Tizenkettedik évfolyam, 1913    |   Nyolcadik szám    |    p. 295-299.    |    Facsimile
 

 

LÖSCHINGER HUGÓ

Négy festő hagyatékát mutatta be október folyamán a Műcsarnok. E négy festő közül az egyikkel, aki a legfiatalabb volt: Papp Bertalannal, szeptemberi számunkban foglalkoztunk. A másik kettőt, Coulin Artúrt és Smigelschi Oktávot, szintén ismertette már a Művészet. Sajnos, náluk ugyanúgy mint e kiállítás negyedik festőjénél: Löschinger Hugónál, az alkalmat erre halálesetük adta meg. De míg Coulin és Smigelschinél most nem érezzük újabb szükségét, hogy munkálkodásukat jellemezzük a Löschinger hagyaték képei erre szólítanak.

Az oka ennek, hogy amit Coulin és Smigelschiről az életrajzi adatokon kívül mondtunk: azt ez a kiállítás alátámasztja, illusztrálja, de viszont újabb megbeszélni valót nem igen nyújt hozzá. Vagyis, munkáik közt járva nem támadt oly benyomásunk, amely őket előttünk eddig ismeretlen színben mutatná. Mindkettőnek művészetén évek óta a kiforrottság jegyei voltak észlelhetők, amikor megszakadt életfonaluk. Bár még a javakorbeli emberek sorába tartoztak: a megállapodottság lecsapódása érződött műveiken. Eljutottak arra a területre, amelyen, számukra leginkább kínálkozott eredmény, megtalálták azokat a hangokat, amelyeken játszani tudnak, s nem ígérkezett bennük olyfajta törekvés, mintha más irányban történő keresés hevítené őket. Minden valószínűség szerint öt, sőt tíz év múlva is ezen az alapon folyt volna munkálkodásuk. Kiépítették volna, még több és esetleg még értékesebb dologgal azt, amire képességük volt, ami kezük, hajlandóságuk s ízlésük ügyébe esett, amit a hagyatékuk bő sorozattal tárt elénk. Az egyik: Coulin, a maga naturalista ízű, finomságokat latolgató grafikáját, részletező, nyugodt és precíz piktúráját. A másik: Smigelschi, a maga széles falmezőkre pályázó, komponáló festését. De alig hihető, hogy más területre kalandoztak volna át, ahol egészen más oldalról, mintegy új festő gyanánt állnának régi ismerőseik elé. Ezzel természetesen nem kritikai megjegyzést tettünk. Csak azt akartuk mindezzel mondani, hogy amit Coulin és Smigelschiről megállapítani módunkban volt: ahhoz újabbat most nem tehetünk hozzá. A hagyaték oeuvre-jei alapján legfeljebb bővebben ismételhetnők azt. amit a Művészet egyszer róluk már közreadott.

Löschinger Hugónál azonban másként áll ez, mint a két erdélyi földről szakadt művésznél. Nem azért, mintha Löschinger számunkra s bárki számára ismeretlen tevékenységű művész lett volna, aki most mutatkozott be teljes módon, akit tehát most nyílt alkalom "felfedezni". Hisz Löschinger is, ha korra még nem számlált éppen annyi esztendőt, mint Coulin és Smigelschi: már harminchétéves volt. Túljárt a kezdők korán, azon, amit a próbálkozások, a festői elhelyezkedés foglalnak le. Legalább tíz esztendeje, hogy a kiállítók közt szerepelt először, s meg is maradt időnként egy-egy nagyobb képpel vagy apróbb művekkel jelentkező kiállítónak. Mégis, az a hagyaték, ami több mint egy évvel került össze halála után: oly vonást domborít ki Löschinger piktúrájában, amit azelőtt csak futólag vehettünk észre. Csak sejtettük, hogy efajta irányban működik, de nem emelhettük ki, mint piktúrájának voltakép leginkább jellemző vonását. Most azonban alkalmunk van azt bő példákon konstatálni. S ezzel mintegy azt jelentjük, hogy Löschingert bizonyos oldalról, új képben mutatja az a hagyaték, amit a Műcsarnokban bemutattak. Az a művész, aki e frisskeletű képek egy részében kialakul, nem az a művész, akit ezelőttről, öt-tíz éve, ismertünk. Aki látta e kiállítást, könnyen eltalálja, hogy ily értelemben mely képekre gondolunk. Kétségtelenül nem azokra, amelyekhez például a "Szent László megszabadítja a kun leányt" című is tartozik. Nem a históriai ízű figurális és az aktos kompozíciókra, amelyekkel Löschinger még a Lotz és Benczúr mellett töltött közelség hatása alatt magasratörő ambícióval megpróbálkozott. Hanem: állatképekre, amelyeknek keletkezési dátumuk alig több egy, két, három esztendőnél. Amelyek gazdag sorozattal világítanak be a művész legutóbbi idejébe, arra, hogy mit akart s hová igyekezett. S amelyek új ismeretség kötését jelentik számunkra, Löschingerrel, a festővel szemben.

Ezek a képek nem itthon készültek, hanem München mellett, a Grafrath nevű kis faluban. S ez az ok, amiért a művészhez közelebb álló festőembereket is meglepik. Egy elzárkózott munkálkodás eredményei ugyanis, ahová néhány fiatal müncheni magyar festőn, a művész pár barátján kívül más nem tekintett be. Körülbelül öt éve annak, hogy a művész kiköltözött Münchenbe, az Andrássy-ösztöndíj támogatásával. Ez tette lehetővé, hogy minden anyagi gondtól mentesen, négy éven át művészi stúdiumokba merüljön. Hogy oly területen fejlessze magát, amelyen ezelőtt is próbálkozott ugyan, de inkább csak szórványosan. Később a müncheni műtermét is föladta, s Grafrathba telepedett, hogy még jobban állandó közelségben legyen a természettel, hogy folytonos kontaktust tartson fenn modelljeivel — lovakkal és tehenekkel —, amelyek a grafrathi mezőkön legeltek és nyargalásztak.

Amint látható: a szabad és független időt, amit Löschinger az Andrássy-ösztöndíj révén nyert, úgy kamatoztatta, amelynél többet kívánni senkitől se lehet. Hogy mily hévvel feküdt neki stúdiumainak, mily szaporasággal dolgozott: erre beszédes bizonyíték a hagyatéka, ami nagyrészt mind a grafrathi műhelyből került haza. Mert egy csomó kép ezek közt valóban nem volt egyéb, nem is akart több lenni, mint étude. Gyakorlat, amit önmagának számtalanszor feladott s mindig jobban akart elvégezni. A sujet, amely folyvást visszatér, jóformán mindig ugyanaz. Ló, tehén. De az egyiken csak a fej formái, a fej konstrukciója az, amit feladott, mint megfesteni valót. Egyszer közvetlen közelről, a leggondosabb részleteket is követve, szigorúan, sőt szárazon. Másszor már ugyanazt a fejet levegő veszi körül, a színek apró reflexeket hordanak. Az előadás már nem oly lényegtelenségekre is gondosan ügyelő, az ecset nem áll meg minden , kis formánál, nem rakja egymás mellé az apró síkokat, hanem összefoglal s a formák főbb jellemvonásait igyekszik rövidebben s tömören kifejezni. Ugyanaz a modell aztán — vagy másik, ez elvégre mindegy — egy harmadik képen már egész alakban áll vagy fekszik, oldalt vagy szemközt. Mindez mindannyiszor más és más étude, más és más probléma gyanánt adódott Löschinger számára. Az egész alak konstrukciójának, rajzának leírását felváltotta különböző rövidülése. A tiszta, töretlen színek stúdiumát pedig e színeknek a környező fényben való jelentkezése. Végül harmadik elem szerepében szólt bele aztán a festő feladatai közé a mozgás. A ló, tehén, amint akcióba kezd, mozdul, elfordul, rohan.

Valaki azt mondhatná, hogy mindez csak modellfestes. Csakugyan, mi sem nevezzük idáig másnak. Nem olvasunk le róla egyebet, mint amit mutat, nem helyezünk beléje más szándékot, mint amiből fakadt. Viszont ez épp úgy nem lehet kifogás, mint ahogy nem lehet Löschingert, a művészt érintő csökkentés. Mert ha igaz, hogy a hagyatékban talált egy csomó festett munka kétségtelenül nem több, mint objektív leírása a művész elé kerülő modellnek, viszont téves minősítés volna ezt tulajdonítani végső szándékának és céljának. Nem, ez nem cél, csak annyi, mint a zongorajátékos számára a "Schule der Geläufigkeit".

Út ahhoz, hogy a művész a természetet annyira megtanulja, hogy végül emlékezetből is tudja. Mert hogy hová igyekezett, s mily szándékok hevítették, ez is elénk csillan Löschinger képei közt. Oly képeken, mint például a "Rohanó lovak" csapatát mutató, vagy a Balaton mentén álldogáló tehéncsordát. Itt már az ő hű és jámbor modelljei élnek. Nemcsak festői grammatikát adnak, hanem a természet egy darabját. Szín és formajelenségek, de valami csendes kedélyen, temperamentumon és ízlésen szűrődnek át. íme a művész célja: a természet festői készletének megmutatása. Nem új, de célnak éppen elég nagy és gazdag arra, hogy soha ki ne fogyjon.

Általában kétféle úton haladó törekvést ismertünk meg azokban a képekben, amelyek Löschingert, mint az állatokat figyelő és tanulmányozó művészt, jellemzik. A stílus, az előadás, mint már mondtuk, a naturalistáé. A törekvés pedig egyfelől: az állat individualitása. Ennek ismert képviselői főleg a holland festők, köztük a műtörténeti nevű Paul Potter, a magyar piktúrában Pállik Béla. A másik festői törekvésnél, az állat, az őt körülfogó környezettel, azt lehetne mondani, hogy: egyenértékűen jelenik meg. Beleolvad a táj együttesébe, csak egyik szereplője a levegőégben úszó színeknek és elterülő perspektívának. Persze, hogy ez a szerep mennyire kap fontosságot, mennyire emelődik ki a maga naturális jellemében, vagy fokozódik le csupán egy dekoratív folttá: ez égészen a festőtől függ, aki az ily skála végtelen változatát adhatja. Ennek a felfogásnak szintén vannak a régebbi mesterek közt képviselői, elég talán ha Troyont említjük, akitől már csak egy lépés vitt az állat-plein-airhez.

Löschinger efajta képeivel kapcsolatosan, még egy dolgot kell megemlítenünk. Ez inkább csak szimpatikus vonás ugyan, mint önmagában mindjárt produktív értéket jelentő. De azért szükséges talán, hogy rámutassunk, mert rendszerint az ellenkezőjére adódik példa, főleg eleinte, amikor valaki tanítvány minőségben tölt időt egy mester mellett. Löschinger ugyanis, amikor Münchenbe települt, Zügel tanítványa lett. A par excellence állatfestő Zügel, a müncheni mester pedig tudvalevőén nemcsak sikerdús képeivel gyakorolt egy csomó fiatal festőre lenyűgöző hatást, hanem közvetlen közelségből még inkább érezteti imperativ természetét. Szinte "nem tűri", hogy a szomszédságában valaki ne úgy fessen, mint ahogy ő ezt szavakkal s seprűhez hasonló termetes ecsetével diktálja. Löschinger azonban kiszabadította magát a Zügel-féle imperativus alól. Eleinte, nem titkoljuk, kétségtelenül benne van. Meghajlítja magát, bizonyára szívesen és szándékosan, a tanulni vágyó hódolatával, minden tiltakozás nélkül. Itt, egy csomó képen, az ecset járása észrevehetően elárulja a zügeli szomszédságot. Azt a brutalitást, nyerseséget és darabosságot, ami Zügel virtuóz tudását nem kisebbíti ugyan, de ami minden finom artisztikumtól távol áll. Az a felfogás azonban, amellyel Löschinger a képeit akarja festeni, s ami, megszakítva az étude-ők, sorozatát, sikerül is neki: nem rokon a "Zügelizmussal". A müncheni mester kék reflexeit, vöröseinek és sárgáinak tömegét valaki hiába keresné raj luk.

Az eredmény tehát, amit e négyes kiállításban Löschinger munkái nyújtottak: az, amit e sorok elején már jeleztünk. Egy művész mutatkozott be itt, aki az öt év alatt, amely.-lyel elzárta magát az itthoni szerepléstől, gyökeres átalakuláson ment át. Új csapásra igyekezett, helyesebben: egy azelőtt csak olykor jelentkező hajlamát és tehetségét akarta specializálni. A fejlődés lendületében volt, fizikuma azonban — sajnos épp ellenkezőleg — egy hirtelen történt felbomlás felé sietett. Grafrathban halt meg a múlt esztendőben, egy augusztusi napon.

- rn.

VÁGTATÓ MÉNES LÖSCHINGER HUGÓ FESTMÉNYE
VÁGTATÓ MÉNES
LÖSCHINGER HUGÓ FESTMÉNYE

SZAMARAK A LEGELŐN LÖSCHINGER HUGÓ FESTMÉNYE
SZAMARAK A LEGELŐN
LÖSCHINGER HUGÓ FESTMÉNYE

ÖKÖR ÉS LÓ - TANULMÁNY LÖSCHINGER HUGÓ FESTMÉNYE
ÖKÖR ÉS LÓ - TANULMÁNY
LÖSCHINGER HUGÓ FESTMÉNYE

FEKVŐ AKT PAPP BERTALAN FESTMÉNYE
FEKVŐ AKT
PAPP BERTALAN FESTMÉNYE

NŐ, SZAMOVÁR MELLETT COULIN ARTÚR FESTMÉNYE
NŐ, SZAMOVÁR MELLETT
COULIN ARTÚR FESTMÉNYE

LEÁNY-AKT COULIN ARTÚR FESTMÉNYE.
LEÁNY-AKT
COULIN ARTÚR FESTMÉNYE.

ARCKÉP SMIGELSCHI OKTÁV RAJZA
ARCKÉP
SMIGELSCHI OKTÁV RAJZA

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003