A művészet fejlődésének szükségszerű kelléke a művásár. Hiába vannak nagy művésztehetségek, ha nincs meg a közönségben a megfelelő nagy felszívóképesség. — A művészeti termelés épúgy fogyasztót kíván, mint minden más termelés. A képek nemcsak a művészek tehetségének, tudásának és lélekbeli intelligenciájának a kifejezői, hanem egyszersmind értékesítendő áruk is, melyeknek forgalomba jövetele adja meg az alapot arra, hogy a művészeknek a tehetsége továbbra is megnyilvánulhasson és fejlődhessen. — Ma már túl vagyunk azon a felfogáson, hogy a művésznek elég, ha a zsenialitása révén hírt szerez, egyébként pedig nyomorogjon. A nyomor ma már nem olyan szükséges leltári tárgy, amely nélkül a művész élete el sem képzelhető. Ma már mindenki tudja, hogy a művész sokkal inkább haladhat a maga útján, sokkal jobbat alkothat, — sokkal kevésbé kell, hogy engedjen a meggyőződéséből, ha nem kell koplalnia.

Az újabb kor világhírre szert tett művészei közül igen sok olyan volt, aki vagyonos családból származott és még több olyan, akit legalább pályája kezdetén a családja megfelelően segélyezett. Tapasztalati tény az is, hogy a nagy tehetségeknek indult szegény művészek sokkal nagyobb számban válnak tucat-művészekké, mint a jobbmódu tehetségek. — Tehát mennél intenzívebb a művásár, annál inkább van remény az igazi művészet fejlődésére. —Természetesen igen fontos, hogy a művásárlók művészetértelmi foka folyton növekedjék. — Mennél magasabb fokú az általános művészeti intelligencia, annál inkább van alkalom az őszinte művészeti meggyőződés megnyilvánulására, — arni pedig tehetséggel párosulva, feltétlenül kvalitásosabb értékeket eredményez. A magyar művészetnek az utóbbi húsz esztendőben való rohamos nivóbeli emelkedése szoros összefüggésben áll azzal a ténnyel, hogy a közönségnek nemcsak műszeretete, hanem müvészetmegértése is az előző évtizedekhez képest szinte mérhetetlenül meghatványozódott. Elég, ha rámutatunk arra, hogy huszonöt évvel ezelőtt csak az egyetlen Országos Magyar Képzőművészeti Társulat rendezett kiállításokat, ma pedig kilenc különféle művészeti egyesület — ezek közül négy önálló kiállítási helyiségekkel — mutatja be tagjainak a munkáit.

Azelőtt évente két kiállítás volt Budapesten, ma az egyes művészek kollektiv kiállításait is: beleértve, egy év alatt ötven-hatvan tárlat nyílik meg. Ezelőtt három évtizeddel pikturából élő művész volt nem egészen száz, — ma van több mint ezer. Hivatásos, tehát egyszersmind szakképzett műkritikus volt kettő, ma a képzőművészeti írók száma körülbelül negyven. Ez a rohamos emelkedés arra vall, hogy a közönség, tehát a fogyasztók érdeklődése folytán nőtt. A művészet luxuscikkből kezd átalakulni lelki szükségletté. A művészetet ma már nem pártolják — amint ezt régen olyan szépen hangzóan mondogatták, — hanem mint életszükségletet megfizetik. A közönségnek ez az érdeklődése nagy ugrásokban fokozódott egészen 1902-ig, s azóta körülbelül állandóan egyforma magas fokon áll.

1902-től 1912-ig, tehát 10 év alatt, a mű-vásár évi átlaga körülbelül egyforma, vagyis állandóbban megállapodott. Nem lesz érdektelen tehát, ha ennek az eredményeit összehasonlítva, egypár érdekes számítást teszünk.

Számításunk alapjául a Műcsarnoktól és a több, művészeti intézményektől beszerzett hivatalos adatok szolgálnak.

Ezek szerint 1902-től 1912-ig elkelt a Műcsarnokban az állami, közintézménybeli vásárlásokat és a tagok számára, való sorsolást is beleértve, 5370 drb kép, összesen 2.650,000 korona értékben. Ebből állami vásárlás volt 1.105,000 korona, vagyis a közönségre jut 1.545,000 korona.

A művásárlók száma volt e tíz év alatt 4538, Tekintettel arra, hogy 4538-an vásároltak 1.545,000 koronáért, egy művásárlóra jut 340 korona kifizetett vételár. A legkevesebb képet vették 1902-ben, 289 drbot, a legtöbbet 1903-ban 957 drbot. Ugyancsak 1902-ben volt a legkevesebb vevő: 163 és 1903-ban a legtöbb: 820.

Az egy képre eső elméleti átlagár a legtöbb volt 1902-ben, 1025 korona, a legkevesebb 1904-ben 295 kor. A tíz évi összeredménye-ket alapul véve, elkelt évente átlag 537 drb kép, átlagosan 495 korona árban. A művásárlók számának évi átlaga 454.

A kormány 10 év alatt 1.105,000 koronát, a közönség pedig 1.545,000 koronát fordítván a vásárlásra, az összvételnek valamivel több mint egy harmada az államra, valamivel kevesebb mint két harmada a közönségre jut.

A kiállító művészek számának évi átlaga l 80, tehát feltéve, ami különben a valóságnak meg nem felel, hogy évente mindegyik művésztől vennének képet, jutna egy-egy művésznek évente a műcsarnoki vásárlásokból 1470 korona.

A számításba vett tíz év alatt kollektiv kiállítást rendezett 23 művész. Ezeken a kiállításokon befolyt összesen 565,000 korona, tehát egy-egy művészre jutna szintén elméletileg 24.500 kor., ami igen szép eredmény.

Ezek volnának a Műcsarnok eredményei s hozzátesszük még, hogy a feltüntetett összegek a Műcsarnok eladási jutalékának levonásával számíttattak már ki. Megemlíthetjük még, hogy legtöbb pénz folyt be képért 1909-ben, legkevesebb 1905-ben. 1909-ben árultak összesen 400.292 koronát, 1905-ben csak 183.000 kor. A közönség vásárol évente átlag 154.000 koronáért, az állam 110.000 koronáért.

A műcsarnokra vonatkozó adatokból szándékosan választottuk ki az 1902 —1912. évekig terjedő időszakot, mert ez a tíz év mutatja a legjellegzetesebb eredményeket. Nem volna azonban statisztikánk teljes, ha hozzá nem fűznénk az 1913. és az 1914. év adatait. A Műcsarnok 1913. évi tavaszi és téli kiállításon elkelt ösz-szesen 186 mű, 172.270 korona vételárban. Ebből az összegből állami és közintézménybeli vásárlás volt 70.200 korona, magánosoké 102.700 korona ; az egy műre eső elméleti vételár 926 korona. Kiállított a tavaszi tárlaton 285 művész 796 művet, a téli kiállításon 324 művész 845 művet. Az 1913. évi kollektiv tárlatokon szerepelt 4 művért befolyt összesen 34.010 korona. Az 1914. évi háborús esztendő műcsarnokbeli adatait két részre választjuk. A még békés időben befolyt tavaszi tárlaton elkelt 80 mű, 59.534 koronáért, ebből állami és közintézménybeli vásárlás 21.600 korona, magánosoké 37.934 kor., az egy műre eső elméleti átlagár 200 korona, tehát még sokkal kevesebb, mint az 1902-1912. időszak alatt, 1904-ben elért legkisebb átlagár, mely 295 korona volt. Annál kedvezőbb volt azonban az eredménye a háború sújtotta művészek javára az 1914. év végén a Szépművészeti Múzeumban rendezett kiállításnak. Ezen a tárlaton 333 műből elkelt 89 mű, 61.695 koronáért, tehát egy képre jut 685 korona elméleti átlagár. A Fészekben rendezett karácsonyi vásáron elkelt 1914 december 31-éig 33 mű, 5790 koronáért. Tekintettel az ezen a kiállításon meghatározott csekély árakra (a legdrágább kép ára sem lehetett több 300 koronánál) mégis képenkénti átlagárként 175 korona mutatkozik. A fönnebbieket egybefoglalva, a Képzőművészeti Társulat által az 1914. évben rendezett összes kiállítások eredménye (a Csók István kollektív kiállítását nem számítva) 202 mű, 127.019 korona vételárban, tehát egy képre jut 628 korona, ami az 1902—1912. évek már előbb kiszámított 454 koronás átlagát 174 koronával múlja felül.

A Nemzeti Szalon eladott húsz éves fennállása alatt Déry Béla igazgató adatai szerint két millió korona árát, — tehát egy évre jut átlag 100.000 korona, — ezt szembe állítva a Műcsarnok évi 265.000 koronás átlagával, a

Műcsarnok évente valamivel több mint két és félszer annyit ad el, mint a Szalon.

A Műcsarnokon és a Nemzeti Szalonon kívül nyilvános kiállításokat rendeztek még a Művészház, az Ernst-múzeum, a Szent György céh és a Könyves Kálmán részvénytársaság. Ezeknek évi eladási átlaga az újabb években összesen mintegy 300.000 koronára tehető. Tehát a nyilvános kiállításokon elkel évente, mindezeket a felsorolt művészeti intézményeket beleszámítva, mintegy 660.000 kor. ára mű. Tapasztalati adatok szerint a közönségnek közvetlenül a művészektől a műtermekben való vásárlásai ugyanannyit tesznek ki, mint az összes tárlatokon együttvéve, s így műterem-vásárlásokra is 650.000 korona jut, tehát a közönség a kiállítási és a műteremvételekkel együtt, de a portrék és a rendelt képek kivételével, évente mintegy egymillióháromszázezer koronát költ képekre. Igen természetes, hogy kedvezőtlen gazdasági években az összeg jelentékenyen csökken ; így pl. a múlt évben a vételek alig érték el a rendes évi átlagok felét.

Végül, ha figyelembe vészük, hogy az ország különböző vidékein élő festőművészek is keresnek a portrékon kívül évente mintegy 150.000 koronát, az évi eladás az egész országban egymilliónégyszázötvenezer korona, amiből, tekintettel a 20 millió leiekre, egy lakosra évente 7 fillér képzőművészeti kiadás esik.