Tizenharmadik évfolyam, 1914    |   Ötödik szám    |    p. 254-255.
 

 

MÜNCHENI LEVÉL

Lassanként kezdi újra visszanyerni München régi vezetőszerepét a művészetben. Bizonyos fiatalos leleményesség jellemzi ezt a régi tradíciókban gyökerező művészeti életet, illetve művészeti politikát. Külföldi, nemzeti művészcsoportok, amelyek talán 10, esetleg még 5 esztendővel előbb is még bizonyos gőggel tárgyaltak le egy müncheni kiállítást, egymásután tudatára ébrednek egy itt rendezett jó kiállítás sikere jelentőségének. Most már a külföldiek bemutatkozásai itt a legnagyobb események. Nem akarok visszapillantást vetni ezeknek a nemzeti csoportoknak a bemutatkozásaira, sem a nemzetközi tárlatokra, de a müncheni művészi körökben (a Gruppékban vagy akár a kávéházakban is) folyton hol erről, hol arról a nemzetről tárgyalnak és beszélnek az emberek. Különösen azokról, ahol az erős nemzeti karakter került előtérbe, mert talán leszögezhetjük azt, hogy a kozmopolitikus művészetek helyett a nemzeti művészetek kora immár teljesen elkövetkezett és lehetőleg minden kulturnép arra törekszik, hogy ezt érvényre juttassa.

Sajnos, éppen ez a zárt nemzeti karakter hiányzott a Glaspalast legutóbbi magyar csoportjából és újra csak ismételnem kell, hogy a magyar művészetnek végre egyszer már Münchenben kell annyi más helyen elért döntő siker után (most legutóbb pl. Veneziában is, amit a német lapok is regisztráltak) elhatározó győzelmet aratnia.

Hogy erre meg.van a lehetőség, az világos. Már csak azért is, mert legutóbb, különösen a múlt Secessionban elért nagy sikeren felbuzdult és itt élő fiatal magyar művészek a már régebben Münchenben letelepedett és mindenütt elösmert magyar festők erkölcsi támogatásával és vezérletük alatt egy külön művészi csoportba (Céhbe) egyesültek, amelynek programmjáról és végleges megalakulásáról legközelebb számolhatok be részletesen.

Általában a magyarság szereplése régi idők óta újra ismét, mindinkább erősbödik és szembetűnőbb lesz. És ha a magyar karaktert még jobban kidomborítanák az csak a nemzeti művészetünk malmára hajtaná a vizet. De sajnos, a kritika pl. a Kéve müncheni kiállításáról írva, éppen azt tette kifogás tárgyává, hogy kevés nemzeti sajátosságot nyújt, bár általában igen kedvezően fogadta. Az előbbi kifogást különben a Kévénél meg tudjuk érteni, de bízunk a Kéve jövőjében, hogy ki fog alakulni idővel a csoport egységes és magyaros képe. A műalkotások javát már majd mind ösmeri a budapesti közönség, azonfelül még néhány a legújabb évszámokkal ellátott művel szerepeltek. De a mi a Kéve kiállításának külső képét illeti, itt nem fejthették ki teljes erejüket. Nem építhették át a helyiségeket maguknak külön és így programmju-kat nem juttathatták érvényre ; sőt még a katalógusuk (bár általában jó) sem volt a szokott Kéve színvonalon.

Amikor pedig mégis az ismertetésükre térek át, néhány sorban elsőleg a tragikus emlékeket eszünkbe juttató Göröncsér-Gundel Jánosról kell megemlékeznem. A modern magyar művészet képe (múzeuma) nem maradhat teljesen nélküle. Önarcképében - - tűzvörös kabátban a szabadban - - szokatlan erő és muzsika csendül meg. A talentum, a tudás, a művészet és a nemzeties-ség az alaphangjai. Az egész csoportnak ő volt a legmagyarabb tagja. Ezen épül fel a Mese című képe is, ahol eltekintve a magyar típusoktól, eltekintve a téma jelentőségétől, zsánerszerűség nélkül, de tisztán a művészetért a színek össz-hangolásában jelentkezik ez.

Lohwag Ernesztinnek Matyó asszonya a legerősebb munkája. Muhits Sándor falusi korcsmája, Szablya-Frischauf nagy fehér portraitja, Remsey Jenő és Zoltán egy-egy alkotása, Máté ílona komoly tanulmányai, Konstantin Frida önarcképe, Lénárd Róbert grafikái, Tichy Gyula és Szőri József festményei és rajzai, Benkhard Ágost interieurje, Kövesházy-Kalmár Elza és Zutt A. R. plasztikái, meg Tóthváradi Kornis Elemérné csipkekölteményei azonban mégis oly értékek, amelyek ha nem is korszakalkotó alkotások, de mindenesetre jóizlésű dolgok és csak úgy a magyar művészet jó hírének, mint a Kévének dicsőséget és elismerést szerezhettek és szereztek is.

Két másik helyen is szerepeltek az utóbbi időben magyarok, így Littauernél nagyméretű rézkarcokkal Sándor József és Dietzel Neuer Kunstsalonjában kisebb kollekcióval Belányi Viktor, akikkel különben a Művészet 4-ik számában már bővebben foglalkoztam.

De általában nagyobb és újabb eseményekről most nem számolhatok be, mert ez az előkészületi idő a nagy nyári "tornák"-ra. A kiállítások azért egyre-másra megnyiltak. Így a Kunstvereinben Prof. dr. Theodor Fischer építészeti kollekciója, ahol kétségtelenül feltűnő érdekességgel bírtak az ulmi helyőrségi templom, a heil-bronni városi színház, a stuttgarti művészeti palota, meg a müncheni Wittelsbach-híd tervei, illetve modelljai. Mellette még a kevésbbé érdekes karlsruhei Kunstgenossenschaft kollekcióját láthattuk.

A Goltz-szalon néhány rajzot állított ki Gustav Klimttől. Régebbi munkákat, de csodás qualitá-sokkal. Finom vonalvezetéssel megrajzolt profilokat és aktokat, sőt egy majdnem akadémikusán festőién — tónusokkal kezelt portrait-rajzot is. Ugyanott voltak még többekkel együtt Egon Schiele rajzai, köztük két kéznek kitűnően megfigyelt tollrajz stúdiuma.

Tannhauser viszont nagy reklámmal Fritz Gärtner "Föld és Vas" című kiállítását hirdette és mutatta be. Tagadhatatlan ennek a mondvacsinált fiatal nagyságnak a tanultsága és szorgalma, de egyidőben készült festményeit és szobrait külön-külön egymás mellett látva, én csak bizonyos elsőrendű utánzó tehetséget fedezhetek fel bennök minden művészi érzék nélkül, ami semmiesetre sem lehet szimpatikus. Legalább nekem nem. A közönségnek és a képes heti újságoknak úgy látszik tetszik, mert a kiállítást sokan látogatják, sőt még beszélnek is róla, s ami a fő a képeket és szobrokat vásárolják ; még a bajor király is vett.

SOMOGYI MIKLÓS

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003