A műalkotás esztétikai megítélésében önként vetődik fel az a kérdés, vajjon minő a viszony a műalkotás és a valóság között? Aligha fogjuk állítani, hogy a műtermék feladata a valóság lehető hű megközelítése, mert hisz erre való a tudomány minden segédeszközével, másrészt azonban, ha a művésznek szabad, sőt kell is eltérnie a természet szolgai követésétől, kérdés, mily irányban és menny ire szabad eltérnie tőle? Nyilvánvaló, hogy e problémák az esztétika alapvető problémái közé tartoznak, sőt megoldásuktól függ bizonyos tekintetben a műalkotás esztétikai becslése is. Bizonyos tekintetben, ez itt azt jelentse, hogy bár a műélvezet éppen nem függ az esztétikai teóriák ismeretétől, de csak azért nélkülözheti azt, mert mindenikünknek lelkében él valami, ami esztétikai felfogásunkat minden kétséget, kizáró módon meghatározza, az elméletnek csupán az a feladata, hogy azt számunkra a tudatosság fényébe emelje.

Hogy általában nem is követheti a művész alkotásában a valóságot, az abból is kiderül, hogy vannak művészetek, melyek tárgyát egyáltalán nem a valóság szolgáltatja, mint pl. az építészet. De magában az úgynevezett tárgyas művészetekben is vannak műfajok, melyeket ugyan sokan alárendeltnek tartanak, de önállóságuk és értékük el nem vitatható, amelyek egyáltalán nem ábrázolnak valóságot, még oly értelemben sem, mint a szabad képzelet játéka. Mert hisz bármerre is csapongjon a képzelet, tüntesse fel a pokol szörnyeit, vagy a tenger nimfáinak játékát, e képek elemei mégis a valóságból erednek és többnyire fel is mutatható a realitás azon része, amelynek torzításából, vagy idealizálásából fakadt a műtermék is. Ily értelemben azonban az úgynevezett dekoratív művészet tényleg "tárgyatlan", mert a vonalak, a formák és a színfoltok változatossága esztétikai benyomást kelthet, anélkül, hogy bármit is ábrázolna.

Ha kissé jobban szemügyre vesszük a dolgot, világos-á válik előttünk, hogy minden értékes műalkotásban, legyen az akár a "tárgyas", akár a "tárgyatlan" művészet terméke, kivétel nélkül ott találjuk a tisztán dekoratív elemet, amelyet az ábrázolt tárggyal szemben a műtermék formális elemének is nevezhetnénk. Ez a forma teljesen más, mint maga a tárgyi tartalom, bár szerves összefüggésben van vele. Nem is tekintve, hogy a festmény mit ábrázol, a színfoltok aránya, a vonalak változatossága ugyanoly értelmű dekoratív hatást gyakorol, mint a szorosan vett dekoratív műalkotás. E formális elem szinte kizárólagos uralmat nyer az építőművészetben és a feltüntetett tárggyal legalább is egyenrangú az úgynevezett szólóművészetben, mint amino a zene és az irodalom.

Világos, hogy az esztétikai formák nem azonosíthatók a valóság formáival. A szerkezet egységének például semmiféle egység sem felel meg a valóságban. Bármely irodalmi alkotásban, sőt a festészet termékeiben is, meg kell lennie azon egységnek, amely az egész részeit összetartja. Ezen egység persze igen különböző lehet, állhat a cselekvény egységéből; a hangulat egységéből, de bárminő is az élet és a valóság, ily egységet nem ismer. A valóság elemeiből kell azt valami módon kialakítani. A dekoratív elemnek is éppen ez adja meg fontosságát, hogy a műalkotásban az egységet létesítő formák közé tartozik. Ha tehát minden műalkotásban olyan mozzanatot találunk, amely független a realitástól, az a kérdés, honnan kerülnek ki e formák és mi szabja meg értéküket?

A formákon kívül azonban — mint már említettük — maga a tárgy nem követi a valóságot. A művész "idealizálja" a természetet. Ezen idealizálás módját egy elterjedt teória, amely azonban főleg az irodalom elméletének igényeire van tekintettel, a típus feltüntetésében határozza meg. E szerint tehát valóság és művészet viszonyát az határozná meg, hogy a művészi alakítás tulajdonképen a lényeget emeli ki, elhagyja a valóságos tárgy mindazon vonását, amely nem jellemző az ugyanazon osztályba tartozó minden tárgyra nézve. Ilyen típusok a zsugori, a féltékeny szerelmes, vagy az öreg ember, a fiatal nő típusa. Ugyanily értelemben határozhatjuk meg a mocsaras vidék, a puszta vagy az alpesi táj típusát is. A művészi ábrázolás lényege tehát az volna, hogy oly képet alkossunk, amely egymagában egyesíti azon csoport individuumainak tulajdonságait, amely csoportot az illető típus képével feltüntetni akarunk. Ez az elmélet helyesnek tűnik fel. Az irodalmi alkotás értéke nem függ-e attól, hogy önmagunkra ismerünk a hősben, a komédia és a dráma örökéletű alkotásai nem-e épp azért halhatatlanok, mert lelkünk oly mélységeibe világítanak, amelyek mindnyájunkban benne vannak, ha nem is teljesen egyformán? Sőt megtaláljuk ezt a művészet egyéb ágaiban is. Az erőtől duzzadó ifjú atléta szobra, Afrodité istennő szobra a jellegzetes formákat emeli ki, amelyek minden erőteljes férfitesten és minden bájos ifjú nőben megtalálhatók, csakhogy nem egyesítve, szétszórtan, "hibákkal" keveredve. Amit a szobor a maga tökéletes szépségében feltüntet, az — úgy látszik — nem egyéb, mint azon szép formák összeválogatása, amelyek elszórtan itt is, ott is megtalálhatók. Arany János "Vojtina Ars Poétikája" ezt az elméletet szép képpel fejezi ki: a hatalmas folyam tiszta tükre visszaveri az ég kékjét, a zöld hegyet és a fehér házakat, de a valóság ez "égi mása" tisztára mossa a tájat és az embert; fent "por, bűz, német szó, piszok". Bár ebben mintha valami morális idealizálás hangja csendülne meg, bizonyos, hogy nem ez volt a költő nézete. Ő is az "örök emberi" feltüntetését tűzi ki a művész alkotásának eszménye gyanánt, megszabadítva azt minden múló esetlegestől.

Bármily tetszetősnek lássék is ez az elmélet, több fogyatkozása van. Elsősorban nem mondja meg, hogy minő szempont az, amely vezet bennünket a valóság azon elemeinek össze-válogatásában, amely elemeknek egy egésszé való kapcsolása a műtermék. Nem is szólva arról, hogy a kapcsolat módja, a szerkezet egysége — mint már előbb láttuk — nem a valóság képe, hanem legalább is annak nagyfokú átalakítása. A felelet azonban erre nem kell hogy késsen. Mert hisz a jellemző vonások feltüntetésének követelménye eléggé meghatározza azon szempontot, amely vezethet a műterméknek, mint típusnak kialakításában. Pontosabb vizsgálat alá kell tehát vetnünk az ily módon meghatározott típus fogalmát. Sokkal általánosabb e fogalom, mint első megtekintésre gondolnók. A valóság mindig és mindenütt individuumokból áll. Csak az egyes tárgy "létezik", az ember, az oroszlán, az alpesi táj, a fém a maga általánosságában nem realitás. Ami tényleg van, az egyes emberek, egy bizonyos állat, egyes tájékok, egyes dolgok, stb. Mindamellett pontosan meghatározható az ember fogalma, a fém fogalma. Az embernek oly tulajdonságai vannak, amelyek minden egyénre kivétel nélkül jellemzők. Ilyen tulajdonságok például csontvázának, izom, ideg, véredényrendszerének bizonyos szerkezete, lelki működésének bizonyos sajátossága, amely mindenkiben megtalálható. E tulajdonságok, ha úgy tetszik, örök emberinek is nevezhetők, de kevésbbé poétikusan, azonban találóbb névvel csupán általánosnak mondhatók. Csak egyes emberek léteznek, mondottuk, de az ember nem található a valóságban. Sőt tovább megyünk. Az ember nem is ábrázolható. Bárminő is legyen a róla készült szobor vagy festmény, az csak egy bizonyos ember tüntet fel, legfeljebb az az egy csupán a művész képzeletében létezett. Ez persze hihetetlennek látszik. Ha azonban meggondoljuk, hogy szigorúan véve mit értettünk az embertípus alatt, tudniillik oly tárgyat, amely mindazon és csak azon tulajdonságokkal rendelkezik, amelyekkel minden egyes ember bír, akkor be kell látnunk, hogy ilyesmit ábrázolni lehetetlen. Mégis valahol szerepelnek ily értelemben vett típusok, de ez nem a művészet tere, hanem egész másé: a tudományé. Tényleg a tudomány feladata az "általános tárgyak" megalkotása. Az anatómia tankönyveiben találjuk meg "az ember"-t és a lélektan kézikönyveiben. De hisz az anatómiát tárgyaló munka nincs-e ábrákkal ellátva, vethetnők fel a felhozottak ellenében, amely ábráknak éppen ez a feladata, hogy szemléletessé tegye az általános tárgyakat. De más dolog valamit szemléletessé tenni, mint azt az eredetivel megegyező módon feltüntetni. A szemléletes kép, a maga egyediségében talán csak segítség arra, hogy az általános tárgyat ítéletekben meghatározhassuk. Hogy e nehéz és elvont gondolatmenetet megérthessük, forduljunk más példához. Minden háromszögnek megvan az a tulajdonsága, hogy meghatározott szögekkel bír, derék-, hegyes-, vagy tompaszögű. Ha lerajzoljuk a háromszöget, e tulajdonságok közül mindig csak egyet tüntethetünk fel, holott "a háromszög" nem azonos a "derékszögű háromszöggel" például. Éppígy mondhatnók, az emberi nem is bizonyos csoportokra oszlik: kaukázusi, néger, maláji típusra, stb. Ha ábrázoljuk az embert, mindig csak egy bizonyos fajtát ábrázolhatunk. Ugyanazon alak nem tüntetheti fel a fehér ember és a néger képét egymagában egyesítve. Helyes, mondhatnók erre, de külön-külön e típusokat teljesen feltüntethetjük. Ez azonban csak látszólagos. Először is az ily értelmű típusok képének helye — mint azt mindnyájan tudjuk — nem a műremek, hanem a földrajzi atlasz "fedele" szokott lenni, vagy más, ehhez hasonló hely. Szóval olyasmi, ami a művészettől bizony messze esik. Azonban más szempont is tekintetbe veendő itt. És pedig azon körülmény, hogy ugyanazon ellenvetés, melyet "az ember" típus ábrázolásával szemben felhoztunk, áll az egyes alcsoportok ábrázolása, is. A kaukázusi ember ismét oly fajokra osztható, amelyek tulajdonságai egy individuum képében nem egyesíthetek. Ugyanez a kifogás emelhető minden általános tárgy ábrázolásával szemben, ha általánossága még oly szűk körre szorítkozik is, ha még oly közel is áll a tényleg létező egyedhez. Pedig hát az ismertetett esztétikai elméletnek épp ez az általánosság a lényege, az tudniillik, hogy a műtárgy oly típus, azaz'oly általános tárgy képe, amely tartalmazza mindazon individuumok jellemző tulajdonságait, amelyek az illető típus alá tartoznak. A jellemző tulajdonságok természetesen éppen azok, amelyek közösek az illető csoport egyéneiben. Lényegileg véve azt hoztuk fel, hogy e "közös" tulajdonságok ellentmondók is lehetnek, olyanok, hogy egymást kizárják pl. fehér és nem-fehér, ilyenkor szembeszökő, hogy ezek ugyanazon individuum képében nem egye-síthetők. De még ha nem is zárják ki egymást e tulajdonságok, az ábrázolt egyén mindig csak egy bizonyos individuum, azon csoportból kivéve, amelyet ábrázolni akarunk, ahol a dolog lényegén nem változtat az. hogy az illető egyén csupán képzeletbeli. Világos tehát, hogy a szemléletes kép csak segítség az általános meghatározás megértése számára, de semmiesetre sem pótolhatja azt. Foglaljuk össze eszerint a típus-elmélet ellen felhozott érveinket. ¹. A típusok meghatározása nem a művészet, hanem a tudomány feladata és ha a műalkotásban mégis szerepelnek típusok, annak egész más a célja és az esztétikai szerepe, amire még rá fogunk térni, de semmiesetre sem a műtárgy tulajdonképeni feladata a valóság feltüntetése. 2. E tétel igazságát még szembeszökőbbé teszi azon körülmény, hogy a típus, mint általános tárgy tulajdon kép nem is ábrázolható, az ábra itt csak a tudományos absztrakciók megértésének könnyebbítésére szolgál, amint például a regényhez mellékelt illusztrációk, amelyek nem a cselekmény elmondásának helyettesítésére valók. 3. Minden műalkotásban kell hogy oly formális elem legyen, amely megadja a műtárgy szerkezeti egységét, amely forma, mint olyan egyáltalán nincs meg a valóságban. E formákban "csoportosítja" a művész a kompozíció részeit, e forma nélkül "széthull" az egész.

Ha tehát nem a művészet feladata a valóság "tipikus" ábrázolása, hanem a tudományé és mindamellett azt állítjuk, hogy a művész alkotásának van köze a valósághoz, az a kérdés merül fel, minő a viszony közöttük, miben áll a művész "idealizálása"? Ennek megismerése céljából rá kell mutatnunk az emberi lélek oly sajátosságára, amely mélyen benne rejtőzik mindnyájunkban. Mindegyikünkben, akár képesek vagyunk a művészi alkotásra, akár nem, van valami sajátság, amelynélfogva a szépet a rúttól, pontosabban szólva a nekünk tetszőt a nem tetszőtől meg tudjuk különböztetni. És pedig e megkülönböztetés éppen nem szorul hosszú elméleti meggondolásra. Oly hamar és oly biztosan ítélünk e tekintetben, mint a jó szakács vagy a gourmand az íz jóvoltáról. A műtárgy is sajátságosán színezett kellemes, vagy kellemetlen érzelmet kelt bennünk, aszerint, amint "ízlésünknek", esztétikai ideáljainknak megfelel, vagy sem. Ily esztétikai ideálok szabják meg a művész lelkében is, hogy milyenre formálja át a valóság anyagát. Ezen ideálokat kell tehát közelebbről megismernünk.

Különös az emberi lélek fejlődésútja. A gyermek egész lelki és testi működését egy elv alapján határozhatjuk meg, a kellemesség elvének alapján. Tenni mindazt, ami jól esik, az minden gyermek és sok felnőtt vágyainak netovábbja. De van valami, ami korán ércfalnál merőbben szembeáll velünk és ez éppen a rideg valóság. Már a gyermek is érzi kérlelhetetlen, megmásíthatlan törvényeit, amidőn játéka egéből esve a fájdalmas való tudatára ébred. A realitáshoz, hacsak elpusztulni nem akarunk, alkalmazkodnunk kell. Ezen alkalmazkodás közben megtanuljuk, hogy nem mindig hasznos ránk nézve, ami kellemes ; rájövünk arra, hogy a kellemesre irányuló törekvéseinkkel, vagyis vágyainkkal szemben bizonyos tiltó, korlátozó szabályok követésére szorulunk, melyekkel rendszerint a nevelés megismertet. Igaz, hogy e szabályok összességükben nem mindig azt eredményezik, hogy vágyainkat a valóság törvényei alá rendeljük, vagy világosabban a tiltó és parancsoló szabályok sem mindig válnak az egyén hasznára, de igen valószínű, hogy eredeti céljuk az volt, csakhogy a megváltozott viszonyokkal lépést nem tartó lassú szellemi fejlődés görcsösen ragaszkodik hozzájuk, sokszor még akkor is, ha már az egyénnek egyenesen kárára vannak. E szabályok foglalata az erkölcsi tudat és nézetünk szerint ez az emberi nemnek épp azon fejlődésfokán alakult ki, amelyen a valóság iránti érzéke, amelyen rájött arra, hogy a kellemesség elvét a valóság elvével kell felcserélni. Természetes, hogy az embernek ezen a realitás alá való rendelése nem történt egy időpontban, hanem úgyszólván folytonosan történik. Épp ezért a valóság elméleti megismerésével változnak erkölcseink is, habár sokkal lassúbb tempóban. Bizonyos, hogy a felnőtt, normális egyénben a kellemesség elvének uralmát a valóság elve váltja fel. Azaz megtanulja törekvéseit összhangba hozni a valósággal, megtanul hozzá alkalmazkodni. Helyesebben azt kellene mondanunk, hogy megszűnik a kellemesség elvének kizárólagos uralma. Mert ebben a tekintetben mindig gyermekek maradunk. De amint már a gyermek is talált módot arra, hogy kimeneküljön a gyakran oly szomorú valóságból, anélkül hogy a valóság átalakításának roppant erőt igénylő munkájára vállalkoznék, úgy találjuk meg ezt az utat mi, nagy gyermekek is. Ez a hely a képzelet birodalma. Valahányszor erőnk és hatalmunk gyengének érezzük arra, hogy a valóságot vágyainknak megfelelő módon "saját képünkre" formáljuk, odamenekülünk és ott, ha csak pillanatokra is, enyhülést találunk. A képzelet birodalmába vezető utat nyitja meg előttünk a művész. A műalkotás sajátságos megalkuvás eredménye elérhetlen vágyaink és a realitás között. Mindaz után, ami kellemes, vágyakozunk. Két dolog akadályoz e vágyak teljesítésében: saját erkölcsi tudatunk s a társadalomé és a szinte azzal egyformán kérlelhetetlen valóság. Nézetünk szerint a kettő egy forrásból fakad: az életfentartás ösztönéből, mely a realitáshoz való alkalmazkodásra kényszerít. De a vágyakat ki nern ölheti belőlünk semmiféle realitás, csak lelkünk mélyére szorítja le, oly mélységekbe, ahová nem ér le a tudat vizsgáló fénye és így gyakorta önmagunk előtt is rejtve marad. Hallom az erkölcsi felháborodás mély, de sajnos oly gyakran hazug hangját, mely "megállj"-t dörög a művészet profanizálása ellen. Nem, szó sincs róla, a műremek és az immoralitás különböző dolgok, sőt egymástól igen távol állnak. Nem is ezt állítjuk, hanem a következőt. A művész közöttünk az a kiváltságos ember, aki megtalálta vágyaink és a valóság ellentétének megoldását akkor, ha erőnk gyenge a vágy realizálására. És mert gyermekek maradunk, mert a kellemesség elvének rabjai vagyunk, ezért örök a művészi alkotásban való gyönyör is. Vágyaink gyakran nem is direkt önző célok szolgálatában állnak. A gyermek hőssé akar válni, aki csodás tetteket hajt végre, a tudós lángeszű felfedezőt tart eszményképéül, kinek alkotásai az egész emberiség javára válnak. Vágyaink tehát nem mindig tűrhetetlenek az erkölcsi tudat számára, sőt néha épp ezek sarkalnak nemes tettek végrehajtására és biztosítanak oly eredményt, amely a köz javát szolgálja. Ha azonban különböző okoknál fogva nem találják meg a vágyak a valóság felé vezető utat, akkor marad a képzelet birodalmába való menekülés.

De tovább mehetünk. Jobban szemügyre véve a dolgot, maga a műalkotás is a valósághoz vezető utak egyike, csakhogy a képzelet birodalmán átvezet ez az út. Mert hisz a művész éppen az, aki vágyait nem a valóságnak kedvére való átalakításával realizálja, hanem elképzeli a teljesülést, de nem állapodik itt meg, ahol mi megállunk, hanem megvan benne az a képesség, hogy az anyagot a képzeletében élő eszmény mintájára kialakítsa és ezzel új valóságot teremtsen. A gyakorlati élet embere kiküzdi vágyai teljesülését, ha nem is a maguk egészében és ezzel átalakítja a realitást, a művész vele szemben új, kedve szerinti realitást teremt.1 Mert azonban mi magunk is a művész lelkének részesei vagyunk, mert vele azonos teljesül-hetién vágyaink vannak, azért találunk képzeletbeli kielégülést a műremek élvezetében. Ez magyarázza meg az "Einfühlung"-ot, az átérzést is. Álmaink hőse önmagunk vagyunk, a mi diadalunk felett ujjong a dal és a mi bánatunkat siratja el.

A mondottak után talán nem idegenszerű, ha az eddigiekhez hozzáfűzzük, hogy sem a tudománynak, sem a művészetnek nem célja az individuumokból és azok viszonylataiból álló valóságnak, mint olyannak feltüntetése. A tudomány tételeinek rendszerét és a műalkotást is ideálok vezérlik. De míg a tudományos ideál az általános tárgy, amely a valóságban nincs, de őt magát meghatározzák a logika törvényei, addig az esztétikai ideálokat a pszichogenezis, a lelki fejlődés során kialakult vágyak határozzák meg. Amazok az észből fakadnak, emezek az érzelemből. Az esztétikai ideál tehát oly képzeletbeli kép, melyet azon vágyak kielégítésére teremtünk meg többnyire tudattalan lelki folyamatokban, amely törekvések kielégítését a valóság megtagadja.

Ezek után pontosabb feleletet adhatunk arra a kérdésre, hogy kell-e a művésznek ragaszkodnia a valósághoz alkotásaiban? Kell is és nem is. Ez pedig csupán látszólagos paradoxon. Mert nem elméleti megfontolástól, észokoktól függ ez, hanem a művész és a műélvező közös esztétikai ideáljaitól. Törekvéseink tárgya a valóság valamely individuuma lehet, sőt többnyire az is, élet, szerelem vagy megsemmisülés, mert ez után is vágyódhat a fáradt lélek és akkor oly műalkotás nyújt esztétikai örömet, amelyben az individuum képe legközelebb áll el nem érhető ideáljainkhoz. Individuum alatt itt mindig az általános tárggyal szemben létező egyes tárgyat vagy azok csoportját értjük. Hogy más világok felé is irányulhat a lélek, arra szolgáljon például az a tudós, kit hajlama a számok abszolút elvont világába vezet. Ha mi azonban az ilyenek sorsában osztozni nem is akarunk és törekvéseink köre az individuumokból álló valóság körén nem is terjed túl, éppen ideáljaink részlegessége szabja meg a valóságtól való eltérés mértékét. Egy végső példa szolgáljon ennek nem részletes magyarázatára, de nagyjában való megvilágítására. Az élet küzdelmében fáradt lélek gyakorta előszeretettel fordul az erős izgalmak felé. A gyöngék ideálja az erős, a félelmes akarat, mely minden akadályt megsemmisít. Az ily lélek kedvét találja a duzzadó erő képeiben. A valóságot ennek javára hajlandó torzítani, így állnak elő ama műalkotások, amelyben túlteng a hős testi vagy lelki ereje. A művész képzelete termékeny talajra talál a valóságban, amelyet nem nélkülözhet, de az csak mint a föld a virágnak anyagot ad, hogy abból lelke eszményképének megfelelő új életet alkosson. A művészet szabadsága épp abban áll, hogy ezen ideálok bárminők lehetnek. Azonban akár valóságos, akár nem létező tárgyakra irányuljanak ezen ideálok, mindig áll rájuk az, hogy legfőbb céljuk a gyönyörködtetés és nem elméleti igazságok megismertetése, még akkor is, ha közbe igazságok birtokába jutunk általuk.

PLAKETT
BECK Ö. FÜLÖP MŰVE