|
A MŰCSARNOKBÓL
SZINYEI-MERSE PÁL JUBILEUMA. Szinyei-Merse Pál, az európai hirű tájfestő művész, ebben az évben lesz hetven éves s ugyancsak ebben az esztendőben üli meg eredményekben gazdag művészi pályafutásának félszázados jubileumát. A Társulat választmánya, amelynek Szinyei-Merse Pál régi illusztris tagja, a kettős évforduló alkalmából, a mester tiszteletére és megünneplésére, Andrássy Gyula gróf elnöklésével, április 15-én délután az Országos Szépművészeti Múzeumban dísz-ülést tartott.
Az ünnepségen résztvettek a kormány képviseletében: Jankovich Béla dr. vallás- és közoktatásügyi miniszter, Ilosvay Lajos és Madách Emánuel államtitkárok, az ünnepelt mester családja részéről: Szinyei-Merse Félix országgyűlési képviselő, a mester fia, Szinyei-Merse Rózsi, a mester leánya, Szinyei-Merse József dr. közigazgatási bíró, özvegy Szinyei-Merse Béláne, Szinyei-Merse Anna és férje Radisics Elemér dr. művészeti író. A Társulat választmányának tagjai közül jelen voltak: Förster Gyula báró és Hauszmann Alajos alelnökök, Benczúr Gyula dr. tiszteleti tag, Bosznay István, Brück Miksa, Dudits Andor. Ferenczy Károly, Hikisch Rezső, Hültl Dezső dr., Istók János, Jendrássik Jenő, Karlovszky Bertalan, Kezdi Kovács László, Keményffi Jenő, Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Málnai Béla, Róna József, dobai Székely Andor, Teles Ede, Vágó József ; a nem művészek közül Batthyány Lajos gróf, Bárczy István dr. polgármester, Dessewffy Aurél gróf, Egger Gyula, Glück Frigyes, Harkányi Frigyes báró, Léderer Sándor, K. Lipthay Kornél, Majovszky Pál dr., Molnár Viktor, Petrovics Elek dr., Szmrecsányi Miklós dr. tiszteleti tag és zólyomi Wagner Géza dr. társulati igazgató ; a Képzőművészeti Főiskola tanári kara részéről: Várdai Szilárd igazgató vezetésével megjelentek: Aggházy Gyula, Badics Ferenc dr., Bottka Miklós, Dörre Tivadar, Erdőssy Béla, Glatz Oszkár, Havranek Ferenc, Hekler Antal dr., Kovách Géza, Nádler Róbert, Neogrády Antal, Olgyai Viktor, Pilch Dezső, Radnai Béla, Rakssányi Dezső, Réti István, Révész Imre, Székely György dr., Tardos Krenner Viktor, Weszely Ödön dr. és Zemplényi Tivadar.
Az ünneplőket a múzeum palotájában a háziúr, Petrovics Elek dr. miniszteri tanácsos, igazgató és Lesskó János titkár, az ünnep rendezője fogadták. Jóval öt óra előtt egészen megtelt a dísz-ülés színhelye, a tavaszi tárlat egyik pompásan díszített kiállítási terme. Emelvényen foglalt helyet Andrássy Gyula gróf elnök, mellette ültek Forster báró és Hauszmann Alajos alelnökök, Wagner dr. igazgató, Jendrássik helyettes igazgató, Dudits, Róna és Vágó igazgatósági tagok. Külön fenntartott helyen ült Jankovich miniszter, Ilosvay és Madách államtitkárokkal, míg az első széksorban foglaltak helyet a mester családtagjai.
Andrássy gróf elnök indítványára Forster Gyula báró alelnök vezetésével küldöttség ment Szinyei mesterért, amelynek tagjai voltak: Wagner dr. igazgató és Jendrássik helyettes igazgató. A mikor a küldöttség a jubiláló mesterrel a terembe érkezett, az egybegyűltek percekig lelkesen tapsolták és éljenezték. Az ünnepelt az elnökkel szemben, jobb oldalt, díszes karosszékben foglalt helyet, s mire az ováció elcsendesült, Andrássy gróf elnök megnyitván a dísz-ülést, üdvözölte a megjelenteket, a jegyzőkönyv hitelesítésére Benczúr Gyula dr. és Szmre-csányi Miklós dr. tiszteleti választmányi tagokat kérte fel, annak vezetésével Lesskó János titkárt bízta meg.
Ezután felolvasta a Társulat védnökének, József királyi hercegnek a harctérről érkezett alábbi táviratát:
«A mai szép ünnepélyen lélekben közöttük vagyok és igaz benső üdvkivánataimat küldöm a nagy Mesternek, üdvözletemet az összes ünneplőknek. József kir. herceg.» A művészlelkü királyi herceg táviratát az ünneplők lelkesen fogadták és melegen ünnepelték a Társulatnak a harctéren küzdő védnökét. Nagy figyelem közepette fogott most ünnepi beszédébe Andrássy Gyula gróf elnök, amelyet többször szakított félbe a tetszés s a beszéd befejezése után az ünneplők ismét percekig tapsolták és éljenezték a jubiláló mestert és az ünnepi szónokot.
(Andrássy grófnak mély tartalmú, gyönyörű beszédét lapunk elején egész terjedelmében közöljük.)
Az ünnepi szónoklat után Róna József szobrászművész, mint a Magyar Képzőművészek Egyesületének elnöke, a következő beszéddel tolmácsolta a jubiláló mester előtt a művészek összességének üdvözletét:
«Ha visszatekintünk a magyar nemzet ezer éves történetében, keresve a nemzeti kultúra és a magyar művészet fejlődését, azt látjuk, hogy a nemzet csak aránylag kevés időt szentelhetett kulturális törekvéseinek. Mert a sors arra szemelte ki nemzetünket és országunkat, hogy mint Európa védőbástyája, örökös harcokban védje meg a nyugat kultúráját.
Csak az e harcok közötti rövid szünetekben vehette fel újra és újra saját kulturális törekvéseinek sokszor elvesztett fonalát.
De mint a sokáig parlagon hevert föld dúsabban hozza a termést, úgy e rövid szünetek alatt a magyar kultúra talajából is csodálatos talentumok fejlődtek ki, költők, tudósok, akik ragyogó müveikkel ép úgy mint kardjukkal szolgálták e hazát.
Most is, amikor itt összejöttünk, hogy e magyar őstalajból fakadt nagy művészt ünnepeljük, a magyar nemzet színe-java megint teljesíti történelmi hivatását.
A Kárpátokat, édes hazánk e kapuit az ellenség milliói döngetik megint oly ádáz dühhel, a milyenre a világtörténelemben példa nincsen. És a mi fiaink, a mi testvéreink ott állnak rendületlenül, mint maguk a kárpáti sziklák és mint őseiknek méltó utódai küzdenek és harcolnak e drága hazáért.
Mi, akik itthon rekedtünk, bízó aggodalommal figyeljük e gigászi harcot és minden idegünkkel minden gondolatunkkal ott vagyunk.
És ha e harci zajban mégis összejöttünk békés ünnepségre, annak csak nagy oka lehet: Szinyei-Merse Pált ünnepeljük!
Hogy ki Szinyei, azt Andrássy Gyula gróf ragyogó szavakkal ecsetelte nekünk, ahhoz hozzátenni valónk nincsen.
Csak néhány szót akarok hozzád intézni Szinyei mester!
Nekünk művészeknek Te vagy az örökké ifjú művész szeretett példaképe, akinek legutóbbi képein is ott ragyog a fiatalos báj és szépség! — Ma a magyar nemzet szeretete és tisztelete ragyogja be ősz fejedet. Mi is itt vagyunk, hogy veled örüljünk és kívánjuk, hogy mindannyiunk szeretetét még sokáig élvezhesd! Isten éltessen!»
Végül a Képzőművészeti Főiskola tanári karának nevében Bosznay István festőművész az alábbiakban hódolt illusztris igazgatójuk előtt:
«A Képzőművészeti Főiskola nevében üdvözöllek téged Mester s átadom jókivánatainkat.
Adja Isten, hogy ősz fejjel, de nem lankadó frissességgel szőhesd tovább színes álmaidat, melyeket ami kedves magyar földünk inspirál. Hadd érezzük a Te műveiden keresztül ennek a földnek színét, illatát. Hadd gyönyörködjünk képeiden a kék ég mélységeiben, bárányfelhőid ezüstjében, az ősz melankóliájában, aranyos búcsúfényében!
Maradjon meg sokáig a Te derült világnézeted, alkotó erőd, a munkáid hirdessék a magyar föld szépségét s a magyar genius ősere-jét. Művészeted itt nőtt nagyra, magyar mint magad vagy — egészen a miénk.
Terebélyes nagy fa! Virágoztál dúsan, nemes gyümölcsöket érleltél, még teremsz vígan, virulj tovább is!
A hirtelen nőni akarás és múló sikerek korában ünneplünk Téged, ősz Mester, ki hetven éves korod dacára is, piktor kedvvel alkotásra készen állsz ; adjon Isten esztendeidhez esztendőket, sikereidhez sikereket: fess még sokat a magad gyönyörűségére s a mi örömünkre. Élj sokáig!»
Az üdvözlések után az elnök nagy tetszés közepette kimondotta, hogy a választmány egyhangú lelkesedéssel azt a határozatot terjeszti a közgyűlés elé: válassza meg a közgyűlés Szinyei-Merse Pált, soha el nem évülő érdemeinek szerény elismeréséül a Társulat tiszteleti tagjává.
Altalános figyelem közepelte állott fel szólásra most az ünnepelt mester és meghatottan a következő néhány meleg szóban mondott köszönetet:
«Hálásan köszönöm az uraknak azt a megtiszteltetést, amelyben kegyesen részesíteni méltóztattak. Meg lehetnek győződve, hogy boldog lennék, ha tudnám azt, hogy művészetemmel csakugyan tettem valami szolgálatot az országnak és a magyar kultúrának. Fogadják még egyszer szívből jövő köszönetemet.»
Szinyei-Merse Pált köszönő szavai után ismételten soká éljenezték, mire a dísz-ülés véget ért.
A dísz-üiésről a választmányi tagok közül távolmaradásukat halaszthatatlan kötelességük miatt kimentették: Berzeviczy Albert dr., Koh-ner Adolf dr. báró és Gárdos Aladár szobrászművész, valamint az ünnepelt fivére, Szinyei-Merse István sárosi főispán, ki a háború miatt nem jöhetett el megyéjéből. Mindannyiuk üdvözletét Andrássy gróf elnök tolmácsolta a mester előtt.
A jubiláló mestert a díszülés napjának reggelén a Képzőművészeti Főiskolában lévő műtermében meglátogatta Jankovich Béla dr. vallás- és közoktatásügyi miniszter, Ilosvay Lajos államtitkár és Majovszky Pál dr. miniszteri tanácsos, a művészeti ügyosztály főnökének társaságában. A miniszter tolmácsolta a mester előtt a kormány jókívánságait, s ezután az urakkal hosszasan gyönyörködött Szinyei örökszép alkotásaiban, majd megtekintette a főiskolában berendezett hadikórházat.
*
Szinyei-Merse Pált élete kettős nevezetes évfordulójának alkalmából az ország minden részéből, sőt a külföldről is elárasztották üdvözlő sürgönyökkel és levelekkel, amelyek mindegyike egy-egy babérlevele Szinyei örökéletű művészete dicsőségének.
Széll Kálmán volt miniszterelnök a következő táviratban gratulált: «A remek alkotóképességgel megáldott érdemdús nagy művészt a nevezetes kettős évforduló alkalmából az egész magyar társadalom fényesen ünnepli. Hervadhatatlan koszorúdhoz legmelegebb üdvözletem jeléül én is örömmel fűzök egy babérlevelet. Az Isten adta ihlet ritka szikrája még sokáig aranyozza be mesteri ecsetedet, melynek szépművészetünk, a nemzeti közművelődés és nemes eszményekért való buzdulásunk már annyi ragyogó, értékes művet köszönhet. Széll.»
Szmrecsányi Lajos dr. titkos tanácsos, egri érsek távirata így szól: «Művészi jubileumod ünnepén rokoni édes örömmel ünnepellek én is, üdvözölve a nagy művészt, akinek úttörő diadalmas irányához kitartó ragaszkodása fényes igazolást, nagy sikere csodálatot kelt mindenütt. Szmrecsányi érsek.»
Irásbelileg üdvözölték a mestert az Országos Szépművészeti Múzeum igazgatóságának nevében Petrovics Elek dr. miniszteri tanácsos, igazgató, a Nemzeti Szalon művészeti egyesület nevében Déry Béla igazgató, a Magyar Építőművészek Szövetsége nevében Spiegel Frigyes első mester és Málnai Béla titkár, a Kéve művész egyesület nevében Szablya Ferenc elnök, a Könyves Kálmán műkiadó társaság részéről Horváth Géza és Révai Ödön igazgatók, az Országos M. Kir. Iparművészeti Iskola részéről Czakó Elemér dr. igazgató, a Lipótvárosi Casinó részéről Ruszt József udvari tanácsos, alelnök, továbbá Dessewffy Emil gróf és neje, Lukács György volt kultuszminiszter, Dessewffy Arisztid. Kunwald Cézár, Körösfői Kriesch Aladár, Möller István, Koszta József, újpesti Wolfner Gyula, Schiffer Ambrus, Barcsay Gábor, Ott János, ids. Kéry Gyula békési főispán, Sághy Gyula egyetemi tanár, Pillér Dezső, Rainer Károly építész, Bánó Géza, Fuhrmann Andor az aranyösmaróthi törvényszék elnöke, Hornyai Ödön dr. biró és festőművész, Edvi Illés Aladár, Ráth Péter, Bárdossy Jenő és neje, Beér József kir. tanácsos, Térey Gábor dr. a Szépművészeti Múzeum régi képtárának igazgatója, Thorma János, Szirmai Balamér, Ardo Elek dr., Mattyasovszky Gábor, Grünwald Vilmos és neje, Löwengard János és neje, László Mihály képviselő, Deák Ebner Lajos az állami női festőiskola igazgatója, Balassa József dr., Grünwald Mór építész, Hermann Lipót, Innocent Ferenc, Pillér Kálmán, Sámuel József, Fehér Jenő városi főmérnök, özvegy Velits Antalné, Vaskovits Erzsi stb.
A TÁRSULAT KÖZGYŰLÉSE. A Társulat 54-ik évi rendes közgyűlését április 30-án tartotta meg, Forster Gyula báró elnöklésével a Szépművészeti Múzeum palotájában. A közgyűlésen a fővárosban időző művészek csaknem teljes számban megjelentek és igen sokan vettek részt a közélet kitűnőségei közül is. A kultuszkormányt Klebelsberg Kunó gróf államtitkár és Majovszky Pál dr. min. tan., a művészeti ügyosztály főnöke képviselték, míg a sokaságban ott voltak: Berzeviczy Albert dr. a Tud. Akadémia elnöke, Szmrecsányi Miklós dr. társulati tiszteleti tag, Bárczy István polgármester, Nemes Antal dr. püspök, Molnár Viktor ny. államtitkár, Dessewffy Emil gróf, Szalay Imre báró a Nemzeti Múzeum igazgatója, Petrovics Elek dr. a Szépművészeti Múzeum igazgatója stb. Az elnök megnyitván az ülést, üdvözölte az egybegyűlteket, a jegyzőkönyv hitelesítésére Berzeviczy Albert dr.-t és Radnay Béla szobrászművészt kérte fel, annak vezetésével pedig Lesskó János h. titkárt bízta meg.
A formaságok elintézése után Forster báró elnök nagyszabású, mély tartalmú beszédet mondott a művészetről, röviden vázolván azt a nagy kulturális munkát, melyet a társulat a mai nehéz időkben végzett. Beszédét a következőkkel fejezte be:
«Ez a háború komoly magábaszállásra indítja az embereket. És erre szükség van minden irányban, mert össze kell szedni úgy a szellemi, mint az anyagi téren minden erőnket, hogy megküzdhessünk a reánk toluló nehézségekkel és biztosíthassuk a második évezredre azt, amiért a nemzet már ezer éven át küzdött: a szellemi, az anyagi önállást, a szabad fejlődést. Szükség van erre a művészet birodalmában is, melyben a Franciaországból kiindult irányzattal, bár a morál törvénye a művészeté is, néha a szabadosság nyer tért és a divatos áramlatok és az újság ingere száműzni kívánja a múltból átöröklött nemes hagyományokat, a magasztos eszményeket és le akarja dönteni, mint Bode mondja, a vallás- és erkölcsnek terhes korlá-tait. Ezen irányzat képviselői előtt a költészet képtelenség, az eszmény hazugság, a képzelet bárgyuság. Hála Istennek minálunk művészeink mértéket voltak képesek tartani és nem feledkeztek meg sem arról, mit Millet mondott, hogy szép csakis a lélek szépsége, sem Göthe szavairól, hogy minden művészet kezdete és vége a feldolgozott tárgynak belső tartalma.
Ámde új és komoly munkára kell kelnünk. Ezt kívánják azok az óriási áldozatok, melyeket a nemzet hozott, azok a mérhetetlen veszteségek, melyeket szenvedett, azok a sírok, melyekből jobb és biztos jövőnek kell feltámadnia. Ha áll a nagy német nemzetre az, hogy a háború villámpörölye óriási ütéssel egygyé forrasztotta mindazt, ami német, ezt mi is mondhatjuk magunkról és reánk nézve nemzetünknek éppen számbeli korlátoltságánál és fajra nézve egyedülállásunknál fogva, még inkább létfeltétel, hogy a háború szabad fejlődésünknek az anyagi és szellemi téren megingathatatlan alapját teremtse meg. Ebből a háborúból művészeink újjászületésének is kell fakadnia azon a nemzeti talajon, melyet a győzelem biztosít, abból a nemzeti érzésből, melynek ápolása művészeinknek is szent hivatása.
Ez a leggazdagabb, ez a legbiztosabb és emellett mérhetetlen terjedelmű keret. Ebben művészeink azzal a teljes önállósággal és szabadsággal, melynek védelméért nagynevű elnökünk társulatunkban tartott s művészetünk feladatait oly tiszta fénybe helyező mély böl-csességű beszédeiben tekintélyének egész súlyával lép síkra, fejthetik ki magyar géniuszukat. És művészeink, kik a letelt félszázad alatt a magyar nevét a művészet történetébe örök dicső-ségű és értékű alkotásokkal iktatták be, meg fogják találni a háború után azt az utat, mely nemzetünknek, magyar művészetünknek újabb dicsőségére fog vezetni.»
Az elnök beszédében hálásan emlékezett meg művészetünk legelső pártfogójáról, a királyról, a Társulat védnökéről, József kir. hercegről, akikhez a közgyűlés hódoló-üdvözlő táviratot intézet. Ugyancsak táviratilag fejezte ki a közgyűlés köszönetét Jankovich dr. kultuszminiszternek, aki az elmúlt nehéz esztendőben különösen pártfogásába vette a képzőművészet és a Társulat ügyeit.
A közgyűlés ezután a választmány egyhangú indítványára ugyancsak egyhangú lelkesedéssel megválasztotta a társulat örökös tiszteleti tagjaivá Hauszmann Alajos építőművészt, aki Lotz halála óta alelnöke a társulatnak és Szinyei Merse Pál festőművészt. A jelenlevő új tiszteleti tagokat, akik művészi pályafutásuknak félszázados jubileumát ülték, percekig tartó tapssal és éljenzéssel ünnepelték.
A választmány kimerítő évi jelentését, melyet Wagner dr. igazgató és Lesskó h. titkár szerkesztettek, a közgyűlés tudomásul vette, mire az elnök határozatilag kimondotta a következőket: A közgyűlés az elhunyt művészek és Munkácsy özvegyének emlékét a jegyzőkönyvben is megörökíti. Köszönetét fejezi ki azoknak a művészeknek és családjaiknak, akik önfeláldozó gondozásukkal a műcsarnoki hadikórházban ápolt szenvedő katonák sorsán enyhítettek és azoknak, akik anyagi áldozattal a kórházat tökéletesítették. Jóváhagyólag veszi tudomásul azt az anyagi áldozatkészséget, amellyel a társulat — habár a költségvetés túllépésével is — segítségére sietett a művészek segítő bizottságának. Végül tudomásul veszi, hogy a Művészet folyóirat szerződését a választmány ez év végére felmondja s felhatalmazza, hogy a jövő évi tagilletményről a legjobb belátása szerint intézkedjék és hogy ha tagilletményül a Társulatnak sokkal csekélyebb anyagi megterhelésével folyóirat volna adható: ilyen irányban is határozhasson.
Barabás Béla dr. országgyűlési képviselő szép beszéddel mutatott rá arra, hogy a Társulat nemcsak megfelelt nemes hivatásának, de minden kötelességén felül nagyszerű munkásságával a nehéz időkben is olyan eredményeket ért el, amelylyel hálára, kötelezi az egész magyar művészetet, az egész magyar kultúrát. Ezért javasolta a közgyűlésnek, hogy ne csak a szokásos felmentést adja meg, de tolmácsolja őszinte elismerését és hálás köszönetét az elnöknek, Andrássy Gyula grófnak, Forster báró és Hauszmann alelnököknek és az egész választmánynak, Wagner dr. igazgatónak és helyettesének Jendrássik Jenőnek, az egész igazgatóságnak, Róna Józsefnek a Képzőművészek Egyesülete elnökének, az egyesület vezetőségének, valamint a művészek segítő bizottsága minden tagjának. A közgyűlés az indítványt egyhangúlag magáévá tette és Forster báró elnök pótindítványára jegyzőkönyvi köszönetet szavazott Lesskó h. titkárnak, Mészáros Ferenc számvevőnek és az egész tisztviselői karnak is.
Wagner dr. igazgató tett jelentést ezután az Andrássy Dénes gróf-féle alapítványról és bemutatta annak alapítólevelét. A közgyűlés az igazgatónak az alapítvány körül végzett rendkívül nagy munkájáért külön, hálás jegyzőkönyvi köszönetet szavazott. Tudomásul vette ezután a zárószámadásokat és a költségelőirányzatot, megadván a felmentvényt minden irányban.
A választások során a Társulat elnökévé ismét egyhangúan Andrássy Gyula grófot választották meg három évre. A választmány tagjai lettek a művészek közül: Bruck Miksa, Déry Béla (új), Dudits Andor, Glatz Oszkár (új), Hikisch Rezső, Hültl Dezső dr., Kezdi Kovács László, Lányi Dezső, Tóth István (új), Zádor István (új) három-három évre és egy évi időtartamra Lajta Béla építész, akit az elhunyt Lechner Ödön helyébe választották meg. Nem művész választmányi tagok lettek három évre ; Andrássy Gyula gróf, Batthyány Lajos gróf, Dessewffy Aurél gróf, Klebelsberg Kunó gróf (új), Léderer Sándor, Matkovits Béla dr. (új), Molnár Viktor, ormodi Ormódy Vilmos, Wekerle Sándor dr. és újpesti Wolfner Gyula (új). A számvizsgáló-bizottság rendes tagjai lettek: Gyulányi Béla, Simon Ignác és Weigerth Károly, póttagok pedig: Beck Lajos és Csuka Lajos. A közgyűlés végül megemlékezett arról, hogy Wlassics Gyula, aki mint kultuszminiszter, kilenc esztendőn át tevékeny részt kért magának a magyar képzőművészetek munkájában és nagygyá fejlesztésében, most üli eredményekben gazdag szolgálatának negyven esztendős jubileumát. A közgyűlés ebből az alkalomból Wlassics Gyulához üdvözlő táviratot intézett.
A TAVASZI TÁRLAT EREDMÉNYE, A tavaszi tárlatot, a mely március 13-án nyílt meg és április 30-án zárult be, a hat hét alatt húszezernél többen látogatták. A vásárlás eredménye a nagy és nehéz időkben eléggé kedvezőnek mondható. Elkelt a tárlat anyagából 72 kép és szobor, összesen 64.700 koronáért. Ebből a király budai palotájának az ékesítésére vásároltak 14 művet 15.500 koronaért, a történelmi arcképcsarnok számára egyet háromezerért, a székesfőváros négyet szintén háromezerért, magánosok kilencet ötezerötvenért, a társulat nyerő tagjai 31-ét 22.000-ért, a Társulat — félszázados jubileumának az emlékére — ötöt 3150-ért, a Társulat néhai Andrássy Dénes gróf alapítványának a kamataiból hatot 7500-ért és végül a Társulat a Nemzeti Képcsarnok Egylettől átvett vagyon kamataiból a Szépművészeti Múzeum számára kettőt 5500 koronáért.
A király-, a történelmi arcképcsarnok-, a székesfőváros- valamint a Nemzeti Képcsarnok Egylet féle vásárlásokat lapunk negyedik füzetében közöltük, s kiegészítésül közöljük most, hogy a Társulat az Andrássy alapítványból megvette a következő műveket: Udvary Gézától: Anyaság (olf.) Szlányi Lajostól: Téli délelőtt (olf.) Lányi Dezsőtől: Leopard (bronz szobor.) dobai Székely Andortól: A háború hirei Ypern-ben (olf.) Rudnay Gyulától; Egy bevonuló (olf.) és ifj. Vastagh Györgytől: Arab félvér mén (bronz szobor). Félszázados jubileumának az emlékére megvásarolta a Társulat: Keményffy Jenőtől: Virágos pitvar, Barta Ernőtől: Mezei virágok, Wagner Gézától: Nagypapa bibliát olvas, Szüle Pétertől: Tűzhely mellett és Déry Bélától: Szenes hajó a Giudeccan. Mind az öt mű olajfestmény. A magánvásárlások a következők: Zádor Istvántól: A budai királyi palota audiencia terme, megvette Hatvány Ferenc báró. Rubovics Márktól: Gesztenye, megvette Fern-bach Antalné. M. Nagy Endrétől: Sabáci templom, megvette Csekonics Endre gróf. Brück Herminától: Búzaföld, megvette Dr. Virava János, Frank Frigyestől: Téli hangulat, megvette Dr. Nyiri István. Csapó Jenőtől: Sárga rózsák, megvette Reinis Tivadar. Hoffhauserné F. M.-tői: Sárga rózsák, megvette Török Kálmán. Edvi Illés Ödöntől: Az orosz nyomában, megvette Iványi Bertalan, és Bachman Károlytól: Csendélet, megvette Löwinger Salamon.
*
MÁRCIUS 9-ÉN TARTOTT TAVASZI SORSHÚZÁS NYERTESEI NYEREMÉNYÉRTÉKEIK: FEJÉBEN A KÖVETKEZŐ MŰTÁRGYAKAT VÁSÁROLTÁK MEG.
Pollák Gyula, Zádor István 18. kat. sz. A miniszterelnöki palota gobelin terme című művét. Nyerőszám: 19.861.)
Majthényi Rudolf, Kezdi Kovács László 312. k. sz. Erdő szélén c. m. (Nysz. 16.857.)
Zinsenheim Zsigmond, Spányik Kornél 311. k. sz. Fázik a modell c. m. (Nysz. 27.081.)
Budapesti Orvosi Kaszinó, Vajda Zsigmond 133. k. sz. A regény c. m. (Nysz. 6.595.)
Pallaghy Zoltán, Vidovszky Béla 26. k. sz. Interieur c. m. (Nysz. 19.003.)
Rüster Béla, Ujváry Ignác 206. k. sz. Tavaszi idő c. m, (Nysz. 21,228.)
Tersztyánszky Kálmán, Burghardt Rezső 171. k. sz:. S. Mária Salute Veneziában c. m. (Nysz. 24.732.)
Bezerédy Pál, Szlányi Lajos 43 k. sz. Ősz a Zugligetben c. m. (Nysz. 5.574.)
Lilienberg Sándor, Brück Miksa 44. k. sz. Maderno Lago di Garda c. m. (Nysz. 16.142.)
Stern József, Róna József 7. k. sz. Boccaccio c. m. (Nysz. 22.836.)
Horváth Nándor, Kövér Gyula 75. k. sz. Részlet Mechelnből c. m. (Nysz. 12.408.)
Molnár Lajos, Litkei Antal 326. k. sz. Siesta c. m. (Nysz. 17.836.)
Ringeisen Ferenc, Gergely Imre 321. k. sz. Ó német kastély c. m. (Nysz. 20.882.)
Tolnay Gedeon, Olgyai Viktor 105. k. sz. Havas mezők c. m. (Nysz. 24.898.)
Popper István, Béli Vörös Ernő 187. k. sz. Mosónők c. m. (Nysz. 20.000.)
Vermes Béla, Kezdi Kovács László 310. k. sz. Ligetben c. m. (Nysz. 25.919.)
Beck Ö. Fülöp, Beck Ö. Fülöp 6. k. sz. Szittya nyilas c. m. (Nysz. 1.973.)
Berger Samu, Skutezky Döme 146. k. sz. Reggeli c. m. (Nysz. 5.401.)
Faber Lipót, Pilch Dezső 277. k. sz. Parasztudvar c. m. (Nysz. 8.709.)
Stetka Gyula, Porge Gergely 127. k. sz. Vásári részlet c. m. (Nysz. 3011.)
Bierbauer István, Nádler Róbert 323. k. sz Tél a havasokban c. m. (Nysz. 681.)
Kunst Ottó, Gergely Imre 322. k. sz. Olasz tájrészlet c. m. (Nysz. 15.439.)
Popper Henrik, Béli Vörös Ernő 191. k. sz. Hajnalban c. m. (Nysz. 19.988.)
Nagy Kálmán, Mikola András 71. k. sz. Chiog-gia Porta Garibaldi c. m. (Nysz. (18.196.)
Kállay András, Barta István 88. k. sz. Merengés c. m. (Nysz. 13.547.)
Hercz József, Olgyay Viktor 102. k. sz. Magas erdő c. m. (Nysz. 11.727.)
Wassermann Samu, Koszkoly Jenő 229. k. sz. Virágok tükörrel c. m. (Nysz. 26.319.)
Szusz István, Klammer Mariska 189. k. sz Peóniák és jázmin c. m. (Nysz. 24.377.)
Baurrrarm Márton, Markó Ernő 244, 247. k. sz. Udvar télen, Tabs'n télen (Nysz. 4.663.)
Stróbl Zsófia, Stróbl Zsófia 97. k. sz. Csendélet c. m. (Nysz. 23.024.)
Havas Jenő, Neogrády Antal 251. k. sz. Curzola c. m. (Nysz. 11.426.)
A kisorsolt húszezer korona összegből a Társulat kifizetett 19.300 koronát, mert a nyerő tagok 700 koronát elengedtek. Ezt az összeget a Társulat az ősszel tartandó sorshúzás nyereményeihez csatolja. A nyerők nyereményeikre ráfizettek összesen 2700 koronát, s így a művészek kezébe összesen 22.000 korona jutott.
VÁLTOZÁS A TÁRSULAT TISZTIKARÁBAN. Ambrozovics Dező dr. a Társulat titkára, aki majd húsz éven át töltötte be — a művészet iránti igaz lelkesedéssel — hivatalát, az év elején lemondott állásáról, amit a választmány őszinte sajnálattal fogadott el és őt betegsége miatt, saját kérésére februárban a további hiva-taloskodás alól felmentette. Az eltávozott titkár eredményes működéséről a társulat évi jelentése az alábbi meleg sorokban emlékezik meg:
Ambrozovics Dezső dr.-t, aki már egészen fiatal korában a fővárosi sajtónak egyik nagy műveltségű és alapos képzettségű művészeti referense volt, a választmány 1895-ben alkalmazta ideiglenesen a Társulat titkárául és 1896-ban véglegesítette állásában. Titkári minőségében tevékeny részt vett a Társulat összes kiállításának szervezésében és rendezésében, s ezek tárgymutatóit is ő szerkesztette. Közreműködött a külföldi nemzetközi művészeti kiállítások magyar osztályainak szervezésében is és ugyancsak buzgón és nagy szeretettel vette ki részét a társulat minden más művészi feladatának megvalósításában. Sokirányú hivatalos teendője mellett is, amikor már jól ismerte hivatalának minden szövevényét, ismét föléledt benne az igazi művészeti író és addig agitált, míg választmányunk értékes és szép eszméjét a magáévá tette és megalapít-crtta a Társulat képzőmővészsti folyóiratát, amelynek szerkesztésével őt bízta meg. A Társulatnak a kezdet kezdetén, a hatvanas évek végén volt ugyan már egy kis lapocskája, amely "Műcsarnok» címmel, rövidebb-hosszabb időközben tájékoztatta a tagokat a Társulat működéséről és itt-ott megemlékezett némely művészeti eseményről. A lapocska azonban csakhamar megszűnt és onnan egész 1898-ig képzőművészetünknek nem volt újságja. Ambrozovics dr. Társulatunk lapjának, amely 1898 május 1-én jelent meg először, ugyancsak a «Műcsarnok» címet adta, azonban a havonta — a kiállítások idejében hetenként — megjelenő újság már a viszonyokhoz mérten gazdag tartalommal jelent meg és felölelt, megtárgyalt minden nevezetesebb művészeti ügyet, kérdést. Újságjába, amely Ambrozovics dr.-nak egy megvalósult szép álma lett, ő maga különböző írói álneveken száz meg száz cikkben száz meg száz ötletet, eszmét vetett föl, amelyek közül sok meg is valósult művészetünk javára. Ezek közül, hogy csak egyet is említsünk. Ambrozovics dr. lapja 1899 június 18-iki számában írott vezércikkében azt az ideát adta Lippich Gusztávnak, Szolnpkmegye művészlelkű főispánjának, hogy a művészet decentralizációjának az ösvényén az első állomás Szolnok legyen!
Rövid idő múltán a Tisza partján már serényen dolgoztak művészeink és azóta alkotásaikkal egy igen gazdag, új fejezetét írták meg művésztörténetünknek. A «Műcsarnok», amely a mai művészeti írók gárdájának jórészét nevelte, mint önálló újság négy éven át 1902-ig jelent meg, s onnan még néhány évig mellékleteként a « Művészet»-nek, amelynek előfutárja volt.
A választmány a titkári teendőkkel ideiglenesen Lesskó János h.-titkárt bízta meg, aki az ősszsl hadbavonult Paur Géza műtáros teendőit is végzi.
ÖSZTÖNDÍJ-ADOMÁNYOZÁS. A Társulat igazgatósága a néhai Nemes Nándorné grófné báró Ransonnet Eliza 900 koronás művészeti ösztöndíját ezidén is Bednár János festőművésznek adományozta. Bednár János, aki már két év óta élvezi az ösztöndíjat, a harmadik és utolsó évre azon az alapon kapta meg, mert az elmúlt két év alatt figyelemre méltó eredményeket mutatott föl.
A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM KÖZLEMÉNYEI
DAUMIER KŐNYOMATAI
I.
A Szépművészeti Múzeum grafikai kiállítási termében május hó közepe óta másfélszáz kőnyomat látható, Honoré Daumier politikai és társadalmi karikatúrái, melyek a múlt század 30-as és 70-es évei közt főkép a La Caricature és a Le Charivari c. lapokban jelentek meg. Régi politikai karikatúrák a specialistákon kívül nem igen szoktak mást érdekelni ; az apró események, melyekre vonatkoznak, már rég feledésbe merültek, úgy hogy sokszor a történetírók sem értik többé célzásaikat ; a gúny, a szellemesség elröppent belőlük, mint az illat a herbáriumba zárt virágból. A társadalmi karikatúrák rendszerint valamivel élőbbek maradnak ; megőrzik rég letűnt korok naiv preokkupációinak. leggyakrabban az öltözködés, a divat túlságainak képét ; de ezek is csak egy művelődéstörténeti képeskönyv ártatlan lapjaiként hatnak. Jóaka-ratú szórakozottsággal nézegetjük őket, mint a régi családi albumok kifakult fényképeit.
Annál meglepőbb az életnek és az energiának az a teljessége, mely Daumier lapjaiból ma is felénk sugárzik. A lapok legnagyobb részében alig érezzük a multat ; úgy szólnak hozzánk, mintha ma készültek volna. Szinte csak kötelességérzésből foglalkozunk politikai lapjai egykori értelmével, a legendákat is csak kötelességtudásból olvassuk el ; annyira fölösleges minden magyarázat: a képek beszélnek, és semmi szükség a szóra. S a mi társadalmi karikatúráiból elsősorban elénk tárul, az nem egy korszak eltemetett külsőségei, hanem az örök emberi, a változatlan: a lélek. Elfeledjük, hogy karikaturistával van dolgunk ; a nagy művész s a nagy emberismerő beszél hozzánk.
II.
Honoré Daumier 1808 február 26-án született Marseilleben. Apja üvegesmester és költő volt, kit poétái ambíciója Marssilleből csakhamar — 1815 körül — Parisba hozott; itt adta ki Veillées poétiques c. kötetét, amelyet jól megérdemelt sikertelenség fogadott. A kis Honorénak hamarosan kenyérkereset után kellett látnia ; előbb egy végrehajtóhoz adták kifutó fiúnak, majd egy könyvkereskedőhöz inasnak ; azonban seholsem volt maradása. Mindenáron rajzolni akart. Kérését egy nagyhírű archeológus, Alexandre Lenoir elé terjesztették, ő a fiú rajzaiban kétségtelen tehetség nyomait látta s maga vette kezébe oktatását. Honorénak azonban itt sem volt nyugta; nem az a rajz volt ez, amiről ő álmodott. Beállt egy Ramelet nevű litográfushoz; hamar megtanulta a kőnyomó mesterség elemeit s azután dolgozott a saját kényekedve szerint. Közben néha — ritkán — Boudin akadémiáját látogatta. Ez volt az ő egész iskolázottsága. Később sem rajzolt soha modell után. Egyike a legcsodálatosabb jelenségeknek, hogy válik valaki úgyszólván minden iskolázottság és természet után való rajzolás nélkül százada egyik legnagyobb realista rajzolójává!
Első litográfiái bizonyára, elvesztek vagy felismeretlenül lappanganak, Legrégibb ismert lapja a «Mayeux chez les füles de joie» c., valószínűleg 1829-ben készült. Ebben és a következőkben, melyek 1830-tól kezdve sűrű sorban jelennek meg, az akkor divatos kőrajzolók, főleg Charlet és Travies nyomdokaiban halad 1830-ban a La Silhouette c. képeslap közli két kőnyomatát. Az élesszemű Charles Philipon, a La Caricature szerkesztője, e jelentéktelen kezdetekben is felismeri a tehetséget s lapjához vonja őt. Daumier itt elemébe jut s néhány habozó kísérlet után a karikatarális mesterművek kiapadhatatlan sorát ontja magából.
Philipen 1830 novemberében alapítjaa La Cari-rature-t A lap hetenként jelenik meg, négy oldal szöveggel és két kőnyomatú melléklettel. Szinte egyetlen célja a júliusi monarchia támadása. A királyt, a minisztereket s a kormánypárt korifeusait oly kíméletlenül, oly határtalan gyűlölettel támadja, aminőre alig ismerünk példát. A király szélesállú, fölfelé keskenyedő s végül homloka csúcsán egy hegyes hajfürtben végződő képe veszadelmesen hasonlított a körtéhez ; s ha a La Caricature valamely litográfiáján körtét látunk, mindig Lajos Fülöpöt kell értenünk alatta. Daumier is gyakran élt a «poire» szimbólumával.
1831 végén rajzolta első karikatúráját Philipon részére, melyen Lajos Fülöpöt mint Gargantuát ábrázolta. A La Caricature nem közölte ugyan, de Daumier hat hónapi börtönt kapott érte. Az ítélet végrehajtását felfüggesztették, bizonyára abban a hitben, hogy a szerző meg fog javulni. Daumier azonban nem javult meg. A La Carica-ture-ben megjelent első lapja ,- a «Tres humbles, tres soumis, tres obéissants serviteurs du royaume» c. — a pénzeszacskókkal, rendjelekkel stb. megrakott trón előtt hason fekvő politikusokat ábrázol. Második lapja — "Le sauchemar de Lafayette» - a hadvezért a kanapén hanyatt fekve, álomba merülve mutatja, hasán egy óriási körtével. A «Masques de 183!»-bsn politikusok torzított maszkjait adja, középütt persze az elmaradhatatlan körte. Nem riad vissza attól sem, hogy a királyt in effigie felakassza ; a kiállításunkon látható első képen egy csoport azon erőlködik, hogy az óriási körtét csiga segélyével felhúzza. Midőn azonban Daumier arra vetemedik, hogy a párisi rendőrfőnököt, Gisquet-t is kifigurázza, nincs számára, többé kegyelem s a hat hónapot a Ste Pélagie-ban le kell ülnie. l 832 augusztus 30-án közli a La Caricature a következő jegyzetet: Au moment ou nous écrivons ces lignes, on arretait sous les yeux de son pere et de sa mere, dont il était le seul soutien, M. Daumier, condamné a six mois de prison pour la caricature de Gargantua!
A börtönt nem fogta fel tragikusan ; Jeanron barátjához írt levelében a «pension Gisquet»-ről tréfálkozva mint «charmant séjour»-ról és «douce solitude»-ről beszél. Penzióbeli társaival, különösen a tolvajokkal, összebarátkozott és köztük nagy tekintélyre tett szert. Megfigyeléseit elraktározta páratlan emlékezetében ; nem egy híres későbbi lapja a Ste Pélagie-beli emlékekből táplálkozik. Közben dolgozgat is ; a hat hónap alatt egész sorozat aquarellt készít.
Ez a hat hónapi börtön volt életének egyetlen nagy külső eseménye. Napjai ezután a folytonos munka szakadatlan egyformaságában telnek el. Mikor 1835-ben a szeptemberi törvények véget vetnek a politikai karikatúra lehetőségének, a társadalmi torzkép terére lép át ; később, az idők változtával, így különösen 1848/49-ben és 1870/71-ben vissza-visszatér első szerelméhez, a politikához. A zsurnalisztika számára való örökös kőnyomatrajzolást lassankint robotnak érzi ; szeretne szabadulni tőle s csak a festészetnek élni.
1860-ban végre szakít a Charivarival s két éven át csupán festészettel foglalkozik; de 1862-ben már a megélhetés szüksége ismét visszahajtja régi jármába. Türelmesen húzza ezt, míg látása 1877 körül annyira meg nem gyengül, hogy mindennemű rajzolást abban kell hagynia. 1878-ban visszavonul kedvenc nyaralóhelyére, az Oise szelid völgyében fekvő Valmondvisba, abba a kis házikóba, melyet öreg barátja, Corot vett meg számára. Itt hal meg 1879 február 11-én.
Közel ötven éves munkássága rendkívül termékeny volt. Körülbelül 400 festmény, aquarell és rajz, 900 fametszet és 4000 litográfia maradt utána. Mindezek együtt adják csak tehetségének és törekvéseinek teljes képét. De kőnyomatai, melyeket hol igaz kedvvel, hol kényszerű robotmunkával, de folytonosan termelt, magukban is világosan mutatják művészete sajátos útjait.
III.
Első karikatúrái, azok is, melyek a La Caricatureben jelentek meg, teljesen érdektelenek. Nem tartalmi szempontból, hisz e tekintetben a La Caricature egész rajzoló gárdája annyira egy csapáson halad, hogy az ötletekért a legtöbb esetben Philipont kall felelőssé tennünk, — hanem a technika s a művészi előadás szempontjából. Litográfiái szürkék, mint a legkezdetlege-ssbb inkunábulumok ; rajza bizonytalan, félénk ; a vonalak egyenletesen sorakoznak egymás mellé vagy iskolás szabályossággal keresztelik egymást ; formái kemények és még sem határozottak. A lap rajzolói között ekkor kétségtelenül ő a legügyetlenebb ; társai, Monnier, Pigal, Charlet, Travies, Grandville, Cavami sokkal fölötte állanak, nem is említve Decamps-t, a ki Philipon intencióinak néhány hatalmas lapban tudott kifejezést adni.
De ez hirtelen, egy csapásra megváltozik. A mit Rameletnál nem tanulhatott meg, valaki felfedi előtte a művészi kőnyomat új titkait. S ez új technikával egyszerre szárnyai nőnek. Szédítő gyorsan emelkedik, magasra társai fölé ; csodálatos új formák kelnek ki krétája alól: hatalmasak, egyéniek, az első Daumier-k.
A litográfia, a hogy azt Senefelder 1798-ban kitalálta s egy-két év alatt tökéletesítette, eleinte inkább ipari és reprodukciós célokra látszott alkalmasnak. Kétségtelenül azért, mert Senefelder első sorban ilyen alkalmazásra gondolt. Művészi lehetőségeit művészeknek kellett felfedezniök. Géricaaul volt az első, a ki a kőnyomás kifeje-zésbeli határait rendkívül tágította. Ő kombinálta először a krétát a tintával s ezzel kihozta az ő patetikus realizmusának megfelelő erőteljesebb akcentusokat. Azonban előadása még mindig kötött, mint a kőnyomat ez első korszakának valamennyi mssteré. Az új korszakot Goya alapítja meg 1825-ben megjelent Toros ds Burdeos c. négy lapból álló sorozatával. Kezelése széles, foltszerű ; szenvedélyes lapjai egészen új perspektívákat nyitnak. Az ő eredményein lelkesülve, alkotja remekműveit, Delacroix: 1827-ben a Faust-illusztrációkat 1828-ban a «Cheval sauvage terrassé par un tigre »-t; 1829-ben a «Lion de l'Atlas »-t s a «Tigre Royal »-t.
E lapokban Delacroix már gyakran fekete alapból indul ki, ebből karcolja vagy hántolja ki a fehéreket; innét feketéinek mezzotinto-szerü mélysége s fehéreinek villogó fénye.
Daumier, nem tudjuk ki útján, de egyszerre megismerkedik a festői kőnyomat új fogásaival. 1832 április 26-án jelenik meg az a lapja, melyen ezt a hirtelen változást látjuk: Lameth képviselő mellképe. Már nem rajzol óvatos vonalsorokat finomra hegyezett krétájával, mint eddig, hanem merészen ken és töröl ; s a rendkívüli plaszticitású főt energikus síkokból alkotja össze. Tudjuk, hogy a főt előbb agyagból modellálta meg, csak azután transzponálta rajzba ; a formák szinte az ujjaiban voltak, mielőtt leült, hogy a kőlapra vetítse őket.
Lameth büsztjét még négy társa követi ; majd a következő évben, 1833-ban az álló portrék 18-as sora ; a jellemzésnek s a formák biztos előadásának mindmegannyi kiváló példája.
Ez arcképek sikere rendkívüli volt ; de ép oly sikert ért el Daumier egyéb rajzaival, melyek Philipen ismert módszere szerint a királyt s a kormányt támadták. «Le Charenton-.ministériel» az első ilyetén lapja, melyen új technikája érvényesül ; a következő a már említett Körteakasztás.
Philipen a La Caricature mellékletéül L'Association Mensuelle c. alatt nagyobb formátumú kőnyomatok sorozatát adta ki. E sorozatba Daumier öt lapot rajzolt, melyek legkiválóbb alkotásai közé tartoznak. «A királyi csemeték» még a legkevésbbé megkapó ; «Lafayette temetése» kiélezett tendenciájával hat ; a «Sajtószabadság» energikus rajza rendkívüli erőről és szenvedélyről tanúskodik. A két mestermű azonban a «Ventre Législatif» s a «Rue Transnonain.» Az előbbi a parlament üléstermét ábrázolja a miniszterekkel s a mögöttük ülő «bien pensant» honatyákkal ; arcképkarikaturáinak fokozott erejű együttese. A másik, a Rue Transnouain nem is karikatúra, hanem a XIX. század első abszolút realista kompozíciója ; egy feldúlt polgárszoba belseje, a földön fekvő legyilkolt áldozatokkal. Négy év alatt Daumier Philipon lapjai: a La Caricature, az Association Mensuelle és a Le Charivari részére vagy 150 politikai karikatúrát készített. Ez munkásságának első — rendkívül értékes — korszaka.
IV.
1835 augusztus 27-én jelent meg a La Caricature utolsó száma s az új sajtótörvények a politikai karikatúrák megjelenését egyebütt is lehetetlenné tették. Daumier tovább dolgozik a La Charivariban, de kényszerből a társadalmi torzképek terére lép át.
Egyúttal azonban felfogás módja is megváltozik. Ha emlékezete eddig erősen plasztikus jellegű volt, ha képeiben az egyes alak s a szigorúan körülzárt forma uralkodott, most képeket lát, melyeken az alakokat körülvevő tér, a táj vagy az intérieur is teljes jogaiba lép. A fény és árny játéka feloldja a formák szigorúságát s a felület domborodásán kívül annak színes voltát is kezdi éreztetni. Eddigi rajzainak zárt, sötét mezői fellazulnak s a plasztikus realizmus helyébe a festői realizmus lép.
Tárgyköre kimeríthetetlen. A városi élet minden jelenségét meglátja, a városi lakosság minden rétegét ismeri, az utca iszákos csavargóját ép úgy mint a művészeket, az ügyvédek gyűlölt faját ép úgy mint a diplomatákat, a konyhalányt s a házmesternőt csak úgy, mint a kékharisnyát s a szocialista nőt. Előtte nincs titok ; belát a lelkek titkos redőibe. Sohasem szentimentális, mint legtöbb francia társa (Charlet, Gavarni) ; ritkán epés; többnyire elnézően mosolygó. Ha lapjainak irodalmi tartalmára gondolunk, Rabelais, Moliere és Balzac nevei jutnak eszünkbe, (Csak nem szabad lapjai legendáit elolvasnunk ; ezeket a szerkesztőség tagjai gyártották kész rajzaihoz, a tíz frank honorárium fejében). Alapjában mindig komoly ; és sohasem sikamlós.
V.
Fejlődése folyamán a mozgás ábrázolása lép mindinkább előtérbe. Azötvenes években előadása is izgatottá válik. A szelíden egyensúlyozott foltok helyett szakgatott, patetikus vonalakkal jelzi alakjait és tárgyait. Mikor két évi pihenő után 1862-ben ismét kezébe veszi a krétát, ebben az új modorban remekeket alkot. S ebben a harmadik — öregkori — modorában rajzolja azokat a hatalmas, keserű, allegorikus lapokat is, melyeket az 1870—71-iki háború végzete váltott ki lelkéből.
A zseni kezében a «vidám» műfaj túlnő keretein s komoly művészetté válik. Ép oly komolylyá, mint Moliere vígjátékai, «Pour conclure, — mondja Baudelaire — Daumier a poussé son art tres loin, il en a fait un art sérieux ; c'est un grand caricaturiste».
MELLER SIMON
A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM DAUMIER-KIÁLLÍTÁSÁBÓL
GUIZOT KÉPMÁSA
A TÖRVÉNYHOZÓ HAS
RUE TRANSNONAIN
AKIT MÁR LAJOS FÜLÖP SEM TART VESZÉLYESNEK
A «FÜRDŐK» SOROZATBÓL
«A JÓ BURZSOÁK» SOROZATBÓL
AZ ELÉGEDETT ÜGYVÉD S AZ ELÉGEDETLEN PANASZOS
A MŰTEREMBEN
KRÓNIKA
KACZIÁNY ÖDÖN KIÁLLÍTÁSA. A Fehér-vári-út 29. számú ház földszinti helyiségeiben, április elején ismét megnyílt egy kiállítás. Ez a második abban a városnegyedben, azon az újonnan fejlődésnek indult vidéken, amelytől azelőtt ugyancsak távol ezett az efajta lokális esemény. A kelenföldi művészek kiállítása után ismét oly festő képei kerültek sorra, aki szintén első kerületbeli lakos, egy a kelenföldiek közül. Kacziány Ödön, aki jó ideje dolgozik a gellérthegyi műteremházban, akinek képei azonban, ha az ismert kiállító központokból függetlenül, messzebbre is jelennek meg, jogot formálnak arra, hogy magukra vonják az egyetemes érdeklődést. Kacziány Ödön több mint száz munkát mutatott be e budai tárlaton, amely — mint most általában a kiállítások — a jótékony célt is szolgálta. A kiállítás persze korántsem volt csupa nóvum, sőt oly vásznat, ami Kacziány Ödön egyébként termékeny mühelyének legújabb terméke volna, s az elmúlt vagy mostani év dátumát viselné, nem vettünk észre a képek közt. Azok, akik Kacziányt a Műcsarnok és Nemzeti Szalon kiállításairól ismerik, egész sor képet a viszontlátás örömével üdvözölhettek. Oly látogató számára, aki ezt az ismeretséget nem mondhatja el magáról, természetesen az újdonság ingerével hathatott e kiállítás, s biztosra vesszük, hogy — tekintve a helyet, ahol a tárlat megnyílt — nem egy ily néző vetődött be e Kacziány-képek közé.
Valószínű, hogy e kelenföldi környéken Kacziány Ödön önmagának ép úgy szerzett új híveket mint a magyar művészetnek. Nem tudjuk ugyan, hogy mennyit, de ha csak egyet is: úgy a kiállítást itt nem volt hiábavaló megrendezni.
Egészben véve azonban a tájékozottabb, a Kacziányt már ismerő közönség szempontjából is tartalmas és hasznos eredményt nyújtó volt e tárlat, jóllehet új termést nem adott. Egyenest demonstráló jelleggel bírt, amikor különböző időből való műveket fogott össze, amelyek a festő művészetének más és más fázisára, mutattak rá. Egyszer derültebb színekre, és masz-szivabb foltokra, másszor oly stílusra, amely egészen könnyű, légies tónusok mérlegeléséből támadt elő. Nagyjából átfogó, meglehetősen teljes ízelítőt adott a kiállítás Kacziány Ödön művészetéből, amely a frappáns, különös megvilágításokat keresi, rejtelmesen foszforeszkáló fénypontokat gyújt ki az esti borulatban. Évek óta valami csöndes és fájdalmas moll az az alaphang, amin Kacziány Ödön képei legtöbbször játszanak, a Pieták s egyébb fantazmák, amelyeknek alapján a «halál festője» elnevezést adományozták neki egyes méltatói. E marche lugubre-k közt váratlanul, szinte meglepően hatnak Kacziány képeinek társaságában oly művek, amelyek a nappali ébrenlét színeit hordják s vidám naturalista szemlélődések eredményei. A kiállításon szerepelt régebbi képek közt, érdeklődésünket különösen egy női arckép kötötte le. E női arcképet amely Kacziány legjobb festői kvalitásait bírja, a «Művészet» mostani száma közli.
KITÜNTETETT MŰVÉSZEK. Múlt számunkban már megemlékeztünk azokról a zsürihatározatokról amelyek a műcsarnok tavaszi tárlatára kiírt állami művészeti aranyérmeket és díjakat ítélték oda. Közöltük is azokat a műveket, amelyek alapján az illető művészek e kitüntetéseket elnyerték, kivéve Bosznay István és Frank Frigyes képsit, amelyeket a mostani számban reprodukálunk. A kitüntetett művészek közül Ferenczy Károly, Iványi Grünvald Béla és Bosznay István életrajzai már megjelentek e folyóirat régebbi évfolyamaiban, így most csak báró Hatvany Ferenc és Frank Frigyes festőművészekről adjuk itt alább a főbb életrajzi adatokat.
Hatvány Ferenc báró, az egyik állami művészeti kis aranyérem nyertese, 1881-ben született Budapesten. Néhány éven át Bihari Sándornak volt tanítványa, majd Fényes Adolfnak. Egy ideig azután Nagybányán dolgozott, majd Parisban tökéletesítette tanulmányait, ahol különösen Cézanne hatott rá. Először 1898-ban állított ki a Műcsarnokban, mint alig tizennyolc éves ifjú. Pár évvel ezelőtt (1912) kollektiv kiállítást rendezett Berlinben, majd Parisban Bernheim szalonjában, s Budapesten (1914) az Ernst-múzeum termeiben.
Frank Frigyes, a Harkányi-díj nyertese, született Budapesten 1890 augusztus 19. Gymnaziumi érettségi után a budapesti Képzőművészeti Főiskolában három évig Balló Ede tanár növendéke volt. 1912 januárban Münchenbe ment, itt Walter Thor mellett dolgozott, de csakhamar a müncheni festőakadémiára került, ahol három éven át Angelo Jank volt a mestere. Akadémiai kiállításokon 1913-ban elismerő oklevelet, 1914-ben bronzérmet nyert. Kiállít a müncheni Secessioban is. A Nemzeti Szalon 1913-ban műveiből kollektiv kiállítást rendezett.
«Részlet a müncheni Au-ból» című tájképe Budapest székesfőváros tulajdonában van.
A Ferenc József képzőművészeti díjat az idén szobrászok számára írták ki. A zsűri, amelynek Bárczy polgármester elnöklets alatt Alpár Ignác, Glück Frigyes, Hock János, Wagner Géza, dr. Wildner Ödön és.Wolfner József voltak a tagjai: egyhangúlag Pásztor Jánosnak ítélte huszonegy pályázó közül a 4000 koronás díjat.
IFJ. BEDECS ANTAL. Március 13-án halt hősi halált Galíciában ifj. Bedecs Antal festőművész, aki a hadi kiválóságban annyira nevezetes, somogyi 44-ik közös gyalogezred kadétőrmestere volt. Bedecs a múlt évben nyert a Képzőművészeti Főiskolán rajztanári oklevelet, Mint festő, képeivel már néhány kiállításon résztvett s talentumosnak mutatkozott, Mindössze huszonharmadik évében volt (szül. Budapesten 1892 október 23.), legutóbb a szolnoki művésztelepen dolgozott.
ERŐS (ERBSTEIN) ANDOR festőművész március elején halt hősi halált az északi harctéren. A Képzőművészeti Főiskolát négy éven keresztül mint rendkívüli növendék látogatta (1908 — 12). Több kiállításon szerepelt, egy ízben a Műcsarnokban is. Akaraterejére és a művészet iránti rajongására jellemző, hogy annak idején, pár évvel ezelőtt, ugyancsak szűkös körülményei miatt, gyalog tette meg az utat Münchentől Parisig. Alig huszonhat évet éit (szül. Budapesten 1889 jun. 10).
A NEMZETI SZALON TAVASZI TÁRLATA. A művészi élet háborús pangására — legalább is ami a külsőséget illeti — épen nem mutatott a Nemzeti Szalon tavaszi tárlata. Majdnem négyszáz kép és szobor került ugyanis bemutatásra, teljesen megtöltve az Erzsébet-;éri termeket. A kiállítók közt meglehetős számmal találtuk a Szalon bejegyzett, rendes kiállítóit, azokat, akik bár másutt is részt vesznek műveikkel, de a Szalon tavaszi és őszi tárlatairól lehetőleg sohase maradnak el. Szinte hors concours érdekessége volt a tárlatnak Katona Nándor öt képe, köztük főleg a «Tél a Tátrában» s a «Poprád völgye» címűek. Katonáról tudjuk, hogy a magyar föld e gyönyörű pontjának nincs nála lelkesebb híve s hivatottabb művészi tolmácsolója. Hosszú évek óta kitart e vidék szépségei mellett, tanulmányozza csodálatos formációit. A vázlatok, friss följegyzések egész sorával rendelkezik, amelyek mind innen valók s amelyeknek eredményeként a művész ma már oly szuverenitással tudja előadni e kárpáthegyi témákat, hogy alapjában naturalista ízű képein, jóformán sehol sem találunk objektiv leírást: valami érzelmes líra hatja át őket. A mély szakadékok s kéklő, hóval és fenyővel borított magaslatok költője Katona Nándor. Kezében a pasztell nemcsak könnyű, árnyalatfinom tónusok éreztetésére alkalmas, amelyeknek szinei sokszor tüzesen irizálnak, hanem tartalmasabb, modelláló eszköz.
A kiállítás nem egy előttünk egészen új, alig ismert nevet vett fölszínre, s jellegét általában fiatal festők és szobrászok dominálása adta meg. A Szalon az utóbbi években nyilvánvaló tervszerűséggel követi azt a politikát, hogy fiatal festőknek mintegy kísérleti állomása legyen. Sokszor olyanoknak, akik még bennt vannak az iskolákban, vagy onnan épen csak kikerültek. Egyfelől persze kétségtelen, hogy az a mérsékelt követelődzés, amellyel a Szalon így kitárja kapuit, arra is alkalmas, hogy mesterségesen próbáljon repülésre késztetni dilettáns szárnyakat, mint ahogy a mostani tárlaton ugyancsak jelen van olyfajta festegetés, amelyben semmiféle jóakarat sem tudja pótolni a hiányzó művészi adományt. De másrészt tagadhatlan, hogy e liberális álláspont jogosult, amikor azt mondja: inkább jöjjön több dilettáns, mintsem egy is künnrekedjen, aki hivatott, s amikor tényleg ugródeszkát sikerül tennie oly tehetség alá, aki máshol esetleg a konkurrencia, vagy újszerűsége miatt nem tud érvényesülni.
A tárlat résztvevői közül Bokros Dezsőt emelhetjük ki, mint fiatal, jóformán nem ismert, de komoly reményekre jogosító művészt, aztán Náray Aurélt, Somogyi Miklóst, Csont Ferencet, akitől nem tagadható meg az artisztikus törekvés, bár lapjai sokszor Kernstock és Pór rajzainak halvány utánzengései. Érdeklődést keltő módon, kvalitásaikat szerencsésen nyújtó munkákkal jelentek meg a tárlaton Márton Ferenc, Murányi Gyula, Feiks Alfréd, Boruth Andor, Szamosi Soós Vilmos, Nagy István, Olgyai Viktor, Záhonyi Géza, Horvai János stb.
SZESZLÉR SÁNDOR. Építészeti körökben igen tevékeny s érdemes embernek ismerték Szeszlér Sándor műépítőt. Budapesten született 1860-ban. A scharlottenburgi műegyetemen töltött évei után, Hauszmann Alajos építészeti irodájába került, s ezidőben a Légrády testvérek bérpalotájának s a New-York biztosító társaság palotájának tervező és művezető munkálataiban vett részt. Önálló építészeti minőségében sok kiállítási épület szerepel. Az 1896-iki milleniumi kiállítás számára tervezett néhány pavillont, majd 1900-ban a párisi világkiállítás magyar osztályában működött, 1902-ben a pozsonyi mezőgazdasági kiállítás összes építészeti teendőit végezte el s a budapesti iparcsarnokban rendezett sütőipari kiállítás (1907) építészeti és iparművészeti részeit tervezte és vezette is az építkezést. Megemlíthetjük még építményei közül a győri-úti 14. sz. alatti saját házát, gróf Forgács Sándorné palotáját Alsó-Kemencén, báró Harkányi János uradalmának gazdasági és hivatalnoki épületeit, Uray-féle családi házat Szatmáron, Dunkel gyárigazgató házát Miskolcon, a hűvösvölgyi Suher penziót és szanatóriumot stb., amelyeken kívül még egyéb villaépítkezéseket is végzett a főváros környékén. Meghalt negyvennyolc éves korában Budapesten, április elején.
A SZENT-GYÖRGY CÉH XXII-IK AUKCIÓJA. Május első napjaiban ismét aukciót rendezett a Szent-György céh, ami föltétlenül arra mutat, hogy ennek az egészben véve fiatal egyesületnek már biztos talaja van a jobb ízlésű, szép dolgokat kedvelő magyar közönségben. Tagjaival állandó, élénk kontaktust tud föntartani s egyre jobban bejegyzett találkozóhelyévé lesz amatőr hajlandóságú publikumnak. Mi sem bizo-nyit emellett jobban, mint az, hogy a XXII-ik aukción háromezer darab tárgyat sorolt föl a katalógus, ami kétségtelenül respektábilis eredmény, tekintve, hogy a legutolsó aukciótól a mostanit meglehetősen rövid idő választotta el, s hogy háborús napjaink épen nem alkalmasak a közönség ily irányú érdeklődésének és részvételének különösebb fölkeltésére.
Az aukció sikerét részben az is előmozdította, hogy annak keretén belül a kifejezett jótékony cél is szóhoz jutott. Tekintélyes számmal sorolt föl a katalógus oly tárgyakat, amelyeket erre való utalással küldtek be hazafias érzésű gyűjtők s az értük befolyó öszszeg hova-fordítása gyanánt a háborúban megvakult katonák javát és ínségbe jutott művészek segítését jelölték meg. A Szent-György céh már a múltkori kiállításán kezdett, egész csöndben ily irányú akciót, amikor egy délelőttön ezer koronát sikerült a megvakult katonák országos alapjához juttatnia.
Ami a kiállított és az aukción eladásra került anyagot illeti, egyaránt voltak új, modern és régi képek, metszetek, kisebb plasztikai munkák, érmek, iparművészeti tárgyak. A. gyűjtő-kedvtelés, az amatőr hajlandóságú közönség a kollekció sokféleségében, ép úgy találhatott elsősorban kulturhistóriai jelleggel biró holmit, mint oly dolgokat, amelyeknél a művészi megjelenésen van az érték. Egészen ritka, muzeális szempontból is fölötte becses és megszerzendő darab persze már nehezezebben akadt e sokadalomban, ami azonban még nem jelenti, hogy a gourmand izlés számára ne nyújtott volna az aukció bő alkalmat a válogatásra. A piktori és grafikus munkák sorában kisebb-nagyobb, befejezett és vázlatos műveket találtunk a következő élő, modern művészektől: Czencz János, Olgyay Ferenc, Vesztróczy Manó, Baditz Ottó, Orbán Dezső, Hermann Lipót, Rippl-Rónai, Koszkol Jenő, Pólya Tibor, Skutecky Döme, Vészi Margit, Vastagh György. Bayros, Edvi Illés Ödön stb. Műtörténeti nevek se hiányzottak, így Zichy Mihály, Paál László, Bihari Sándor, aztán egy páros arcképpel Eybl Ferenc, Magyarországon is sokat működött bécsi festő, valamint «biedermayer» ízű kortársának, Einsle-nek egy akvarellje, Füger kis kompoziciováz-lata stb. A grafikai anyagban, Vorstermann Lukas-nak, XVII. századbeli németalföldi rézmetszőnek egész sor lapja szerepelt, amelyek Pálma és Tiziano ismert műveit reprodukálják, a XIX. század elején élt angol Laké Price-től, Barabástól és Krichubertol litográfiákat találtunk. Az iparművészeti tárgyak közt feltűnően sok régi bútordarab került össze, s itt még néhány igen szép magyar ötvös munkát, pesti bélyeggel ellátott ezüstöt s egy gazdag és választékos kerámiai, valamint pohárkollekciót kell megemlítenünk.
MŰVÉSZETI IRODALOM
MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZEK LEXIKONA, írták dr. Szendrei János és Szentiványi Gyula. Első kötet, Budapest 1915., 616. 1. Mindenki, aki a hazai művészetek történetével foglalkozik, örömmel üdvözli e nagy mű megjelenését, amelyet a két szerző kitartó szorgalmának és a vallás- és közoktatásügyi minisztérium bőkezűségének köszönünk. A három-négy kötetre tervezett mű magában foglalja az irodalomban szerteszórt, hazai vagy magyar vonatkozású művészek életrajzait, amelyeket eddig minden kutatónak külön-külön, száz baj közt és rengeteg időpocsékolással kellete sokszor nehezen hozzáférhető könyvekből, füzetekből, katalógusokból összeböngésznie. Az olvasó fogalmat alkothat magának e lexikon szerzőinek munkájáról, ha megemlítjük, hogy nem kevesebb, mint 4000 kötet nyomtatványt kellett átnéz-niök. S ez az átnézés nem is oly egyszerű, mint az ember hinné. E sorok írója a saját használatára összeállított egy hasonló lexikont kéziratban s e munka közben akárhányszor kénytelen volt a hírlapok halálozási rovatait és árlejtési hirdetményeit is végigolvasni, hogy aránylag újabbkori művészek ma már elfe ejtett életrajzi adatait egy-egy szemecskével gyarapítsa. Művészeti vonatkozású cikkek régebben, szaklapok híjján, sokszor oly eldugott helyeken jelentek meg, hogy igazán véletlen dolga, ha az ember rájuk akad. De nem csak a régi művészekre vonatkozó adatok felkutatása fáradságos és temérdek meddő munkával járó: a ma élő művészekről sem sokkal köny-nyebb az adatokat összegyűjteni. A szerzők is panaszkodnak e miatt, így például nem sikerült nekik egyetlenegy horvát művésztől is választ kapniok kérdéseikre. Nem sokkal jobb levélíró a ma élő magyar művészek egy része, úgyhogy ezen a téren is olykor sok fáradságot jelent csak néhány sor megbízható, közvetlen adat felhajtása is. Teljes mértékben méltányoljuk tehát a szerzők valóban nagyon fáradságos munkáját, amellyel ezt az első magyar művészlexikont megteremtették. Hogy az nem lehet teljes és minden tekintetben kimerítő, azt mondani sem kell: a világnak semmi néven nevezendő lexikonja nem lehet sohasem teljes, a később kiadandó pótkötetek feladata lesz, az időközben felmerülő új adatok vagy helyesbítések feldolgozása s ez aztán eltart addig, amíg lesz magyar művészet és lesz magyar művészeti irodalom. Alapnak kitűnő, megbecsülhetetlen a két szerző műve, a benne való szorgalmas lapozgatásból és egybevetésekből látjuk, hogy többet ebben a percben aligha kívánhattunk volna. Ha sokszorosan nagyobb anyagi erők állottak volna rendelkezésükre, szerettük volna még a bécsi képzőművészeti intézetek irattárainak s az összes hazai napilapoknak ily irányú feldolgozását is. ez azonban népes szerkesztőségi személyzetet és még évekig tartó excerpáló munkát kívánt volna, amire szűkös viszonyaink közt gondolni sem lehet.
A lexikon felöleli mind azokat a festőket, szobrászokat, éremmüvészeket, építészeket, iparművészeket, miniátorokat, rajzolókat, metszőket, Ötvösöket, ércöntőket, akik a magyar korona országaiban születtek vagy itt kiadósán működtek, vagy magyar mecénások számára dolgoztak vagy magyar vonatkozású műveket teremtettek. A keret tehát a lehető legliberálisabb: bővebb, mint amit a szorosabb értelemben vett magyar művészet jelent, de ezt a pluszt bizonyára senki sem fogja kifogásolni. Minden művésznek életrajza, a-b-c rendben, magában foglalja a fontosabb adatokat, müveinek jegyzékét s a rá vonatkozó irodalom pontos citátumát, amely kiterjed a nagyobb napilapokra is s az érdeklődő számára lehetővé teszi a forrásművek közvetlen tanulmányozását. Az életrajzi adatok különösen a régi mesterekre vonatkozólag természetszerűen hézagosak, másoknál (pl. Barabás) egész kis monográfiává bővülnek: ez az egyenlőtlenség természetesen több okból nem volt elkerülhető. Hasonlóképpen feltűnhetnék a laikusnak a nagy festő közvetlen közelében szereplő régi «kőműves» vagy ötvöslegény, amiből valaki a műkritikai értékelés hiányára következtethetne. Mi helyeseljük a szerzőknek eljárását, mert először is a régi iratokban szereplő «kőműves» (és kőfaragó, kardcsiszár stb.) igen gyakran a mai értelemben vett építőművészt, szobrászt, iparművészt jelent vagy legalább jelenthet s a kutatás mai eredményei e tekintetben a legtöbbször nem nyújtanak a kellő értékelésre szolgáló szempontot, — másodszor az ily adatok könnyen áttekinthető gyűjteménye éppen e kérdés egykori tisztázását fogja elősegíteni. A szorosan vett művészeknek a jelesebb, kivált régibb műkedvelőkkel való tetézése, szintén bizonyos pluszt jelent, de körülményeink közt helyénvaló, ha arra gondolunk, hogy e régi dilettánsok képei sok család művészeti szerelményé-hez tartoznak, akik a műtárgyaik szerzői iránt érdeklődve, bizonyára ehhez a szaklexikonhoz fordulnának elsősorban felvilágosításért. Azonkívül itt is igen nehéz megvonni a határt, mert például Andrássy Tivadar gróf művészetkritikai szempontból bizonyára oly rangú, mint java festőink jó része, holott más szempontból dilettánsnak kellene mondanunk. Egy ily szaklexikonban a keretek ily megbővítése sohasem árt. A művészetkritika, amelytől a szerzők kifejezetten tartózkodtak (s nagyon helyesen), majd elvégzi a rendszeres művészettörténet számára a rostáló, értékelő munkát.
A jelen kötet 2953 életrajzot tartalmaz, s az Abádi — Günther nevek köré eső címszókat foglalja magában. Az egész mű körülbelül 10.000 művész életéről és műveiről ad felvilágosítást. A munka szép tipográfiai kiállítása (Endrényi Imre nyomdája, Szeged) külön dicséretet érdemel.
L. K.
HEFELE MENYHÉRT. Életrajzi adatok. Irta Kemény Lajos, Pozsony városi főszámvevő. 36 1. képekkel. Hefele Menyhért, mint azt Bayer a «Művészet» 1904-i kötetében kimutatta, egyike volt a XVIII. századbeli Nyugat-Magyarország érdekesebb építőinek. Tiroli születésű volt, de java munkássága Pozsonyé és Szombathelyé. Kemény Lajos a mester egyik pozsonyi művének» a régi primási palotának restaurációja ötletéből összegyűjtötte a kevéssé ösmert mesterre vonatkozó életrajzi adatokat s a fent idézett cím alatt kiadta. Hasznos munkát végzett s példát adott arra, mily megbecsülni való munkát végezhet művészeti multunk ösmerete érdekében s vidéki városokban is a szeretetteljes buzgalom. Munkája sok új adatot derített napfényre s áttekinthetővé teszi a mester munkálkodását, úgy hogy a két jelzett város főműveinek építéstörténete most már elég világos. Kívánatos volna, hogy s szerző Pozsony művészettörténetének további kutatására adná magát, ami bizonyára sok függő kérdés tisztázásával járna.
A MONUMENTÁLIS SZOBRÁSZAT ALAPTÖRVÉNYE címmel lapunk tavalyi évfolyamában tanulmány jelent meg dr. Lázár Bélától, mely a szerzőnek készülő Fadrusz-életrajzából való részlet s annak mintegy elméletét alkotja. A tanulmány megjelent németül a «Zeitschrift für Aesthetik und allgemeine Kunstwissenschaft» idei első füzetében és különlenyomatban is kapható
ADATOK MŰVÉSZETÜNK TÖRTÉNETÉHEZ
FEEG FERENC. Az 1771-ik év december hó 9-én Kassán polgárjogot nyert. A jegyzőkönyv így szól: Die cadem — t. i. dec. hó 9. — Franciscus Fék professione sculptor, romam-catholicus, sylesita fidejubentlbus dominis Francisco Honich ef Francisco Rózsa jus conci-vilitatis assumpsit. Azonban már 1764-ben kassai lakos s a sz. Erzsébet templom részére dolgozott, amint az alábbi két irat tanúsítja.
Auszigell. Was ich Endesunderschriebener aus Befelh und Anschaffung der löblichen gestrengen Herrn Herrn Statrichter auf die Kantzel in die Pfarkirchen gemacht habe, als nemlich zwey Figuren, die Be-stentikeit und die Gerehtikeit vor (= für) eine 3 Dukaten, vor beide 6 Dukaten. Caschau den 7-ten Julii 1764. FRANTZ FEEG Bildhauer.
Dominis hujatis ecclesiae parochialis inspec-toribus praesentibus conimittitur, quatenus Francisco Fray (így!! olvasta Tárnék János vicenotárius a szobrász fenti sajátkezű aláírását!) sculptori pro duabus statuis ad cathedram ecclesiae parochialis applicatis praetensos sex aureos ordinarios exolvere, et ad evogatum rationum suarum inducere noverint. Ex sena-tus consulto Cassoviae 9-na Julii 1764-to. Per juratum vicenotarium Joamem Tárnék extradata.
A városi jegyző az általa kiállított iratban művészünk nevét Fraynak mondja, mert Feeg aláírása nehezen betűzhető.
Az 1769-ik évben Demmer József képíróval együtt ugyanoda a szentsír szobrászati munkáit végezte, amint erről a következő Obli-gatio szól:
Obligation Schein. Über hundert reinischs Gulden, welche ich Franciscus Feeg Bildhauer Allhir, von den hochlöblichen Magistrat, als den 12-ten Juni 1769 auf die allhiesige Pfahrkirchen zu dem neu veraccor-dirten Heiligen grab empfangen habe, wie auch der verstorbene Mahler Josephus Demmer gleiche Summa, nemlich 100 f l, rhein. auf seine Aussagung in beysein Meiner richtig empfangen hatte, und ich wieder aus höflicher Anersuchung deren Herrn Inspectoriis als den 4 December 1769 empfangen habe a conto des heiligen grab 50 f l, sage fünftzig Gulden.
Feeg fejezte be az 1764-ik évben elhunyt Hartman József képfaragó által befejezetlenül hagyott hertneki szobrokat. A szécskereszturi templom részére a földesúr, Szirmay Tamás Antal által megrendelt szobrok közül Feeg csak hatot készített el, mert az 1779-ik évben bekövetkezett halála a munka befejezésében őt is meggátolta Feegtől való ugyanott két angyalalak és hat gyertyatartó. A szobrok 5 1/2 láb magasak voltak. Talán fia volt Feeg János, aki 1793-ban Kassán feltűnik s 1798-ban Sátoraljaújhelyen oltárt épített.
KEMÉNY LAJOS
LEJÁRÓ PÁLYÁZATOK
1916 május 1-én lejár az Erzsébet-emlékpályázat. Pályadijak 6000—3000 K, 60.000 K értékben.
HELYREIGAZÍTÁS. Múlt számunkban «Ifjúság» címmel közölt szobor alá tévedésből került Liipola Yrjö neve. A szobor Lux Elek munkája. Liipola művei közül, amelyeket a tavaszi tárlaton állított ki, mostani számunk a «Síró nő» című márványszobrot közli.
EURYONE MARQUIS
FRANZ V. BAYROS RAJZA
A SZENT-GYÖRGY-CÉH XXII. AUKCIÓJÁBÓL
CIGÁNYLEÁNY
VASTAGH GYÖRGY FESTMÉNYE
A SZENT-GYÖRGY-CÉH XXII. AUKCIÓJÁBÓL
AKTOK
VASZARY JÁNOS RAJZA
AKTOK
VASZARY JÁNOS RAJZA
FIATAL OROSZLÁNOK SIMAY IMRE RAJZA
|
