossuth-minisztérium több tagjáról arcképet. Működéséről egyébként e folyóirat egy rovatában (Adatok művészetünk történetéhez) bővebben is esett szó. Kiállított a Diana-fürdőben székelő Pesti Mű-egylet tárlatain, de mivel megfelelő ekzisz-tenciát nem nyújthatott számára akkori időkben a festés, ezt később abbahagyta s egy iparvállalatot, meglehetősen nagyszabású vállalkozást alapított.
Knopp Imre Budapesten járta iskoláit. A familiáris akarat az volt, hogy építész legyen s amikor a mintarajziskolába járt, még határozott szándékkal nem készülhetett festőnek. Ezt megelőzőleg ugyan már Bécsben az akadémián látogatott esti kurzust, ahol rendszeres stúdiumai kezdődnek. Korán mutatkozó festői hajlama tehát nem talált éppen ellenállásra, de azért inkább csak amúgy mellékesen minősítették odahaza, ami elvégre érthető is. A mintarajziskolában Greguss és Székely Bertalan a tanárai s innét kilépve már határozottabb formában erősödik meg előtte a cél, hogy festővé lesz s ha festő akar lenni, hát nincs akadály. Tizennyolcéves ekkor, amikor Weimarba megy, ahol nagybátyja, mint operaénekes volt tagja az udvari színháznak. Itt Weimarban Thedi volt a tanára,- mint sok más magyar festőnek s akire Knopp Imre, mint talán legkitűnőbb mesterére emlékszik.
Három évig tartanak a weimari stúdiumok, ahonnét egy képet küld haza a Műcsarnok számára. "A foltozó csizmadia" című képet, amivel először állít ki a Képzőművészeti Társulatnak a régi Műcsarnokban levő tárlatán (1887).
Weimar után biográfiájában Paris következik. A Julian-Akadémiára jár, ahol Robert Fleury, Bouguereau a mesterei. A három évig tartó párisi időzés alatt (1889—92) kiállít a Grand' Salonban két zsánerképet, majd hazajön s a Benczúr-mesteriskolának lesz tagja, ahol öt évet tölt (l892—97). Nagy, kompoziciós vásznakat küld a Műcsarnok tárlataira. Az első volt ebben a nemben, a "Szabadulás felé" című, majd pedig egymásra következtek "Az elhagyott", a "Szent Cecilia", amely Münchenbe is elkerült a Künstlerhaus kiállítására, a "Mária a gyermek Jézussal", amit a király vett meg s a "Kevlári búcsú". Közben sűrűn fest arcképeket. Bihari Sándorral együtt női festőiskolát nyit. amely az első ily magániskola volt. Bihari halálával, hétévi működés után, az iskolát aztán 1907-ben feladta. Az iskola egyébként, ahol a korrigálásban, harmadikul Glatter Ármin is foglalatoskodott, látogatott helye volt, főleg a felsőbb társaságok nőtag-jainak.
Knopp Imre utolsó műve, amellyel Benczúr iskolájához kapcsolódik, a "Madonna" című festmény. Közben egy-egy esztendő nyarán olasz, francia, holland földön tartózkodik s ez a barangolás és dolgozás csakhamar nyomokat hagy pikturáján is, sőt ezt tovább, újabb területre viszi. Egyre több tájképpel áll elő, majd bretagnei s holland figurális dolgokkal. Annak, hogy különös passzióval fest egész sorozatot a holland levegőből, egyrészt temperamentumbeli, ízlésbeli oka lehet, s a másik oka a véletlen. Knopp Imre ereiben például anyai részről német vér csörgedez, anyja Majna-frankfurtbeli, német nő volt. Bár ismeri az egymástól nagy különbségekkel elütő pikturákat, s a primitiv olasz, a reneszánsz, a modern francia festésnek egyaránt gyönyörködő embere: különös vonzódással azért a hollandusok. Rembrandt, Maes, Frans Hals a legkedveltebb művészei s ugyanígy érdekelték a modern hollandok, Israels, Mauve Maris, Neuhaus. A véletlen ok pedig az, hogy a hollandi időzés előtt Felső-Magyarországban, a Szepességben akarta felütni tanyáját, de pénzért se kapott oly embert sehol, aki képeihez a modell szerepét játszotta volna. Hollandiának, amelyet már régebbről ismert, ezzel szemben persze könnyű volt munkára váró festőszerszámait magához vonni, mindazzal a kényelemmel, amelyek megkönnyítik a festői dolgozást s megadják összes lehetőségét. Hollandiát, elvégre, évszázadok óta keresztül-kasul járták a festők. A legkisebb városban is van képtár, egész sereg a családi galéria. Modellt találni a legkönnyebb, nem szólva arról, hogy érdekes, változatos, festői formában szinte minden utcasarok, házkörnyék ennek kínálkozik. Knopp Imre gazdag sorozatot festett össze ily faj ta képekből. Mindazonáltal tévedés volna azt mondani, hogy ez a piktura már holland, s nem vezetne eredményre a külső témabeli hasonlóság alapján, rokonságot keresni közte s a vérbeli holland mesterek, például Israels festése közt. Ehhez Knopp Imre sokkal kevesebb időt töltött a neki végül is idegen miliőben, stílusa pedig erős különbségekkel választódik el a már impresszionista területre bekalandozó Israelstől. Knopp Imre képei közül három van a király birtokában ("Mária a gyermek Jézussal", "Az ebéd", "Hálófoltozók"). A Szépművészeti Múzeum megvette a "Fürdés", "Reggeli" című képeit, amelyek Brügge-ben készültek s flamand sujet-et ábrázolnak. Ugyancsak a Szépművészeti Múzeum a megvásárolt "Vasárnapi főkötő" című képét a szombathelyi múzeumnak adományozta. A "Szent Cecilia" című képét a Képzőművészeti Társulat vette meg az állam számára s jelenleg a szegedi kultúrpalota tulajdonában van, ahová mint adomány helyeződött. Budapest Székesfővárosi Múzeum tulajdona az "Est a Váci-utcában" sa.Jezsuita lépcső című két képe, Arad város birtokában van pedig az "Olvadozó hó". Arcképei közül Degenfeld Lajos gróf és Török Zoltán portréja a nógrádmegyei vármegyeház tulajdonai, báró Lévay Lajos arcképe pedig az aradi ereklyemúzeumé. A műbarátok, magánosok közül több képet vásárolt tőle néhai Samassa egri érsek, gróf Andrássy Tivadar s képei vannak még Fred Strauss (New-York, "Utolsó öltések"), gróf Károlyi Imre, Kohner Adolf, Ellbogen Károlyt a Nemzeti Kaszinó, gróf Edelsheim Gyulai, Kassa város, báró Ohrenstein Henrik és mások birtokában.
A régi Műcsarnok utolsó kiállításán "Utolsó öltések" című képpel kis arany érmet nyert (1895), a milleniumi kiállításon milleniumi nagy érmet kapott s "Szent Cecilia" képével megnyerte a négyezer koronás társulati díjat, "Vasárnapi főkötő" című képével pedig a Rökk-díjat (1908). Egy kékruhás női arcképét Münchenben második arany éremmel tüntették ki (1906) s ugyancsak Barcelonában második arany érmet kapott "Anyai csók" című képére. Nem említve oly külföldi kiállítást, ahol a magyar művészek tömegesen s hivatalos képviselettel vettek részt, kiállított még Berlinben Schultenál, valamint résztvett, londoni meghívásra, a New-Gallery egy intérieur kiállításán.
CHRONIQUEUR
