GREGUSS GYÖRGY
Egy haditengerész tisztet kísértek ki 1908 nyarán a nagyszombati katonai elmebetegek házából a temetőbe; alig egy-két család állott a koporsójánál s rajtuk kívül nem sejtette senki, hogy egy nagyrahivatott élet utolsó romjai kerülnek a föld alá. Tengerész volt, aki színes, erőfeszítésben, férfias munkában és változatokban egyaránt gazdag élet küszöbéről jutott fiatalon az élőhalottak házába, hogy ott másfél évtizedig álmodozzon egészségéről, szabadulásról, új életről. Művész volt, temperamentum és lelki alkat szerint igazi, vérbeli művész és mikor eljött volna számára a kifejlődés ideje, bomlott idegrendszerrel kellett elzárkóznia a világ elől, hogy a betegszoba magányában szője tovább lázas álmait. Minden meg volt benne, ami embert nagyra, hivatottá tehet: tehetség, tudás, becsvágy, kemény akarat — csak az idegrendszere nem volt elég teherbíró arra, hogy elviselje az életet. S ezen megtört minden: a nagyra induló életből szánalmas töredék lett, — ami utána maradt, egy sereg beváltatlan ígéret és egy nagyon szomorú emlék azok szívében, akik közel állottak hozzá.
A család, melyből származott, magában hordta a művészi törekvések csiráit. Hárman voltak testvérek, Greguss Lajos gyermekei: a legidősebb fiú, Greguss Imre, a kiváló festő, az egyetlen leány: Gizella, özvegy Mirkovszky Gézáné, a finom munkájú iparművésznő. — kettőjük között állott korban György (szül. 1860) Míg azonban bátyja fiatalon, egyenesen nekivágott a művészetnek, őt a tengerészethez hívta hajlama. Romantikus lélek volt, telve fellengéssel, — ebből érthető, hogy tengerész lett. Magyar embert, akinek semmi személyes tradíciója nem fűződik a tengerhez, csakis a romantika vihet a tengerészpályára s Greguss György — hátramaradt naplóiból és egyéb feljegyzéseiből biztosan megláthatni — ízig-vérig romantikus lélek volt.
A fiumei tengerészeti akadémia növendéke lett 1875-ben s elvégezte a négyéves tanfolyamot. Sokat tanult, komolyan és lelkiismeretesen s emellett nem hagyta nyugodni a benne rejtezkedő művészi ösztön sem. Fiatal volt, tapogatódzott, keresett minden felé utakat, amelyeken kifejthette művészi egyéniségét. Rajzolt, festett, de időnkint hevesen megragadta az írói szenvedély: írt verseket egész halommal, novellákat, tárcacikkeket. Nemcsak asztalfiókja számára: úti-tárcáit egy-egy nagyobb hajó-útról szívesen kiadogatta az öreg Vadnai Károly a "Fővárosi Lapok"-ban. Nem volt született író, próbálkozásain kezdettől végig megérzik- a dilettáns karakter indelebilise, de forma-érzék, poetikus hangulat és melegség van mindenütt az írásaiban. Sokkal érdemlegesebbek festői munkái: egy halom ebből az időbél való tollrajza, ceruzarajza, akvarellje kiváló technikai készültség mellett, egyéni felfogást és ötletességet, néha humort is árul el.
Ilyen intenzív belső élet közben teltek el a tanuló-évek. Greguss György 1879 július 1-én kikerült a tengerészeti akadémiából mint kadét; a Saida korvettre hajózták be s ebben és a következő évben nagy tengeri utat tett, melynek főbb állomásai Gibraltár, Bahia, Fokváros, New-York. A következő évben a Zrinyi-hajón Szmirnán át Kairóba ment ; erről az útjáról egy egész kötetre való útleírása maradt kéziratban. Színes, elmés, sok helyén igazi hévvel írt munka, de a szövegnél jóval meglepőbbek művészi elrendezésű rajzai, a tengerész mindennapi életének hol komoly, hol vidám ábrázolásai. Igazán kár volna, ha ez az ügyes munka nem kerülhetne soha nyilvánosságra, egész irodalmunkban nincs hozzá, fogható a maga nemében. A tengeren s a tengerjáró hajókon folyó élettel keveset foglalkoztak festőink s Greguss György rajzai — bár csaknem harminc év választ el már keltüktől — ma sem vesztettek el semmit érdekességükből.
Hazatérve erről az útról 1882-ben letette a tengerésztiszti vizsgát s kinevezték első osztályú "Seekadett"-á. Már ekkor tárcái között s egy-két szélesebb körben is ismeretessé vált munkája révén bizonyos hírre tett szert mint festő: Károly István főherceg is érdeklődött munkái iránt, biztatta, hogy csak dolgozzon tovább, hullámzó kedélye hol a legmagasabb becsvágy, hol meg a csüggedés ellentétei között mozog ebben az időben.
Nyomasztotta az, hogy útleírása nem kapott kiadót, arra gondolt, hogy németül ad ki egy kroquis maritimet. Azzal a gondolattal is foglalkozott, hogy amint kinevezik tisztté, egy évi szabadságot kér és kimegy Parisba festeni tanulni. Megpróbálta a bécsi Lebel-cég útján értékesíteni néhány festményét, ami sikerült is s az 1883-iki budapesti őszi kiállításon is megjelent egy akvareiljével. Közben 1884-ben kinevezték sorhajózászlóssá, 1885-ben pedig a fiumei akadémiához osztották be a szabadkézi rajz tanárának. Ebben az évben aratta első komolyabb művészi sikerét, amelyet azonban hevessége és már akkor kezdődő idegeskedése visszájára fordított. Az országos kiállítással kapcsolatos műkiállításra küldött egy képet, mely a Tegethoff-hajót ábrázolta, amint egy matróz leugrik a fedélzetről. Az akvarell általánosan tetszett s előkelő vevője is akadt, még pedig az akkor Budapesten időző Rudolf trónörökös vette meg a mai Vilmos császár, akkor porosz trónörökös számára. A kiállítás vezetősége azonban önkényesen 400 forintért adta el a képet, holott 500 forintot tűzött ki vételárul. Ez annyira felháborította Gregusst, hogy visszajáróvá tette a vételt s a pólai tengerész-kaszinónak ajándékozta a képet, képzelhetni, hogy ez a fellépés egy tengerésztiszt részéről nemcsak kínos feltűnést keltett, hanem a katonai körök határozott rosszalását is magára vonta.
Ettől az időtől fogva lelkiállapota mind izgalmasabb lett. Ifjúkorától ez ideig vezetett naplója tanúskodik róla, hogy mindig exaltációra hajló természet volt, állandóan belső ellentétek között élt s ezt az ideges feszültséget szolgálati kellemetlenségek, sértett becsvágy, a boldogulás nehézségei, úgyszólván naprólnapra fokozták. Ideges állapota apróbb-nagyobb összeütközésekre vezette, kezdett ellenségeket látni az emberekben, komor és magába zárkózó lett. De.azért dolgozott tovább. Megpróbálta festményeit a bécsi Lebel és az Artaia útján értékesíteni, de akkor már súlyosan mutatkozó betegsége s az ezzel velejáró nagy-zása az eleinte ígérkező sikert megrontotta.
Károly István főherceg, aki sok jóakarattal volt iránta, azt ajánlotta, kérje felvételét a bécsi képzőművészeti akadémiára, de ő nem fogadta meg a tanácsot. Az ő iskolája a természet volt, melyért rajongott s mellyel bizalmas, tanítványi viszonyban kívánt élni.
De mindinkább letért erről az útról és tisztán lelki hangulatainak keresett kifejezést. Hogy a betegség, mely külsőleg még alig volt észrevehető, lelkében már benne lappangott, azt talán Leo Littrov festőnő vette észre, aki az íróasztalán talált ornumentális karcolatokat nézegetve megjegyezte: "sie sehen aus, als ob sie ein Narr gekitzelt hätte". 1887-ben már teljesen felismerhető lett rajta az elmezavar, de a betegség csak a következő évben tört ki teljes erővel. Sorhajóhadnagyi ranggal nyugdíjba küldöttek s hátralevő éveit élőhalottként töltötte katonai elmegyógyító intézetekben. Az utolsó állomás Nagyszombat volt. Itt végleg megmaradt; 15 évet töltött egész haláláig, 1908. augusztus 13-ig ebben a szomorú házban, folyton a szabadulás tervein törve fejét s folyton dolgozott rajzain és festményein.
Óriási tömegét készítette ezen idő alatt a különféle festményeknek és rajzoknak s ezek egyformán érdekesek művészi és pszichikai szempontból. Sajnos, egyik legérdekesebb sorozatát ő maga megsemmisítette. Nagyobbára dekorativ dolgok, minden céltudatos rendeltetés nélkül a legtisztábban eszményi művek, részleteik ötletességével, a kivitel sokszor igazán meglepő szépségével a vérbeli művészt mutatják, teljesen illogikus fantasztikumukkal kompozíció, kivitel és színezés dolgában a beteg elmét. Megrázó dolog nézni ezeket a csodálatos műveket, egy világtól elzárt, beteg lelkű ember ábrándjait, sokszor lázálmait. Teljesen absztrakt, a valóságtól elzárkózó gondolatok, érthetetlen játékai egy sarkaiból kivetett léleknek, amely eltávolodva mindentől, ami reális, józan észjárás számára nyomon nem kisérhető szférákban jár. Indiai mesék fantázmái-ban találni hasonló formákat, lázas betegség nehéz álmaiban játszanak olyan szinek Egy mesébe való palota terve, egy sor nagyméretű részletrajzzal, száz meg száz lapon legpontosabban kidolgozva a legutolsó ajtósarokig és ablak-rostélyig: iparművésznek érdekes tanulmány volna belehatolni formáinak a csodával határos hihetetlen gazdagságába. Hogy az emlékezet öntudatlanul dolgozik, azt akkor vesszük észre, mikor feltűnnek köztük a Szent Márk-templom, a Péter-templom, az Alhambra motívumai. Leg-bámulatosabb, hogy a legkülönbözőbb stílnemeket mennyi ízléssel tudta összhangzatos egésszé összeolvasztani, úgy, hogy a palota tulajdonképen nem is volna kivihetetlen, csak mesés vagyon kellene hozzá. S a többi dolgok is ilyenek: kompozíciók, apró ötletek, címlapok, olyan rajzok, melyeknek nevet sem lehet adni, mert nincs semmiféle rendeltetésük, — szabadjára eresztett játékai egy tébolygó fantáziának, olyanok, mini mikor valaki végnélküli fantáziákat játszik hegedűjén, nem törődve se formákkal, se hallgatókkal, csak hangulatai pillanatnyi hullámzásának keresve utat a húrokon. Egy beteg ember elméje gondolkozik hangosan ezekben a rajzokban a maga bomlott módja szerint: néha dadogva, néha pedig csodálatraméltó lendülettel mondva megrázóan szép dolgokat. Ha soká nézi az ember, olyan érzéssel távozik mellőlük, mintha lidérc-nyomásos álomból kelt volna fel. S aztán, ha ez az érzés megenyhül, az a benyomás marad utána, hogy a rajzok szerzőjében egy sokra hivatott művészlélek veszett el, hogy élete szerencsésebb alakulásával szép és becses dolgok alkotását köszönhetnők neki. De nem bírta el az életet s ezért pályájára lehangoló fájdalommal tekintünk vissza
S. A.
