Tizennegyedik évfolyam, 1915    |   Hetedik szám    |    p. 375-384.    |    Facsimile
 

 

A MŰCSARNOKBÓL

A KÉPZŐMŰVÉSZETI TÁRSULAT ŐSZI-TÉLI TÁRLATA. Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat igazgatósága, zólyomi Wagner Géza dr. udvari tanácsos igazgató elnöklésével megtartott első őszi ülésén, elhatározta, hogy az idei művészeti esztendőben is nagy őszi-téli tárlatot rendez a városligeti Szépművészeti Múzeumban, amely november 20-ikán nyílik meg. A tárlatra meghívja a Magyar Képzőművészek Egyesületének minden festő- és szobrásztagját, de meghívóval a Műcsarnok titkársága kérésre bárkinek is szolgál. Építőművészeket ezúttal kivételesen nem hívnak meg azért, mert a tavaszi tárlaton is önként lemondtak a résztvételről és a rendelkezésre álló szűkös helyet teljesen átengedték a festő és szobrászművészeknek, akiknek a tárlatok egyik elsőrangú megélhetési forrását teszik és a téli tárlaton fokozottan van szükségük a helyre. Helyszűke miatt — mint tavasszal — egy-egy festő vagy szobrászművész most is legfeljebb három alkotást küldhet be csupán, amelyek közül csakis egy lehet magántulajdon.

A tárlat magas színvonalát eleve is biztosítja az, hogy arra a művészek igen erősen készültek, anyagi sikerét pedig a Társulat vezetőségének minden iránybani gondoskodása, hogy a vásárlás minél nagyobb legyen. Egymaga a Társulat — az őszi sorsjátékot is beleértve — 28700 koronát fordít művek vételére a saját pénztárából és néhai Andrássy Dénes gróf alapítványának a kamataiból. Ezen felül fognak a tárlaton vásárolni a király számára, s a Társulat vezetősége feliratban kereste meg a kultusz- és a földmívelési kormányt meg a székesfővárost, hogy szintén vásároljanak. A tárlaton az állami művészeti aranyérmeken kívül odaítélésre kerülnek: néhai báró Rudics József 6951 koronából álló alapítványi ösztöndíja, néhai Ipolyi Arnold nagyváradi püspök és a Társulat nagyérdemű elnökének 2000 koronás díja, az 1200 koronából álló néhai Ráth György-féle díj, Esterházy Miklós Móric gróf 600 koronás díja, a Lipótvárosi Kaszinó 1000 koronás díja, az Erzsébetvárosi Kaszinó 500 koronás díja és Halmos Izor 500 koronás díja.

A tárlatra szánt és helyből küldendő művek közül a nem egyesületi tagok festményeit november 3-ikán, szerdán, az egyesületi tagokéit 4-én, csütörtökön és az összes szobrászati alkotást november 5-én pénteken veszik át a múzeumban. A vidékről és külföldről küldendő alkotásoknak legkésőbb november 5-ig szintén a tárlat helyszínére kell érkezniök, amiért is — amennyiben csak lehetséges — azokat postán célszerű küldeni. Késedelmes beküldésre a rendezésre rendelkezésre álló rövid idő miatt a vezetőség halasztást ezúttal senkinek sem adhat. A tárlat ügyében minden levelezés a Társulat titkárságára (Budapest Városliget, Műcsarnok) címzendő.

Az őszi sorsjáték nyereménybeosztása a következő: egy drb ezer koronás nyeremény, két darab nyolcszáz koronás, három hatszázas, négy ötszázas, hét négyszázas és öt háromszázas. A huszonkét nyeremény összértéke tizezerhét-száz korona.

 

A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM KÖZLEMÉNYEI

ALESSANDRO MAGNASCO KÉT FESTMÉNYE. — NEMES MARCELL AJÁNDÉKA. Művészeti életünkben nagyhatású események fűződnek Nemes Marcell nevéhez. Lelkes egyéniségéből, melyben tüzes temperamentum, szívós energia és ritka eredeti tehetség egyesül, sok haszna volt már nemcsak művészeti gyűjteményeinknek, melyeknek anyagát éveken át nem egy becses darabbal gyarapította, hanem mindenkinek, aki nálunk a festéssel gyakorlatban vagy elméletben foglalkozik, Greco-sorcza-tának és impresszionista képeinek megismerése rendkívüli élményeket jelentett. Ajándékai érzékeny hiányokat pótoltak nem egyszer. Éles szeme gyorsan szokta felfedezni a múlt nagy festőtehetségeiben is a természetének legjobban megfelelő, hasonlószellemű kifejezési formát.

Greco-gyüjteménye egyéni hajlandóságairól kiállított bizonyítvány és szerencsés önvallomásként fogadható tőle a két Magnasco is, mellyel legutóbb muzeumunk olasz gyűjteményét gyarapította. Alessandro Magnasco (1661 — 1749), a hanyatló barokk egyik legszélsőbb képviselője, nem tartozott a maga idején a félreismert nagyságok közé. Életírója, Carlo Giuseppe Ratti, kinek müve pedig 1769-ben, tehát a fellengős belletrisztika korában, mindössze húsz évvel a rövid monográfia hősének elhunyta után jelent meg, bombasztikus frázi-sok nélkül, finom érzékkel és elismerésre méltó megértéssel boncolja művészetét.

Természetes azonban, hogy a klasszicizmus, majd pedig az objektív naturalizmus térfoglalásával, mikor a szertelenségek kerülése lett a jelszó, Magnasco festményei is háttérbe szorultak. Inkább csak véletlenségből került egyikmásik vászna a nagy gyűjteményekbe így az Eszterházy-képtárba is. Muzeumunk látogatói közt sem akadhatnak sokan, kik az érdekes «Kínvallatás»-t valaha nagyobb figyelemre méltatták. Viszont érthető, hogy ma, mikor a fűszeres dolgoktól újra nem félünk és az egyéni értékek fejében sok felesleges járuléktól, sőt nagy hiányoktól is el tudunk tekinteni, újra feltámadt a fogékonyság a modoros és egyenlőtlen, de amellett ragyogó kvalitásokkal ékeskedő genovai mester iránt. Nagyon természetes, hogy Greco feltámadása után a Magnascoé is bekövetkezett.

Nem kell csodálkoznunk persze afölött sem, hogy ez új értékelést a vállalkozó üzleti szellem a maga javára kiaknázni igyekezett. Az újkeletű Magnasco-enthuziamust, némi fenntartással kell fogadnunk, mert tárgya nem valami korszakos művészeti érzékeket teremtő erő. Magnasco nem is oly kivételes szellem mint Greco. Értéke nem izoláltságában kereshető, hanem éppen abban, hogy minden ízében a legteljesebb kultur-képet tárja elénk. Képeinek megfestésével nem töltött sok időt, ellenben nyitott szemmel barangolta be hazáját, Olaszországot és érzékeny idegzete hevesen reagált a körülötte tomboló exaltait életre. «Egli era sempre allegro ; e tutto che in eta decrepita, mosravasi pien di vigore e di fuoco Rimirava le opere de' valentuomini con tal avidita, e piacere ; che li scintillavano gli occhi in fronte, e gli si augumentava la non mai estinta voglia di dipingere.» Ha nem is olvasnók e szavakat Rattiban, akkor is így képzelhetnek el festményei alapján a művészt: mindig vigan, hajlott korában is csupa életerővel és tűzzel. Lendületes ecsetvonásaiból valóban kiérzik, hogyan csillogtak szemei, mikor az erő fölényes megnyilatkozásaiban gyönyörködött s hogyan tombolt benne a leküzdhetetlen vágy a látottak művészi feldolgozására.

Ez a szenvedélyes festői teremtőerő kért magának eget abban a két festményben is, melyet Nemes Marcellnek köszönhet a múzeum.

Mind a két vászon művészete teljességében mutatja be Magnascot. Az egyik, egy kilenc alakos kompozíció, oly témának feldolgozása, mely különböző változatokban sokszor foglalkoztatta a művészt. Mondhatjuk egyik centrális problémáját képviseli. Művészi alapgondolatának megvalósulását még a kezdet stádiumában mutatja a kosarat fonó apácákat ábrázoló festmény, melyet Benno Geiger 1914-ben kiadott, Magnascoról szóló művében mint 26. sz. képet közöl. A jobboldali ülő alak átültetése férfibe a mi képünk egyik fő alkotórésze. Feltűnő emellett ez utóbbi kompozíción bizonyos feminin elem, mely épen a két főalakban jut kifejezésre s összeköttetésbe hozza a jobboldalit az említett apácán kívül egy másik jellemző Magnasco-tipussal is, t. i. a gyermekét szoptató nővel a festőműtermet ábrázoló képen. Ennek reprodukcióját szintén közli Geiger (8. sz.), említve, hogy a mester e kompozíciót sokszor ismételte és variálta.

A muzeumunkban ezúttal helyetfoglaló «Szerzetesek lakomája» sem hagyta el egy kiadásban, illetőleg változatban Magnasco műhelyét. Geiger is közöl egy példányt (39. sz.), melyet a miénktől csak nagyon lényegtelen csekély eltérések különböztetnek meg. Egy harmadik, lényegében szintén megegyező ábrázolás (a barlang felső része nélkül) 1912-ben jutott a bécsi Kunsthistorisches Museum tulajdonába. Közeli rokonságban van még a képpel a festőnek egy szintén lakomázó szerzeteseket ábrázoló képe a bassanoi Museo Civicoban, mely Geiger szerint «a sok más szerzetesképen előforduló részletmotivumokat egységes hatássá foglalja össze», továbbá a drezdai képtárban függő «Kapucinusok a refektoriumban».

A mi képünkről elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy érdekesebb mint a bécsi és a Geiger által közölt példány. Alakjainak mozdulatai elevenebbek, rugalmasabbak. Részletrajza kifejezőbb, élesebben jellemző. Nagyobb koncentráció, több energia nyomát hagyta rajta a bravúrosan kezelt ecset. Sok modorossággal, dekadens érzéssel készült, de nagy és őszinte szenvedélyt, rokonszenves temperamentumot juttat kifejezésre.

Különös mértékben fokozzák az ábrázolás elevenségét és bizarrságáí a barlang falát és boltozatát megszakító nyílások.

Sok tudatossággal alkalmazta e motívumokat a művész. Természetének, stílusának megfelelő festői értékeket látott bennük. Külön elnevezést is adott nekik. Egyik rajzán jegyzetek olvashatók, melyben «fori di aria», azaz légnyílások név alatt említi őket. Nem tartom lehetetlennek, hogy felhasználásukra a 18. század elején már Európában is jól ismert kínai porcellánok festői dísze ösztönözte. Keletázsia ábrázoló művészetének legnépszerűbb ősi motívumai közé tartoznak a szeszélyesen átlyukasztott sziklák, melyek keresettségükkel mesterséges faragások benyomását keltik. A romantikus sziklás táj, a költészet és művészet élvezetébe merült bölcsek társaságával, számtalanszor fordul elő a távol Kelet festészetének és iparművészetének emlékein. Lehet, hogy a chinoserie-ban különös gyönyörűségét találó rokokó küszöbén ép ilyen importált műtárgyak adhatták az eszmét Magnasconak is a regényes környezetben pikniket rendező írástudók megfestésére. Genova, a művész szülővárosa, Itália egyik legnagyobb kikötője, zajos nemzetközi élet színhelye volt. Sok idegen elem vándorolhatott be akkor e nyilt kapun.

A Magnasco-féle tájkép, melyet szintén Nemes Marcell bőkezűségének köszönünk, már általában rokokó jelenség gyanánt fogható fel. Rozsdás aranysárga, szürkészöld és fehér tónusok egyesülnek rajta az ég dekoratív természetű kék foltjaival arisztokratikus finom színhatássá. Az áttetsző mélységek, a hűvös és meleg fényértékek pompás összhangjának nevezhető a kép. Érett alkotás, minden fiatalos rendszertelenség és szenilis erőtlenség nélkül. Természetesen illeszkedik a művész többi tájfestménye közé. Keletkezési idejének pontosabb megállapítására ma még nem vállalkozhatunk,

Egyelőre elégítsen ki bennünket az a tudat, hogy Alessandro Magnascot képtárunkban levő három műve igen előnyösen képviseli.

FELVINCZI TAKÁCS ZOLTÁN

TÁJKÉP ALESSANDRO MAGNASCO FESTMÉNYE SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM
TÁJKÉP
ALESSANDRO MAGNASCO FESTMÉNYE
SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

SZERZETESEK LAKOMÁJA ALESSANRDO MAGNASCO FESTMÉNYE SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM
SZERZETESEK LAKOMÁJA
ALESSANRDO MAGNASCO FESTMÉNYE
SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

 

KRÓNIKA

TÉGLÁS ISTVÁN. Tíz éven át buzgón működő munkatársát vesztette a «Művészet» Téglás Istvánban, akit ez év augusztus 14-én ragadott el a halál Tordán (szül. 1853. szept. 23.) 1904-ben jelent meg lapunkban első cikke, amelyet saját rajzai alapján készült illusztrációk díszítettek. Azóta több tanulmány látott e hasábokon napvilágot, néhánynak megírására készült is, de ezek publikálásában megakadályozta a halál s lelkes tevékenységének aligól éves korában vetett véget. Téglás István, visszavonulván a tanfelügyelőségtől, szép tordai otthonában egészen az archeológiának és népművészetnek élt.

A tordai kúria valóságos múzeummá nőtt, a melyben gazdagon halmozta fel a szebbnél szebb erdélyi népművészeti termékeket, a régi magyar világ kultúr-ereklyéit és sok római bronz-éj agyagtárgyat, amelyek nem egyike valóságos díszpéldány, s amelyek szorgos gyűjtése révén szerencsére megmenekültek az enyészettől. Ezeket tanulmányozta, gyűjtötte s publikálta több folyóiratban a legnagyobb kedvvel s kiváló hozzáértéssel s e réven meggazdagította művészeti és archieológiai irodalmunkat. Finom ízlésű és nemes lelkű kutatót és gyűjtőt vesztettünk benne.

 

Dr. POGÁNY. A hír eleinte csak dr. Pogány-ról szólt, így hívják, mondta a jelentés, azt a honvéd főhadnagyot a tartalékban, aki átúszva a Bugon, első gyanánt tűzte ki a magyar zászlót a breszt-litovszki vár fokára. Valami doktor Pogány — egy a sok közül — Budapestről. Aztán kiderült, hogy Hadfy tábornok besztercebányai honvédgyalogezredének e főhadnagya: dr. Pogány Kálmán, a Szépművészeti Múzeum segédőre. Ugyanaz, akinek nevét néhány finoman analizáló tanulmányból ismerjük. Valóban: meglepő, frappáns volt számunkra a hír, amely elénk hozta az ismeretlen orosz messzeségből az ő alakját, csöndes, tartózkodó, kontemplativ természetét. S nem resteljük bevallani: bizonyos elfogódással gondoltunk rá, a fiatal múzeumi tudósra, aki ime ott is, ahol a gyors és elszánt cselekvések beszélnek, a harcoktól kigyulladt levegőben, ennyire megállja helyét, sőt előljár, merész, hősi, magyar példával. Részünkről ezt itt örömmel jegyezzük föl, noha távol áll mindattól, amit e hasábok propagálnak. De följegyezzük, mert akiről szó van, az a művészeti élet egy fiatal, tehetséges, tudományos készült-ségű embere. Mert jóllehet az esztétikusnak, a műtörténésznek nem hivatása a háború: különbet, a magyar köz érdeklődésére jobban tartozót ma az esztétikus, a műtörténész se produkálhat, mint amit távol könyveitől, múzeumi szobájától dr. Pogány Kálmán vitt végbe, akinek csak azt kívánjuk, hogy képességeinek teljében térjen haza, s reméljük is, hogy visszatér.

 

MŰVÉSZETI IRODALOM

AZ ORSZÁGOS M. KIR. IPARMŰVÉSZETI ISKOLA ÉVKÖNYVE az 1914—15. iskolai évre. Szerkesztette Czakó Elemér igazgató. Igen bőkezű kiállítással, de egyszersmind ízléses formában jelent meg az iparművészeti iskola legújabb évkönyve, a jelenleg szabadságolt igazgató, Czakó Elemér szerkesztésében. Szövegrésze csak a legszükségesebb közölnivalókra szorítkozik, ellenben annál több az, amit a tanítványok képességeiről, az oktatás szelleméről, irányáról és eredményeiről demonstrál. Az egyes szakosztályok legjobb növendékének munkáit reprodukálía hatvan lapon s néhány színes mellékleten. E szemelvényekből mi is közlünk a mostani számban egy rézkarcot Haranghy Jenőtől.

A szöveg ismerteti a tanítás menetét s elmondja, hogy minő változások, főbb események érték az intézetet az elmúlt esztendő során. Megtudjuk belőle, hogy a háború csökkentette ugyan az iskola erőit, amikor a tanárok egyrészét elvonta s főleg a növendékek seregében idézett elő alapos megfogyatkozást, de azért az intézet működése nem bénult meg. Az események közt legfájdalmasabb természetesen az, amit az iskolának a harctéren elesett növendékei jelentenek. Az intézet előcsarnokálban «pro patria» felirású tábla emlékeztet rájuk, mint egy csomó hamar elmúlt szép ígéretre.

Az Évkönyvet forgatva, általában kielégítő az a színvonal, amelyen a jobb növendékek munkái mozognak. Nem egy szemelvény őszinte örömmel töltheti el a kritikát, mert egy-egy hivatott ifjú tehetség nyiladozását tárja elő. Megemlíthetjük, erre való bizonyítékul, hogy az iskola növendékei több pályázaton szerepeltek sikerrel, így díjat nyertek a Gellért-fürdő és szálló berendezésére hirdetett konkurrencián, az Iparművészeti Társulat sirkő-pályázatán stb. Az oktatás gyakorlatiassága mellett, ennek javára hozhatjuk fel azt is, hogy az iskola kapcsolatokat igyekezett keresni az élet aktuális szükségleteivel s ezeknek az intézet falain kívül álló megoldásával. Kőrösfői Kriesch Aladár vezetésével hat növendék a zebegényi templomot díszítette freskókkal, Gróh István és növendékei a csetneki templom falképeit restaurálták, Sándor Bélának pedig a terézvárosi templom kifestésénél segédkeztek tanítványai. Az ötvös szakon Zutt tanár növendékei egész sor oly jelvényt és emléktárgyat készítettek, amelyek ma mint időszerű, háborús objektumok (pl. a Kéve-érem, hadsegélyező érem stb.) közforgalomban vannak. A dí-szitő szobrászati szakon a Vöröskereszt Egyletnek kórházmodelleket, a textil szakon néhány divatcégnek kosztümterveket s a Háziipari Szövetség számára himzésterveket készítettek. Szablya Ferenc növendékei, a belső építészeti szakon, a Gellért-fürdő bútorainál kaptak munkát, a grafikai osztály növendékei pedig az elemi iskolák számára készülő történelmi faliképek sokszorosításában vettek részt s a «Díszítő művészet» folyóiratot látták el illusztratív anyaggal. Az iparművész-jelöltek ily irányú foglalkoztatása minden bizonnyal hasznot hajtó, s kívánatos, hogy a jövőben ez még nagyobb arányokat öltsön. -

A vezetés művészi irányáról, az iskola művészi szelleméről szólva azonban, nem hallgathatjuk el, hogy itt kevésbbé találtuk jelenlétét oly nyomoknak, amelyek diadalmasan mutatják a legközelebbi nemzedék magyar művészi természetét. Felfogás, ízlés, szellem dolgában egészen eklektikus intézmény az Iparművészeti Iskola, mintha oly közönséget, oly kultúrát tartana szem előtt, amely a világ legkülönbözőbb tájain szóródik el. Miért nem mondhatjuk el róla azt, ami elmondható — angol, belga, francia példát most nem említve — a prágai iparművészeti iskoláról, amely sajátos, belső érték dolgában, stilusformáló erőt tekintve, még a bécsinek is eléje kerül? Apparátusában az iskola nem áll a hasonló külföldi intézmények mögött, a kultuszkormány nem vádolható miatta szűkkeblüséggel. De a kezek, amelyekre bízva van sorsa: kevés kivétellel vagy nem látták azt az utat, amelyen vezetniök kellene. vagy pedig nem tudnak az ily vezetéshez. Az iskola Évkönyvében, a tanítványok munkáit egészen könnyű volna csoportokba foglalni, amelyeknél elválaszthatlan egyszer az angol tervezőkhöz, máskor a bécsi biedermeyerhez, a német Werkstätte-hez való tapadás. Mindez színvonalon áll, ami a tektonikai gondolkodást, a fő elveket, az anyagszerűséget, a célt és szerkezetet a forma, dísz, szín és vonal viszonyát — de elvégre már tovább is kellene lennünk néhány lépéssel, mert ha nem tévedünk, a modern princípiumok hangoztatása és követése már tíz évvel ezelőtt is napirenden volt. Valami hiányzik e különben ambiciózus és tevékeny, intézet munkájából, ami teljesen a magyar iparművészti iskola sajátja volna, aminek, mint a jó aromának, messzire kellene csiklandozni az érzékeket. Miért van az, hogy a magyar nép művészetének formanyelve, csekély kísérleteket leszámítva, épen csak íeng-leng, empire füzérek és egyebek szerepelnek, holott ennek kellene, mint termékeny, kiaknázásra még mindig váró alapnak dominálni? Az okait most nem fejtegethetjük e jelenségnek, amelyek valószínűleg több oldalról jövők, annyit azonban érinthetünk, hogy az okok közt főként egy megfelelő, nagyszabású egyéniség hiányát látjuk az iskola életében, eddigi múltjában.

 

A BIEDERMEYER ÉS AZ ÚJABB STÍLUSFEJLŐDÉS. Irta Csízik Gyula. Iparosok olvasótára XXI. évf 4—5. sz. Budapest. Lampel R. (Wodianer F. és fiai) r.-t. könyvkiadóvállalata. Ára l kor. 20 fillér. A par excellence német stílusról, az iparművészet terén sokat emlegetett biedermeyerről, amely még mindig a divatosság napjait éli: eleven és tartalmas könyvet írt Csízik Gyula. A könyv abban a speciális vállalatban jelent meg, amely az iparos közönség müvelését tűzte ki céljául, s amelynek kitűnő ismeretterjesztő füzeteit Mártonffy Márton szerkeszti. Ez persze nem annyit tesz, hogy más fajta közönség nem forgathatja haszonnal Csízik Gyula könyvét. Véleményünk szerint erről a kérdésről, hasonló munka nem jelent meg magyar nyelven, amit az u. n. tanultabb, kényesebb igényű olvasóknak is szívesen ajánlunk, mert Csízik tanulmánya korántsem elemi módon történő «szak»-előadás. Csízik körülbelül az összes fejlődési tényezőket, történeti szempontokat előveszi, vagy legalább is érinti, amikor bevezeti tulajdonképeni témáját. Nem egyszerűen stiláris leírását, formai ismertetését adja annak a stílusnak az iparban, építészetben s egyéb művészetekben, amelyet a késő nemzedék biedermeyernek keresztelt. A kort is jellemzi politikai, társadalmi rugóival, azt a kort, amely a negyvenes évek forradalmi kitöréséig tart Napóleon leverésétől, s amelyet a biedermeyer jelző ugyancsak kevéssé fed, mivelhogy a csön-desség, a kispolgári nyugalom külszíne alatt.nem egyéb mint csupa erjedő, kiszabadulni akaró erupció, amelynek társadalompolitikai tengelye: a metternichizmus, a szigorított autokrácia birkózása a levegőhöz jutni akaró demokráciával. Csízik, az empire, illetve a XVI. Lajos korabeli és a XVIII. századi angol iparművészet hatása alatt rajzolja ki — helyesen — a biedermeyer, a német polgári stílus kialakulását s aztán végig vezeti az olvasót a későbbi változásokon, a múlt század második felén, egész a mai napokig. Természetesen mindez röviden, csak nagy vonásokban történő kalauzolás, de előnye a könyvnek, hogy az olvasó így nem a biedermeyer izolált jelenségét kapja, hanem ennek elhelyezkedését a fejlődés vonalában. Meg kell említenünk, mint szimpatikus vonást, azt is, hogy a könyvet mindvégig bizonyos kritikai hang hatja át, hogy amint a rnaga idejében az élettel, az ízléssel, a viszonyokkal organikus összefüggésben lévő biedermeyert szeretettel méltatja: mai utánzását korántsem vonja le boldogító konzekvencia gyanánt, a magyar iparművészet érdekében.

 

PÁLYÁZATOK

AZ ORSZÁGOS MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZETI TÁRSULAT PÁLYÁZATI HIRDETÉSEI AZ 1915/16. ÉVI TÉLI KIÁLLÍTÁSRA

Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat közhírré teszi, hogy két, egyenkint 500 korona belértékü aranyérem, illetve az egyik nagy aranyérem ki nem adása esetében két. egyenkint 200—200 korona belértékü kis aranyérem, az 1915/16. évi Téli Kiállítás folyamán fog odaítéltetni a következő feltételek mellett:

1. Ezekre az érmekre a művészek bármily fajú festészeti, szobrászati, vagy metszetmüveikkel pályázhatnak, amelyek az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kiállításán még nem szerepeltek.

2. A pályázat szempontjából csakis az 1915/16. évi Téli Kiállításon a megnyitástól a bezárásig kiállított művek vehetők figyelembe.

3. Minden a fentebbi feltételeknek megfelelő festészeti, szobrászati vagy metszetmű a pályázatra küldöttnek tekintetik, kivéve, ha a beküldő a kiállítás megnyitásától számított két hét alatt, tehát 1915 december 4-ikéig írásban kijelenti, hogy a pályázatban részt venni nem kíván. Ezt a kijelentést az illető művön «nem versenyez» felirattal fogjuk feltüntetni.

4. A pályabíróság tagjai a pályázatban részt nem vehetnek.

5. Az érmek kiadására, esetleg ki nem adására vonatkozó javaslat felett a Társulat rendes pályabírósága, kiegészítve a vallás- és közoktatásügyi magyar királyi minisztérium művészeti ügyeinek szakelőadójával, határoz. A pályabíróságot azok a magyar művészek választják, akik

a) a Társulat kiállításain megelőzőleg kitüntetésben részesültek s akik

b) az 1915/16. évi Téli Kiállításon legalább egy müvei részt vesznek. ;

Az ily módon megválasztott pályabíróság azonban az aranyérmek kiadására csak abban az esetben tehet javaslatot, ha a páiyabíróság megválasztásánál a szavazásra jogosult művészek többsége leadta szavazatát.

A pályabíróságba a Társulatnak a választmány által már megelőzőleg elfogadott tagjai köréből hat művész és három mübarát (nem művész) rendes-, és három művész és két nem művész póttag választandó. A javaslat tételéhez legalább hat tag jelenléte és legalább kétharmad szótöbbség szükséges.

6. Az érmek kiadására vonatkozólag a zsűri a Téli Kiállítás megnyitásától számított négy hét alatt tartozik javaslatot tenni.

7. Az éremmel kitüntetett mű a szerző tulajdona marad.

8. Amennyiben az egytk, 500 korona belértékü nagy állami éremmel való kitüntetésre feltétlerül érdemes művet az illető kiállításon a pályabíróság nem találna, e nagy érem helyett két, egyenként 200 korona belértékü állami aranyérem lesz a viszonylag legjelesebb két mű szerzőjének a kitüntetésére adható ; e két kis érem adományozását is a pályabíróság javaslatára a vallás- és közoktatásügyi miniszter dönti el. A másik állami nagy aranyérem helyett kis érmek adományozása nem javasolható.

9. A pályabíróságnak jogában áll az érmek bármelyikének ki nem adását javaslatba hozni ; az e javaslat jóváhagyása következtében ki nem adott érem a jövő évben pályázatra többe nem lesz bocsátható.

Kelt Budapesten, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat igazgatóságának 1915 szeptember 13-án tartott üléséből.

 

II.

Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat a néhai Rudics József báró alapítványának 1915, 1916 és 1917-re esedékes kamataiból képzőművészeti célokra szánt 6951 korona 60 fillérre mint ösztöndíjra ezennel pályázatot hirdet a következő feltételek mellett.

1. Az alapítvány a «néhai báró Rudics József alapítványi ösztöndíja» címet viseli és két egymásután következő éven át, tehát 1916-ban és 1917-ben minden év január és július elsején esedékes egyenlő félévi részletekoen előre fizetendő ki a pályanyertes művésznek.

2. Az ösztöndíjra kizárólag csak magyar honpolgár, legalább huszonnégy és legfeljebb harmincnégy éves festő-, szobrász- és építőművészek pályázhatnak az 1915/16 évi Téli Kiállításon a megnyitástól l bezárásig kiállított müveikkel, ha a pályázatban való részvételi szándékukat írásban bejelentik s e bejelentésben szabatosan és kötelezően előadják elméleti és gyakorlati tanulmányaiknak az ösztöndíj elnyerése esetében két éven át követendő irányát.

3. A két éven át esedékes ösztöndíjban osztatlanul csak egy pályanyertes művész részesülhet azért, hogy anyagi gondtól menten magasabb irányú alkotási képességét tökéletesíthesse s egyszersmind a képzőművészet elméleti ismereteket oly mértékben sajátítsa el, hogy itthon nemcsak mint gyakorló művész a nagyobbsza-básu alkotásokban, de a szakirodalomban és a képzőművészeti oktatásban is érvényesíthesse tehetségét.

4. Ugyanazért az ösztöndíjban két egymásután következő esztendőre részesített pályanyertes művész ennek élvezete alatt, minden év végével művészi munkásságáról és elméleti tanulmányairól tájékoztató jelentést, illetőleg arról tanúskodó vázlatos vagy bevégzett művet tartozik bemutatni az Országos Magyar Képzőművészeti Társulatnak. Amennyiben a pályanyertes művész e föltételnek az első év végével eleget nem tesz. a Társulat művészi szakbizottságainak ítélete alapján az ösztöndíjnak további élvezetét elveszti, mely esetben a megvont összeg nagyságához képest az alapítólevélben az ösztöndíj legközelebbi kihirdetéséhez megszabott harmadik év előtt is újabb pályázat hirdetésének van helye.

5. Az ösztöndíjat az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat választmánya által titkos szavazás útján választandó hét (7) tagból álló pályabíróság iteli oda,

kik között három műbarátnak és négy művésznek kel) lennie. Érvényes határozat hozatalához legalább öt tagnak az együttes jelenléte s a titkosan beadandó szavazatoknak általános többsége szükséges. Einöltet a pályabíróság a maga kebeléből választja, a jegyzőkönyvet pedig a Társulat titkára vezeli.

6. Az ösztöndíj az 1915/16. évi Teli Kiállítás megnyitásától számítóit négy hét alatt ítélendő oda,

7. Amennyiben valamelyik évben a pályabíróság a pályázók közül az ösztöndíjra érdemesnek egyet sem találna, a megmaradt összeg a tőkéhez csatolandó és annak azontúl való kamata az ösztöndíjat nagyób-bítja.

Kelt Budapesten, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat igazgatóságának 1915 szeptember hó 13-án tartott üléséből,

 

III.

Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat néhai Ipolyi Arnold nagyváradi püspök és a Társulat nagyérdemű volt elnöke végrendeleti alapítványának esedékessé vált kamataiból 2000 koronás Ipolyi Arnold-díjra ' pályázatot hirdet, az alapító által megszabott következő feltételek mellett:

1. E díjra csak magyar állampolgár művész pályázhat.

2. Minden az 1915/16. évi Téli Tárlaton a megnyitástól a bezárásig kiállított egyházi szent, vagy nemzeti történelmi kész olajkép, valamint hasonló tárgyú kész szobormű a pályázatra küldöttnek tekintetik, kivéve, ha a mű szerzője mindjárt a. beküldéskor írásban kijelenti, hogy a pályázaton részt venni nem kíván.

3. Az alapító rendelkezése szerint «a díjban csak oly művész részesíthető, kinek műve az egyházi.szent és hazafiui magyar történeti művészet igényeinek valóban megfelel ; kizártak ezért oly művek, melyek a vallást, a jó erkölcsöt vagy tisztességet sértik botránkoztató nuditásaik, illetlenségeik, vagy a szent egyházi művészetnek és a hazafiui nemzeti eszmének meg nem felelő formájuk vagy tartalmuk által. Ellenben pályázhatnak a magyar nemzeti ősmondákból. hagyományból, a hitrege- és népmese-világból merített művek is».

4. A pályaművek felett az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat választmánya által e célra titkos szavazás útján megválasztott héttagú pályabíróság ítél. E pályabíróság öt művész és két műértő társulati tagból alakítandó. Érvényes határozat hozatalához legalább öt tagnak az együttes jelenléte szükséges.

5. A pályabíróság ülése a Téli Kiállítás megnyitásától számított négy hét alatt tartandó meg.

6. Ha a pályabíróság a Téli Tárlaton kiállított müvek között e dijra feltétlenül érdemes művet nem talál. a díj ki nem adatik, hanem az alapítvány tőkéjének gyarapítására fordíttatik.

7. A díjazott mű a szerző tulajdona marad.

8. A díj elnyeréséről szóló okmány a pályázat eldöntését követő választmányi ülésen, az arra meghívandó pályanyertes művésznek a pályabíróság jelentése alapján közvetlenül adatik át. illetőleg amennyiben meg nem jelenhetnék, neki e választmányi ülés után küldetik meg ; a díj összege pedig az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat közegei által kézbesíttetik, illetve küldetik meg neki.

Kelt Budapesten, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat igazgatóságának 1915. szeptember 13-án tartott üléséből.

 

IV.

Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat pályázatot hirdet néhai Ráth György úr ő méltósága által néhai Ráth Károly örökösei részéről a magyar képzőművészet fellendítésere tett alapítványból esedékes 600, valamint az özvegy Ráth Györgyné ő méltósága által hasonló célra adományozott 600, összesen tehát 1200 koronából álló díjra. A feltételek a következők: l. A díjra csak magyar honpolgár és művészetükben már megállapodott, kész művészek pályázhatnak, még pedig ezúttal csakis szoborművekkel. 2. A pályázat szempontjából csakis az 1915/16, évi Téli Kiállításon a megnyitástól a bezárásig kiállított művek vehetők figyelembe. 3. A díj csak feltétlen műbecsű szoborművet kiállító művésznek adatik ki s ugyanannak a művésznek három egymásután következő évben egyszernél többször oda nem ítélhető. 4. A díjazott mű a szerző tulajdona marad. 5. A díjat az alapítólevél értelmében a Társulat választmánya által titkos szavazás útján alakítandó kilenctagú pályabíróság ítéli oda. Érvényes határozathozatalhoz hét pályabírósági tag jelenléte és köztük a nem művészek többsége kívántatik. 6. A díjat az 1915/16. évi Téli Kiállítás megnyitásától számított négy hét alatt ítéli oda a pályabíróság. 7. Az 1915/16. évi Téli Kiállításon lévő és magyar művészektől való valamennyi szobormű a pályázatra küldöttnek tekintetik, kivéve, ha a beküldő a kiállítás megnyitásától számított két hét alatt, tehát 1915 december 4-ikéig egész határozottsággal kijelenti, hogy a pályázatban részt venni nem kíván. Kelt Budapesten, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat igazgatóságának 1915. szeptember 13-án tartott üléséből.

 

V.

Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat pályázatot hirdet a Méltóságos Esterházy Miklós Móric gróf úr által alapított 600 koronából álló «Esterházy díj»-ra vízfestmények számára. A feltételek a következők: 1. A díjra csakis magyar honpolgár művészek pályázhatnak az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat 1915/16. évi Téli Kiállításán a megnyitástól a bezárásig kiállított vízfestményeikkel. 2. A pályadíj csak abszolút műbecsű festménynek adható ki. 3. A pályázó festmény lehet hazai tárgyú életkép — különös tekintettel a hazai népviseletre, — hazai tájkép, vagy ilyenek hiányában arckép, vagy csendélet. A díjazott mű a szerző tulajdona marad. 4. A díjazás felett a Társulat választmánya által titkos szavazás útján megválasztandó hét tagból álló pályabíróság lesz hivatva dönteni. Érvényes határozathozatalra legalább öt tag együttes jelenléte szükséges. 5. Ha a pályabíróság nem találna a pályadíjjal kitüntethető művet vagy műsorozatot, a következő évben a pályadíj az újjal együtt — mint külön díj — lesz kiadandó. Az 1915/16. évi Téli Kiállításon lévő valamennyi hazai vízfestmény, mely az első pont alatti feltételeknek megfelel, pályázónak tekintetik kivéve, ha a beküldő a kiállítás megnyitásától számított két hét alatt, tehát 1915. évi december 4-ikéig írásban kijelenti, hogy a pályázatban részt venni nem kíván. 7. A pályadíj a kiállítás megnyitásától számított négy hét alatt ítélhető oda. Kelt Budapesten, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat igazgatóságának 1915. szeptember 13-án tartott üléséből.

 

VI.

Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat pályázatot hirdet a budapesti Lipótvárosi Kaszinó által újabban három esztendőre alapított és ezúttal elsőízben (illetve tizenhatodszor) esedékes 1000 koronás «Lipótvárosi Kaszinó-díj»-ra a következő feltételek mellett:

1. Pályázhat e díjra minden képzőművész, aki magyar honpolgár és pedig az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat 1915/16. évi Téli Tárlatán kiállított festészeti vagy szobrászati műveivel. 2. A megjelölt tártaton magyar honos művészektől alkotott és kiállított minden festészeti vagy szobrászati mű minden külön nyilatkozat nélkül is úgy tekintetik mint amely e díjra pályázik. Kivétetnek azonban e pályázatból azok a müvek, amelyeknek alkotói és kiállítói a pályázat döntőbíróságán résztvesznek. 3. A pályabíróság hét tagból áll ; ezek közül négyet a Kaszinó, hármat pedig az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat küld ki saját kebeléből. Elnökét és jegyzőjét a pályabíróság, tagjai közül maga választja, 4. A pályabíróság, tagjai a Téli Tárlat megnyílta után legkésőbb tíz nappal, lehetőleg a Tárlat helyiségében összegyűlni és mint pályabíróság megalakulni tartoznak. A tárlatnak többszörös és lehetőleg együttes szemlék után való alapos megvizsgálása után az elnök a pályabíróságot döntő gyűlésre hívja össze. Az első ízben összehívott pályázat-eldöntő gyűlésen, az elnököt és jegyzőt beleszámítva, legalább öt tag jelenléte szükséges. Ha a pályabíróság e gyűlésen nem dönthetne, vagy nem döntene, újabb gyűlésre hívandó egybe, amely azonban tekintet nélkül a meg-jeient tagok számára, mindenesetre határozatképes. A pályázat a Téli Tárlat megnyitásától számított négy héten belül okvetlenül eldöntendő. A pályabíróság határozatait egyszerű szótöbbséggel hozza. Szavazategyenlőség esetén az a vélemény emelkedik határozat erejére, amelyik mellett az elnök szavazott. A pályabíróság megalakulásától fogva tartott minden gyűlés jegyzőkönyvei, a résztvett tagok aláírásával a pályázat eldöntése után. az erről szóló jelentés kíséretében a Kaszinó igazgatóságának beterjesztendők és átadandók. A pályadíj minden évben okvetlenül kiadandó és pedig elsőízben az 1915/16. évi Téli Tárlaton, a pályabíróság aitala jutalmazásra viszonylag legalkalmasabbnak talált mű alkotója számára. Egyazon művész e pályadíjban egyszernél többször nem részesülhet. 6. A pályadíj megnyerése az alkotó művésznek pályanyertes művéhez való tulajdonjogát semmikép sem érinti. 7. A pályadíjat a Kaszinó az Országos Képzőművészeti Társulat Pénztáránál letétbe helyezi s felkéri a Társulat intézőit, hogy az a pályabíróság döntése után a nyertes művésznek kiadassák. Kelt Budapesten az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat igazgatóságának 1915 szeptember 13-án tartott üléséből.

 

VII.

Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat pályázatot hirdet a budapesti Erzsébetvárosi Kaszinó által alapított és ezúttal hetedízben esedékes 500 koronás «Erzsébetvárosi Kaszinó díj»-ra a következő feltételek mellett: 1. Pályázhat a díjra minden festőművész, aki magyar honpolgár és pedig minden az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat 1915/16. évi Téli Tárlatán kiállított olajfestménnyel, mely férfi- vagy női aktot, vagy aktcsoportot ábrázol. 2. Az ilyen tárgyú olajfestmény minden külön nyilatkozat nélkül is úgy tekintetik, mint amely e díjra pályázik. Kivétetnek azonban a pályázatból azon művek, amelyeknek alkotói és kiállítói eleve kijelentik, hogy e pályázatban résztvenni nem kívánnak ezenkívül mindama művek, amelyeknek alkotói és kiállítói a pályázat döntőbíróságában resztvesznek. 3. A pályabíróság öt tagból áll. Ezek közül hármat az Erzsébetvárosi Kaszinó, kettőt pedig az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat küldi ki saját kebeléből. Elnökét és jegyzőjét a pályabíróság tagjai közül maga választja. 4. A pályabíróság tagjai a Téli Tárlat megnyílta után minél rövidebb idő alatt a Társulat helyiségében összegyűlni és mint pályabíróság megalakulni tartoznak. A Tárlatnak alapos megszemlélése után a döntő gyűlés minél hamarabb megtartandó. A döntő gyűlésen az elnököt és jegyzőt beleszámítva, legalább három tag jelenléte szükséges. Ha a pályabíróság az első gyűlésen bármi okból nem dönthetne, újból döntő gyűlés hívandó egybe, amely tekintet nélkül a megjelent tagok számára határozatképes. A pályabíróság határozatait egyszerű szótöbbséggel hozza. Szavazategyenlőség esetén az a vélemény emelkedik határozat erejére, amelyik mellett az elnök szavazott. A pályabíróság üléseiről jegyzőkönyv vezetendő, amely jegyzőkönyvek a jegyző és elnök, valamint a gyűlésen résztvett tagok aláírásával a pályázat eldöntése után az Erzsébetvárosi Kaszinó igazgatóságának beterjesztendők. 5. A pályadíj okvetlenül kiadandó és pedig a pályabiróság által a jutalmazásra viszonylag legalkalmasabbnak talált festmény alkotója számára. Ugyanazon művész a pályadíjban egyszernél többször nem részesülhet. 6. A pályadíj megnyerése a festőművésznek a pályanyert müvéhez való tulajdonjogát semmiben sem érinti. 7. A pályadíjat az Erzsébetvárosi Kaszinó az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat pénztárához letétbe helyezi és felkéri a Társulat intézőit, hogy az, a pályabíróság döntése után a nyertes festőművésznek kiadassák. Kelt Budapesten, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat igazgatóságának 1915 szeptember 13-án tartott üléséből.

 

VIII.

Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat a Halmos Izor úr által egyelőre négy évre adományozott s ezúttal másodízben pályázatra bocsátott «Halmos Izor díja fiatal művészek számára» című 500 koronás díjra ezennel pályázatot hirdet a következő feltételek mellett:

1. A díjra csakis legfeljebb 30 éves magyar árampolgár művészek pályázhatnak.

2. Minden az 1915/16, évi Téli Kiállításon résztvevő és az előbbi pontban említett két feltételnek megfelelő festőművész a tárlatra szabályszerűen elfogadott olajfestménye résztvesz a pályázatban, kivéve ha a mű szerzője a kiállítás megnyitásától számított két hét alatt

írásban bejelenti, hogy a pályázatban részt venni nemkíván.

3. A pályadíj összege meg nem osztható s a díjazott mű a szerző tulajdona marad.

4. A díjat ugyanaz a pályabíróság ítéli oda, mely az állami aranyérmek odaítélésében döntésre hivatva van.

5. Határozathozatalhoz a pályabíróság tagjai közül legalább ötnek az együttes jelenléte és általános szótöbbség szükséges.

6. A díj a viszonylag legjobb mű szerzőjének föltétlenül kiadandó.

Kelt az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat igazgatóságának 1915. szeptember 13-án tartott üléséből.

 

AZ IPARMŰVÉSZETI TÁRSULAT újból pályázatot hirdet hadi emléklapra és a háborúra vonatkozó művészi emléktárgyakra, miután az első pályázat eredménytelen maradt. A hadi emléklapra kiírt pályázat első díja 600 kor., második díja 400 kor., a művészi emléktárgyakra pedig három 200 koronás első, és három 100 koronás második díjat tűztek ki. Mindkét pályázat lejárati ideje 1915 december hó 9. déli 12 óra. Részletes feltételeket tartalmazó. prospektus az Iparművészeti Társulatnál kapható.

1916 május l-én lejár az Erzsébet-emlékpályázat. Pályadijak 6000—3000 K, 60.000 K értékben.

BECK Ö. FÜLÖP PLAKETT
BECK Ö. FÜLÖP
PLAKETT

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003