A művészet a legszabadabb emberi foglalkozás. Szelíd érzelmek mellett fékeveszett indulatok, rózsaszínű képzelődések mellett vad szenvedélyek nyilatkoznak meg benne, anélkül hogy erkölcsi beszámítás, más külső szociális vagy didaktikus célzat határozná meg értéküket. Hiába próbálták korlátok közé szorítani, szerteszétágazó indáit egy csomóba kötni, szabadságától nem foszthatták meg. Lényegében fekszik, hogy alanyi természeténél fogva megkötetlen legyen. A hivatásának tudatára ébredt kritika evvel már régen tisztában van és ítéleteit mindig a műalkotásnak megfelelő nézőpontból igyekszik leszűrni. Tudják és érzik a művészek is, hogy az a kritikai bázis, melyet velük szemben elfoglalunk, nem lehet logikailag bizonyítható, mint a tiszta tudomány álláspontjai. Nem is késtek jogos előnyüket kihasználni és a számukra előnytelenül kiütött kritikát — még ha feltétlenül igazat mondott is — erre az alapra hivatkozva visszautasítani. A bírálók leszamarazását a művészet különleges természete elkerülhetetlenül magával hozta.

Utóbbi időben egy ponton azonban lényeges fordulat állott be. A festőművészek nem elégedtek meg az ecsettel, hanem gondolkozni kezdtek. Mesterségük határait igyekeztek kitolni és észrevétlenül az esztétika elméleti birodalmába jutottak. A kirándulás nem lett volna kártékony, ha kellő felszereléssel indultak volna útnak. Mert megismerkedhettek azokkal a megoldott és nyilt problémákkal, melyeknek ők a kísérleti objektumai, láthatták, hogy leg-nagyobbszerű műveik is csak különleges megnyilatkozásai az esztétikák gondolati összefoglalásának. Reflexióban meggazdagodhattak és ha a hosszas elméleti utazás tán szárazabbá tette is művészetüket, a határátlépés még sem járhatott óriási veszélyekkel. Művészeink azonban anélkül kezdtek gondolkozni, hogy ennek szabályait, eredményeinek elméleti biztosítékait megtanulták volna. Nincs olyan helyes úton járó esztétika, mely ne tudná a legellentétesebb és még a jövő ménében lévő művészi irányokat is akadály nélkül fölvenni. Ok azonban egy hamis esztétikát állítottak fel és ebből vonták le merészen gyakorlati következtetéseiket. Olyan helyen kezdték a művészetről való gondolkodást, hol még lehetséges tudományosan ítélkezni, hol az igazat és annak ellenkezőjét még logikai érvénnyel lehet használni. Ők azonban már itt tévedtek, szükségképen erre alapított művészetük is badarság kellett hogy legyen.

Lehetnének egyesek, kik az e csoportba tartozó ultramoderneket védeni akarva, azt mondhatnák, hogy a művészetről való gondolkodásnak teljességgel hiányzanak a biztos logikai alapjai és így az ő elméletüket sem lehet a tudomány jogával elvetni. Hivatkoznak arra, hogy az esztétikának még nem sikerült a művészet fogalmát kellőleg megállapítani, milyen joggal ítélkezik akkor részletproblémák, új irányok fölött. Nem eléggé felsült már az impresszionistákkal és az utánuk következő francia mesterekkel, kiket először kiátkozott, később pedig hozsannával fogadta vissza az elismertek birodalmába.

Első feleletünk erre az, hogy akikkel ez utóbbi eset megtörtént, azok már nem az általános esztétikai irányoktól elvonatkoztatott objektív, hanem igenis, személyes szubjektivitásuk mezején állottak, hol alanyi kritikát gyakoroltak. Az esztétika tudományos talaja nem terjed eddig. Egyformán operál Michelangelo vagy egy Manet műveivel, melyet minden szélsőségük dacára azonosan igazolják eredményeik tudományos érvényét. Mert bármennyire alanyi megnyilvánulás a művészet, mégis vannak objektív lehetőségei, tárgyi igazságai. Csakhogy a felületesen kutató szem elől el vannak rejtve. Ezek már nem a művészeket szabad tevékenységükben megbénító akadémiák, hanem minden alanyi különlegességen túlemelkedő, összefoglaló igazságok, melyeknek objektív értékük és logikai módszerük van. Nem befolyásolja a dolog lényegét, hogy a művészetnek teljesen kielégítő definiálása még nem sikerült. Ha a külömböző műalkotásokat megfigyelő elvonás még nem jutott el egy ilyen mindent egyetlenegy definícióban összefoglaló kijelentésre, egyes állandó feltételeket, melyek a művészet fogalmának lényeges tényezői, már meg tudott állapítani. Hatásukban, tendenciájukban teljesen különböző, ellentétes műalkotásokat vett szemügyre, mégis megtalálta a mindegyikben meglévő azonosságokat. Lehet, hogy ezek az elvonások még nem alkotják a fogalom lényegét, lehet hogy csak állandó vonatkozásai egy még bensőbb tárgyi adottságnak, de helyességükről meg lehetünk győződve. Nem csak a bizonyítás szól mellettük, mely egy hihetetlenül széles induktív módszeren kívül még a dedukciót is figyelembe vette, hanem a művészetről való érzésünk.

Az ultramodem festőknek egy csoportja, a kubisták, ilyen gondolati, logikailag bizonyítható feltételeken teszik túl magukat. Elkapatva a művészi alanyiság teljes szabadságától egy olyan tevékenységhez jutottak, mely lelki megnyilvánulás ugyan, de a művészettel már csak laza rokonságot tart. Hibásan elgondolt lehetőségeket, a művészettől teljesen idegen logikai tételeket illusztrálnak, melyek csak azokban a kis részletekben lehetnek művésziek, hol a lehetetlen gondolat már nem befolyásolja az ábrázolást.

A kubistákat semmikép sem az esztétikával való foglalkozás szülte. E tudomány mai fejlettségében nem szolgálhatott alapul ilyen művészetfilozófiai eltévelyedésnek ; ilyen eredmények végleg kompromittálhatták volna, sőt éppen az ő hivatása, a kubizmus antiartisztikus feltételeit kimutatni. Keletkezése, ha egy ember nevéhez fűződik is, némikép kor-szerűleg indokoltnak mondható. Ezt igazolja gyors elterjedése is. Úgy látszik olyasvalamit hozott, mely sok festő homályos vágyainak teljesedését jelentette. Az impresszionizmus elleni küzdelem végletében született, az előbbinek jelentéktelennek minősített esetlegességével szemben a dolgoknak, a lényeknek csak feltűnő tulajdonságait, sémáit igyekszik adni. Nem kiemelése ez a jelentékeny részeknek és elhagyása a másodrendűeknek, hanem mindennek az elkorcsosítása. Logikai és formai abszurdum. Nem is tudjuk, mi kiáltóbb benne, a művészetről való gondolkodásuk lehetetlensége, vagy a külső megoldás művészietlensége. Hogy az emberi test nagyszerű lehetőségeket nyújtó, gyönyörű plasztikáját élettelen idomokká sülyesztik, ezt nem lehet művészeti szempontból semmivel sem indokolni. Didaktikus értéke lehet egyedül az arányok, a test felépítése céljából, de a művészet még csak ezután következik. Ez nem stílusos leegyszerűsítés, hanem szerkezeti megjelölés, melynek csak alárendelt segédszerepe lehet, épp úgy, mint a perspektíva szerkesztési vonalainak.

A művészet meghatározott lényegeket, tárgyakat mutat, melyekben éppen megbatározott formájuk fejezi ki az alanyi szemléletet. Ez a szubjektív érzés önmagában még nem jelent művészi értéket, hanem egyedül formai kifejezése által válik artisztikussá. Előző létét, színezetét elveszti és most már csak a formán keresztül nyilatkozik meg, viszont ő teszi a formát elevenné. Ez a szoros eggyéválás, egy alakban való megjelenés, a műalkotás legkisebb részletében is fellelhető ; ha a forma megváltozik, úgy a szemléleti tartalom is azonos változáson megy keresztül.

Ezzel szemben a kubizmusnál nem beszélhetünk alanyi szemléletről. Csak gondolati és nem szabadon elképzelt tartalom van itten, melynek formai megnyilvánulása sem szub-jektíve különböző, hanem állandóan ugyanaz és teljesen megkötött. A gondolati, jobban mondva mértani tartalom konstatáló higgadtságánál fogva nélkülöz minden szubjektivitást, ami pedig a műalkotás formáját kell hogy eredményezze. Nincs szemlélet, érzés, amely formát indokolna, se belülről, se kívülről nem jut éltető levegőhöz. Minden esetlegességet, egyéni stílust megfojt az érzésnélküli gondolat, mely a maga abszurditásával szörnyszülötteket hozott létre.

A kubizmus művészi lehetetlenségei közé tartozik, hogy az objektivitást a valóságtól való radikális elvonatkoztatással akarja egyesíteni, holott a szemlélet alapvető lehetőségénél fogva az előbbi csak a naturalizmussal járhat együtt, az elvonatkoztatással pedig az alanyiság. Ez az egyesítés csakis a szemlélet sutbadobásával történhetik meg, képnélküli fogalmakban, melyeknek éppen ennélfogva a művészethez már semmi közük sem lehet.

Ne csodálkozzunk azon, hogy ilyen igazsággai nem törődő elmélet a megnyilatkozásaiban is szörnyűségesen fest. Pedig a fenti sorok csak a szelídebb kubizmust jellemezték, mely megelégedett a testeknek szabályos idomokká való átalakításával. A későbbi stádium már ezt sem tartotta elegendőnek. Az ábrázolás szerintük még így is túlságosan szemléleti lehetett. Ennek ellensúlyozására tehát egymás tetejére rajzolták az alaknak szembenéző, profil és hátsó alakját. Szóval már nem elégedtek meg azzal a mértani sematizálással, melyet a tárgy lehető szemléletéről alkottak, hanem ennek ugyan tényleg létező, de teljességében szemléihetetlen alakját is ugyanilyen módon belevonták. Hova jutott ezzel a kubizmus a művészettől, mely pedig kizárólag a szemléleten épül fel! Itt még egy tűrhetetlenebb nonszensszel növelte eddigi tévelygéseit. Külön megcáfolni ezt már nem is igyekszik. Még inkább vonatkozik erre az előbbi pár sor, melyekben a művészet természetét a kubizmussal szembeállítottuk. Mert itt már nemcsak az egyes szemlélet szükségét tagadja meg egy állandó és élettelen mértani szerkezet végett, hanem a szemléletről teljesen megfeledkezve, kizárólag a dolgoknak tudatbeli megjelenésére épít, illetőleg az utóbbit illusztrálja.

A kubizmust a művészet szabadsága engedte megszületni és bírálóival szemben most is erre hivatkozik, jól megnézve a dolgot azonban, éppen a kubizmus az, mely a művészetszabadságot legkevesebbe veszi. Valóban nem egyéb, mint a felületesen gondolkozóknak, a kalandoroknak és a tehetségteleneknek az akadémizmusa. Mindegyik kubista e három közül legalább az egyik csoportba tartozik, még Picasso is, kitől azelőtt oly nagyszerű képeket láthattunk.

A kubizmus az elvont művészet lehetőségeit igyekszik megvalósítani, melyet eddig egyetlenegy irány sem tűzött ki céljának. Az impresszionizmus volt eddig ettől a legtávolabb, tehát a kubisták a tőle való radikális elfordulásukban szinte önkéntelenül estek a végletbe. Netn is az elvont szót kellene használnunk, mint inkább az általánosítottat, mert a kubizmus nem elvont gondolatot fejez ki konkrét formákkal, mint az allegória, hanem magát a formát általánosítja. Még pedig nem az érzés, az egyéni szemlélet, hanem ennek teljes mellőzésével egy erőszakosan felvett séma alapján.

Az esetlegestől való elvonatkozás a művészetnek legértékesebb momentuma, minden kornak ez volt egyik legnagyobb vágya, de csakis a szemlélet alapján. Most is erre törekszenek az igazi művészek, ezt az egyéni általánosítást célozzák, ennek a rövid neve azonban a stílus.

Ez lehet egyedül a művészet útja, nem pedig a kubizmus.