A MÜNCHENI NAGY NYÁRI KIÁLLÍTÁSOK
Emberemlékezet óta nem nyílt meg Münchenben ennyi kiállítás a nyári szezon tartamára, mint az idén. Úgy látszik nagy idegenforgalomra számítottak, amiben pedig, sajnos, megzavarta őket a háború veszedelme. Utóbbi időben újabb művészeti egyesületek (mint a magyar is) alakultak s majd minden művész megtalálta a helyét, ahol jól vagy rosszul elhelyezkedhetett a művészetpolitikai áramlatok között. Természetesen a német művészetnek nagy konkurenciát csinálnak a külföldi származásúak, de viszont az általános nívó emelését is előmozdítják. Ha pedig a nyári kiállítások (amik itt a legelőkelőbbek) mérlegét vizsgáljuk, azt kielégítőnek találhatjuk, mert ha ugyan klasz-szikus értékű művészeti termékek csak minél ritkábban fordulnak elő, a sokoldalúság és valami nagyra törekvés, nagyot akarás, sót az újnak a keresése témában, formában és színben egyaránt jellemzik a legutóbbi művészeti évadot.
Előre akarom azonban bocsátani, hogy amikor az egyes kiállítások részletes ismertetésére térek át, akkor nagyobbrészt abból a szempontból fogok kiindulni, hogy milyen szerepe volt a magyar művészetnek, azaz mely magyar művészek mily sikerrel vettek ezen vagy azon a kiállításon részt. Tartozom ezzel a hazai képzőművészetnek, amely a színmüirodalommal együtt a magyar kultúrának legnagyobb propagálója a külföldön, mert csak kultúra révén lesz előbb-utóbb biztosítható egy vagy más állam szellemi fölénye. És adja a jó Isten, hogy egy elkövetkezendő és tartós béke e kulturtörekvéseket előmozdíthassa!
A sorrendet megtartva, legelőször az V. nagy Juryfreie kiállításnak a plakátjai jelentek meg a hirdetőoszlopokon. Erről az egyesületről már több ízben beszámoltam, amely nézeteimet még ma is vallom. Néhány (igen kevés) művész és rengeteg sok műkedvelő. Az előbbiek a saját szereplési vágyukból gyűjtötték maguk köré ezt az értéktelen sereget. De amivel a java a nyári kiállításon szerepel, azt már előzetesen a tavaszi kiállításukon is bemutatták, így Prof. Arthur Volkmannon (Frankfurt) kívül, aki új kiállító és egy életnagyságú valósággal művészi qualitásokkal biró lovasszobrot állított ki, egyéb megjegyezni valóm ezúttal nincsen, mint az, hogy helyiség hiányában jövőre már egyelőre lehetetlenné van téve, hogy kiállítsanak, amire különben nagy szükség nincsen.
Különben még a nagy Sécession is válságokkal küzd. Főleg amiatt, hogy az állam visszavette tőlük, a még I. Ludwig által épített görögstilű kiállítási palotájukat a szép és tiszta Königsplatzon. Még három kiállítást rendezhetnek ott s ha addigra fel nem épül az új Sécession helyisége, egyelőre becsukhatják a boltot. Azt hiszem ennek a helyiség-kérdésnek volt a következménye az is, hogy megalakult a Neue Münchener Sécession, mert az irányzatban eltérés alig van a kettő között, s ha nem adunk hitelt a művészeti körök mende-mondájának, hogy egyesek hiúságból, szintén szereplési vágyból csinálták meg ezt a kis forradalmat, akkor aligha érthetjük meg az új alakulás keletkezését. Mert a Neue Sécession valamennyi alapítója vagy már tagja volt a réginek, vagy rendes kiállítója, ahol mindig előkelő szerepet vittek s így méltánytalanságra aligha lehetett okuk.
Hogy pedig - - mint ahogyan frázisokkal teli programmjukban bátran hirdetik - - alig különböznek a régitől, azt azzal igazolhatom, hogy valótlan az az állításuk, mintha a régi Sécession új akadémizmusával szemben, ők képviselnék a forradalmat és u. n. egyéniségeket gyűjtenek tagul, mert egy-kettőt kivéve - - dacára, hogy kiállításuk igen nivós — hol ennek, hol amannak a követőjét véljük felfedezni, s hol ez, hol amaz az úttörő művéről való képzetünk társul kiállított képeikről alkotott képzeteinkkel. Tehát az egyéniségről szóló meséjüknek nem kell felülnünk.
Az Új Secessionban egyetlen egy magyar művész sem állított ki, a régiben ellenben öten vettek részt. Ugyan a magyar lapok müncheni tudósítója az ötödikről sajnos megfeledkezett, de azt hiszem csak a névbeli tévedésnek eshetett áldozatául. Mi épen ezzel az ötödikkel kezdjük a régi Sécession ismertetését. Ez az ötödik pedig nem kisebb művész mint Strobentz Frigyes tanár, akinek a képe pedig a katalógusban is közre van adva. Bizonyos előkellőséggel vonult vissza a művészet piaci lármájától. Csendben dolgozott és ez az elmélyedés, mondhatnánk művészeti arisztokratizmus jellemzi most kiállított kisméretű és parasztleányt ábrázoló művét is. Nincsenek a képnek feltűnni vágyó törekvései, sőt még versenyezni sem akar szenzációt hajhászó kiállítási objektumokkal, hanem elvitathatatlan és megállapodott finomságokra törekszik. Az idősebbek közül még Kubinyi Sándor egy kisebb és sok finomsággal biró tájképet küldött, a fiatalok közül pedig Kálmán Péter egy nagyobb méretű képet. A koncert után címmel. E művésszel utóbb még bővebben is fogok foglalkozni a Braklnál rendezett kollektiv kiállításának sikerével kapcsolatban. Rajtuk kívül Frank Frigyes Freiherr von Schönau képmását állította ki, Sándor József pedig két nagyobb méretű rézkarcot a tőle már megszokott qualitásokkal.
A régi Sécession többi kiállítói között új név azután alig akad. Örömmel üdvözölhetjük azonban a legújabb irányú műalkotásokat is. Ezúttal a rendezésben némi eltérés volt, ami a kiállítás frisseségét csak fokozta. Ast Walter egy félakttal szerepel ; a berlini Beckmann több nagyméretű képe mellett főleg egy csupa szürkében tartott női arcképpel, a svájci Buri Max berni parasztasszonyával és egy pipázónak rajzban és színben megkomponált kitűnő képmásával, Búr-mester birkózóival, Lovis Corinth festői fürdő nőjével, Damberger szokott bajor parasztjaival, Jul. Diez szimbolisztikus aquarelljeivel és rézkarcaival, Albin Egger-Lienz Az ebéd című csupán tónusértékre törekvő nagy képével, Faúré Amandus érdekes mesterséges világítású képeivel, a berlini O. Flechtner pedig a Niobiden c. újszerű kompozíciójával tűnnek fel. Míg Habermann egy a legújabb irányok felé közeledő, de a túlvilági hangulatot igen sok sikerrel ábrázoló Mária fogantatását és a 70 esztendős Keller pszihologiai behatások alatt készült női aktjait a Sécession ezidei legkiválóbb képeinek tarthatjuk, a Stuck szokott qualitású kompozíciói és ismert, a kölni múzeum számára készített Amazon szobrának nagyméretű aranyozott gipsz-modellja mellett. Hayek, Heine, Hengeler, Hőmmel, Hübner, a vezzanói Hüther, Keller-Reut-lingen, W. Klemm, Landenberger, Max Liebermann, a hollandus Maks (éjszakai kávéháza), Niestlé, Orlik (exotikus képei), Pietzsch, Putz, Reinhardt Franz, Rosier Waldemar, Rössner Roloff, Spiro (I. Meier-Graefe kitűnő arcképével), Thoma, Trübner, Fr. v. Uhde, a drezdai Unger, a francia Wahrenhorst, a svájci Wieland, Zügel, Oscar Graff és Gulbranson a festők és grafikusok között ; Behn Fritz, Eberle Ludwig, Theodor van Gossn, Hoene Max, Janssen Ulfert, Knecht Richard, a francia Maillol Aristide, Stephani Ériek, a prágai Stursa Jan biztosítják még a szobrászok között a kiállítás nívóját és sikerét.
A Neue Secessionnal már feljebb foglalkoztam általánosságban. A gazdag pártfogókban bővelkedő fiatal egyesület a mesterséges jégpálya pavillonjában rendezte kiállítását, ahol Prof. Bernhard Blecker egy kitűnő s III. Ludwig bajor királyt ábrázoló szoborral, A. Weissger-ber Cézanne-hatású képeivel, a bécsi Kokoschka Windsbraut-jával, Franz Noelken két leánynak mozgásban elsőrangú képével, Otto Th. W. Stein egy csupa szürke női arcképpel, Róbert Genin (aki alkalmasint Hermann Lipótra hatott) egy önarcképével, Ottó Kopp, Július Pascin zseniális képeivel, Karl Arnold külvárosi színházával, B. Berneis Pallenberg színész arcképével, W. Röslernek a régi Secessionban kiál-lított műveinél gyengébb képével, K. Caspar Weissgerberre emlékeztető, kompozícióban érdekes, de színekben gyenge bibliai képeivel, Jagerspacher, Coester, Edwin Scharff, Julius Hess figurális dolgaival, Lichtenberger cirkuszaival, Unold, Feldbauer, Schinnerer, Mária Caspar-Filser, Walter Püttner, Lehmbruck és Schülein vettek részt. Rajtuk kívül még képviselve vannak az összes irányzatok, párisi eredetű orosz kiállítók által importált expressioniz-musok, kubizmusok és berlinizmusok stb., amelyeket tiszteletben kellene tartanunk, ha mögöttük művészet és sajnos nem epigonizmus rejlene. Végül még azt akarom megjegyezni, hogy a Neue Sécession föhibája épen abban rejlik, hogy nem szolgálja a német nemzeti művészet érdekeit.
Június elsején megnyílott végre a Glaspalast is, Münchennek ez a legnagyobb és állami pártfogással feltartott évente megnyíló képvására. Mikor már úgyszólván elérkezett az individiuális és intim kiállítások kora, akkor még itt erről egyáltalán nem akarnak tudni. Fölösleges részleteznem az ilyen nagyméretű kiállítások (kivéve a nemzetköziekét, amelyeknek más céljaik vannak) veszélyeit, csak a számadatokat akarom közölni, hogy levonhassuk belőlük a tanulságokat. Ezúttal 76 teremben 2893 műtárgy volt kiállítva. Ha e nagy számból maximális számítással 893 jó képet kiválogatunk, akkor olyan elsőrangú kiállítást rendezhetnek, hogy művészi értékben valóságos eseménnyé válhatna egy ily kiállítás megnyitása. De úgy látszik a többi 2000-el meg kell tölteni évenkint a különben is rossz kiállítási termeket. A Glaspalast épen a túlnyomó számú közepes vagy közepesen aluli művek miatt nem reprezentálja a müncheni művészet színvonalát. De összehasonlítva az 1911. és 1912-i kiállításokkal (mert 1913-ban nemzetközi volt) határozottan az idei kiállítás javára billen a mérleg. A Glaspalast kiállításából levonható tanulságok azonban tökéletesen alkalmazhatók a magyar viszonyokra is.
Ezúttal igen nagy számban vettek részt a magyar művészek, úgy a külföldön, mint a Magyarországon élők. Így Belányi Viktor néhány arcképpel és csendélettel a Luitpold Gruppe termeiben. A magyar eredetű, Wienben tanult és Belgiumban élő Divéky József három na-gyobbméretű rézkarcot állított ki, amelyek a wieni művészet külsőségeit árulják el ugyan, de felépítésükben - - konstrukciójukban határozottan magyarosak, valami ősi- el nem használt - kultiválatlan erő párosul a wieniek könnyed eleganciájával. Erre a kivételesen nagy művészre nekünk magyaroknak gondot kellene fordítanunk! Feiks Jenő két képe közül a Párisi lóverseny az érdekesebb. Flesch-Brunningen Ludmilla, Gyenis János, Heyer Artúr jelenték-telenebbül vannak képviselve, míg Horvai János szobrait előkelő helyekre állították s Krisztusát a katalógusban is reprodukálták. Kubinyi Sándor igen előnyösen szerepel érdekes grafikai műveivel. Sokkal jobban mint a Secessionban; Meissl Ágost ezúttal kisebb képeket állított ki, Nadler Róbert pedig egy képpel vett részt. Épígy Paczka Ferenc is, akinek magyar parasztleányokat ábrázoló képe tagadhatatlanul árul el valami nemzeti vonást, mert nemcsak témában, de felfogásban, stílusban és színben is különbözik a német művészettől. Kár azonban, hogy képéből az összes hideg színek hiányzanak, így nincs meg a kellő egyensúlyozottság. Egy másik magyar művésznek, akinek a katalógusban a képe szintén reprodukálva van, a Szent-Istványi Gyuláé. Női arcképét nemcsak hogy kitűnő helyre akasztották, de qualitásai folytán ezt a helyet bátran meg is érdemli és a legjobb képek közé sorozhattuk. Wagner Sándor tanár régies modorban tartott magyar vásárja nemcsak tárgyával, de magyarosságával is feltűnik, Wellmann Róbert kisméretű dolgai pedig alig találhatók fel a képrengetegben. Ami viszont általában a magyarság szereplését illeti, újra csak a régi nótát kell sírnom, hogy a nemzeti karakter kiemelése megint hiányzott, sajnos, különösen azoknál, akik épen Budapestről küldtek képeket a kiállításra.
A többi majd 3000 műből helyszűke miatt csak igen kevésről emlékezhetek meg. Néhány műről véletlenül azért, hogy egyes u. n. bevett művészek ízléstelenségeiről és megengedhetetlen vicceiről rántsam le a leplet, így rögtön Gabriel von Max majmokat ábrázoló képéről, amely a Futuristen címet viseli. Egy komoly műalkotás sohasem alacsonyítható le annyira, hogy egy másik művészeti irányt mintegy becsületében megsértsen, még ha tényleg jelentéktelen is az az irányzat, annál is inkább, mert ha úgy vesszük G. v. Max nevezett képe sem bír előttem több művészeti beccsel mint egy futurista kép.
Épígy teljesen ízléstelen F. A. von Kaulbach különterme, ahol mintha csupa nagyított és olajjal színezett fotográfiák lennének kiállítva ; még rosszabbak mint amilyeneket a hanyatló Lenbach festett utolsó éveiben. Köztük Bornemisza bárónő arcképe is (a katalógusban reprodukálva). Exter óriási oltárképe is azok közé tartozik, amely még a Glaspalastnak is rossz volt és visszautasította, de a festőjének botrányt előidéző magatartása miatt, kényszerűségből kiállította egy félreeső kis kabinetben.
Viszont néhány igen érdekes műalkotással is találkozhatunk, így Hans von Bartels hagyatékával, amely egy egész termet töltött meg. A hollandus népélet e kiváló és tavaly elhunyt festőjét idehaza nálunk is jól ismerték. Claus Bergen tengeri halászait, Best Hans a Kunst-vereinből ismert kitűnő magafestette arcképét és állatszobrait, Arnulf de Bouché finomságokban bővelkedő női aktjait, Brune Heinrich anyja arcképét, Dill Ludwig megszokott nívójú tempera tájképeit, Eichorst új felfogású dekorativ nagypéntekét, Eisengräber Felix tájképeit, az amerikai Funk kitűnő, fiatal hölgyet ábrázoló képmását, különösen pedig Hennig Erich elsőrangú Reggeli toilettejét, Hoffmann-Juan Fritz kompozícióit, Liebermann Ernst munkáit, C. von Marr-nak álló leányka arcképét Velazquez kosztümben, amely a kiállításnak legszebb képe és nagy kompozícióját, amelyen sajnos épen a fő-alak a legerőtlenebb, Frh. von Miller női képmását, Negretti Angelo erőteljes szobrait, Gino Parin mindig érdekességet jelentő képeit, Rou-baud Franz cirkuszát, Sailer régies kompozícióit, Georg Schildknecht Leibllel vetekedő öreg bajor parasztasszony fejét ábrázoló kis képét, a régies Mathias Schmiedet, viszont a franciás Schnackenberget és a svájci Welti Albert nagyértékű hagyatéki kiállítását sorolhatjuk fel. Ezek az emlékek maradtak meg agyamban, miután néhány napon át keresztülkínlódtam a képrengetegen, miközben majd minden teremben találtam egy-egy nagyobbrészt igen silány nívójú arcképet, amely az új bajor királyt ábrázolja.
A legnagyobb jelentőségű események közé tartozott a régi Schack-Galerie kiállítása. A német császártól a Prof. Franz Naager által megvásárolt palotában hármas kiállítást rendezett tulajdonosa. Elsősorban a saját építészeti, iparművészeti és festészeti műveiből egy külön kiállítást, amely egyaránt jónak mutatja mind a három műfajban. Majd kiállította magán mű-gyűjteményének a cinquecento és barock mesterektől származó részét és körülbelül 25 képet Alessandro Magnascotól, amelyeket Cassirerrel egyidejűleg szerzett meg. Ha végigjárjuk a termeket, akkor ennyi kincs összegyűjtve okvetlenül óvatosságra int bennünket. Nem mintha ki-fogásoinók a képek autenticitását, hisz azoknak az igazolására az összehasonlító műtörténet valamennyi adatát bemutatják, de legalább is az üthet szöget a fejünkbe, honnan volt ennek az embernek ily mérhetetlen vagyona, hogy megszerezhessen egy ilyen nivós és világhírű múzeumokkal vetekedő gyűjteményt. A Galerie Prof. Franz Naager úgy tűnik fel. mint a műkereskedelmi konzorciumok egy expositurája. noha a műtörténeti szempontból tárgyalt katalógus bevezetésében a gyűjtő tulajdonos ugyancsak meg akar előre felelni minden kételkedésre és kérdésre. Egyelőre tehát nem is bocsátkozhatom részletes tárgyalásba. Hisz a mű-történeti méltatását amúgy se szoríthatom e rövid beszámoló kereteibe, csak ezúttal meleg figyelmébe akarom ajánlani a Münchent látogató műtörténészeknek és müértőknek. Az antik mesterek termeiből nyílnak végre a Die Freien Münchner Künstler csoportnak a termei is. Ez első ízben szereplő egyesület a hajdani Juryfreie egyesületből vált ki, amely amott a biztos középutat képviselte. A Juryfreie modernjainál gyengébbek, a dilettánsainál pedig erősebbek. Több szót nem is igen vesztegethetek rájuk, mint azt még, hogy rendezési hiba volt a klasszikus gyűjtemény után helyezni őket, mert így még kirívóbb lett az ellentét a kettő között.
Majd a művészeti szalonok nevezetesebb kiállításairól számolok be. Így Braklnál Schnackenberg kiállítása után a magyar Kálmán Péternek a kiállításáról. Távol akarom magamat tartani a személyes kritikától, de viszont tökéletesen osztom München legkiválóbb művészeti kritikusának Fritz von Ostininek a véleményét. És a hazai művészet dicsőségére szószerint közlöm is azt, eltekintve attól, hogy rendelkezésemre állanak az összes kritikák, amelyek ezzel tökéletesen egybehangzók. «A Brakls Kunsthausban állította ki Kálmán Péter újabb munkái egy kollekcióját, aki rövid idő óta már rendesen ott szokott kiállítani. Nagyobbrészt képmásokat mutat be olyan vérmérséklettel festve, amelyet mi ennél a tehetséges magyar művésznél már elejétől fogva megcsodáltunk. Valami van ebben a művészetben a még töretlen nemzeti erőből, egy vad kedv az egyéni erőre, amely sohasem fog a szelid esztetizmus felé folyni, még akkor sem, hogy ha érezzük, hogy néhány újabb művében festészetét a művész egy csendesebb kultúrára akarja átvinni. Ha megtekintjük a világoskék bluzos hölgy kitűnő szabadvilágítású képmását, az áttetsző női fejecskét az ablakban vagy St. asszony arcképét zöldessárga kabátban, amely a hústónusok gyengéd frisseségével és flott összbenyomásával tűnik ki, nem érezzük a gondot, hogy ez a művész meg lenne elégedve a külső készséggel és csak a paletta virtuóz magaslatán maradna. Már e 15 darabból álló kollekcióban van haladás. Egy nagy kép A nagyanya büszkesége - - egy öreg magyar parasztasszonyt ábrázol, amint varrva erőteljes leányunokájával a padon ül - - megszerezte a már egyébként nem túlságosan fiatal festőnek még egyszer, az idén ismét az Akadémia nagy ezüstérmét, amelynek kereteiből különben már régen kinőtt a tudásával. Különösen kiemelendők még Bolz színész és W. B. író arcképei, a magyar leány az azaleával, a magyar parasztasszony és a friss életteljes akt a kertiszékben, továbbá a karnevál-hangulatú müncheni modellek. Festészetének rendkívüli egészségessége, és festőisége mellett Kálmán Péter formai biztosságát dicsérhetjük, egy oly tulajdonságot, amelyet ma eléggé nem méltányolhatunk. Félelem és fáradság nélkül látszik nála a forma modellirozva és ezek a képmások nemcsak bravúros festések, de az élet hű és közvetlen ábrázolása. Transzcendentális tulajdonságokat Kálmán virágzó művészete mögött keresni senkinek sem jut eszébe ; ő nem a lelkeket festi, hanem a testet - - de ezt ő jól festi. Ezek után csak még arra akarom felhívni a figyelmet, amit Ostini is kritikája elején is hangoztat, s amely ennek a művésznek a legnagyobb erőssége: a magyarosság még akkor is, amikor ő tanulmányait soha Magyarországon nem kezdette, hanem a lelkében él mint első és legerősebb benyomás, valami olyan, mint ahogy magyar levegőt - - magyar tájat festett Szinyei Münchenben is, amikor nevezetes képeit ott megalkotta.
A Wimmer-szalonban a Der Turm csoport állított ki a látogatók teljes részvétlensége mellett, amely minket közelebbről azért érdekel, mert a magyar Meissl Ágoston is a kiállítók között szerepel s különösen Székely leánya érdemes a megemlékezésre,
A Galerié Caspariban Jagerspacher Gusztáv egy osztrák származású Hollósy-tanítvány kollekciója volt látható, amely néhány képén még igen magán hordta mestere hatását, különösen a még Magyarországon készült képeken. Itt említhetem meg, hogy a Hollósy iskola az őszszel szintén Casparinál akar bemutatkozni.
A Kunstverein kiállításain Boris Solotareff, Felix Eisengräber tűntek fel és egy magyar leányka: Farkas Rózsi, akinek elsőízben kiállított aquarelljét a művészeti kritika is igen kedvezően fogadta. Majd a München képben c. kiállítást rendezték, de ez nem felelt meg a hozzáfűzött várakozásoknak.
A Moderne Galerieba pedig végre elérkezett a berlini Cassirer cég tulajdonát képező és előzőleg Berlinben és Parisban kiállított 66 darabból álló Magnasco (1667—1749) gyűjtemény:s, amely kiegészítve a müncheni Galerie Naager gyűjteményével, itt még teljesebb betekintést nyújthatott e művész lelkivilágába. Misztikus kék egek és barock gondolatok, eredeti színfelfogás, rajztudás és technikai készség jellemzik ezt a művészt, amely ugyan Goya vagy Greco nagyvonalúságig sohasem jutott el, de merészen szárnyaló fantáziája alig-alig választja el tőlük. Olyan képek mint az Extasische Versammlung és a Warmstube der Mönche vagy a Wäscherinnen egyaránt klasszikussá avatják őt, aki nemcsak külsőségekben, de pszihikai értelemben is átéltette azt az inquisitorikus kort amelynek interpretálására vállalkozott.
És most végezetül nem marad más hátra, minthogy megemlékezzek még az Akadémia mesteriskolájának a legkitűnőbb tárlatokkal vetekedő Aula-kiállításáról, amelyről minden sovinizmus nélkül csak azt akarom feljegyezni, hogy az a magyar résztvevők teljes dicsőségével záródott. Régi idők óta újra itt az alkalom, hogy vezetőszerepet játszunk Münchenben a művészet terén, amikor újra az a legjobb ajánlólevél valakire, hogy magyar. És ezt a helyzetet most ki is kell használni és ezt a szerepet meg is kell, meg is fogjuk tartani.
SOMOGYI MIKLÓS
