Tizennegyedik évfolyam, 1915    |   Nyolcadik szám    |    p. 420-432.    |    Facsimile
 

 

A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM KÖZLEMÉNYEI

MUNKÁCSY UJONAN SZERZETT FESTMÉNYEI. A XIX. századi művészet történetének egy német monografusa,1 aki egy mérges pamfletista személyeskedő hangján írta meg könyvének Munkácsyról szóló lapjait és úgy állította elénk ezt a becsületesen küzdő, nagy művészt, mint valami élelmes számítót, aki ügyesen tudta kiaknázni a piac pillanatnyi hangulatát, egyebek közt az interieur-képek sorozatát is Munkácsy jellemének szenzációkereső, divat-hajhászó vonásával hozza kapcsolatba. Egyszer — írja — az a jó ötlete támadt, hogy megfesti önmagát és feleségét, amint fényes atelier-jében egy épen elkészült új festményét csodálják. Az ötlet jól bevált, a siker nagy volt ; folytatta tehát modern luxussal berendezett lakása túlzsúfolt termeinek lefestését, s hogy az elragadtatást fokozza, idővel érdekes motívumokat is komponált a bútorok közé: fiatal asszonyokat, amint először látogatnak meg egy lábbadozó ifjú anyát, vagy egy fiatal hölgyet, aki gyermekeivel egy mopszcsalád reggelijét nézi végig stb. Körülbelül így jelenik meg Munkácsy működésének ez az oldala Max Schmid jellemzésében, amely Munkácsynál jobban jellemzi íróját.

Max Schmid különben maga is megvallja. hogy reá né:ve lehetetlen Munkácsy helyes méltatása, mert a párisi műkereskedők reklám-genie-je és a honfitársak dicsőségszomja szédítően magasra verték fel ennek a művésznek a hírét. De lehet-e ezt komoly mentségnek elfogadni? Igaz, hogy Munkácsy körül környezete és a műkereskedői élelmesség olyan zajt csapott, amilyenre művészete nem szorult. De mi köze ennek Munkácsy művészetéhez? Jogos ok-e ez arra, hogy kihozza sodrából a történetírót? A hatáskeltés vásárias eszközei a kortársakat is kellemetlenül érintették, de azt, aki akart és tudott tisztán látni, már akkor sem zavarták meg ítéletében. «A kép sokkal igazabb, sokkal egészségesebb, semhogy a nagy dicséret megárthatna neki» írta Miltonról Péterfy Jenő, aki pedig ugyancsak irtózott a szenzációktól. A ma emberének még kevesebb oka van arra. hogy elveszítse józan ítéletét. S elfogulatlanul nézve a dolgokat, Munkácsy interleur-sorozata is más színben tűnik fel előttünk. Az interieur-festést Munkácsy nem azért művelte, hogy egy véletlen sikert kiaknázzon, hanem őszinte hajlamból, az anyagfestésre való különös hivatottságból, mely örömest tobzódott a bútorok, szövetek festői gazdagságában és nagy bravúrral adta vissza pompás, meleg színeiket. Aki a «Műterem», a «Milton» interieur-jét és a kitűnő, igazán örömben fogant interieur-vázlatoknak azt a sorát festette, amelyek Munkácsy hagyatékában maradtak, arról bizonyos, hogy ezt a műfajt is elsősorban belső hivatásból művelte. Ennek bizonyságaként most már Munkácsy-nak a Szépművészeti Múzeumba jutott «Párisi interieur»-jére (vászon; méretei: 71X101 cm.) is hivatkozhatunk. A képet, mely Parisból került egy budapesti kereskedőhöz, a múlt év nyarán vásároltuk, hogy kiegészítsük vele a múzeum Munkácsy-gyűjteményét, melyben a mester oeuvre-jének ez az ága nem volt eddig képviselve. Képünk gazdagon bútorozott szobát ábrázol; a szobában, fehér selyem térítővel letakart asztal mellett, fehérbe öltözött fiatal hölgy ül, s a kezében tartott füzetből olvas. A kompozíció közepére helyezett alakot, amely — az asztallal együtt — legnagyobb világos foltja a képnek, díszes, nehéz keret gyanánt veszi körül a sötéten hangolt bútorzat, amelynek százféle színben pompázó tárgyait nyugodt, s mégis tüzes harmóniában olvasztotta össze a művész. A színek sötét pompájába csak a ritmikusan megismétlődő, jól elosztott fehér foltok visznek élénkebb elemet. A színhatás ragyogó, s a csönd-életi részek fölényes megoldása mester kezére mutat. Az egységet a figurális rész bontja meg némiképen. Az asztalnál ülő nőnek Munkácsynál szokatlanul részletező módon, vékony ecsettel megfestett alakja szembetűnő ellentétben van a tulajdonképeni intérieur könnyed és széles kezelésével ; a kép jobb sarkában játszó gyermek határozott jeleit mutatja annak a fás, merev modornak, mely Munkácsy későbbi figurális képein annyira bántóan jelentkezik, ízlésünk találhat kivetnivalót az intérieur egyes tárgyain, bútorain is, melyek a tőlünk ízlésben mindig legmesszebb eső félmúlt szellemét idézik vissza, s Munkácsy realizmusával megfestve, magán, a képen is kellemetlenül hatnak. Általában annyi bizonyos, hogy ama jelzők között, amelyek a kép előtt eszünkbe jutnak, a «finom» s a ma olyan sokszor emlegetett «artisztikus» jelzők nem fordulnak elő. A kép nem finom, hanem sokkal több ennél: egy darab nagyon egészséges festészet, mely a tudásnak mesteri biztosságát hirdeti.

A mű keletkezésének idejét semmiesetre sem tehetjük 1876-nál korábbra, amikor Munkácsy a «Műterem»-mel úgynevezett salonképeinek sorozatát megindította. Viszont alaposan tehetjük fel. hogy képünk egyike a sorozat korai darabjainak, s abban az időben készült, midőn a művész érdeklődése még meleg volt ezzel a témával szemben. Erre mutat a kivitel gondossága, s a korai időpont mellett szól a színek teltsége, gazdagsága is, mely hiányzik a sorozat későbbi darabjaiban. Valószínű, hogy képünk nem készült 1878 után, tehát a «Műterem» és a «Milton» közé eső időben keletkezett.

Ezzel a képpel csaknem egyidőben jutott Munkácsynak egy kisebb tájképe is (fa; méretei; 46.5X56 cm.) múzeumunk birtokába..A párisi müpiacon vásárolt kép tárgya igen egyszerü: festője nem akart hatni sem a motívum érdekességével, sem a világítás szokatlanságá-val. Az előtér nagyobb részét egy tónak barnásszürke színben csillogó tükre tölti ki, melyet balról agyagsárga üt szegélyez, az úton egy rózsaszínruhás női alak ; a kép középsíkjában néhány bokor és haragoszöld mező: a háttérben fával benőtt, barnászöld halmok. Az egész tájon hideg és józan nappali világosság ömlik el: igazi hétköznapja a természetnek. A festmény a 80-as évek elején készülhetett, még pedig bizonyára Kolpachon, ahol Munkácsy ilyenfajta képeinek legtöbbjét festette.

Ha az interieur-kép előadásában az egység hiányát kellett megállapítanunk, a tájképnek épen az egyöntetűségben van főerénye. Biztos és gyors tekintettel ölelte fel itt a művész a természetnek egy zugát, s az egységet mindvégig megóva, szenvedélyes erejű, bátor kézzel ültette át képébe látomását. Munkácsy tájfestö művészete kevés képen jelenik meg ennyi kereset lenséggel és igazsággal ; a megfigyelés hűsége, őszintesége csak az előtérnek, különösen a víznek visszaadásában hagy fenn kívánnivalót, amelyet kissé receptszerűen, az egyéb tájképein használt és kipróbált módon ábrázolt a művész.

Annál igazabb a képet egész szélességében átfogó erdős hegyoldal és a szürkés-fehér felhőkkel borított, helyenkint kék foltoktól megszakított égbolt, s mindenekfölött az igazság erejével hat az egész képnek nagy közvetlenségű, frisseségében szinte az impresszionistákra emlékeztető előadása. Daubigny neve is eszünkbe jut a kép előtt, de csak egy percre s inkább csak a motivum és kolorit rokonsága révén ; Munkácsy drámai vénája, mely az előadás hirtelenségével és szenvedélyességével a mindennapi tárgy ábrázolásába is bizonyos izgalmat, lüktetést vegyít, nagyon is gyökeres különbségeket mutat Daubigny lyrára hajló, szelídebb művészi jellemével szemben.

A harmadik Munkácsy-kép. mellyel muzeumunk gyűjteménye az utóbbi időben gyarapodott, özv. Heinrich Alajosné, szül. Heinrich Flóra úrnő hagyatékából származik, aki azt eredetileg a Nemzeti Múzeumra hagyta ; innen jutott intézetünkbe. Egyik kisebbméretű variánsa ez (vászon, méretei: 81.5X65 cm,) a «Golgotha» ama csoportjának, mely Krisztust a sirató asszonyokkal és Szt. Jánossal ábrázolja. Munkácsy, úgy látszik, különösen szerette és szívesen ismételte ezt a csoportot, mely mint külön egész a legzártabb és legvilágosabb biblikus kompozíciója. Nagyméretű variánsai közül egy a drezdai képtárban van, egy pedig az Andrássy-család tőketerebesi mauzóleumában ; egy harmadik nagyobb példány Ilges szerint2 mint oltárszárny Munkácsyné imazsámolyát ékesítette. Egy pasztellben készült kisebb példány gróf Andrássy Gyula tulajdona. (1914-ben Ernstnél rendezett Munkácsy kiállítás katalógusa, 59. sz.) A mi képünk kis méretekben csaknem teljesen hű mása a nagy kompozíció megfelelő csoportjának. Egészen sajátkezű, szép példány, mely sűrítve adja az eredeti erényeit ; Munkácsy Madame Chaplin-nek ajánlotta.

Legutóbb került végül a Szépművészeti Múzeumba, a bécsi művészet-történeti múzeum menyezetképének egyik kisebb színvázlata is (vászon, méretei: 100X100 cm.). Ezt báró Harkányi Frigyes nagylelkűségének köszönheti a múzeum, aki azt egykor Munkácsytól kapta baráti ajándékul. Történeti érdekességet ad neki az a Körülmény, hogy egyik első szines fogalmazása a nagy kompozíciónak.3

PETROVICS ELEK

 

1 Kunstgeschichte des XIX. Jahrhunderts. Von Max Schmid. 1906. Leipzig, E. A. Seemann. II. köt. 301 — 306. 1.

2 M. von Munkácsy. Von J. Walther Ilges. 1899. (Knackfuss-féle művész-monográfiák. XL. köt. 108 1.) A Szépművészeti Múzeumnak is van egy kisebb pasztell -képe, mely ugyanezt a csoportot ábrázolja. Ez azonban nem variánsa a Golgotha főcsoportjának, hanem ehhez készült tanulmány, melyen Munkácsy — Malonyay D. szerint — a részletek szinhatását kereste. (Malonyay D.: Munkácsy Mihály élete és munkái. Budapest, 1898. II. köt. 180. 1.) Ugyancsak tanulmány az a nagy kép is, mely a megfeszített Krisztust egyedül ábrázolja, s melyet 1904-ben Munkácsynétól vásárolta meg a Szépművészeti Múzeum részére. Jelenleg a békéscsabai múzeumban van. Erről írja Rippl-Rónai J. Emlékezései-ben (Budapest, 1911. 31. L), hogy soká függött Munkácsy párisi nagy. műtermében.

3 Ugyane mű nagy színvázlata 1903 óta a múzeum tulajdona.

 

PARISI INTERIEUR. MUNKÁCSY MIHÁLY FESTMÉNYE SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM
PARISI INTERIEUR. MUNKÁCSY MIHÁLY FESTMÉNYE SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

TÁJKÉP. MUNKÁCSY MIHÁLY FESTMÉNYE SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM
TÁJKÉP. MUNKÁCSY MIHÁLY FESTMÉNYE SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

 

KÉT XVIII. SZÁZADBELI FRANCIA RAJZ. OUDRY ÉS FRAGONARD. A barokk festészet lényegében rejlik, hogy fejlődése nemcsak a természetes útvonalban halad előre, hanem egyidejűleg el is tér attól és pedig két egymással ellentétes irányban: a realista és az dekorativ irányban. A barokk festészetnek a realizmus felé való közeledése akkor áll be. ha a festők az egyes részleteket annyira hangsúlyozzák, hogy a dia-gonálisokban felépített barokk kompozició kezd eltűnni, a dekorativ irány felé való közeledés pedig akkor következik be, ha a szubjektív téralkotás mindig önkényesebb jelleget ölt (főleg freskókra áll ez), úgy, hogy a néző vagy a leg-valószinütlenebb mélységekkel vagy egy szőnyegszerű felülettel áll szemben. Míg az előbbi tendencia az újkor festészetének fejlődésére jellemző, állandó leválási folyamat, mely a kompozíciótól a kompozíció-nélküliség felé halad, addig a másik tendencia csak a barokk festészet népszerüsödését és ellaposodását jelenti.

Így Watteaunak organikus, barokk, a késői Rubens-ből kiinduló művészetét is nemcsak a barokk irányában lehetett továbbfejleszteni. hanem az előbb említett két tendencia iránya-ben is át lehetett formálni. A realizmus felé fejlesztették tanítványai és követői: Lancret, Pater és Oudry.

Jean-Baptiste Oudry (1686 —1755) muzeumunkban is képviselve van egy rajzzal, melyet e sorok szerzője határozott meg. A rajz (méretei: m. 18.2, szélessége 22.7 cm., vörös kréta; a Delhaes gyűjteményből) szabadban mulató társaságot ábrázol. Gondoljunk vissza Watteau társaságaira, a helytől és időtől elvonatkoztatott élvezőkre, bűbájos, varázsszerűen ható környezetben. Oudrynál is játszanak, nevetgélnek szépen öltözött férfiak és nők, de milyen kézzelfoghatóvá lett itt minden. Watteaunál mesebeli hercegekre és hercegnőkre gondolunk, Oudrynál gazdag emberekre, akik joggal jókedvüek. A légies, a meseszerű, az absztrakt eltűnt. A barokk felépítésű kompozíció megmaradt még, de azon belül a részletek sokkal lazábbak. Nincs meg már semmi Watteau előkelő, néha szinte pa-thetikus gesztusaiból, Oudrynál a mozdulatok naturalisztikusabbak, intimebbek. Ugyanily változáson mentek keresztü. a kontúrok: az összefoglaló nagy vonalak helyett apró, részletező vonalkákat látunk.

Rajzunknak nincs tájkép-háttere, de Oudry képeiből és parktanulmányaiból (pld. Arceuil-i kertek, Louvre)1 tudjuk, hogyan alakította ő át realisztikussá Watteau tizianos tájait. Watteau ugyan nagyon sokat dolgozott természet után. de képei mindig szabad alkotások és a természettanulmányoknak csak emlékét őrzik meg. Oudry tájképei ellenben (pld. a Major, Louvre, 1750)2 ilyen részlettanulmányoknak az összetételei. Sőt néha teljesen átcsapnak a majdnem kompozíció nélküli, realista irányba úgy, hogy néha még a németalföldieken is túltesz Oudry, így például azon a képen, mely a Nôtre Dame hidját ábrázolja a Hôtel Dieu 1718-ban történt égése alkalmával (Paris, Musée Carnavalet). Milyen eltávolodást jelent már Watteau-tól ez a konkrét és szinte kispolgárosiasan romantikus téma.

Mikor azonban Oudry a Manufacture de tapisseries de Beauvais számára készit tájképkartonokat, szakít realizmusával és az itt helyénvaló, tradicionális másik irányra, a dekorativre tér át. Ez az ellaposítás különben főleg a Boucher-iskolára jellemző ; Watteau fái itt felületes, szürkés-zöld sémákká válnak.

E közben a barokk festészet organikus fejlődése tovább halad. De aránylag nem sok festő jár ezen a fáradságos nyomon, mely oly sok természettanulmányt és ezeknek összetett formákba való szorítását kívánja meg. Még azok is, akik tudnak ilyen képeket alkotni, rövidebb vagy hosszabb időre letérnek erről a nehéz útról. Jean-Honoré Fragonard (1732—1806) is így tett. Ifjúkorában a velencei és az azt utánzó francia barokk festészetből (például Jean-François de Troy) indul ki. Képe, mellyel a Prix de Rome-ot elnyeri, «Jéroboam megtagadja a bálványoknak való áldozást» (Paris, École des Beaux-Arts, 1752)3 jellemző velencei iskola-kép. Ricci vagy Tiepolo köréből. Olaszországba érve, a helyszínén tanulmányozza ezeket a mestereket, másolja őket és karcokat készít utánuk. Miután Franciaországba visszatér, mythologia képeiben (pld. Corésusés Callirhoé. Louvre, 1765)4 egy ideig még érezhetők a velencei és római barokk-reminiszcenciák, de a sok új rendelés, melyeknek tárgya rendszerint szerelmi allegória, vagy társaság-jelenet, lassankint eltéríti őt régi útjáról és részint a dekorativ Boucher-irány, részint a Chardin-Oudry féle realizmus felé hajtja.

De Fragonard vallásos tárgyú képeinek kompozíciója, a tárgy természeténél fogva, ezentúl is organikus-barokk marad, mert így követeli meg ezt a tradíció. A Pásztorok imádásában (Lille) Rubenst, a Szűz nevelésében (Paris, Groult gyűjtemény) Murillót követi. Azonban ezen a téren is alkot önállót, bár keveset. Ezek közé a fejlődéstörténetileg és művészetileg fontos munkái közé tartoznak a «Pihenő az Egyptomba való menekülés közben» különböző változatai. Magam csak kettőt ismerek közülük, de mindkettő szerves továbbfejlesztése a barokk festészetnek. Az egyik, mely régebben a párisi Rouart gyűjteményben volt,5 egyetlen diagonálisban van felépítve. Összetettebb, hatalmasabb a másik kép.6 Legmeglepőbb benne a térproblémának realisztikus irányban való megoldása úgy, hogy az egyes tömör csoportok fokozatosan kerülnek hátra. Itt, ezen a kis képen, ennek a fontos barokk problémának a megoldása még jobban sikerült, mint a nagy Corésus-vásznon.

Gyűjteményünknek egy rajza (méretei: m. 20.8. sz. 33.9 cm, vörös kréta ; a casseli Habich gyűjteményből), mely csak nem rég került a múzeum tulajdonába és melyről e sorok írója állapította meg, hogy Fragonard műve, szintén a Menekülés közben való pihenést ábrázolja. E lap a két azonos tárgyú képpel inkább csak külső hasonlóságot mutat, így például a Rouart gyűjteményben volt képen hasonló elhelyezésben ott látjuk a sarokban Szt. Józsefet a szamárral, a másik képnek viszont mint egésznek, viziószerű jellege és kissé az általános elrendezése is, hasonlít rajzunkhoz. Azonban a rajz korántsem oly zárt, mint a hasonló tárgyú képek, hanem némileg áthajlik a dekorativ Boucher-irány felé. De csak egy kissé, mert bármilyen lendületes hatást is tesz az egész, mégis kiérezni belőle a testformák alapos ismeretét. Viszont a kompozíciója, a térbelisége csakugyan elmarad a képek mögött: minden egy síkban játszódik le, mint Fragonard dekorativ, kissé üres szerelmi allegóriáiban, például a Rózsaáldozatban (Paris, Paillard gyűjtemény).

Lehetséges, hogy Fragonard rajzunkat képben soha sem festette meg, mert nem akart vallásos tárgyú képben ennyire dekorativ lenni. Legalább is azon festményei, melyeket ismerünk, jogossá teszik ezt a feltevést.

Hogy mikor keletkezett a rajz, azt nehéz meghatározni, minthogy eddig még senki sem kísérelte meg Fragonard müveinek időrendjét megállapítani és legtöbb képének keletkezési dátumát nem ismerjük. Csak nagy általánosságban beszélhetünk tehát az időpontról. Rajzunk közel áll azokhoz az illusztrációkhoz, melyeket Fragonard La Fontaine, meséihez készített7 és melyeknek egy részét 1773-ban, második olaszországi útja alkalmával vetette papirra. A rajz stílusa általában is a 70-es évek első felére mutat, mikor Fragonard eredeti barokk festészetét gyakran cserélgeti a Boucher-iskola hálás, dekorativ modorával, viszont még nem került túlságosan Greuze sentimentális képeinek befolyása alá, ami körülbelül a 70-es évek végén következett be. Az a két kép ellenben, melynek a «Pihenő a menekülés közben» a tárgya, nagyon közel áll Fragonardnak a párisi Búrét gyűjteményben lévő ahhoz a képéhez, mely a Dajkánál tett látogatást8 ábrázolja (főleg a bölcsőmotivum egyező), ezen a művön pedig már szembetűnően látszik Greuze hatása. Valószinű tehát, hogy rajzunk a szóbanforgó képeket megelőző időben keletkezett.

A monumentális és mégis vibráló rajz szépen egészíti ki Fragonard-gyűjteményünket, mely a mester művészetének sok fontos stádiumát olyan kitűnő példányokban mutatja be, mint amilyenek az olasz barokk-képek után készült tanulmányok, a Róma környékén lévő villák dekorativ stilusú rajzai, a holland modorú tájak és genre-tárgyak. Oudry rajzán viszont ott látjuk a társaságot, mely mindezt élvezni tudta.

ANTAL FRIGYES.

SZABADBAN MULATÓ TÁRSASÁG JEAN-BAPTISTE OUDRY RAJZA SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM
SZABADBAN MULATÓ TÁRSASÁG JEAN-BAPTISTE OUDRY RAJZA SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

PIHENŐ AZ EGYPTOMBA VALÓ MENEKÜLÉS KÖZBEN JEAN-HONORÉ FRAGONARD FESTMÉNYE SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

PIHENŐ AZ EGYIPTOMBA VALÓ MENEKÜLÉS KÖZBEN JEAN-HONORÉ FRAGONARD RAJZA SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

 

1 Fotográfiája Tristan Ledere: Hubert Robert et les paysagistes français du XVIIIe siecle (Les Grands Artistes. Paris) 12. l.

2 Fot. id. mű 17. l.

3 Fot. Roger Portalis: Honoré Fragonard, sa vie et son oeuvre (Paris. 1889) 13. l.

4 Fot. id. mü 53. l.

5 Fot. Arsene Alexandre: La collection Henri Rouart. (Paris. 1912) 6l. L

6 Ezt a képet csak fotográfiából ismerem, amely után készült az itt közölt reprodukció is. Nem sikerült megtudnom, hogy a kép maga hol van ; lehetséges, hogy a párisi Pillet gyűjteményben.

7 Fot. pld. Portalis id. mű 300 l.

8 Fot. Armand Dayot: L'oeuvre de J. 3. S. Chardin et de J. H. Fragonard (Paris). Nr. 120.

 

KRÓNIKA

DÉRY BÉLA KIÁLLÍTÁSA. Egy-egy képével jóformán minden évben találkozhattunk valamely kiállításon, a Műcsarnok falai közt is, a közönség ajkán azonban inkább úgy szerepelt Déry Béla, mint a Nemzeti Szalon agilis igazgatója. Elsősorban erről az oldalról ismerték, s ennek következtében adminisztrátori jelentősége mintha súlyosabb lett volna, mint festői valőrje. A Szalonnál elfoglalt hivatásánál fogva ez bizonyos fokig érthető, mert hisz' itt nincs kiállítás, amelynek szervezésében, arrangement-jában ne lenne része. A közönség jó része persze ebből alig tudott többet, csak annyit, hogy a Szalon-vernissage-okon Déry Béla szokta üdvözölni a minisztert vagy annak képviselőjét - - de a tény mégis az, hogy ez a különben fontos szerepkör, a kelleténél mintha jobban szorította volna háttérbe Déry Béla tulajdonképeni mivoltát. Azt, hogy festő, helyesebben hogy továbbra se szűnt meg ennek intenzive megmaradni, hogy a direktori teendők, amelyek művészet körül forognak ugyan, de mégis más természetűek, mint a festői feladatokba való elmerülés: nem csökkentették sem művészi munkaszeretetét, sem ambícióját, sem mesterségbeli kézséget. A kiállítást ebből az okból is érdemes volt megrendezni azokban a termekben, ahol Déry Béla illusztris vendégeket szokott kalauzolni, s ahol most önmagán volt a sor. A közönség az en garde álló festőt ismerte meg, s bizonyos, hogy e megismerés alkalmát sokan üdvözölték örömmel.

A kiállítás katalógusában, a művész maga többek közt ezeket írta képeinek előljáró beszéde gyanánt: «Azt szeretem képeimben, ha hibámul fel is róható, ami komor és bo-rongós. Ezeket tartom a legértékesebbeknek. Amikor a természet nem parádézik. Amikor hétköznapok vannak. És hétköznap mindig több van. Az emberiség is többet koplal, mint eszik és aki nem tud hazudni, annak lehetetlen, hogy nyomot ne hagyjon a lelkén az életnek sokszor kemény csapása. Ez a kiállítás igazán beszámoló akar lenni hosszú idők, küzdelmes évek fáradságos munkájáról. Ezzel a beszámolóval tartoztam magamnak és barátaimnak, akik, ha birokra került a sor, eggyel mindig többen voltak, mint azok. akiknek nem kellettem. Megcsinálhattam volna már előbb is ezt a számadást, de úgy érzem, ilyen beszámolót az ember életében csak egyszer csinál, amikor azt hiszi, hogy van már valami mondanivalója, a másikat, ami előbb-utóbb utána következik, már hagyatéki kiállításnak hívják. A képeimen keresztül vonuló komor hang, tehát ennek a múltnak kifejezője. Szeretem ezt a hangulatot, mint ahogy jobban emlékezünk a szomorú időkre, mint ahogy az ember barátokat, akikre később is érdemes emlékezni, csak e bajban talál. A derűs napok hamar eltűnők, a bánat hosszasabb, ez a lelke a pikturámnak. A technikája a műveimnek a lehető legegyszerűbb. A szükség, a nélkülözés tanított meg erre is. mert voltak idők, amikor csak két három szín volt a kazettában és ez is elég volt, hogy kifejlődjön valamelyest a művész és megéljen valahogy az ember. A szükség aztán megtanított reá. hogy az a legnagyobb művészet, ha minél kevesebb anyagival tud az ember alkotni, így jöttem reá, hogy hét-nyolc szín és egy vagy két ecset szükséges a festéshez. Ez a teória semmiesetre se találkozik a festékkereskedők, meg a tanár urak felfogásával, de hát a művész nem is ezeknek az uraknak a kedvéért fest.

Hogy nekem volt igazam, a véletlen rám bizonyított. Külföldi kóborlásaimban két ízben is összejöttem Mesdaggal, a nagy és kiváló tengerfestővel. Csak akkor láttam, hogy mi az igazi primitiv festési modor, mert a jó öreg legfeljebb négy-öt színnel a zsebében, egy darab deklivel, meg egy ecsettel ment le a tengerpartra. Még palettát sem vitt magával, hanem keresett valami kagylófélét, vagy követ és arra nyomkodta ki a festékeit. Mesdagnak a hatása alól ma sem tudok szabadulni. A nagy mester mondta egy alkalommal nekem, amikor befejezve munkánkat egy csodás naplementénél belebámultunk a gyémántként szikrázó hullámok végtelenjébe: «látja, a szivárványnak is csak nyolc színe vanr ha a nap sugarait egy üveg-prizmával felfogja, az sem tud több színben pompázni, miért akarjunk mi többek és igazabbak lenni a művészetünkben?»

Hát így festettem már azelőtt is és így fogok festeni a jövőben is. A természet az én iskolám, amely mindenre megtanít. Csakis a természet, mert ahol az ember megjelen, ott kezdődik a rombolás. Az állatok is békében éltek, míg az ember közéjük nem jött. Képeimen kerülöm a staffaget. mert hiszen azért menekülök ki a természetbe, hogy az emberektől távol legyek. Untig elég a természet ölén az alkonyi csendben a harangszó, ez is közelebb áll az égiekhez. mint az emberekhez.»

A művész e sorai jellemzően kommentálták a kiállítást, nincs is sok hozzátennivalónk, noha több bennük foglalt megjegyzéssel egyáltalán nem értünk egyet, így legfőképen azzal a lesújtó véleménnyel, amelyet a művész a szűz anyatermészetet megzavaró ember felől táplál. Anélkül, hogy efelől tudományos vitát kezdenénk, épen csak annyit mondunk egészen népszerű példázattal, hogy ha az ember nem jelent volna meg a természetben, úgy ma Déry Bélának nem volna se festéke (ami tudvalevőleg egy kémiai megismerés eredménye), se vászna, sőt önmaga se élvezhetné a lét örömét. Egyébként a kiállításon csakugyan sok oly képet találtunk, amelyek mind tájszemléletek, az ember mint Staffage, csak ritka esetben jelenik meg rajtuk. Kitetszik belőlük, hogy a művész szép órákat töltött a zavartalan ős-természet ölén, a föld, a tájak sokféle formációját figyelte, tanulmányozta s festette. Járt angol, francia, holland, dán, német, olasz földön s mindenünnen egész csomó emléket hozott haza. Azt a magától értetődő dolgot nem is kell említenünk, hogy a föld e nagyon eltérő pontjai mellett, Déry Béla a magyar vidéknek is festője. Művészi érték és stilus dolgában természetesen elütő dolgokat láthatott a közönség, mint általában legtöbbször, ha valaki oly nagy kollekcióval áll elő, mint most Déry Béla, s főleg ha ez a kollekció tiz év munkájából kerül össze. Voltak oly képei, amelyek alig tekinthetők egyébbnek a festői globe trotterség termékénél, objektiv lejegyzések, viszont bőven voltak finomabb, a táj jellegét jobban sommázó munkák, s kétségtelen, hogy a megítélésnél Déry Béla kritikusainak ezt a szinvonalat kell szemük előtt tartani. A víz játékát, a tengerparti sujet-ket, mintha különös szeretettel festené a művész. Itt erősen észrevehető ugyan Mesdag hatása (amit a művész maga sem tagad), a 112. számú képen például stílusban és színekben teljesen lenyűgöző ez a hatás, de azért e kép, még néhány ily tengeri sujet-tel egyetemben, a művész legszerencsésebb kvalitású művei közé tartozó. Általában a képeken bizonyos tompítottság vonul végig, a napfény izzó ereje, az életöröm csakugyan nem uralkodik Déry Béla pikturájá-ban. De azért a kelleténél mintha szigorúbban ítélné meg a művész önmagát, illetve képeit, amikor végigtekintve soraikon, a komorságot tartja reájuk jellemzőnek.

UDVARUNKON MOSNAK BADACSONYBAN DÉRY BÉLA GYŰJTEMÉNYES KIÁLLÍTÁSÁBÓL
UDVARUNKON MOSNAK BADACSONYBAN
DÉRY BÉLA GYŰJTEMÉNYES KIÁLLÍTÁSÁBÓL

TRAUNKIRCHENI TEMETŐ DÉRY BÉLA GYŰJTEMÉNYES KIÁLLÍTÁSÁBÓL
TRAUNKIRCHENI TEMETŐ
DÉRY BÉLA GYŰJTEMÉNYES KIÁLLÍTÁSÁBÓL

 

PATZÓ PÁL szobrászművész munkáját közöljük e szám harmadik oldalán, amely mint «Wehrmann im Eisen» áll a korneuburgi városháztéren. Ezzel nem akarunk művészeti propagandát csinálni az ily műveknek, amelyek elsősorban, sőt kizárólag jótékony és hazafias akciót szolgálnak, de viszont eleve se foglalunk el doktriner álláspontot, amely szerint az ily vasszegekkel, apró fémlapocskákkal kivert szobor nem tartozhat a művészet birodalmába. Patzó Pál szobrát azért közöltük, mert tehetséges, sikerült munka, s különben is abban az állapotban, ahogyan bemutatjuk, még érintetlen a vasszögektől, a stilus tisztaságára ügyelőknek nem lehet ellene kifogásuk. A szobrot Korneuburgban nagy ünnepségek közt leplezték le, Lipót Salvator főhercegnek, mint a király képviselőjének jelenlétében, s az ünnepi beszéd során meleg elismeréssel adóztak a szobor alkotójának, aki jelenleg a korneuburgi vasúti ezredben szolgál. Szívesen regisztráljuk a fiatal magyar szobrászművész e külföldi sikerét, aki egyébként Telcs Ede tanítványa.

 

MÜNCHEN. A régi Sécession — ez az exkluzív egyesület — az idén is megrendezte nyári nagy kiállítását a Königsplatzon levő klasszikus stílusú palotájában, ahonnan a háziúr. az állam rövidesen kitessékeli őket, Talán az utolsó kiállításuk volt ott ez és így búcsúztak a megszokott nobilis falaktól. Az idén természetesen hiáayzott a nemzetközi karakter, de annál nagyobb számban vettek helyettök részt az északi német művészek. Magyar festő ezúttal csak egyetlen egy szerepelt. Prof. Strobentz Frigyes egy nagyon előkelő beállítású idősebb férfit ábrázoló képmással. Stuck, épúgy mint minden évben most is magára vonta a főfigyel-met. Két Susanne im Bade, egyik kisebb, másik nagyobb méretű és eltérő variációjú. A kisebb talán tetszetősebb. Valamennyi képében a jellemző Stuck-kvalitások érvényesülnek, úgy hogy a művei könnyen elképzelhetők, anélkül, hogy valaki látta volna Őket, ha általában ösmeri Stuckot. Habermann is érdekes. Kari Schwalbach Szent Sebestyén, — Melankólia— és Forrása sárgászöld színekben hangulatos dolgok. Samberger Lajos király érdekes portrait-ját, Hildebrand Rupprecht trónörökös képmásszobrát küldötte. Amandus Faure egy kerti korcsma jelenetet a Campagnán ábrázolt esti világításban, Keller érdekes biblikus képe és Julius Hüther monumentális baráttemetése most is a megérdemelt feltűnést keltették, Richárd Winternitz a Löfftz iskola hagyományait szólaltatta meg régi képeiben. Corinth Gerhart Hauptmann mesteri arcképét, Emil Rudolf Weiss R. S. szobrásznő energikus és már Berlinben nagy feltűnést keltő fölötte szimpatikus képmását, az elhunyt Buri Max mindig jelentős tanulmányfejét, Spiró női arcképtanulmányát, Franz Naager a régi mesterekre emlékeztető keresztrefeszítését, a magyar eredetű Knirr fiát ábrázoló arcképét, Hans Schwegerle tavaszt jelképező női aktszobrát, Tuaillon kitűnő lószobor tanulmányát és Wilhelm Gerstell a halott Krisztust ábrázoló mesteri plasztikáját említhetjük meg.

Háborús dolgok is nagyszámban vonultak fel. A kitűnő és egyéni Hengeler Kriegsfuriája és a karlsruhei Ludwig Dill harctéri tempera vázlatai mellett főleg az ezúttal első ízben szereplő ifjú dachaui grafikusnak, Franz Klemmernek erőteljes harctéri jellemrajzai, Hans von Hayek vázlatai és Gulbranson aktuális karikatúrái jegyezhetők fel.

A kiállítás, mely kitűnően volt ismét rendezve, általában véve igen jó volt, reprezentálta a müncheni művészet és a Sécession nívóját, majdnem jobban mint más esztendőben.

S. M.

 

ADATOK MŰVÉSZETÜNK TÖRTÉNETÉHEZ

HARTMAN JÓZSEF. A rokokó divata nálunk összeesik Mária Terézia királyné uralkodása éveivel (1740—1780). E kornak szorgalmas művésze volt Hartman József képfaragó, statuariusnak és sculptornak is mondják, aki Abauj, Zemplén, Gömör, a Szepesség, Ung. Borsod, sőt Hajdú vármegye egyházi épületeit ékesítette föl szobraival és faragványaival, és dolgozott e vármegyék főurainak is. Már az 1744-ik év előtt faragta sz. János oltárát a varannói pálos templom részére, Nagyidán (Abauj) pedig a Csáky grófok ott levő kastélya előtt fölállította Sz. Flórián és Nepomuki sz. János szobrát s az akkori leleszi prépost, gróf Kunitz Károly részére az ottani káptalani templomba egyházi széket és antipendiumot faragott, valamint Kassán a domonkosok részére sz. József oltárát készítette. Minderről valamint művei további sorozatáról Kassa város levéltárából nyerünk értesülést abból a perből, melyet felesége Günther Teréz, előbb férjezett Knoblauch Zakariásné ellen viselt az 1757-ik évben. A per anyagi érdekekért folyt s feljegyezve találjuk, mit kapott a művész minden egyes esetben. A fenti művekért sorban 88 frt, 30 frt, 118 frt s a kassai domonkosoktól 820 frtja járt. Az 1744-ik év után a debreceni piaristáktól 230 frtja járt ; a szomolnoki főoltár munkájáért 800 frt ; a kassai kir. convictusban felállított négy oltárért 200 frt ; a mecenzéfí plébánia templom oltáráért ugyanannyi ; Szilvásújfalu részére három oltárért és a szószékért, melyeket báró Splényi generális rendelt meg, 460 frt, (a templom belsejét Hartman műveivel lásd a kassai százéves egyházraegye emlékkönyvében, 1904. 535. lap.); a varannói pálosoktól különféle kő- és famunkáért 774 frt: a. svedléri főoltárért, két mellékoltárért és a szószékért 834 frt. Kassa városától sz. Flórián szobráért, mely ma az Orbán-torony előtt áll s a rajta levő chronostichon szerint 1751-ben készült, 130 frt; a rozsnyói ferencrendiek főoltáráért 500 frt, a sátoraljaújhelyi plébánia. templom egyik mellékoltáráért 100 frt, a sárospataki fő- és mellékoltárért 300 frt. a nagyidaL templom főoltáráért 250 frt: a sárosmegyei. Sebesen a gróf Szentiványi kastély házi kápolnájában felállított oltárért 80 frt, az eperjesi minoritáktól 1754-ben négy szoborért 120 frt. ugyanott az 1755-ik évben teljesített stucco munkáért 20 frt, a krompachi főoltárért 30u n, Jászóra, a prelátus részére három darab faragott képrámáért 32 frt. Hertnekre gróf Klobu-siczky részére egy faragott ágyért 23 frt, a Grassalkovich által tarcali szöllőjében épített kápolnában sz. Teréz oltáráért 180 frt. az abauji Öcs-vára oltárért 50 frt, Topolokára gróf Szir-may László, a templom kegyura által megrendelt oltárért 100 fri, báró Fischer részére egy képrámáért 9 frt, Mislyére a jezsuiták házi kápolnájába egy kis oltárért 48 írt. gróf Klobu-sitzky István részére Rodácsra egy képráma 10. frt, a kassai orsolya apácák templomába a Jézus szent szive társulat részére trónus 25 frt.. Kapy Ferenc részére egy nagy missziókeresztért 18 frt, Szomolnokra hat gyertyatartóért és két angyalszoborért 35 frt. Miskolcra egy nőt (Frauenbild) ábrázoló szoborért 7 frt, Varannóra egy oltárrakvány (Aufsatz) és Krisztus föltámadását ábrázoló képért 12 frt, Nagyidára templomi szék és Szűz Mária szobra 24 frt, Csecsre; egy feszület és Krisztus föltámadását ábrázoló képért l l frt, Szomolnokra egy feszület 8 frt.. a sárospataki trinitáriusok részére egy feszület és egy faszobor 15 frt, a kassai kir. konvik-tusban egy címerért az ajtó fölött 45 frt s Helmecre két feszületért 24 frt. Mindezt a munkát persze segédekkel együtt végezte, akik; közül négynek maradt fenn neve: Schmid József, Lernecker Mihály, Veith és az 1763-ik évben Pesten dolgozó Schwab Gergely. Ez évben egy magyar és egy tiroli segéddel dolgozott.

Az 1761-ik évben elvállalta, hogy az abauj-vármegyei Füzér temploma részére felállítja szent István oltárát s elkészíti szent László és szent Imre szobrát, továbbá «supra duo porta-tilia a dextris sancta Barbara, a sinistris sancta Catharina. supra columnas a dextris sanctus Gabriel, a sinistris sanctus Raphaël» szobrait 200 frtért, egy hordó borért és öt köböl búzáért s a munkával szent István napjára elkészül. Dolgát a plébános kedvére végezhette, mert az időközben Nádasdra áthelyezett lelkész megbízta őt temploma részére nyolc szobor és egy antipendium elkészítésével, amint Hartmannak alább következő kötelezvénye tanúsítja:

Infrascriptus recognosco me cum Joanne Mrász eotunc parocho Nádasdiensi pro extru-endis figuris 8 et antipendio ad aram Sanctae Annae accordasse et quidem modo sequenti: primo, ut supraportam ex una parte sit figura Sancii Donati, ex alia Sancti Floriani: ad columnas ex una parte Sancta Judith, ex alia S. Barbara, supra columnas S. Ladislaus et Emericus, supra hos duos angeli. Pro quo labore obligabitur iusta conventionem et accordam mihi deponere fl. Rhenenses 120 idest centum viginti et unum porcum ex sua munificentia domini spectabilis Emericus Soos ita, ut et ego laborem perfectum et accuratum perficiam et pro Paschate erigam.

Nádasd 28-va Decembris 1763.

JOSEPHUS HARTMAN.

Közben a kassai szent Erzsébet-templom részére fölállította a szószéket, mely annyira megnyerte a városi tanács tetszését, hogy a Kialkudott 300 frton fölül még 20 frt 39 kraj-cárt utaltak ki részére, úgy látszik ez az összeg, a művész hátralékos adója volt. A Tarnek János aljegyző által kiállított elismerő okirat így szól:

Dominis hujatis ecclesiae parochialis inspectoribus praesentibus committitur, quaíenus domino JOSEPHO HARTMAN sculptori propterea, quod circa erectam in parochiali ecclesia cathedram, stabilem et décorum laborem laudabiliter perfecerit, praeter ét ultra accordatos pro praeattacto labore rhenenses florenos 300 adhuc rhen. florenos viginti, cruciferos 39 idest r. fi. 20, crucif. 39 exolvere cum iisdem r. li. 20 xr. 39 dominum anni 1762-di portionalis quanti perceptorem Joannem Kubek excontentore noverint. Ex senatus consulto Cassoviae 30-a Decembris 1763-0. Per juratum vicenotarium Joannem Tarnek extradata.

Hartman még az 1750-ik évben Kassán polgárjogot nyert s az 1755-ik évtől haláláig a városi közgyűlésnek is tagja volt. Meghalt 1764 május hó 12-én. A nádasdi templom részére készülő szobrokat már nem fejezhette be ; Mrász plébános ugyanis ez év május hó 25-éu átír Kassa városához, amelyben fölkérte, hogy a szobrokat fejeztesse be az eperjesi képfaragóval. Úgy sejtjük, hogy ez FEEG FERENC volt, aki 1771-ben Kassán nyert polgárjogot. Ugyancsak ő fejezte be a Hartman által elkezdett szobrokat a sárosmegyei Hertnek részére az l 764-ik évben.

Hartman végrendelete szerint hagyatékában ingóságai között 20 frt értékű könyv, 18 szobor; «imago christi in rama albo»; «imagines papyraceae in ramis», egy 24 frt értékű oltár is voit ; továbbá a Sátoraljaújhely számára elkészített nepomuki szent János szobra, melynek értéke 24 frt, a szobrot Svajtzer Henrik képíró festette be és szállította el egy más szoborral együtt Újhelyre, melyért Hartman hagyatékából 9 forintot kapott, míg Feeg Ferenc a hertneki szobrok befejezéséért 16 frt és 30 krajcárt.

Ugyanitt a nádasdi szobrokról ezt olvassuk: «apud admodum reverendum dominum Joannem Mraz, parochum Nadasdiensem rhenenses florenos 20 pro 8 statuis ; quia vero eaedem statuae adhne essent imperfectae, ideo ad hoc, ut ad perfectum statum elaborentur, pro quibus easdem finaliter perficiet ; necesse itaque erit, ut per aliquem incassentur et sculptori admanu-entur». A szobrok sorsáról fentebb emlékeztünk. Az elhunyt hitelezői közt volt Schweitzer Henrik képíró, akinek 116 frt készpénzzel tartozott, míg Kaiser korcsmárosnak borért 33 frttal, sörért 4 frttal maradt adósa. Az erről szóló iratokat Kassa városa levéltára őrzi.

KEMÉNY LAJOS.

 

ALAPI SALAMON GÉZA. Született a tolnamegyei Bölcskén 1842 április 9-én, meghalt 1870 június 2-án. Középiskolai tanulmányait a piaristák budapesti főgimnáziumában végezte. A rajzolás és festés elemeit ugyancsak Pesten Marastonitól és Rostagnitól sajátította el. Művészeti tanulmányai folytatása végett később Münchenbe ment, hol két évig Pállik Bélával együtt lakott. Németországból visszatérve a Bölcske mellett lévő pusztaszentandrási birtokán letelepedett. Itt szorgalmasan folytatta művészi tevékenységét, amíg önkezével életének véget nem vetett. Alkotásai közül láthatók a bölcskei kápolnában Szűz Mária a kereszt alatt, az alapi (Tolnavármegye) templomban Szent Imre herceg. A pusztaszentandrási családi kastélyban látható mintegy 60—70 festménye és rajza. Ugyancsak itt van a Benczúr Gyulától és Valentinytől származó arcképe is. Művészeti felfogása, technikai eljárása a múlt század 60-as éveinek közismert müncheni jellegét mutatja, Különös érdeméül még föl kell jegyeznünk. hogy az ugyancsak bölcskei származású Kegyes József parasztfestőnk képességeit nagy szeretettel fejlesztte tovább.

Á. L.

 

MŰVÉSZETI IRODALOM

SOPRON RENAISSANCE ÉS BAROKK STÍLUSBAN ÉPÜLT HÁZAI. Irta Mihályi Ernő. A szerző kiadása. Sopron. Nyomatott Röttig Gusztáv és fia könyvnyomdájában. 1915. Mihályi Ernő bencés tanár a kalauz szerepére vállalkozott Sopron régi házaival szemben. E kulturált, szép és intelligens nyugatmagyarországi város ódon falait lelkesen propagálja s a százados falak meg is érdemlik az ily szeretettől tüzelt beszédet, mert nem egy van köztük, amely határozottan műemlék értékű, jellemzően őrzi a renaissance, a barokk, a rokokó természetét. Sopronnak a XVI.—XVIII. századbeli ízléssel való kapcsolatát, s amely ha eltűnne, nemcsak Sopron lenne szegényebb, hanem ily irányban a magyar kultúra is. Mihályi Ernő sorra veszi az utcákat, nem kerüli el figyelmét semmi, s a Sopront nem ismerő számára valóságos felfedezés, amikor végigtekint az anyagon, amelyet negyven kép illusztrál. Persze csak külső formai szempontból tárgyalja a házakat, azoknak egy-egy bájos részletét. ablakfaképzést, portálét, loggiát. Több azonban a szerzőtől nem is kívánható, aki csak a cicerone feladatát tölti be, elsősorban tanítványai, s aztán a soproni közönség számára.

Szóval nem ad, mint említi, szakmunkát, de véleményünk szerint, éppen a laikus nagyközönség megnyerése kedveért, egyelőre ott éppen az ilyen leíró füzetre van szükség, amely kellő tanultsággai és kellemes hangon mondja el a soproniaknak, hogy mit is bírnak tulajdonképen. Ha hozzájárul ahhoz, hogy a legjobb értelemben vett lokálpatriotizmust éleszti s meggátolja, hogy valaki könnyelműen nyúljon az ily falakhoz egy új építészeti giccs kedveért: úgy Mihályi Ernő kis könyve hasznos, termékenyítő munkát végzett. Részünkről azt tartjuk kívánatosnak, hogy hasonló természetű, kimondottan a laikus közönségnek szánt munkák minél -teljesebb követésre találjanak más dunántúli, felvidéki, erdélyi magyar városokban, amelyeknek — mint Sopronnak — van mivel dicsekedniök s van mit veszteniök.

 

LEJÁRÓ PÁLYÁZATOK

AZ ORSZ. MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZETI TÁRSULAT 1915/16. évi téli tárlatán esedékes két. egyenkint 500 kor. belértékű aranyérem, illetve az egyik nagy aranyérem ki nem adása esetén két, egyenkint 200 kor. belértékű kis aranyérem. Odaitéltetnek továbbá a következő pályadíjak: a 6951 kor. 60 fillért kitevő Rudics-díj, a 2000 koronás Ipolyi-díj, az 1200 koronás Ráth-díj. a Lipótvárosi Kaszinó 1000 koronás díja. a 600 koronás Eszterházy-díj, az Erzsébetvárosi Kaszinó 500 koronás díja, a Halmos Izor féle 500 koronás díj. E pályázatok ismertetését, részletes feltételeit múlt számunk közli.

1915 december hó 9-én jár le az Iparművészeti Társulatnak hadi emléklapokra és a háborúra vonatkozó művészi emléktárgyakra hirdetett pályázata. A hadi emléklapra kiírt pályázat első díja 600 kor., második díja 400 kor., a művészi emléktárgyakra pedig három 200 koronás első és három 100 koronás második díjat tűztek ki.

1916 május 1-én lejár az Erzsébet-emlékpályázat. Pályadijak 6000—3000 K. 60.000 K értékben.

M. NAGY ENDRE HARCTÉRI RAJZA
M. NAGY ENDRE HARCTÉRI RAJZA

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003