Rippl-Rónai jó néhány hónapon át francia kenyeret fogyasztott, ami békében kitűnő élvezet, ám háborúban, úgy látszik rabkenyér. Mialatt itthon nehéz felhők jöttek Galícia felől s egy magyar szobrász hősi halált halt Uzsoknál: a művész legfeljebb a gondolat szárnyain utazhatott haza. Egy-egy magános órán, amiben bőven lehetett része, bizonyára eszébe jutott, hogy mi is történhet most Kapósban. Mindaz, amit a forró és idegen atmoszférában eléje pergetett az élet, bizonyára magyar pen-dantokat rajzolt eléje. Erre emlékeztette a francia kürtszó, amely felverte a kisvárosi utca csöndjét, a csapatok, amelyek dallal és kokárdával szállnak komor vonatokba, a női szemek, amelyek könnyezve búcsúznak. Nem kételkedünk benne, hogy elhatározó erővel mozdult meg hazatartozó, somogyi érzése, minden kapocs dacára, amely lényét és festészetét annyi élménnyel és tanulmánnyal Parishoz fűzi. De hiába indult volna sietve s habozás nélkül. Hiába mondta az ókori bölcscsel a gall centurioknak, hogy «noli turbare circulos meos». Előbb egy isten háta mögötti faluban, aztán Macon városában, majd ódon chartreusi falak közt, bizonytalan reggelek köszöntöttek rá. Korlátozták cselekvési, mozgási, levélírói szabadságában. Internálták a hagyományos francia pardon nélkül.

Némi iróniára hivatkozhat valaki, hogy a sors épp azzal a művésszel rendez ily játékot, akire a kritika mindig a «legfranciásabb» jelzőt alkalmazta, részint dicséretkép, részint megrovásból. A művész hívei érezték is a helyzet viszásságát. Attól kezdve pedig egyenest aggódva gondoltak rá, amikor csempészve hírek érkeztek, hogy Provence daltelt mezőin internáltnak lenni mit jelent. Az aggódásra volt ok, mert nem egy elbeszélés az internáltakról, a rémregény birodalmába tartozott. Ma azonban már tudjuk, hogy a művészt a sors az enyhe irónián kívül megkímélte a fájdalmasabb, fizikailag is terhes tragikumtól. Eleinte ugyan a kis faluban, Issy L'Eveque-ben kerülgette efajta veszedelem, a felizgatott és tudatlan nép részéről, amely német kémet, «boche»-t látott benne. A művész e tény emlékét, bizonyos önkarrikirozó kedvvel «Megverettetésem története» czímen rajzolta meg, ahol öklök és husángok emelkednek a levegőbe, őt magát mint tehetetlen áldozatot galléron ragadják. De a valóságban, egy-két érintésen kívül, ami azért rúgásnak is nevezhető, szerencsére sikerült elmenekülnie, az agresszív patrióták rosszul irányított tettvágya elől, ami az «il faut couper en quatre» félelmes jelszóban nyilvánult. A polgármester bocsánatot kért, s miután kidobolták, hogy Rippl-Rónai csak egy «ártalmatlan festő», hasonló incidens nem ismétlődött.

A művész nevelt lányának. Paris Anellának följegyzéseiből tudjuk ezt, aki bájos közvetlenséggel írta meg franciaországi hányattatásuk történetét. De ha valaki nem is olvasta volna e sorokat: az a kiállítás amelyet Rippl-Rónai az Ernst-muzeumban rendezett, maga is demonstrál, egészében ép úgy, mint külön-külön egyes darabjaival. A pasztellek közt például találtunk egy festményt, amelyről egy szalmakalapos, gömbölyű ábrázatú öreg úr, szemüvege mögül határozott megelégedéssel tekint le. «Fogolytársam» mondja a művész. Másik képen egy erősen keleti arcú fiatalember nevet, úgy látszik örül, hogy egészséges. Ez szintén «hadifogoly, a montekarlói kaszinó magyar ügynöke». Itt van aztán egy rajz, már chartreusi jelzéssel, ahol a művész már csakugyan internált volt. Előzőleg t. i. Maconban, vagy két hónapon át, csak mint visszatartott idegent, «retenu»-t kezelték. A rajz annak a szobának a képe amelyet a művész számára otthoni tartózkodás helyéül jelöltek ki a chartreusi kolostorban. Elég tágas, levegős, megvannak benne a szükséges bútordarabok, alig hihető, hogy a rendfőnök, akinek ez valamikor szobája volt, jobban lakott volna. Igaz, Chartreusbsn a megérkezéskor, néhány napig szalmán kellett hálni. A táplálkozással is baj volt. A rabkenyér jegyében indult. Rövidesen azonban Rippl-Rónai cselhez folyamodott, művészetének varázsvesszejéhez. Lefestette azt a férfiút, akitől az internáltak tápanyagának minősége és mennyisége függött. A csel sikerült s ennek következtében a helyzet változott. A férfiú, akinek az internáltak táborában fontos rangja volt, a művész új munkái közt «egy chartreusi szakács» címmel szerepelt.

A kiállítás e kikapott darabjain kívül, még jobban hivatkozhatunk a gyűjtemény egészére amely az Ernst-muzeum termeit szorongásig megtöltötte, s amelynek csak kevés darabja készült itthon, azóta, hogy Rippl-Rónai Svájc Vevey nevű városkájából megjött. Rippl-Rónai mindig termékeny művész volt. Nem a hamar kifáradó, énervait, nehezen vajúdó alkotók közül való. Alig hisszük azonban, hogy egy esztendő leforgása alatt, más körülmények közt többet produkált volna annál, mint amit dús és szuverén talentuma most sorakoztatott együvé, Issy L'Eveque, Macon, Chartreus, Vevey aláírású rajzokban és festményekben. Aki végignézte a kiállítást, örvendve láthatta továbbá, hogy a művészt nem hagyta el régi, aranyat érő humora és elméssége. Képeinek elnevezése mindig sajátos volt, valamikor vörös posztóként ingerelte az akadémikus ízlést, de ez a stilizáló hajlandóság soha nem virágzott különbül, mint most, azokban az egyéni zamatú jegyzetekben amelyek rajzlapra írva egy-egy rajz modelljét, keletkezését kommentálják. Találtunk oly munkát is, amelyre a művészt nem az előtte mozgó élet ösztökélte, hanem alvont természetű, amelynél igazán meg kellett feledkezni arról, hogy háború van. Arra az üvegfestménytervezetre gondolunk, amelyet Rippl-Rónai az Iparművészeti Múzeumnak csinált. Nos, ahol a festő így és ennyit dolgozhat, ahol e kora a munkakedv, a művészi elán, az alkotás kibugy-gyanó ereje, ahol a művész sokkal inkább a ődő, intim, meleg és kedves lira helyen-kmt groteszk és vidám húrjain játszik, semmint drámai akkordokon: ott jelen lehetnek-e meggyötrő események, szó lehet-e folytonos sanyargatottságról?

Természetesen ezzel nem rózsaszínűre akarjuk festeni azt, ami fekete. Távol áll tőlünk, talmudista módon oly dolgokat imputálni a művésznek, amikben nem volt része. De rá kellett mutatnunk, hogy viszont amiben része volt, ez nem hasonlít a közforgalomban lévő és ijeszrésre szolgáló történetekhez a franciaországi internálásról, még akkor sem, ha egy augusztusi napon rajzolás közben porosz vezérkari tisztnek nézték, ha végül hét hónapon át meg volt kötve igényeiben és szabadságában s ki volt szolgáltatva a felelős és felelőtlen hatalmak kénye-kedvének. A boulevard-publi-cisztika az, amely miatt ezt még fontosnak tartjuk. A boulevard-publicisztika ugyanis azt mondhatná — úgy emlékszünk, már mondta is — hogy ime a franciák, a műveltek, a finomak, a kulturáltak, a latinok. Ime a franciák, akik még a művészt is kalodába zárják, szőrcsuhát adnak rá, megkergetik és megcsufolják, ha ez az ellenséghez tartozó, bár személyileg békés és előkelő idegen. Holott a tényállás, legalább ebben az esetben a következő: Rippl-Rónainak el kellett viselni néhány francia ka-nálnyi keserű sót. De hogy az ily adagolásból nem lett hordóként ömlő, végzetesen keserű fürdő: ez művész voltának köszönhető. Annak, hogy festő, hogy a Watteau-k, Millet-k. Renoir-ok és Cezanne-ok szépmesterségének gyakorlója. Felemlíthetnők magyarságát is, bár nem akkora bizonyossággal, mert a franciamagyar szimpátiát inkább mi erősítgettük. Mi vallottuk okvetlenül, toasztokat tartottunk fölötte, felejtve, hogy a francia közvélemény nem ismer vagy félreismer bennünket, felejtve, hogy törik-szakadás esetén, mint a mostani világháborúban, egyedül az ily szimpátiák alárendeltek, hogy hangadó politikai egyének és frakciók garantálták ugyan a magyar függetlenséget, de osztrák-német, tót, rutén, oláh, szerb. és horvát függetlenségek fejében úgy szétosztogatták a térképen régi örökségünket, fajtánk drága földjét, mint valami lyoni selymet. Az azonban, hogy Rippl-Rónai művész: mentornak bizonyult a körülötte történtek útvesztőjében. A külügyminisztérium lapjában, a súlyos szavú «Le Temps»-ben például, terjedelmes cikk jej lent meg, amely protegáló célzattal említi, hogy az itt rekedt, internált idegenek közt van egy jeles magyar, aki «peintre, excellent» a «l'école française» neveltje. Azokat a leveleket is bizonyára jóleső érzéssel teszi el a művész, a kulturszolidaritás emlékeként, amelyeket a szobrász Maillol, Maurice Denis, Malvy közoktatásügyi miniszter írtak hozzá. Amikor pedig rendelet jött, hogy a hatvan éven aluliak, ha súlyos betegek, hazamehetnek: francia ember — a fogolytábor igazgatója maga — volt az, aki közbenjárt, hogy oly orvosi bizonyítványt kapjon, amitől megnyilik előtte az út a svájci határ felé.

S részben ezzel már feleltünk is arra az offenzívára amiben egy igen elterjedt, budapesti napilap kritikusa részesítette Rippl-Rónai új munkáit, azt mondván a vernissage napján, hogy ez már még sem járja. Több a soknál, hogy amikor életre-halálra menő harc folyik, háború van s egyik ellenségünk a francia, akkor megnyílik egy kiállítás, amelyben francia tiszti sapkát látni, vörös nadrágos piou-piou-k vonulnak a frontra. Sőt egy magyar királyi intézmény, a Szépművészeti Múzeum szankciójával járul ezekhez az ábrázolásokhoz, amikor megvásárol egy rajzot, amely francia katonákkal foglalkozik. A hazafias önérzet hiányának s ama köteles politikai illendőség megsértésének minősíti ezt a kritikus, amellyel német szövetségesünknek, a császár katonáinak tartozunk. Diagnózisa szerint ez csak Budapesten történhet. Csak itt lehet az ilyesmit elfogadtatni, egy puha, mindenre kapható közönség városában. Már Parisban nem. Ott azzal a kiállítással, amelynek falain német katonák festői rögzítését látná a közönség, minden bizonnyal gyors és rövid sabotage végezne, a művészre pedig az a lámpavas várna, amely már a XVIII. századbeli forradalom idején nevezetes szerephez jutott.

Mi nem tudjuk, hogy mi történne most Parisban. A város, amelyet a fényről neveztek el s amely ugyanúgy az árnyéké, jelenleg távolabb esik tőlünk, mint a békében Peking. Mi csak azt tudjuk, hogy mi történik épen szövetségesünknél, a megingathatatlanul álló, erőfeszítéseikkel tapsot és csodálkozást valóban megérdemlő németeknél. S ennek ismeretével nyugodtan mondhatjuk, hogy az a kritikus, aki igy Rippl-Rónai új munkáit, témáiknál fogva majdnem a honárulás színébe próbálta keverni: a bismarcki erő, az imperativ faji büszkeség, sőt kevélység földjén nem kapna szavazatokat, Ha igen, akkor ez nem lenne több, mint ami nálunk nyerne, a jelszavakkal könnyen megtéveszthető olvasónál. Aki ugyanis hozzájut népszerű hetilapok, német művészeti folyóiratok forgatásához, sűrűn találhat rajzokat, amelyeket a Kriegspressequartier rajzolói, a fogolytáborokban járkáló művészek készítették, s amelyek külső jegyeiknél, az ábrázoltak hovatartozásánál fogva ugyancsak entente-jellegüek. Az angolok és franciák egész koloniális tarkasága szerepel rajtuk, s ők maguk is, az angolok, franciák, belgák fogoly minőségben, vagy sebesülten, holtan a harctér füstjében, vagy elcsöndesült, riasztó és leverő magányában. S a németek mégis festik és rajzolják őket, még pedig nem csupán az ecset és rajzón játékának kedvéért, hogy valami stiláris finomsággal szolgáljanak a mű-ismerőknek. A háború szubjektív dokumentumai gyanánt gyűjtik s állítják ki e munkákat, s a közönségnek nem jut eszébe rosszalni a festő eljárását, jóllehet a rajzok, amelyeken az ellen-ég van jelen, figyelmet tükröznek. Nem a gyűlölet világít róluk, hanem a művész emberi érdeklődése.

Mindent persze azért ma a művészet se védhet ki és birhat meg. mint valami csodapáncél. Az például zavaros pontja a budapesti közönség háborús természetrajzának, hogy amikor az oroszszal, nekünk magyaroknak is közvetlen ellenségünkkel, legnehezebb harcaink folytak a Kárpátokban: idehaza határt nem ismerő ára-dozás vett körül két előadóművészt, akik orosz állampolgárok. Lhevinne-re, a különben kiváló pianistára gondolunk s a Jadlowker nevű énekesre, aki, noha a berlini Hofoper tagja, ott az orosz hadüzenet óta — tapintatból vagy tilalom folytán — de tartózkodott tenorjának nyil-vános trilláitól. A képzőművészet terén pedig egy esetben lehetne ma szó a művészi szabadság korlátozásáról. Akkor, ha valaki, rendelkezzen bár az ecset varázsával, glorifikálná azokat, akikkel nemzete háborút tart. Ettől az alig elképzelhető esettől azonban Rippl-Rónai új. francia miliőből eredt munkái annyira távol állnak, hogy a kérdést velük kapcsolatban tovább nem is tárgyaljuk. Szerencsére az sern rajtunk múlt, hogy elkezdtük.

Valószínűleg két oka van annak, hogy Rippl-Rónai művei közt ezúttal a grafika foglalta el a trónt, hogy néhány portré-festmény mellett rajzok vésődtek legjobban emlékezetünkbe. Az egyik az a külső momentum, hogy a művész, franciaországi időzése alatt, nem válogathatott tetszése szerint technikai eszközökben. Meg kellett elégedni a zsebben hordható ceruzával és tollszárral, annak is a vastagabb végével. A másik ok a művész körül hullámzó, különös ritmusú élet, amely őt magát is meglepő szituációkba sodorta, tele volt a szinek, forrná , arcok és gesztusok mozgalmasságával, az idegek, a légkör feszültségével.

Művész, ha csak nem sarkvidéki temperamentum, az események ily fodrokat vető árjában nem maradhat érzéketlen. Minő ostromnak lehetett azonban kitéve Rippl-Rónai, akinek művészete a természettel való szenvedélyes viszony, aki az aranyásó csökönyös kitartásával és boldog izgalmával kutatta a dolgok és emberek jellemvonásait egy-egy pillanatnyi állapotban, s akinek stílusa odáig fejlődött, hogy a lélek egy ily rezdülését, a test egy-egy mozdulatát a lehető legkevesebb eszközzel tudja visszaadni. Annyira könnyen és egyszerűen, mintha az egész gyerekjáték volna. Pedig nem egyszer csak klasszikus mesterek lapjain találni hasonló játékot.

Utóbbi időben, öt-hat éve, a művész mást próbált. Dekorativ képeket festett, a színek keresetlen felrakásával, a nagy masszákat mozaikszerűen elaprózva. Némelyek ugyan e festményekkel szemben a várakozás álláspontjára helyezkedtek, mások ügy nézték szokatlan voltukat, mintha épen csak az újság ingerét erőszakolnák. Holott kétségtelen, hogy Rippl-Rónainál ez az új változat motiválva van sajátságos összetételű képességeiben. Aki ismeri régebbi munkáit, észrevehette, hogy azokban gyakran bujkál valami finom dekorativ mellékíz. A mostani kiállításon szintén akadtak ily stilű képek, amelyek közül főleg hármat emelünk ki: Riccardo Vines Roda zongoraművész. Francia katona. Kaposvári házam. De végső eredményben azért ezeket a síkfelületnek felfogott képeket már alig választja el valami határ attól, hogy bizonyos ipari célra, bizonyos anyagban applikálódjanak. A «Kaposvári házam» például majdnem kész szőnyegterv. Igaz, hogy melegen vibráló színeivel igéző hatású. A dekorativ érzék és fantázia megvesztegető bizonysága, amely nem nagyon verbo alkalmazott művészetünk szolgálatában határozott lendületet jelentene, ha megfelelő feladatokat kap s kedve tartja. Függetlenül azonban ettől: az ujabb, kimondottan dekorativ festmények nem kárpótolnak bennünket azokért az órákért, amikor Rippl-Rónai a «Piacsek bácsit» festette, somogyi interieurőket, hervadó sötétruhás asszonyokat s fiatal párisi nőket szubtilis érzéki szépségükben. A piktura számára Rippl-Rónai, a vérbeli festő itt ad súlyosabb értékeket, impresszionista minőségben, noha az impresszionista elnevezés nála is tág értelmű, mert vannak ké'pei — leginkább a portrék közt — amelyek az első benyomás gyors közlésénél sokkal többet nyújtók.

Az Ernst-muzeumban rendezett kiállítás ezért volt előttünk az örömök és meglepetések tárháza. A munkák jórésze ugyanis, amelyek a világháború katasztrofális évében születtek, ezt a Rippl-Rónait hozták vissza. Azt a festőt, akinek kezén megszokott hétköznapi dolgok titkos jelentést nyernek, lélek ül rajtuk, akinél a tökéletes rajz és a színek zengő ereje vallomásokat tolmácsol, akit ha leköt, izgat és munkára serkent az élet: ebből csak ily termés állhat elő. Gazdag és kábító, mint a virágeső.

EGY CHARTREUSI SZAKÁCS
RIPPL-RÓNAI JÓZSEF RAJZA

FRONTRA INDULÓ FRANCIA KATONÁK.
RIPPL-RÓNAI JÓZSEF RAJZA

I. A HALLGATÓK
RIPPL-RÓNAI JÓZSEF RAJZA

II. PITACCO HEGEDŰMŰVÉSZ ELMONDJA SZENVEDÉSEINEK TÖRTÉNETÉT
RIPPL-RÓNAI JÓZSEF RAJZA

III. A HALLGATÓK.
RIPPL-RÓNAI JÓZSEF RAJZA

SZOBÁM A CHARTREUSI FOGOLYTÁBORBAN.
RIPPL-RÓNAI JÓZSEF RAJZA

SOMSSICH GRÓFNŐ
RIPPL-RÓNAI JÓZSEF PASZTELLJE