Tizennegyedik évfolyam, 1915    |   Nyolcadik szám    |    p. 414-418.    |    Facsimile
 

 

ÚJABB ADATOK ROMBAUER JÁNOS FESTŐRŐL

Rombauer Jánosról (1782—1849) a lőcsei születésű jeles arczképfestőről, aki huzamosabb ideig Oroszországban járt, ott többek között Fessier Aurél történetírót is lefestette, 1824-ben Eperjesen telepedett le, hol haláláig széleskörű működést fejtett ki, a Művészetben már nem egyszer esett szó (Művészet 1904. évf. 133—138. 1. Bayer József cikke u. i. 192-194. 1. Művészet 1908. évf. l30-131 l.}. Az Ernst-múzeum Biedermayer-kiállításán két arckép szerepelt Rombauertől, amelyen kívül a művésznek még néhány, eddig ismeretlen művét sikerült fölkutatni s egy-két írott adatot is, amely előző fejtegetéseinkben többnyire szóbeli hagyomány alapján vázolt pályafutására új világot vet és az erről közölt adatok egy részét helyesbíti.

Az eddig ismeretlen Rombauer-képek a következők: a művész és nejének pastellmellképe, amelyet az eperjesi ág. hitv. ev. collegium 1913-ban kapott egyik volt növendékétől ajándékba ; Selmeczy Márton és nejének olajfestésű arcképe, amely ma özv. Henszlmann Nándorné tulajdonában Bártfán van. Selmeczy szőke ba-juszos, barna férfi, akit mesterünk ezüst sujtá-sos magyar díszruhában, kék dolmányban, prémes mentében, zománcos díszű ezüst mentekötővel és arany rojtos fekete nyakkendővel ábrázolt, állítólag mint elszegényedett, szélütött ember a bártfai aggápoldában halt meg. Feleségét szintén 70—54 cm. nagyságú vásznon, vörös selyem ruhában, nyakán gyöngysorral, s mintegy harminc éves korában, szépsége virágjában örökítette meg festőnk, akinek jelzése a két képen a következő: Joh. Rombauer Anno 1834. pinx.

Első közleményünkben (Művészet 1904. 133 — 138. 1.) Steinhübel Sámuel és neje Meczner Zsuzsanna arcképét, egyik unokájuk leírása alapján ismertettük, aki harminc évvel ezelőtt látta utoljára a két festményt. Dzurányi Belane szül. Steinhausz Margit birtokában, Nagyszuhán (Gömörm.) két év előtt módunkban volt ezeket az arcképeket megtekinteni s az azóta elhunyt unoka leírása oly találónak bizonyult, hogy most csak a két festmény jelzését tartjuk szükségesnek közölni, mely mind a két 74 — 58 cm nagyságú olajfestésű képmáson a következő: Joh. Rombauer pinx. 1804.

A dátum szerint ez a két festmény Rombauer eddig ismert képei sorában a legrégibb s kétséget kizáróan hiteles műve. Felfogása, előadásmódja még dillettánsra vall, aki természetadta képességeivel úgy látszik akkor még mások irányítása nélkül élt és sajátságosán tompa fakó színezésével, s kemény formáival elsősorban a XVIII. század konvencionális családi arcképeinek utánzására törekedett. De amíg ezek vándor piktorai többnyire könnyebb végén fogták meg feladatukat és rendszerint sommásan oldották ezt meg, Rombauer első két hiteles művén a XV. századbeli miniatura-festőkéhez hasonló szeretettel merül el a részletezésbe. Az asszony képmásán, ennek díszes ruháján egyazon gonddal dolgoz ki minden ráncot és minden ékszert. A férfi képmásának a hátterén tengert és ezen kereskedői gályát ábrázolt minden légtávlat nélkül ; a hajón nyüzsgő apró alakok azonban szinte olyan gonddal vannak megfestve, mint maga a közel természetes nagyságban s mellképben ábrázolt főalak. Már ennek a két festménynek a láttára is megdőlnek föltevéseink, amelyeket Rombauer későbbi festményeinek stílusa alapján ifjúkori tanulmányaira s pályájának első felére vonatkozólag megkockáztattunk. Még inkább megdönti ezeket egy levél 1863-ból, amely Rombauerről szól s a Magyar Tudományos Akadémia irattárában maradt fönn. Mielőtt ezt ismertetnők, föl kell elevenítenünk, amit Rombauer származásáról tudunk. Mint keresztleveléből nyilvánvaló, Rombauer apja asztalos-mester volt, s nagyszámú keresztszülői is, akik apjának társadalmi összeköttetéseire engednek következtetést, olyan egyszerű mesteremberek, akiknek köre akkoriban művészi ambíciók táplálására nem igen volt alkalmas. Mint egyik-másik XVIII—XIX. századbeli festőnk pályája mutatja, pusztán művészi hajlamát követve, nálunk akkoriban senki sem lett festő. Mint Barabást is, csak a velük született rátermettség, rendkívüli ábrázolási készség és az ezzel kapcsolatos anyagi sikerek sodorták akkori festőink legtöbbjét a művészi pályára, amelynek a régi jó időkben magában véve a közönség körében, különösen azonban nálunk, nem igen volt több becsülete, mint bármelyik egyszerű mesterségnek. S több mint valószínű, hogy Rombauer sem készült a művészi pályára, de szüleitől rendes foglalkozásra szorítva, csak mint autodidakta festege-tett Eperjesen, amely szellemi életével régen épp úgy, mint ma, messze fölülmúlta kisvárosaink átlagát, s alighanem arcképeivel elért anyagi sikereivel kapcsolatban nyerhetett impulzust arra, hogy festő legyen. Az a szoros kapcsolat, amely itt pályája kezdetétől fogva haláláig a Steinhübel-családhoz fűzte, arra vall, hogy ennek nem kis része lehetett Rombauer pályájának irányításában. Steinhübel Sámuel, akit nejével együtt Rombauer alig 22 éves korában örökített meg a ma Nagyszuhán levő két olajfestményén, a XVIII. század végén és a következő elején a város legtekintélyesebb kereskedője s leggazdagabb polgárainak egyike volt.

Nagyon valószínű, hogy Rombauer János mint kereskedősegéd került Steinhübel Sámuelhez. Az eperjesi kereskedők céhének irataiban ugyan nem maradt fönn nyoma. Ennek oka azonban pusztán az is lehet, hogy már mint fölszabadult kereskedősegéd került a városba s önálló kereskedő sohasem lett. Az önálló kereskedőkön kívül a céh ránk maradt irataiban és lajstromaiban, amelyeket most Holénia Béla, a kereskedők eperjesi egyletének elnöke őriz, kereskedősegédek és inasok közül csak azok szerepelnek, akik Eperjesen szabadultak föl s ezért megfelelő taksát fizettek be a céh ládájába. Lehet, hogy a kereskedő legényeknek külön céhládájuk volt, ez azonban Eperjesen nem maradt fenn. Hogy Rombauer János kereskedőnek készült-e, ennek eldöntését lőcsei barátainktól várjuk, akik az ottani kereskedőcéh iratainak átnézése esetén kétséget kizáró feleletet adhatnának erre a kérdésre.

Rombauernek a Steinhübel-családdal való szoros összeköttetéseiről tanúskodik az alábbi német nyelven írt levél, amely, mint említettük, az Akadémia irattárában maradt fönn s a melyet Steinhübel Károly, Sámuel fia, gróf Dessewffy Emilhez, Akadémiánk elnökéhez intézett. A levél irattári jelzése ez: 126. sz.Vettem mart. 28-án 1863 ; magyar fordítása a következő:

Eperjes, 1863. I. 18.

Méltóságos Gróf úr!

Jelen írásomat szívesebben fogalmaztam volna meg magyar nyelven, de mivel a németben járatosabb vagyok, németül bátorkodom írni. A mai reggeli kassai postakocsival egy közel természetes nagyságú alakokkal, fekete modorban festett s a Feltámadást ábrázoló kartont küldtem Méltóságodnak s kedves kötelességemnek tartom, hogy ezt a tekintetes Akadémiának felajánljam. Ezt a nem csupán vázlatos, de szinte befejezett kartont, melynek főalakja a Megváltót ábrázolja (mit der Hauptfigur des Heilands), aki a győzelmi lobogóval kezében, sírjából föltámad, a több év előtt Eperjesen elhunyt Rombauer János úr készítette. Eredetijét ő a gróf Bobrinsky család számára olajban festette, még pedig a család legnagyobb megelégedésére. A kép aesthetikai értékelését az ehhez értőkre bízom s csupán azt jegyzem meg, hogy Rombauer úr képe közepes távolságból hat, amelyről plasztikus hatása erősen érvényesül. Még csak néhány adat közlésére szorítkozom, amely erre a kitűnő festőre vonatkozik. Ha Rombauer urat kevésbbé ismerik, mint híres földijét Markót, a tájképfestőt, aki szintén Lőcsén született, ennek oka az. hogy Rombauer úr elsősorban arcképfestő volt s történelmi és tájképeket nem igen festett. Már fiatal korában kitűnő tehetségével tűnt föl s ez bírta rá a wolhyniai gróf Illinskit, aki Rombauer úrral Bártfa-fürdőn ismerkedett meg, hogy útitársnak Szentpétervárra magával vigye. Itt igen kellemes munkakörhöz jutott, amelyben nem csak bő alkalma nyílt, hogy kellő eszközökkel művészetét tökéletesítse, de 18 éven át a legkiválóbb művészekkel versenyezhetett. A cári család több tagján kivül. az elhunyt 1. Miklós cárt is lefestette. I. Sándor cár a saját költségén Rómába akarta küldeni, hogy aztán a pétervári akadémiánál maradjon ; ő azonban nem akarta ott magát leköttetni s 1824-ben, főleg azért, mert a pétervári klima feleségének ártalmára volt. visszatért hazájába, ahol Eperjesen meg is halt.

Abban a kellemes reménységben, hogy Méltóságodnak és az ottani közönségnek művészeti élvezetet szerezhetek, vagyok a legkiválóbb tisztelettel Méltóságodnak

legalázatosabb szolgája

STEINHÜBEL KÁROLY.

Hogy az Akadémia a levélben jelzett kartont megkapta, az igen valószínű. Sajnos, Rombauernek ezt az érdekes művét nem sikerült kinyomoznunk. Mint tudjuk, az Eszterházy-kép-tár, a mai Szépművészeti Múzeum magja, mindaddig, amíg 1872-ben az állam át nem vette. az Akadémia palotájában s az Akadémia kezelése alatt állott. Több mint valószínű, hogy az ajándékba kapott kartont, ha ugyan addig régi helyiségeiben el nem kallódott, az Akadémia 1865-ben, amikor palotája felépült, az Eszterházy-képtárnak adta át, amely a későbbi Országos Képtár helyiségeit akkor még a Képzőművészeti Társulattal osztotta meg s a kartont mint érdektelen munkát (mert hisz Rom-bauert akkor nálunk már senki sem ösmerte) alighanem a padlásra vitette, ahol 1869-ben a palota égésekor a tűzvésznek eshetett áldozatul. A Szépművészeti Múzeumban, mint Pereg-rinyi János úr, az itteni gyűjtemények minden darabjának kitűnő ismerője szíves volt közölni, nyoma sem maradt fönn.

Rombauerről szóló első közleményünkben (Művészet 1904.) szavahihető hagyomány alapján megemlékeztünk Rombauernek arról az Oroszországban készült nagy festményéről, amely Krisztus föltámadását ábrázolta s a melyet 400 rubelért, forrásunk szerint, Czartoriszky hercegnek festett, s ösmertettük ennek a képnek bádogra festett szines olajvázlatát, amely Steinhübel Károly hagyatékából került akkori tulajdonosának, azóta szintén örökségképen e sorok írójának birtokába. A képre vonatkozó hagyományt, eltekintve a Bobrinsky - Czartoriszky névcserétől, Steinhübel Károly itt közölt levele igazolja. A Krisztus föltámadását ábrázoló vázlatról Rombauer tanulmányaira vonatkozólag levont következtetéseinknek azonban a levél ellene mond.

Ha Rombauer oroszországi útja előtt is járt és tanult volna külföldön, erről Steinhübel Károlynak ugyancsak tudomása lett volna s ezt levelében alighanem szintén közölte volna gróf Dessewffy Emillel.

Első közleményünkben Rombauerről főleg a Feltámadást ábrázoló vázlata nyomán állapítottuk meg, hogy Rubens és Rembrandt művészete nem volt rá hatás nélkül s nem lehetetlen, hogy ifjúkorában Németalföldön járt. Az itt közölt levélből azonban inkább valószínű az, amit Rombauer pályájának kezdetéről mostani fejtegetéseink bevezetésében mondottunk. Vagyis, mint sok korabeli hazai művészünk, aki Bécsbe is csak rnár mint gyakorló festő került, inkább autodidakta volt, aki Eperjesről csak nyaranként rándult át Bártfa-fürdőre, hogy ott ecsetjével szerencsét próbáljon.

Bártfa-fürdő akkoriban élte első virágkorát, amelynek emlékét gróf Dessewffy József örökítette meg 1817-ben Döbrentei Gáborhoz írt s könyvalakban is megjelent igen érdekes és szép leveleiben.1

«Az élet módja, rendje, a mulatságok, a fürdőhely egész szine és tekintete, szintúgy mint minden egyéb — írja gróf Dessewffy József idézett művében — más volt itt 20 esztendők előtt s más mostanában,.... drágább most a rózsa, a tejfel, a szamóca, de olcsóbb a csók, azonban veszedelmesebb ; egyszóval: mindenből kitetszik, hogy sok itt a pénzes, a jövevény, az idegen ember ; nagyobb, sebesebb a pénzforgás... Vásárhely lőn a Bártfai fürdő. Bétsbül, Pestrül, Tirolbul, Csehországbul gyűlnek ide a kézmívesek, kereskedők, kalmárok, sőt művészek híjával sincs e fürdőhely. Amott mutatja képeit a festő s ajánlja ecsetét a mátkát megörökíteni akaró szeretőnek...»

Tíz évvel azelőtt, hogy Dessewffy gróf bártfai leveleit megírta, így ajánlgathatta ecsetét Rombauer János is, az akkor különösen orosz és lengyel vendégektől látogatott fürdőben, ahol a 24 éves ifjúnak bizonyára még vajmi nyers talentuma fölkelti a volhyniai gróf Ullinski figyelmét, aki magával viszi az oroszok fővárosába. Csak itt az udvarnak dolgozó művészek körében kap lelke igazában szárnyra s a régi mesterek tanulmányozása körében művészi készsége is hatalmasan fejlődik és oly monumentális arcképek megfestésére teszi képessé, mint a minő Fessier képmása, amelyet hagyatékából gróf Teleki József szerzett meg a Magyar Tudományos Akadémia képes termének.

Mint Rombauerről szóló kis cikkében Bayer József megírta (Művészet 1904, 192—194.), festőnk Kazinczy Ferenccel is szorosabb összeköttetésben állott s irodalmunk újjáteremtőjét 1827-ber, eperjesi látogatása alkalmából a maga számára szintén lefestette. Ezt a képet a mester unokaöccse. Rombauer Gusztáv ügyvéd, aki 1848-ban Romlakira magyarosította nevét és Pestre költözött, l869-ben az Akadémiának ajánlotta föl megvásárlás végett. Ajánlatát, mint a jegyzőkönyvekben olvashatjuk, a június 28-án tartott összes ülés tárgyalta, de csak annyit határoztak, hogy közlik az elnökkel. A festmény azonban, Kazinczynak bizonyára nem utolsó képmása, talán még ma is a mester rokonainak birtokában lappang s fölkutatása annyival is inkább kívánatos, mert azok a családi képek, amelyeket Rombauer hazájába visszatérve, kora és itteni közönsége ízlésének megfelelően, édeskés modorában tucatjával festett, nem igen mutatják igazi erejét.

DIVALD KORNÉL

 

1 Bártfai levelek. Irta Döbrentei Gáborhoz Erdélybe gróf Desőfi Jósef 1817-ben. S. Patakon, Nyomtattatott Nádaskay András által. 1818. 8° 200. 1.

 

ID. GRÓF PÁLFFY JÁNOS EMLÉKSZOBRA  ZSÁKODI CSISZÉR JÁNOS MŰVE
ID. GRÓF PÁLFFY JÁNOS EMLÉKSZOBRA
ZSÁKODI CSISZÉR JÁNOS MŰVE

BÁRÓ MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ VÁZLATKÖNYVÉBŐL
BÁRÓ MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ VÁZLATKÖNYVÉBŐL

ABLAKNÁL BARANSZKY LÁSZLÓ RÉZKARCA
ABLAKNÁL
BARANSZKY LÁSZLÓ RÉZKARCA

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003