Németországban jó idő óta nagyérdekű mozgalom van folyamatban, mely a kézműipar fölemelését, helyesebben a műipar tökéletesítését célozza. E mozgalom szervezésére alakult hét év előtt a Werkbund. Ennek a szövetségnek az a hivatása - - mint ezt programmja kifejezi, - hogy megnemesítse az ipari munkát a művészet, a nagyipar és a kézműipar együttműködése, továbbá a nevelés, a propaganda és a szakbavágó kérdésekben való közös állásfoglalás révén. A Werkbund - - amint maga bevallja, - a munka átszellemülésére törekszik a művészet, ipar és kereskedelem kölcsönhatása által. Ez az átszellemült munka már több, mint műipar s így a Kunstgewerbe kifejezés szűknek bizonyult, minél fogva az új munkát Werkkunstnak nevezték el. Az új irány ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy a műiparban fejleszti az ízlést. A nagy technikai iparágakat is meg akarja nyerni a művészeti ízlésnek. A nyersanyagok, az építési anyagok, a festékek, a gépek gyártása az izlés kérdéseiben szintén küvethet jó vagy rossz irányt. Ehhez képest a Werkbund, hogy fel-költse a jó minőségű nyersanyag iránt való érzéket, megindította a Gewerbliche Materialkunde című könyvek sorozatát, melynek első kötetei a fákról, a drágakövekről és a festékekről szóltak, további kötetei pedig a fémekről, a nyersanyagok megmunkálásáról, az ornamentikáról, a színek keveréséről és elemzéséről stb. fognak szólni.

Egyik hasznos eszköze a Deutsches Museum für Kunst, Handel und Gewerbe, mely évenként 20 — 25 kisebb helyi műipari kiállítást rendez. Ez intézetnek «Lichtbilder- und Photographien Zentrale»-ja hires épületek és müipari készítmények fényképeit gyűjti; a Werkbund továbbá egy Höhere Fachschule für Dekorations-Kunst c. intézetet is létesített s kiterjesztette figyelmét a városépítésre, a közlekedésügyre, a kertészetre, szóval erősen belemarkolt a való életbe és minden téren megindította a szervezés és az alkotás munkáját.

A Werkbund eddigi sikereinek feltüntetésére nagyszabású kiállítást rendezett Kölnben. Ezen a kiállításon még inkább meggyőződtem arról, hogy ez a szövetség eddig is óriási gyakorlati munkát végzett, hogy a magvak, amelyeket az egész Németbirodalomban, sőt ennek határain túl is elhintett, kikeltek, virágokat és gyümölcsöket érleltek.

Érdemes tehát szóvá tenni, hogy a Werk-bund működésében milyen sarkalatos tételek, milyen célzatok érvényesültek és hogy a Werk-bundnak szinte egyetemes jellegű munkája milyen gyökeres átalakításokat készít elő a modern kultúrának majdnem minden nagy ágazatában, a gazdasági és a szellemi élet minden fontosabb nyilvánulásában. Az eddigi eredmények ugyanis elég alapot szolgáltattak arra, hogy a Werkbund új irányát szabatosabban jelölje meg. Kitűnő alkalom volt erre a Werkbundnak Kölnben, a kiállítás alkalmából megtartott közgyűlése. A napirenden levő összes adminisztratív kérdéseket vita nélkül intézték el, mert a főfigyelem a szövetség munkájában mindenkor szem előtt tartandó egységes sarkalatos elvek megállapítása köré csoportosult.

Két irányzat állott egymással szemben: a Muthesius (a Werkbund egyik alapítója és alelnöke) által hangoztatott úgynevezett tipusrendszer, mely az export igényeinek akar megfelelni és a műipar termelését jövedelmező bázisra igyekszik helyezni és Van de Velde, az új művészi gárda egyik nagytehetségű tagja által képviselt elv, mely a művészek egyéni alkotására fekteti a fősúlyt.

Dr. Muthesius Hermann, aki a gyűlésen mint előadó szerepelt, a maga felfogását a következőkben formulázta:

Az iparművészeti készítmények nagy változatossága, mely főleg az 1900-iki világkiállításon mutatkozott, azóta csökkent és a kifejezések formáiban bizonyos egységesség észlelhető. St.-Louisban és Brüsszelben, vagyis az 1904. és 1910-iki világkiállításokon egy bizonyos német nemzeti stílust lehetett megállapítani, amely most a kölni kiállításon még szembetűnőbbé vált. Az egyénítés helyett a tipus lépett előtérbe, úgy, mint azt például a festészet nagy történeti korszakaiban tapasztaltuk, amelyekben egész nemzedékek a kialakult típusok tökéletesítésén dolgoztak. Szükséges is ez az iparban, mert itt az egyéni excentricitások, melyek a képzőművészet területén még megengedhetők, kivált az építészetben és műiparban megboszulják magukat. Az ú. n. modern lakberendezések pl. öt év alatt elavultak, az 1900-ban kiállított egyéni szobaberendezések a lomtárakba kerültek.

A tipizálás egységes kultúrképet teremt és módot ad a külföldi piacokon való térfoglalásra, mert megkönnyíti az exportot, amely csak nagyobb tömegekben dolgozhatik. A mai kor műiparának sajátos kifejezési formákat kell találnia, melyek a németségnek a világpiacon irányadó szerepet biztosítsanak. A Werkbund-nak tehát az a feladata, hogy a művészet és ipar együttes alkotásait a kereskedelem révén hasznosan és gyümölcsözőn értékesítse.

Ezeket a tételeket többen félreértették és ezért Muthesius egy későbbi nyilatkozatban kifejtette, hogy nem volt szándéka «művészeti kanon»-t dekretálni. Neki esze ágában sem volt az alkotó művészeket arra felszólítani, hogy egységes jellegre törekedjenek, mert nagyon jól tudja, hogy a művész csak akkor érvényesülhet, ha szabadon alkothatja a műveit. A típusokat ő csak annyiban ajánlotta, amennyiben ezeket a világkereskedelem igényli. Melléje szegődött Obrist is, aki azt hangoztatta, hogy műipari exportárukat kell előállítani, mert anélkül a müipar nem lehet jövedelmező és hálás foglalkozás.

Muthesius tétele ellen sokan szólaltak fel a gyűlésen. Az ellenzőknek vezérszónoka Henry Van de Velde weimari tanár és művész volt, akinek tételeit a következőkben lehet összefoglalni:

Amíg művészek is lesznek a Werkbundban, addig ezek a legerélyesebben fognak tiltakozni a «művészeti kanon és tipizálás» ellen. A művész a maga lángoló egyéniségével csak szabadon alkothat és elemezni fogja az általános érvényesülésre törekvő formákat.

Azt a művészek mindig elismerték, hogy bizonyos áramlatok, melyek megfelelnek a korszellemnek, erősebbek az egyéni akaratnál. Ezek az áramlatok kényszerítő hatást gyakorolnak a művészre és ezeknek a művész alá is veti magát, ha azok a korszellem követelményeit fejezik ki.

De senkinek sem juthat eszébe, hogy az általa feltalált típusokat másokra is oktrojálja. Több nemzedéknek kell majd folytatnia a most megkezdett munkát, amíg kialakul az új iparművészeti stilus általános jellege.

Addig azonban a művészek alkotásainak meg kell adni az önálló alkotás lendületét. Az ellentétek kiegyenlítése és összeegyeztetése csak később fog megtörténni, amikor az egyéni teremtő erő ellankad és az utánzás ösztöne fog lábra kapni.

Aki már most akar típusokat megállapítani, az az okozatot az ok elé helyezi, az megöli a tojásban az élet csiráját. Ilyen típusok a német müipar külföldi sikereit inkább megnehezítenék, mert a nyugateurópai müipar régibb hagyományokban gyökerezik.

Németországnak épp az az előnye, hogy frissebb az ősejeje, mint a régibb, fáradtabb népeké, hogy tud teremteni. Ennek a teremtő erőnek bilincsekbe verése valóságos kasztráció volna.

A Werkbundnak épp az a feladata, hogy az egyéni képességeket biztassa, fejlessze és meghagyja nekik a módot a kivitel sokféle formáinak a megvalósítására.

Van de Velde szellemében felszólaltak többek közt Behrens Péter, Osthaus, Endel és Riemerschmied, akik azt fejtegették, hogy a tudatos tipizálás egyszerűen kivihetetlen. De igen tekintélyes hivei voltak Muthesiusnak, aki mellé az ismert Ostwald is csatlakozott. A többség azonban, mely a fiatalság gárdájára támaszkodott, az egyéni szabad szellem érvényesülése, vagyis a Van de Velde által képviselt álláspont mellé szegődött.

A kölni Werkbund-kiállítás kitűnő alkalom volt annak a hatásnak a vázolására, melyet a művészek közreműködése a gazdasági élet néhány fontosabb ágában eddig elért, vagy ezentúl akar elérni. Újabban a Werkbund arra törekszik, hogy a közlekedés és forgalom terén is érjen el hatásokat, mert ezeket az eredményeket sokan látják és a szebb formájú forgalmi eszközöket, melyek az egész országot járják be szünet ás pihenés nélkül, a legtöbben észreveszik, míg a szebb iparkészítmények csak ideig-óráig maradnak valamely kirakatban és azután a vevő lakásában eltűnnek. Ehhez képest a Werkbund a legnagyobb súlyt újabban a forgalmi eszközökre fekteti és ez idei évkönyvét teljesen a közlekedés és forgalom esztétikai problémáinak szenteli.

Ez az évkönyv alaposan kifejti a szépérzék érvényesülésének fontosságát és lehetőségeit a közlekedésügy összes vonatkozásaiban. A bevezető összefoglaló tanulmányt dr. Peter Jessen titkos tanácsos írta. Rámutat arra, hogy a közlekedés az emberiség nagy országútja, amelyen mindenféle értékek kicserélődnek. Az egyes nemzetek kultúrájának és gazdaságának az értékelésére tehát legközvetlenebbül a közlekedés intézményeinél nyílik a külföldnek alkalma. Aki egy nép lelkét és benső életét mélyebben nem tanulmányozhatja, az kénytelen ítéletét azok után a formák után megalkotni, amelyek, mint az illető népnek a produktumai, legelső sorban a szeme elé kerülnek. Ezért kell a műizlést, amely mindig a lélek kifinomultságának a jele és a munka minőségének, a tanultságnak a megbecsülését mutatja, belevinni a pályaudvarok építészetébe, a szállodák berendezéseibe, a nagy gőzösök fölszerelésébe, még a vasúti kocsik, az automobilok,.a bélyegek és reklámok formáiba is. És épen, mert ezek a formák nemcsak fölösleges díszítések, de végeredményben a nemzeti alkotóképesség kifejezései, tehát szintén számításba jönnek akkor, mikor valamely nemzet helyét akarjuk a mai nemzetközi kultúrában megállapítani: azért ezeknek a formáknak sajátosan nemzetieknek kell lenniök, nemzeti erényekkel kell a közlekedés hálózatán át az egész világot átölelniök.

Az évkönyv többi tanulmányai azután sorra veszik a közlekedésügy egyes vonatkozásainak esztétikai problémáit. A legmodernebb kérdések ezek: miként kell a művészi elemnek érvényesülnie a városépítészetben, a forgalom lebonyolításánál, az utcán, a nagy ipartelepeken, a pályaudvarokon, a lakóházakban, a vasutakon, a kocsikon és gépkocsikon, a gőzösökön, a hadihajókon, a pénzforgalomban, a belföldi és nemzetközi bélyegeken? Péter Behrens, a németek nagy művésze, külön fejezetben tárgyalja a művészi törekvések és a praktikus szempontok összeegyeztetésének eddigi eredményeit.

A legintenzívebb forgalom gyújtópontjai a pályaházak, amelyeknek építése eddig merőben mérnöki probléma volt. A forgalom óriási növekedése így is mindig új problémákat vetett föl, amelyek közül csak egyet említek meg, azt t. i., hogy a nagy városokban a közforgalom szempontjából a pályaházakat részben a föld alatt építik. Érthető tehát, ha ezen a téren csak a legújabb időben jutott szóhoz az architektúra. Szükségessé tette ezt nemcsak a diadalmasan érvényesülő esztétika, amely például városrendezési szempontból monumentális jellegű pályaházakat követelt, de a közönség finomult izlése, egészségi érdeke és kényelemszeretete is. Mindez tág teret nyitott az építőművészeknek. Ma már üvegtetős csarnokokat, díszesen berendezett, jól világított és szellőzött várótermeket kívánnak az utazók, míg a luxusvonatok étkező- és hálókocsijainak berendezésénél az iparművészekkel kell számolni. A kiállítás csarnokában bemutatott egyes waggon-tipusok és ezek belső berendezésének megtervezésénél olyan művészek működtek közre, mint Walter Gropius, Osvin Hempel, August Endell, akik épp oly szeretettel tervezték meg e tárgyakat, mint a legkiválóbb iparművészeti remekeket.

Egyes kisebb állomásokon a kertészet jut szóhoz, melyet még a vasutasvilág páriái, a pályaőrök is szeretettel kultiválnak.

Még nagyobb szerep jutott a művészetnek a hajózásban. A nagy óceángőzösök berendezéséről valóságos költeményeket írnak a repor-terek a vízrebocsátás napján.

Nem szólok most a közúti járművekről, mert mindenki tudja, hogy milyen örvény tátong a végnapjaikat élő pesti omnibuszok és a mellettük elszáguldó automobilok közt, de nem fojthatom magamba azt a megjegyzést, hogy a magyar ipar, melynek hintai világszerte ismeretesek, erős versenytársa lesz a német iparnak a forgalmi eszközök modernizálása tekintetében.

Csak pro memoria említem itt meg a postát, a szállodákat és végül a légi járműveket, melyeknek művészi formájára és berendezésére is kiterjed a Werkbund figyelme.

A Werkbund feladatai közt legközvetlenebbül az ipar terén valók érdekelnének. Elsősorban ki kell emelnem, hogy a Werkbund sokkal szélesebb területet akar az iparból elsajátítani, mint az iparművészet. Pedig már az iparművészetre is mind újabb feladatok várnak azért, mert jóvá kell tennie, amit elrontott a géppel való gyártás, mely a silány bazárárúk rengeteg tömegeivel árasztotta el a piacokat. Nagy tisztogató munkát kellett itt már eddig is végezni. Most a Werkbund arra akar vállalkozni, hogy a gyáripart is jobb anyag használatára, tartós és Ízléses gyártmányok készítésére bírja rá. És itt kétszeres munkát kell végezni, mert a gyárost gondosabb munkára csak úgy lehet bírni, ha a közönség tömegeit leszoktatjuk a selejtes árú vásárlásáról és ezzel a gyári munka szépítésére s javítására megadjuk a közgazdasági alapot. A Werkbund más reformot is vett föl a programmjába. Szépíteni akarja nemcsak a gyártmányokat, de a gyárakat is. Arra törekszik, hogy a műhelyek és gyárak ne legyenek rideg gályák, de világos, szellős, egészséges, sőt csinos paloták, amelyeknek a berendezése új igényeket támaszt a munkások százezreiben. De itt már csakugyan nagyon kell ügyelni arra, hogy a tervező művész megbarátkozzék a technika bonyodalmas titkaival, mert ha ezt nem teszi, akkor a gyárosoknak nagy károkat okozhat. A gyár szebb berendezése kedvéért nem szabad megnehezíteni a gyártást magát, tehát a jobb minőségű gyártmányoknak kelendőségét, sőt versenyképességét a vevők millióinak a művészi nevelése által kell biztosítani. Ez nagy munka és bizonyos, hogy évtizedek fognak eltelni, míg a kölni kiállításon bemutatott gyáripari műtárgyak, melyek most csak kísérletek, világcikkekké lesznek.

Az ipari munkáknak egyik legfontosabb része a lakásberendezési ipar. De ezen a téren a Werkbund már nem igényelheti a kezdeményező érdemét. A városrendezési és lakásberendezési művészet törekvései előbb kezdődtek, mint a Werkbund munkája. Ezekről még nem volt tudomásunk, amikor már egész irodalma volt a modern lakásberendezési iparnak és városrendezési művészetnek. De azért a Werkbund nagy hivatást fog betölteni a továbbfejlesztésnek és a művészeti irányzat erőteljesebb kidomborításának folytatólagos munkájában, melyet természetesen komolyan vesz célba.

A demokratikus szellem, mely a Werkbundot lelkesíti és arra ösztönzi, hogy minél szélesebb néprétegeknek juttasson művészi kivitelű készítményeket, érdekesen nyilvánult meg a kölni kiállításon az alsórajnai faluban, melynek egyes részletei arról tanúskodnak, hogy a Werkbund művészei nemcsak a városi népet, de a falvak lakosságát is magasabb igényekhez akarják szoktatni. Óriási kincset találnak itt a művészek a néprajzi motívumok gazdagságában, melyeket csak finomítani, nemesíteni kell, hogy ne mondjuk, modernizálni. Hálás föladat, melynek kedvező megoldására nézve sok biztató eredményt találunk az említett faluban, melyet a művészek egy előkelő csoportja stilizált bele a kölni kiállítás nagyérdekű miliőjébe. A Werkbund ezenkívül kiterjeszti figyelmét az egyszerű munkáslakásokra, a kávéházra, vendéglőkre s mindenre, amivel az ember a közéletben találkozik.

Igen érdekes feladatot valait a Werkbund azzal, hogy a női munkát is bevonta működési keretébe. Ez a munkakör egyébiránt szinte magától kínálkozott. A nők mindenkor a leghálá-sabb közönséget szolgáltatták a művészetnek és a Werkbund épp a nőknél leginkább számíthatott a feladatai iránt való élénk érzékre. Azoknak, kik a nők kereseti körét szélesbíteni igyekeztek, a művészetre kellett gondolniok, mert a nők ennek több ágában már régebben remekeltek és bizonyos szakmákban a versenyképességnek több előfeltételével rendelkeznek ma is, mint a férfiak. Arról, hogy a nők szellemi képessége vetekedhetik-e a férfiakéval, eltérők lehetnek a nézetek. De a nők művészi érzéke és a művészi munkához való fizikai képességüket kétségbevonni nem lehet. A textiliparban és a ruházati iparban mindenha nagy ügyességet tanúsítottak. Az új kor sok nőben ébresztette a kerámia, a grafika, a fényképészet iránt való hajlamot. Forma- és színérzékükről számos festmény szolgáltat bizonyságot. A Werk-bundnak már csak részletmunkát kell végeznie, amidőn a nők képességének új meg új területeket igyekszik megnyitni. Ezen a téren a nő-emancipáció csakugyan olyan jelszó, amelyet, alig lehet kifogásolni.

De még fontosabb szerepet szánt a nőknek a Werkbund azzal, hogy a vevők nevelését a nőkön kezdi. A nők azok, akik a ház és a lakás berendezésénél fokozott igényeket támasztanak, a ruházatban csinra és szépségre néznek, megbecsülik a jó minőségű munkát és ezzel a Werk-bund feladatának teljesítését gazdaságilag lehetővé teszik.

A Werkbund ehhez képest nagy súlyt fektet arra, hogy a leányiskolák a nőkben már gyermekkorukban céltudatosan fejlesszék a szép iránt velük született érzéket és ezzel egyrészt fölfegyverezzék őket a megélésért való küzdelemre, másrészt arra, hogy a Werkbund zászlója alá szegődött iparosok készítményeinek a kelendőségét biztosítsák. A hölgyek, akik ma a divat mindenféle szeszélyeinek a rabjai, ily módon előbb-utóbb helyes mederbe fogják terelni a divatot.

A modern kultúra az irodalomban csúcsosodik ki, mely a legfejlettebb elmék szellemi táplálékát szolgáltatja. Természetes tehát, hogy az irodalom, mely az emberek elitejéhez fordul, a szalonokban a társalgási témák legjavát szolgáltatja, a díszes milieuhöz méltó köntösben igyekszik megjelenni. "Ehhez képest a müipar már századok óta figyelmet fordított a könyvek ízléses kiállítására. Ezt a mi nagy közönségünk is tudja. Azok is, akik még nem láttak volna Elzevir-könyveket, sokat hallottak a Corvinákról és büszkék a világkultúra ezen nagy magyar kincseire. Ezek után magától értetődik, hogy a Werkbund munkaprogrammjában előkelő helyet foglal el a könyvipar fejlesztése. E munkában vetekedtek a kiadók, a nyomdászok és a könyvkötők, akik Németországban már külön egyletet is alakítottak, a könyvművészek (Buchkünstler) egyletét, amelyhez eddig hetven tag csatlakozott, köztük húsz kiadó. A többiek münyomdá-szok, könyvkötők rajzolói, falragaszfestők és végül az illusztrátorok. A Werkbund szoros kapcsolatban áll ezzel az egyesülettel, valamint az Akademie für graphische Künste und Buchgewerbe c. intézettel, melyek együtt a lipcsei grafikai kiállításon hatásosan mutatták be a betű és a könyv hatalmát. Kölnben főleg e kulturális tényezők művészi formáiról kaptunk örvendetes képet.

A Werkbund első nagy kiállítása sok érdekes dolgot mutatott. Elismerést aratott a Farbenschau-pavillon, mely a szinek keletkezését, alkal mázasát és egymásra való hatását demonstrálja; az osztrák pavillon az ő finom művészi hatásait val, Van de Velde stilszerű színháza, a kereskedők utcája, mely a boltberendezések, a kirakatok és a reklám művészi irányait jelöli meg, az iparcsarnok óriási terjedelmű és a műipar összes ágait felölelő csoportjai, a közlekedési csarnok, a gyáripar tágas csarnoka és egyes államok vagy városok külön pavillonjai.

A kiállítást magát nem fogadta az elfogulatlan bírálat egyértelmű elismeréssel. Főleg azt kifogásolták, hogy nagy tömegeket ölelt fel s nem a Qualitats-Arbeit lépett mindenütt előtérbe, hanem sok helyütt a quantitások domináltak. Szóval «kevesebb, (de csupa jó) több lett volna». Ez igaz is lehet, de nézetem szerint az olyan nagy cél, melyet a Werkbund tűzött maga elé, az első nagy kiállítási kísérlettel egyszerre teljes tökéletességgel nem valósítható meg. De bizonyos, hogy az e célt szolgáló kiállítások fokról-fokra tökéletesebbek lesznek. Szinte teljesíthetetlen tehát az a kívánság, hogy ezen a téren első intrádára tökéleteset alkossunk. Maga a kritika azonban hozzásegíthet, hogy a hiányokat felismerjük és jövőre lehetőleg kiküszöböljük.

Egyes kritikusok már most konstatálják, hogy ez a kiállítás nem szorítkozik csupán a gazdagok fényűzési tárgyaira, de nemesíti és szépíti a legszélesebb néprétegek hajlékait és gyülekező helyeit. A művészet tehát nem akar csak fényűzés lenni, hanem szebb tartalmat, magasabb értéket akar belevinni a közgazdasági élet összességébe. A Werkbund hívó szózata folytán a művészek leszálltak magaslataikról a reális világba, a palotákból a polgári házakba és a munkáshajlékokba.

Az eszmét, amely itt érvényesülni akar, a kiállítás monumentális főkapujának a felírása így fejezi ki: «Művészet a kézművességben és az iparban. Művészet a kereskedelemben és a forgalomban.» A művészet arra aspirál, hogy a nemzet gazdasági életét egységesen nemesítse. A művész részt akar venni minden gazdasági munkában, a termelés összes ágaiba látható tökéletesedést akar bevinni. Ez a törekvés valóságos hitvallása volt a művészeknek, akik a nemesített termelés szolgálatába szegődtek. Hozzájuk csatlakoztak a kézművesek ezrei és a gyáripar hatalmasai, a kézi és a gépmunkások és ezeknek e cél érdekében való összeműkö-dése lendületet, diadalmas erőt adott a közös törekvéseknek.

A Werkbund azt akarja a XX. század feladatává tenni, hogy a jog és az igazság mellett a szépséget tegye az összes néprétegek közös tulajdonává.

Eleinte sokan azt hitték, hogy a Werkbund nem egyéb, mint egyes német művészek tűzijátéka. Most azt látjuk, hogy ezek a művészek a gazdasági élet összességét akarják a maguk képére átformálni, hogy a német nemzet nagy tömegeit, sőt a világpiacot akarják nemesebb minőségű szükségleti cikkekkel ellátni.

A Werkbundban működő tényezők közt tehát első helyen állnak a művészek. Ezek az aktiv tényezők, akik hódítanak, tért foglalnak. A többi tényezők, úgyszólván passzív tényezők, mert a művészektől várják a termékenyítő, nemesítő, újító munkálkodást.

És a művészek munkája a legnehezebb. Ők eddig korlátlan szabadsághoz szoktak és csak a munkához felhasznált anyag formájával számoltak. Most sok egyébre is kell gondolniuk, figyelembe kell venniök az átalakítandó iparág technikáját és gazdasági jellegét. Tanulmányozniuk kell a készítendő iparcikk anyagát, feldolgozási és kikészítési módszereit, előállítási költségeit, sőt az eladásnál elérhető nyereséget is kombinációba kell venni. És ennél az utolsó tényezőnél számolniuk kell a divattal is. A művésznek mindezekhez alkalmazkodnia kell. És itt annak a veszélynek teszi ki magát, hogy a technikában «törököt fog, aki nem ereszti». Át akarja gyúrni az illető iparág technikáját, de aztán- azon veszi magát észre, hogy ő lett a technika rabjává. Ezeken a nehézségeken sok esetben úgy segít a Werkbund, hqgy a tervező művész és a tervek megvalósítására vállalkozó iparos közé odaállítja az «alkalmazó művészt», aki a szabadon alkotó művész rajzát a technika követelményeihez képest módosítja, más szóval a művészi eszmét, hogy úgy mondjuk, ipari eszmének transzponálja. De ez a tényező csak átmeneti jelentőséggel bír. Időjártával a gyáros és a kézműiparos maga is ki fogja eszelni a módját annak, hogy a művész rajzát miképen kell a technika igényeihez alkalmazni. Ebben az irányban is sok hasznos útmutatást találtunk a kölni kiállítás óriási iparcsarnokában.

A művészet szerepének jelentőségét legjobban domborítja ki az az osztály, melyben a Werk-bund vezető művészei külön interiőrökben mutatják be legjelesebb műipari alkotásaik terveit.

Ezek az alkotások végtelen sokoldalúságot és változatosságot mutatnak, a tárgyak és a minőség, a művészeti érték tekintetében.

Konstatálni lehet mindenekelőtt, hogy a kiállításon előtérbe lépő művészek nemcsak festők és szobrászok, hanem költők is és filozófusok, akik a régi ízléstelenséget, a lopott renaissance kopott bálványát száműzték a német műipar modernizált területéről. A műipari törekvéseket Németországban ezidőszerint leginkább «12 apostol» képviseli. Ezek: Van de Velde, Obrist, Pankok, Endell, Behrens, Riemerschmied, Paul Bruno, Dülfer, Hoffmann József (Bécs) és Niemeyer, továbbá a korán elhalt Olbrich és Otto Eckmann. Ezek a művészek termelésük javát az iparcsarnok egy részében külön-külön mutatták be egy-egy fülkében. A lista persze nem tökéletes, mert nem találom benne a derék Muthesiust, aki a Werkbundért legtöbbet fáradt és dolgozott és akit az új nemzedék, melyet ő teremtett, úgy látszik, nem fog elvinni az Ígéret földjére. Nincs továbbá az apostolok közé be-véve Gropius, Hempel és sok más jelese a művészi gárdának, mely ma már nem egy pár kiválasztott emberből áll. A Werkbund minden német városban szervez fiókokat s ma már százakra megy ama tehetségesek száma, akik a Werkbund törekvéseit decentralizálva érvényesítik.

És ne tessék azt hinni, hogy a felsorolt, vagy fel nem sorolt művészek olyan bohém-foglalkozás félét űznek. Németországban a művészi érzéket és tehetséget nagyon meg tudják becsülni.

Így például Behrens Péter a leghatalmasabb német iparvállalatnál, az Allgemeine Elektrizitäts Gesellschaftnál nagyfontosságú hatáskört tölt be, amennyiben ez a hatalmas vállalat őt bízta meg a főbb gyártmányok rajzainak az elkészítésével. Igen érdekes feladattal bízta meg a Krupp-cég Metzendorfot is, amikor vele épit-tetet a Margarethenhöhe kerti várost, melynek tervei és rajzai szintén ott láthatók a kölni kiállításon. Mások az apostolok közül iparművészeti muzeumok és iskolák élén foglalnak el kitűnően dotált állásokat, igen sokan pedig tervező irodák élén állanak, amelyek Németországban igen szépen jövedelmeznek.

A háború miatt a kiállítást már szeptemberben bezárták. De annak hatását a korai berekesztése nem fogja csorbítani.

És végezetül — mindent egybevetve — meg állapíthatjuk, hogy a kiállítások terén a Werkbund kiállítása új irányokat jelölt meg, melyeket érdemes a mi iparművészeinknek is figyelemre méltatni és — mutatis mutandis — a tanulságokat a mi számunkra is hasznosítani. Mert ez a kiállítás első sorban azok számára volt tanulságos, akik hivatva vannak az általa kifejezett eszmét továbbfejleszteni és érvényesíteni és pedig nemcsak Németországban, hanem a világ bármely művelt államában. Megtisztíthatják azt a most észlelt, ma még elkerülhetetlennek bizonyult hibáktól és oly ideális magaslatra emelhetik a jövőben, békés viszonyok között, melyről megtisztulva, megjavulva tehet hatványozott szolgálatot az egész világkultúrának.

Bízom benne, hogy a Werkbund kiváló vezető egyéniségei ezt a missziót is céltudatos ügyszeretettel fogják betölteni.