Tizenharmadik évfolyam, 1914    |   Negyedik szám    |    p. 202-211.
 

 

AZ ENTHUZIASZTIKUS KÉPZETEK ÉS A KÉPZŐMŰVÉSZETEK

Első pillanlatra bizonyára meglepő ez a cím. Meglepő, mert paradoxnak látszik. Mi lehet az, ami egyszerre enthuziasztikus is, meg képzet is. Megszoktuk u. i., hogy enthuzi-asztikusak csak az érzelmeink legyenek; a képzetek lehetnek világosak vagy homályosak, egyszerűek vagy összetettek, de nem lehetnek enthuziasztikusak.

Mi magunkat szoktuk enthuziasztáknak mondani akkor, ha valamely eszme nagyon elragad bennünket és mi ezen eszméért önzetlenül tudunk küzdeni, azsz, ha harcolunk érte anélkül, hogy ezért jutalmat kaphatnánk vagy legalább is akarnánk, így ismeri az enthuziaszmusz fogalmát a köztudat és így állapította meg ezt több, mint egy századdal ezelőtt Kant, aki szerint az enthuziaszmusz a legfenségesebb lelki állapot és az enthuziaszta a fenséges ember. Szerinte ez az ideálja az életnek. Csak ezért érdemes élni. Aki nem tud enthuziaszmuszba jönni, nem is lehet soha boldog ember. Enthuziaszmusz nélkül az élet csak vegetáció.

Ha jól megvizsgáljuk az enthuziaszmusz értelmét, rá fogunk jönni, hogy ez a tünemény oly alkatrészeket mutat föl, amelyekre első pillanatra nem gondoltunk volna. Már eddig is tudtuk, hogy az enthuziaszmusz mindig bizonyos eszmékért történik, azaz a lelkesedés (mert nyilván ezt jelenti) bizonyos, általunk nagynak tartott, esetleg morális értékkel kitüntetett eszmékre vonatkozik. Azonban kétségtelen, hogy ez nem az igazi pontos jellemzése a lélekben lefolyó eseménynek: a lelkesedésnek. Bizonyos például, hogy a lelkesedés nem az eszmékért történik, hanem azok tárgyaiért, így például, aki fegyvert fog a szabadság kivívására, az nem a szabadság eszméjéért teszi ezt, hanem magáért az elérendő szabadságért ; a cél nem a szabadság eszméje, amely mint minden eszme, nem valamely létező dolog, sem pedig ilyenek viszonya, hanem az ezekről való fogalom, sem térben, sem időben nem létező valami, ellenben a szabadság maga, ha nem is létezik, a szabadságharcos előtt legalább is megvalósítható cél. Különben nem volna ereje érte harcolni.

Szóval az enthuziaszmusz tárgya mindig valamely eszme tárgyával esik egybe. A szabadságért lelkesülés tárgya maga a szabadság, épúgy a szabadságeszme tárgya csak a szabadság, mint az asztalképzet tárgya az asztal. Más szóval ez azt jelenti, hogy e meglátás, azaz tudomásulvétel, bekövetkezzék, kell, hogy ez a tudomásulvétel, azaz pl. az asztal észrevevése bennünk lefolyjék. Szóval jól látható, hogy minden képzet, észrevevés, stb. vonatkozik valamely tárgyra, legtöbbször arra, amelynek az észrevevése által keletkezett.

Mi hát akkor az összefüggés a szabadság iránti lelkesülés és a szabadság eszméje közt? Azt tudjuk, hogy a szabadság eszméje nem tárgya ennek a lelkesülésnek. Valami és pedig valami igen lényeges kapcsolatuk azért kell, hogy legyen, ezt érezzük. Van is ilyen kapcsolat köztük. Ez a lelkesedés nem lehetne, ha nem volna valamely képzet, amely erre alapul szolgálna. Ha lelkesedem a szabadságért, ez nem történhetik máskép, minthogy van valamely képzetem a szabadságról. Ha örülök annak, hogy nyertem pénzt, az örömöm nem volna máskép lehetséges, minthogy van a pénzről fogalmam, tudom, mit jelent. Szóval látható, hogy ilyen esetekben a képzeteknek fundamentális szerepük van az érzelmek lehetőségére nézve. Ha nem tudom, mi a pénz, nem örülhetek neki. Itt persze tudáson nem a pénz közgazdasági definícióit kell érteni, hanem annak vulgáris fogalmát.

Az olyan képzeteket, amelyekhez ilyen nagyfokú lelkesedés fűződik, amelyek tehát fundamentumául szolgálnak intenzív érzelmeknek, nevezzük eszméknek. Ha pedig az az érzelem, az a lelkesedés esztétikai természetű, akkor nevezzük őket enthuziasztikus képzeteknek. Ennek megfelelőleg az ilyen érzelmeket, amelyek esztétikaiak, enthuziasztikus érzelmeknek. Vagy nevezhetjük általában esztétikai érzelmeknek is és csak különös, erősebb fokait enthuziasztikusaknak.

Sehol annyira nem lesz világossá ilyen állapotok léte, mint a képzőművészet terén. Az oka nyilvánvaló. Az irodalom telítve van ilyen eszmékkel. Már pedig az élményeknek meg van az a tulajdonságuk, hogy lényegüket, sőt nem ritkán puszta létezésüket is csak akkor tudjuk felfedezni, ha összehasonlításokat tehetünk olyan rokonállapotokkal, amelyekben az illető élmények más módon vannak meg. És ez áll fenn az irodalom és a képzőművészet viszonyában.

A legélesebben a következő kifejezésben nyilvánul meg ez a különbség. Az irodalom meséket ad és ezekkel igyekszik gyönyörködtetni a közönségét. A festészet és szobrászat pedig érzéki tartalmakat nyújt és nem célja ezeket összefüggő mesekomplexummá olvasztani. Teheti, de nem kell. A festmény is mesélhet, de nem okvetlenül. Vagy: a festményben is van litteratura, de ez nem fontos benne, ez csak eszköz a célra és ez: érzéki gyönyörködtetés, pontosan szólva, fény-, szín- és térhatások. A festészetnek és még inkább a szobrászatnak alapvető tulajdonsága a mozzanatosság, amely ellenkezik az elbeszélő tendenciával. A festmény, a szobor egy pillanatot ad vissza, a mese a pillanatok végtelen sorozatát.

A képzőművészetek példája legjobban mutatja, mily nagy különbség van az enthuziasztikus képzetek és maguk az enthuziasztikus érzelmek közt. Az előbbi az irodalomban dominál, az utóbbi a többi művészetben.

Mi a különbségük? A képzeteknek egész más a tárgyuk, mint az esztétikai érzelmeknek. Hogy mi a tárgya e képzetnek: virág, mindenki tudja. De nem oly könnyű megmondani, mi a tárgya valamely esztétikai érzésnek. A festői ábrázolásra való reflexió nélkül nem is derült volna soha ki, hogy itt különbségek vannak. Az ellentétek teszik egymást tudatossá! Az az ellentét, ami van egy homéroszi elbeszélés széles, lassú folyása és egy modern impresszionista, csupán szín- és fényhatásokra törekvő kép közt, ahol semmisem beszélődik el.

Az elmondottak más szempontból is hasznosaknak bizonyulnak. Felvilágosítanak bennünket arról, hogy különböző korok és osztályok Ízlése miért különböző. A társadalomtudományokból átvettük a történelmi materializmust és ezzel igyekszünk megfejteni, hogy miért van változás az esztézis terén.

Mint módszer, a történelmi materializmus kétségtelenül jó. Azonban egyes magyarázatok gyakran mégsem jók. És pedig azért, mivel a történelmi materializmust mindig úgy képzelik, mint néhány elméleti tétel gyűjteményét. Hogy valamely kor politikai, morális és esztétikai nézeteit azon kor gazdasági állapotai, a termelés mikéntje szabja meg. Hogy a javak, felosztása mindig azon arányban történt, amely az osztályharc valamely fázisában a tényleges erőviszonyoknak megfelelt. Ezek mind nagy igazságok, azonban az alkalmazás nem abból áll, hogy előveszek egy vagy több tételt, vagy esetleg mindet és alkalmazom a tüneményre. Ily egyszerűen a dolog nem megy. Nem elég például tudni, hogy valamely korban kik voltak a megrendelők, hogy aztán megállapítsuk, mit kívántak, mi és miért tetszett nekik.

A történelmi materializmus - - mint általánosan elfogadják - - egy módszer. Módszer és nem rendszer! Hogy példával éljek, olyan, mint a mikroszkóp. Alkalmasabb a pontos megvizsgálásra, mint a szabadszem, de nem dönt a megvizsgálandó preparátum mivoltáról. Minden preparátumra alkalmazható, de minden preparátum lehet más és más. Bár ez a hasonlat korántsem pótolja a rendszer és módszer közti különbség pontos megállapítását, annyit sejteni enged, hogy az esztétikában a történelmi materializmus nem abból áll, hogy néhány tételt alkalmazunk a műtermékekre, hanem abból, hogy magát a műterméket vizsgáljuk meg, bontjuk fel — gondolatban — alkatrészekre és vizsgáljuk ezek hatását ránk, mindezt oly módon, hogy az ábrázolt cselekvések és érzelmek rugóit gazdasági viszonyokból kutassuk föl. Hogy tehát valamely adott tünemény mit tartalmaz, azt történelmi materializmussal sem lehet tudni, csupán magának a tárgynak elemzéséből. És csak az okok kiderítésénél jöhet számba a materializmus, jobban mondva, az ökonomizmus.

Láttuk, hogy eszméink mindig enthuziasztikus képzetek és hogy főleg esztétikai tetszésünk szintén ennek az enthuziaszmusnak egyik fajtája. Miért tetszik valami valakinek, ez az esztétika főkérdése. Régebben máskép állították föl a fő-kérdést. Rendszerint azt keresték, hogy mi a szép. Vagy azt, hogy mi az, ami mindenkinek és minden időben tetszett és tetszeni fog, vagy ami legalább is bizonyos nagyobb számú embernek tetszik.

Az első probléma az egyetemes, a mindenkinek tetsző problémája tárgytalan probléma, t. i. ilyen nem volt soha. A másik, amely csak bizonyos számú emberek tetszésének okát keresi, már nem egészen irreális kérdés. Azonban pontos felelet csak úgy adható rá, ha egyes osztályok, hasonló gazdasági viszonyok közt élő emberek Ízlését vizsgáljuk. De ezt is induktive összehasonlítás útján. Azaz egyes emberek, egyes műtermékek elemzéséből indulunk ki.

Valamely rétegzet enthuziasztikus képzetei. azaz lelkesedésének alapja meghatározza ama réteg ízlését is. Tetszeni nagy általánosságban az a műfaj fog, ami azon eszméket szolgálja, amelyek annak az embercsoportnak a céljai, az érdekei. E tétel igazságát kitűnően igazolják azok a színművek, amelyek lehetőleg homogén közönség elé kerülnek. Olyan színházakban, amelyeket túlnyomóan munkás és kispolgár közönség látogat, más darabokat adnak, mint az elegáns színházakban. Nálunk ebben a tekintetben is a differenciálódás a külföldhöz viszonyítva csekély. Nincsenek direkte népszínházaink.

Mindenesetre feltűnő dolog, hogy a tiszta - litteraturától befolyástalan — esztézis oly kevés hatást tud gyakorolni az átlagemberre. Mert az iránt nincs kétség, hogy a színházba járó közönségnek a színművek élvezete nem tisztán esztétikai élvezet. A legtöbb esetben sok — az eszté-zistől idegen — momentum is szerepel ezekben a komplikált élvezetfolyamatokban. Ezek között kétségtelenül a legfontosabb a darab szociológiai háttere. A közönségnek a színmű egyszersmind politikai vagy társadalmi tanulmány is, vezércikk, morális utópia is. Itt akarja látni az előtte kedves, az enthuziasztikus képzetek küzdelmeit és - diadalát. Lehetőleg a diadalát. A közönség u. i. jobban szereti a színpadi győzelmet. Optimista, feltörekvő rétegzenek minden kis gondolatszilánkocska, amely az ő optimizmusát akarja igazolni, kedves. Remény nélkül nem lehet harcolni. Ezért kíván vidám megoldásokat.

Minél alacsonyabb fokú a közönség izléser annál inkább van ez így. A forradalmi mozgalmak elite-je azonban magasabb élvezetre is képes. Az elite a vezérlőelem, ő tárgyal, ő vezérli a diplomáciai és a rendes harcokat, ő kételkedő,, van fogalma a véletlenről, a váratlan - - előre ki nem számítható - - fordulatokról. Itt lehet adni tragikus tartalmú meséket is. Az ilyen közönség a tragikus hős sorsában esetleg a saját sorsának előrevetett árnyékát ismeri fel, ez pedig feltétlenül meghatja. Amióta a polgárság két front felé kénytelen küzdeni: a munkásság és az agráriusok és nagytőkések ellen, azóta a neki írt színdarabok ellentétes társadalmi és morális eszmék közti ingadozást, befejezetlenséget, tanácstalanságot mutatnak. Ilyenek Ibsen hősei.

Látható, hogy ilyen futólagos áttekintés mellett is aránylag eléggé kézzelfogható az a hatás, amelyet a darab meséje az élvezőre tisztán az enthuziasztikus elemeinél fogva gyakorol. A színműveket csak azért választottuk például, mert a közönségre gyakorolt hatásuk könnyebben megfigyelhető.

Ha meghallgatjuk esztétikailag kiművelt ízlésű emberek és főleg alkotóművészek nézeteit saját alkotásuk esztétikai értékéről, ha őket magukat engedjük «értékelni», összehasonlítva egy átlagemberrel és laikussal szemben, a döntő pont a következő.

Az átlagember előtt a fődolog a mű meséje, a litteratura, mint azt képzőművészek (gúnyos mellékízzel) elnevezték. Közmondásos a nyárspolgár ízléstelensége, akinek az a jó darab, amely az ő nyárspolgári morálját, amelyet az egyedül lehetséges morálnak gondol, hirdeti, dicsőíti. A derék apa, a jó férj visszahódítja hűtlen feleségét, a gonosz csábító elveszi büntetését stb.

A művészember előtt maga a téma, a tárgy nem döntő szempont. A mű szép, ha stílusos, ha van benne líra, poézis. Ezek persze szintén slágvortok, amelyek hosszú képzetsorok rövid jelzései. Bármennyire homályos legyen is annak az állapotnak a megítélése, észrevétele, amelyet ezek a kifejezések jelezni akarnak, kétségtelen, hogy valami olyat akarnak kifejezni, ami nem tartalom, szavakba foglalható valami, szóval maga az esztézis.

Ismeretes dolog, mily nehéz érzelmeket elemezni. Ki tudná megmondani, miből áll a szerelem érzelme például? Fogalmakat még csak lehet elemezni. Ez a nehézség onnét ered, hogy az érzelem elemei, mint azt a pszychologusok kémiai mintára mondani szokták, összeolvadnak. Ez persze csak kép ; az érzelmek nem fémek. Mi az a tünemény mégis, amit az összeolvadás szóval ki akarnak fejezni. Ha azt mondjuk, a szerelem érzelmének elemei: az a vágy, mely szármázik azáltal, hogy akarunk valakit, aki hasonlít hozzánk, akinek ugyanoly érzéseket szug-gerálhatunk, mint aminők bennünket is legtitkosabb lényegünkben mozgatnak. Továbbá a fokozottabb nemi vonzódás az ilyenhez. Mindezek a részei a szerelem állapotának. De hát ezeket csak erős ráeszméléssel tudjuk kideríteni s még így is kérdés, valóban jó elemeket találtunk-e. Nincs-e tévedés? Föltéve, hogy tényleg ez az elemzés helyes volna, mi történt, hogy ily észrevétlenül meglapulnak ez elemek a szerelem érzelmében?

Meg kell állapítani, hogy a valóságban a dolog korántsem ilyen homályos. A homályosság azért van, mert mi utólagos visszaemlékezések alkalmával idézzük csak tudatunkba, hogy mit is éreztünk. Ha a megfigyelés állandó és — hogy úgy mondjuk - - in flagranti történnék, akkor sokkal könnyebb volna a megállapítás. Ezért oiyan megrázók egyes nagy lélekemelő zsenik ábrázolásai. Az ilyen ember kettős munkát képes végezni. Megéli állapotait — ezt mindenki megteszi - - és aztán azonnal tud rájuk eszmélni.

Auguste Comte óta triviális «igazság», hogy a lelki megfigyelés azért oly problematikus értékű, mert, mikor az ember a saját állapotait megfigyeli, akkor meg is hamisítja ezt az állapotot, a megfigyelés u. i. irritálja a megfigyelendő állapotot és sokszor lényegesen módosítja. Innét a nagy öncsalás, amit a legtöbb ember magával szemben elkövet. Comte le is vonta a következményeket. Elvetette az introspektiv lélektant ; csak az össze-hasonlítót tekintette exaktnak.

Ez a felfedezés — nagy elterjedettsége miatt - egyike a lélektan legveszedelmesebb és károsabb tévedéseinek, amely valaha pozitív tudományos téren felmerülhetett. Lehet különben, hogy tán éneikül is ilyen elmaradt lenne e tudomány, sőt épen az elmaradottság, mint ok, szült egy ily «megokoló» kibúvót.

Hogy áll a dolog tulajdonkép? Minden új dolog eleinte zsenialitást követel. Ma még csak kevesen tudnak röpülni, tehát ma még bizonyos hősiesség képezi az aviatikus fontos tulajdonságát. Később, ha majd sokan tudnak, ez a tulajdonság nem lesz többé zseniális. Ma még zsenialitás és pedig nagyfokú kell az önmegfigyeléshez. Miért? Mert az emberek úgy akarnak megfigyelni, hogy először átélik az illető lelkiállapotot — de azzal a tudattal, hogy rögtön utána meg fogják figyelni — és tényleg meg is figyelik in flagranti. Persze ily módon igaza van Comte-nak, hogy nehéz helyes eredményre jutni.

A megfigyeléshez zsenialitás kell, de nem valamely homályos, misztikus értelemben, hanem nagyon is kézzelfogható módon. Kétféle tudatállapot lehetséges, melyek tárgyuk szerint eltérnek egymástól. Ha én valamely tárgyat, pl. egy házat meglátok, akkor a ház az észrevételem tárgya. Van tehát egy ház a térben és én meg birok egy észrevételt róla a tudatban. Azaz van képzetem a házról. Mit veszek észre: a házat-e vagy a róla való képzetet? Nyilván a házat. A róla való képzetet: a ház-észrevevésnek nevezett képzetet pedig nem veszem észre, legtöbbször nem is tudok arról. De azért ez van, a tudatban előállott, csak nem vevődött észre. Minden tudat-elemet, képzetet, ítéletet, érzelmet, akarást élménynek nevezünk, mert a tudatunkban élünk, ezek a lelki életünk részei, de nem lelki életünk tárgyai. Ha látom a házat, akkor tudatomban van róla valami képzet, ez a momentán életem egy része. (Megjegyzendő, hogy e momentán élet igen kevés részből áll, mert a tudat szűk.) E képzet tehát az, amit megélek: élmény. Ez a tudatom egy eleme. Az egész tudat ilyesmikből áll (képzet, érzés, akarás stb.) A ház pedig ez elem tárgya. Ez nem része a tudatnak. A tudat és a ház különben is összehasonlíthatatlan létezők. Egyik anyagi test, másik időbeli lefolyás. Mikor mi a házat észrevesszük és más nem történik bennünk, akkor csak a házról tudunk. De ha eszmélünk arra, hogy mi történik most bennünk, akkor látjuk, hogy itt valami élmény lefolyt bennünk. Ez a reflexió.

Nos hát a legtöbb önmegfigyelés azért rossz, mert mikor valamely állapotunkat megéljük, nem bírunk maradni ebben a megélésben, hanem mindjárt reflektálunk is ; figyeljük is magunkat. Persze így már nem azt éljük meg, amit kellene, hanem azt és még a saját megfigyelésünket is. És ezeket összekeverjük. A megfigyelés döntő feltétele tehát az, hogy:

Képesek legyünk úgy élni meg valamely állapotot, hogy közben - - valami kis ideig — egyáltalán ne tudjunk arról, hogy most megélünk valamit. Egyáltalán ne tudjunk semmi másról, csupán arról a tárgyról, melynek képzetét éljük. De ez még nem elég! A következő időben megemlékezés alapján eszméljünk rá, hogy mit éltünk meg és most ezt vegyük észre, ez legyen tárgy előttünk.

Ez úgy történik, hogy kezdetben tudjunk egészen belesülyedni élményeinkbe, hogy minél intenzivebben végigélhessük őket és aztán tudjunk pontosan visszaemlékezni. Visszaemlékezni, bár a megélés alkalmával abszolúte hiányzott az ön-megfigyelés szándéka és véghezvitele. Általában azt gondolnók, hogy ez lehetetlen. Pedig semmi elgondolható akadálya nincs. Röviden összefoglalva, hogy helyes önmegfigyelést eszközölhessünk, az szükséges, hogy megélés és ennek észrevétele időben elválasztott, egymással nem keveredett tudatfolyamatokban, ú. n. aktusokban folyjék le. Ehhez szükséges, hogy az élményben elmerülni tudjunk. Ez a kivételes erő, ez az, ami zsenialitás.

Ezzel könnyen megfelelhetünk kérdésünkre, mi az, ami a szépet létrehozza. A szép mindig valamely oly tárgy (a szó legtágabb értelmében), amely bizonyos érzelmeket kelt fel. De milyen érzelmeket? Azokat, amelyek enthuziasztikus képzetekkel állanak kapcsolatban, azokra vannak fundálva. De még ez sem fontos. Mert sok mindenféle egyéb érzelmek is vannak eszmékkel kapcsolatban. Általában valamely eszme csakis akkor az, ha hozzá lelkesülés és az eszme tárgyának az akarása fűződik. Mi azonban nemcsak megéljük az eszméket (azaz lelkesedéssel ellátott fogalmakat), hanem rájuk is eszmélünk és az eszmék tudata maga egy újabb lelkiállapot, melynek tárgya az illető eszme. Az eszmékről való tudat maga is érzelmekkel aláfestett állapot. Ezen újabb, ú. n. fundált és pedig másodlagosan fundált érzelmek lehetnek vagy intellektuálisak vagy — esztétikaiak. Az intellektuálisak azonban nem kell, hogy ép fundáltak legyenek, lehetnek primerek is. Az esztétikaiak mindig fundáltak. Az intellektuális érzelmek örömök a fogalmak megélése, vagyis a fogalmak tárgyainak megismerése fölött. Az esztétikaiak: örömök ezen eszmék bírása felett, öröm, hogy ilyenek vannak és pedig bennem vannak. Mindig feltételezve, hogy legalább az eszmék kivihetőségének a lehetősége megvan. Intellektuális örömök az eszmék és fogalmaknak a tárgyhoz való viszonyára, a magyarázat sikerére, a konklúzió helyességére vonatkoznak. Esztétikai állapotok pedig csupán csak eszmékre, de nem a következtetés helyessége feletti öröm gyanánt, hanem csak az eszmék létére és peoig bennem létére vonatkoznak. Röviden: Örülök, hogy az enyim.

Magában az esztétikai élvezetben minderről nem tudok. Ott «tiszta, objektiv szem» vagyok csupán, ott csak megélem ezen örömállapotot, benne vagyok ebben a magasra fundált lelkiállapotban, de nem tudok róla. Ezért meglepő, ha először felfedezzük magunkban őket.

A szép ezen értelme legközelebb áll a köznapi felfogáshoz is, mely az ábrázolásban, mint öntevékenységben, a nem puszta utánzásban látja a szépet, hanem amelynek az a szép, ami a művész énjéből való — ha ez én értékes. Itt persze még az egész probléma benne lappang elemzés nélkül e képzetekben.

Most már megállapítható, mi az összefüggés «mese» és «poézis» közt. A poézis másodfajú érzelem, mely a mese eszméire van alapítva, ízlés pedig az az állapot, mikor valaki nemcsak a mesét, hanem a rájuk fundált érzelmeket is realizálni tudja. Aki erre nem képes, az — izlés nélküli. (Nem ízléstelen! Mert ízléstelen az, akinek ilyen érzelmei, örömei olyan dolgokhoz kapcsolódnak, amikhez másoknál kellemetlen érzelmek fűződnek: undor, fölháboro-dás.) Amint látjuk, esztétikai állapotok mindig: mint fundamentumot, eszméket tartalmaznak. Ez a mese, a litteratura, mely kell, hogy minden művészetben az érzelem természeténél fogva meglegyen. A szekundér érzelmek e faja korok, osztályok, egyének szerint változó. Minden az aláépített eszméktől függ. Ha valaki sokféle esztétikum számára hozzáférhető, nem azt jelenti, hogy az ő élvezetében nincs litteratura-elem, csak azt, hogy ez lehet nagyon sokféle, változatos. Szerény nyárspolgárok, akiket kevés eszme járt át, kevés dologért tudnak lelkesülni. Ezért is kell nekik a sablonos, a szószmorál, a maguk megszokott kis világnézetéből merített gondolat és nekik csak ez szép. Mert csak itt tudják realizálni az esztétikai állapotot, mert csak ritkán és kevés eszme alapján képesek följutni oda, ahol a zseni állandóan lakik, a fundált állapotok ilyen világába.

Ebben látom én az eszmék szerepét, a littera-turát a művészetekben. Ezek mindig oly fogalmak, melyekhez érzelmek, lelkesedés fűződik. Az esztézis pedig a bírásuk felett érzett öröm. Ez a tetszés, íme ezért kell enthuziazmus az élvezéshez és ezért is nevezhetők az esztézis alapjául szolgáló eszmék joggal enthuziasztikus képzeteknek.

DR. VARJAS SÁNDOR

A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL A KÁLVIN-TÉRI FŐVÁROSI KÖNYVTÁR OLDALHOMLOKZATA LAJTA BÉLA MŰVE
A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL
A KÁLVIN-TÉRI FŐVÁROSI KÖNYVTÁR OLDALHOMLOKZATA
LAJTA BÉLA MŰVE

A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL VÁSÁRRÉSZLET DEÁK-EBNER LAJOS FESTMÉNYE
A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL
VÁSÁRRÉSZLET
DEÁK-EBNER LAJOS FESTMÉNYE

A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL CSENDÉLET KACZIÁNY ADRIENNE FESTMÉNYE
A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL
CSENDÉLET
KACZIÁNY ADRIENNE FESTMÉNYE

A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL TEÁT MELEGENTARTÓ FIGURA TAMÁSSY MIKLÓS FESTMÉNYE
A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL
TEÁT MELEGENTARTÓ FIGURA
TAMÁSSY MIKLÓS FESTMÉNYE

A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL ÁLOM LITKEI ANTAL FESTMÉNYE
A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL
ÁLOM
LITKEI ANTAL FESTMÉNYE

A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL MUNKA MOLDOVÁNY BÉLA FESTMÉNYE
A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL
MUNKA
MOLDOVÁNY BÉLA FESTMÉNYE

A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL ARCKÉP KEMÉNYFFI JENŐ FESTMÉNYE
A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL
ARCKÉP
KEMÉNYFFI JENŐ FESTMÉNYE

A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL CSÖNDES ÁROK NADLER RÓBERT FESTMÉNYE
A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL
CSÖNDES ÁROK
NADLER RÓBERT FESTMÉNYE

A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL MIKLÓS GYEREK BESZÉDES LÁSZLÓ SZOBORMÜVE
A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL
MIKLÓS GYEREK
BESZÉDES LÁSZLÓ SZOBORMÜVE

A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL CSENDÉLET JURUTKA JÓZSEF FESTMÉNYE
A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL
CSENDÉLET
JURUTKA JÓZSEF FESTMÉNYE

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003