Tizennegyedik évfolyam, 1915    |   Második szám    |    p. 097-100.    |    Facsimile
 

 

GARAY ÁKOS

Hogy miért nem szerepel Garay Ákos a Művészet azon számában, mely, tudvalevő, a harctéri rajzolókat méltatja? Egyszerűen azért, mert a rajzok csak mostanában érkeztek meg. Pedig nem lehet teljes a sorozat Garay Ákos nélkül, így, ha külön is, kell hogy foglalkozzunk Garayval. Hisz ő teremtette meg a magyar huszártipust. Éppen ő az, ki minden egyes művében energikus bizonyítéka azon sokak által kétségbevont lehetőségnek, hogy van önálló magyar művészet, vagy legalább is nem hiú ábránd az utána való törekvés. Egy tekintet e rajzokra meggyőz ez állítás igaz voltáról. Örökre kár, hogy idő előtt letörte a betegség ezt a közel negyvennyolc éves művészt, kit rajongó fajszetetet s lángoló lelkesedés vitt a harctérre. Mennyit s minő nehézségekkel küzdve dolgozott s mily pokoli gúnyja a sorsnak: a lánglélek most is ott győz, szenved vitéz fiainkkal a harctéren, de a gyönge szervezet kimerül s a művész kénytelen lemondani élete legszebb álmáról. Mózes, kinek nem adatott meg az ígéret földje!

*

Mialatt ezeket írom, egy fametszet lebeg folyton előttem. Valami harmadrangú képeslapban láttam régesrég. Elhagyott, újra kizöldült csatamező. Virágzó bokor tövében csonka ágyú, az ágyún egy dalolgató kis- madár. Átkozott rossz kép volt, mégis rágondolok. Tán mert lelkem visszaszáll a múltba, amikor még Garay is, meg én is, gondtalan ifjúságunkat prédáltuk ; nem sajnálva a jelent, nem törődve a jövővel. Eszembe jut első találkozásunk a múzeum képtárában, ahova lelkesedni jártam kezdő mintarajziskolás koromban. — Ahogy elválhatlan barátokká lettünk. — Az első látogatás Puszta-Apáthiban a Garay-családnál. Oh az a szép puszta! Az angolkert, a kastély! Az a feledhetlen szép nyári nap, amikor először léptem át a tágas ebédlő küszöbén. Az a bájos családi kép, mely elém tárult. Copperfield olvasása közben éreztem még csak ehhez fogható mámorító varázst, mely elfogott nemcsak engem, de mindenkit kivétel nélkül, kit jó sorsa Garayékhoz vezérelt.

E bájos környezetből került Garay először Budapestre, majd a rákövetkező évben a müncheni akadémiára. De nem sokat koptatta az akadémia márvány lépcsőjét. Magyar lelke sehogy sem volt képss megbarátkozni a német géniusz útmutatásaival. Már akkor Hollósy nemcsak hatalmas művészetével, de egyéni varázsával is maga köré tudta láncolni az ott időző fiatal magyarságot s bár akkor még nem volt iskolája, sokkal inkább tanultunk tőle, mint hírneves professorainktól. Garay különösen azon lelkesedett, ahogy Hollósy a csizmák ráncait tudta festeni. Különös, igazán megmagyarázhatatlan valami volt, de mindnyájunknak át kellett esni a Hollósy-lázon. Pedig Hollósy nem is műteremben, sokszor fűtetlen szobában dolgozott ; azt is gyakran változtatta, hogy a házbért más is követelhesse rajta. Rippl-Rónai is gyakori vendég volt e kis szobában, majd a tragikus végű Faragó József. Később, mikor Hollósy iskolát nyitott, ragyogó csillagok voltak itt Thorma és Réti. Itt vált testté az ige, mikor megalakult a nagybányai festőkolónia, mely minden időkben egyik legfényesebb lapja lesz a magyar művészettörténelemnek. Hogy tréfa, vidámság volt főjellemvonása e kis társaságnak, azt fölösleges is mondanom.

Szivarfüst, lárma, vidám kacaj. Itt-ott egy-egy pohár sör, amit a földszinten levő korcsmából szívesen felhozott Schramm Rézi. Hirtelen nyílik az ajtó s belép Zemplényi. Szeme csillogásán látszik, valami fúrja az oldalát. «Na, ez a Kukuli! — megszólal hirtelen. Éppen ebédelni indultam, mikor találkoztam vele. Soká dolgoztam, két óra felé volt már délután. Hová mész Kuk-kuli, — mondok. Most keltem fel, hát reggelizni, — feleli ő. Szamár vagy, mondok, ha ilyenkor nem mindjárt ebédelni mész, tarts velem. Magad vagy szamár, — feleli ő. Én szoktam reggelizni. Csakugyan nyugodtan megkávézott s úgy ült ebédhez.» Ez hát nem volt valami fényes, de mindenki jót nevetett rajta. Kukuli aztán nem mehetett még éjfélkor sem valahova, hogy meg ne kérdezték volna tőle: Há mész Kukkuli? Reggelizni mész Kukkuli?

No ennél sokkal jobb a Rippli esete Lányival, mondd el csak Jóska. Rippl csak annyit vár, míg kihörpinti a maaskorsó maradékát s mindenki pukkad a kacagástól, amint elmeséli, mint ivott bruderschaftot a lavórból Lányival, az ösztöndíjas, komoly rajztanárral. «Tudjátok, jó sokáig söröztünk a Gabelsberger-Kellerben. Lányi nem mert hazamenni. Megkínáltam, tartson velem, legyen vendégem éjjeli szállásra. Otthon aztán sehogyan se tetszett egyikünknek sem, hogy még mindig magázzuk egymást. No jó. Se kancsóm, se poharam, itt a lavór, szerbusz! No, mit nevetsz te mafla? Ez Brandlinak szólt, a soproni németnek, aki köztünk Münchenben tanult meg magyarul. Nem eztet nevetek, szólt a jámbor. A szürkészöld szűk pantallon a giskaraitól1 jut eszempe. Hotyan nefetnek a katonág a Türkenkaserne előtte rajta!» Ez megint új thema. Mindenki csodálkozva kérdi, hogy lehetséges ilyen szűk nadrágba bújni! Ilyen és ehhez hasonló tréfák járják, állandóan derűs hangulatot keltve. Majd rákerül magára a mesterre a sor. Ő is csipked, de őt is lehet csipkedni. Faragó az ő feledhetlen mosolyával (Ferenczy később Fanyaróra keresztelte érte) vette át a szót. «A napokban megszólít az öreg az utcán. — Kölcsönözz, de azonnal húsz markot. — Már minthogy én kölcsönözzek, hozzá hónap végén? Örülök, hogy élek. — Adj hát tizet. — Nincs. — De öt markod csak van, add ide. — Nincs nekem még csak húsz pfennigem se. — Igazán nincs? — Nincs, ha mondom. — No jó, nézd itt van egy üres cigarettapapiros, adj bele dohányt. — Nem dohányzóm.

— Az se baj, adj legalább egy szál gyújtót, hogy rágyújthassak.» Hollósy csak mosolyog. Pödörint egyet a bajuszán. No, végeztetek már? Had mondom el én még, mi történt a múltkor a patkánykirállyal — no, meg velem is. Hogy miért nevezte patkánykirálynak Garayt, máig se tudom, de tényleg így nevezte.

— Emlékeztek, hogyne emlékeznétek — kezdte a szót az «öreg» — hisz sokszor elmeséltem, mint hozta ki Garayt az édesatyja Münchenbe. Félesztendeje is elmúlt, de az úrfi csak nem képes felejteni az édes otthont. Még ha ló volna, de bérelni kell, ha rá akar ülni. Pedig rajzolni se szeret egyebet huszárnál meg lónál, hanem azt aztán érti. (Mialatt ezeket beszélte az öreg, Garay éppen egy teljes felszerelésű huszár rajzolásával mulatott, a hátulsó patájánál kezdte a lovat, utoljára maradt a huszár csákóján a forgó.) Ennek a tejfeles szájúnak a ló a lelke. Hiszen láthatjátok, még a legutolsó patkószeg is a maga helyén van. Nyereg, kocsi, mind a kisujjában. Beszélhetsz neki Rembrandt vagy Bastien Lepageról, neki csak a pusztán jár az esze. Ennek ugyan hiába írták Tristant, Lohengrint, folyton a «Lóra csikós, lóra» cseng a fülében. De hát nem is erről akartam beszélni, hanem — s itt az öreg az arcára tette vastag ujjait s köztük átnézve röviden nevetett — a napokban bekopogok hozzá. Maga sírt, mi a baja patkánykirály? No, azt éppen nem, — felelte megindult hangon. Nézzen ide kérem, s egy elhasznált, istálló- és bagóillatú kocsiskosztümöt mutatott. Ez a Bódai, parádéskocsisunk mundérja volt. Ezt szoktam előszedni olykorolykor, hogy érezzék egy kis hazai levegőt. Körülnéztem a szobában. Mindjárt feltűnt egy majdnem kész csendélet, mely azonban azóta se készült el. Kukorica, kulacs, miegymás volt rajta. Te Lyka, nagyon tudod, ki mit s mikor pingált, van-e tudomásod róla, készült-e már előbb is magyar csendélet? Láttam roppant mulatságos rajzokat is az úrfinál, meglássátok, senki se fogja őt felülmúlni ezen a téren. Tarokkártya vázlatok. Rippli a skiz, Brandli természetesen a tökfilkó. Neogrády a pagát. Hát a kanászklub! Nem Rippli-e a számadó, a patkánykirály meg Csók Pisti a bojtár. Hát nem is ezt akartam ám mondani, hanem mert egy izben vagy három napig nem láttam, fölnézek hozzá mondok. Kopogtatok, meg-meg kopogtatok. Semmi válasz. Megnyomom a kilincset. Az ajtó enged, belépek. A szoba sötét, lélek se. Hát maga hol van, szólok. Itt, feleli egy siri hang az ágyból. — Mit csinál? — Halódom. Szép is maguktól. Ezek az ember jó barátai. Harmadnapja fekszem étlen-szomjan az ágyban s várom a halált. — Miért a halált? — Ha egyszer a pénzeslevélhordó nem jön, csakis éhen halhat az ember. — Hát nincs pénze? Ejnye, pedig nekem sincs, azt gondoltam magának lesz. De most egykettő mars ki az ágyból. Nagynehezen kiráncigálom, felöltözik és — tanácstalanul bámulunk egymásra. Mit tegyünk, se pénz, se hitel. Hopp, megvan! Itt a csendélet, a modelkukorica! Pár hasáb fa volt kéznél, mondhatom, soha jobb ízű pattogatott kukoricát nem ettem.

Falrengető hahota, a mester szavát nem lehetett hallani, — nagysokára fejezhette csak be, hogy mikor a legutolsó szem kukorica is elfogyott, akkor lépett be a pénzeslevélhordó.

Irjam-e tovább, ne írjam? Hisz ami most következik, az már hivatott műtörténelemíró tollára vár. Mint lesz az ifjúból férfi, mint fejlődik, alakul a zsenge tehetség öntudatos, komoly művésszé, mennyire nem tud más lenni, mint Garay, csakis Garay! Érzem, tudom, ez volna e helyen feladatom ; de nem vagyok képes írni Garay művészetéről, hogy róla magáról is ne írjak. Hisz annyira egyéni ez a művészet, hogy ha csak vázolom életének egyes epizódjait, már művészetét is megértjük. A primitívek őszinte lelke, őszinte művészete az övé is. Csakis az érezheti úgy a magyar pásztort, aki, mint ő, két évet tölt egyfolytában közöttük (Szlavóniában). Hát Bugac, ahol még nem is oly régen magam is paroláztam Rózsa Sándor egyik-másik cimborájával. S hogy tud ezekkel az emberekkel bánni! S hogy irigyelték egymást a bugaci pusztabíróval! Hej, ha én művész lehetnék. — Hej, ha én volnék a bugaci pusztabíró! — Aztán mit csinálna kérem a helyemben? kérdi a pusztabíró, akinek már csak a címe az, lévén ő Kecskemét városi állatorvos. Mit csinálnék? Felölteném a régi pusztabíró ruhát, lóháton járnám be a pusztát naponkint. A pásztor szeretne, a betyár félne tőlem, én pedig a legboldogabb ember volnék a világon.

De most már végezzünk, ámbár vastag kötetet tudnék írni, ha mindazt, amit szeretnék, leírhatnám Garay Ákosról. Pedig még csak futólag sem említettem pompás néprajzi gyűjteményét. Régi betyár- s pásztordaltöredékeiből egy isten kegyelméből való zenei tehetség megalkothatná a magyar zenét.

Eddig van. Mialatt ezeket írtam, átálmodtam saját ifjúságomat is, mely a múltnak szól s befejezem e sorokat, melyek neked szentelvék, igaz hű barát, meleg szívű, páratlan magyar lelkű jó Garay Ákos.

CSÓK ISTVÁN

 

1 Kis Garay.

 

GARAY ÁKOS VÁZLATKÖNYVÉBŐL
GARAY ÁKOS VÁZLATKÖNYVÉBŐL

GARAY ÁKOS KARIKATÚRÁJA CSÓK ISTVÁNRÓL
GARAY ÁKOS KARIKATÚRÁJA CSÓK ISTVÁNRÓL

GARAY ÁKOS FESTMÉNYE CSENDÉLET
GARAY ÁKOS FESTMÉNYE CSENDÉLET

GARAY ÁKOS TÁBORI KOVÁCSMŰHELY
GARAY ÁKOS TÁBORI KOVÁCSMŰHELY

GARAY ÁKOS VÁZLATKÖNYVÉBŐL
GARAY ÁKOS VÁZLATKÖNYVÉBŐL

GARAY ÁKOS VÁZLATKÖNYVÉBŐL
GARAY ÁKOS VÁZLATKÖNYVÉBŐL

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003