Hetedik évfolyam, 1908    |   Első szám    |    p. 044-50.
 

 

KIÁLLÍTÁSI BAJOK

Miről hajdan nagy búsan szólt a kritika, hogy tudniillik felette csekély adagban méretik a művészet a publikumnak, ma már visszájára fordult. Valljuk be, az esőért imádkozok árvizet kaptak. Fáradtan ballag a művészeti irodalom egy műtárlatból a másikba, s bágyadtan keres akár csak egy csipetnyi szenzációt is a műbarát azokban az egymást nyomon követő kiállításokban, amelyek a Duna és a Rákos közt egymás letromfolásán mesterkednek. Mégis, ha csak ennyiből állana a dolog, ki bánná? Az irodalom, ha fáradt, pihentesse a tollat: nem kell minden kiállításról írnia. Mert a festők tulajdonképpen nem azért festik képeiket, hogy azoknak kalkulusokat osszon a toll. A műbarát pedig, ha nem talmi, nagyon szívós szervezetű, kibír az többet is. Nincs tehát ok az aggodalomra. Folytassuk.

Mégis, mintha művészetünk élő gépezetében egyre több holt pont akadályozná a lendülést. Legyen szabad néhányra rámutatnunk. Kikerülhetetlen folyománya a mai társadalmi állapotoknak - - s nemcsak nálunk, de egész Európában - - hogy a művészet piaci árúvá lett. Akik rendszeresen foglalkoznak szociológiával, könnyen támogathatják teoretice is azt a megfigyelést, hogy amióta a polgári osztályé lett a hatalom, vagyon és műveltség: e sok millió főből álló mecénás a vásár- és versenykínálat egy új faját teremtette meg: a kiállítást. Amióta milliók vesznek képet (a szobrászatban kissé másként állunk), azóta hatalmasan megsokasodtak a termelők: van művészeti központ, - amelyben 10,000-ig megy alkalmilag a képzőművészettel foglalkozók száma. A milliónyi mecénás nem találkozhatik a százezrekre menő festővel, szob-rászszal a régi módon, a műhelyben. Termelő és fogyasztó azonban tudott magának kapcsolatot teremteni. Lehet, hogy az első igazi műtárlat nem kereste tudatosan ezt a célt, de hogy a kiállítások legalább idővel bevallottan is e törekvést szolgálják, azt tagadni többé nem lehet.

Meglett tehát a nagy piac, képek, apró szobrok, grafikai művek, dekorativ munkák kirakóvására. Szakszerű díszszel rendezték azt a művészek, a sokfejű modern mecénás pedig végigsétál a sokadalmon s kiki megszerezheti magának a dús választékban azt, ami ízlésének megfelel, vagy amire társadalmi ambíciói kötelezik.

Nemcsak számban, hanem terjedelemben is ijesztő arányokat kezdtek ölteni ezek a műtárlatok. Van már olyan is, amely hetvennyolcvan teremben kínál több ezerre menő képet. A kiállítások kezdtek szörnyen fárasztókká lenni, a publikum lankadtan rótta végig a teremsort, egy kicsit szokásból, egy kicsit, mert hátha akad valami szenzáció is.

A kiállítások rendezői, akiknek finom szimatja mindig számot ad az ezerfejű mecénásnak, a közönségnek hangulatáról, most már azon voltak, hogy gondoskodjanak szenzációról, így született meg a "clou" gondolata. A fáradt idegeket fel kellett valamivel villanyozni, gondoskodni kellett arról, hogy a végtelen menüt fűszeres fogás, pár kanál pár-fait, egy korty liqueur izgassa kitartásra. Ügyelni kellett arra, hogy a tárlatról beszéljenek az emberek. Valami csattanó, valami tüzelő, rikító, mindent lefőző hatás kellett, vagy valami, aminek vadszaga, különlegessége ínycsiklandón hasson. Számos fogás kínálkozott erre a rendezőknek, mi ezeket jól ösmerjük a praxisból. De a képzőművészetek munkásai, az ügyes hasznosítók sem maradtak tétlen. Az ő szimatjuk is elsőrangú. Céljuk egyezett a tárlatok rendezőinek céljával, de ők voltak olyan ügyesek, hogy a közös cél tejfelét a maguk konyhája számára fölözzék le. Ha szenzáció kellett, ám tudtak ők szenzációt is terme.Ini. Mindenféle módon. Az egyik akkora vásznat állított a kiállításba, hogy a keretét külön fuvar cipelte. A másik tébolyodott szín- és vonalficamodásokkal állított be, adva a kultúra-fáradt, dekadált európait. Egy harmadik az erotika világából kért kölcsön valamit. És így tovább. A kiállítások gépezete remekül funkcionált, a szezon megkapta a magáét.

Szinte természetes, hogy a festők egy része irigykedve nézte ezeket a matadorokat. S akadt sorukban nagyon sok, aki felvette velük a harcot. Maga a festési teknika is ürügyet s ötletet szolgáltatott nekik: képüknek fel kell tűnnie, feltűnővé festették tehát. Valóságos kiállítási festészet keletkezett ily formán, amelynek alig volt egyéb célja és rugója a feltűnésnél.

Az a kép, amely az elmélyedés és koncentrálódás terméke s szűzen és magában, minden versenytől mentesen születik meg a műhelyben, nem mutatkozott alkalmasnak a harc felvételére. Mert a jó szolid képet — mindnyájan tudjuk - - tönkreteszi a melléje függesztett rikító szomszéd. Vagy legalább elhallgattatja. S ha a kép hallgatag a kiállításon, biztosra vehető, hogy észre sem veszi a nagy vásár közönsége. Úgy kellett tehát megfesteni, hogy semmi szomszédság le ne főzhesse, el ne némíthassa. S támadt oly festészet, amely a harsona fortissimóival dolgozott.

Érdekes, mint fejlődött a kiállítási festés tovább ezen a csapáson. A művészet jó szimatú ügyeskedői hamar észrevették, hogy ahol minden cifra, ott az egyedül feltűnő ruha az egyszerűség ruhája. Volt szerencsénk tehát nemsokára oly mestereket üdvözölni, akik az anakhoréták köntösében s hamuval teleszórt fürtjeivel álltak ki a piacra. A cél itt is szentesítette az eszközt: százával bukkantak fel a nobilis egyszerűség, az arisztokrata szűkszavúság prófétái és vértanúi. Az inkasszó most is fényes volt.

Lapokat írhatnánk tele hasonló fogásokkal. De nem ez a célunk. Elég volt rámutatni arra, hogy a festésnek egy oly fajtája született meg, amelyet némi eufemizmussal kiállítási művészetnek nevezhetünk s hogy ez a fajta festés ugyancsak serényen lepi el a kiállításokat.

Mi ezt inkább iparnak tekintjük, mint művészetnek. És sietünk rámutatni arra, hogy az effajta festés szülőokát a milliónyi főből álló új mecénásban, a polgári osztályban látjuk. Tanulságos fejezete ez a mecénás-hatások még mindig meg nem írt történetének.

Talán mondanunk sem kell, hogy ami ily módon alakult Parisban, Münchenben, Berlinben, Bécsben, az nem állott meg a mi országunk határainál. Nekünk is volt szerencsénk ehhez a kiállítási művészethez. Számolnunk kell vele, mint adott ténnyel, anélkül, hogy hazugságait elfogadnók.

Többféle okból úgy alakultak a dolgok, hogy e kiállítások, e kirakóvásárok lassankint hitelüket vesztették a közönség körében. Az igazi műértő szemében nem képviseltek értéket. A nagyközönség pedig, amely csak a külsőségekig ér fel, részben nem talált már elég új szenzációt bennök, részben a jó szimatú ügyeskedőktől oly újdonságot kapott, ami tompa, vagy elfásult idegeit kellemesen csiklandozta. Az újdonság a külön-kiállítás volt.

Bizonyos, hogy ez a génre is helyes gondolatból született meg. Okos volt egy-egy kiállításban bemutatni egy-egy művész élete művét, legjellemzőbb korszakaiban, legjellemzőbb chef-d'oeuvre-jeiben. Semmi életrajz, semmi monografia sem ér fel az ily szemléltető bemutatóval. Akik a jeles vagy érdekes mesterek munkáit ily célzattal formálták különkiállítássá, derék és hasznos munkát végeztek. A közönség örömmel honorálta fáradozásukat: az amatőrök azért, mert közvetlenül megösmerkedhettek a festészet jeleseivel, a nagy tömeg pedig azért, mert új szenzációt kapott, olyasmit, ami még nincs elkoptatva.

Több sem kellett azonban a festészet ügyeskedőinek. Felbuzdulva e sikeren, rögtön a maguk hasznára fordították a bevált eszmét. Ha külön-kiállítás kell a népnek, ám kapja meg. Ötöd-tizedrangú festők mutogatták aztán munkásságuk gyümölcseit ily keretben, arra számítva, hogy ezzel most már elsőrangú művészek benyomását keltik. Egészen fiatal kezdők tartozni véltek egyéniségüknek azzal, hogy a publikum elé vigyék "összegyűjtött műveiket". A visszaélés az új kiállítási formával azonban nem akadt el itt sem. Bekövetkezett az a fázis, hogy egyes festők most már egyenest egy előre megállapított külön-kiállítás számára festettek egy sor munkát. Iparszerűvé kellett válnia az effajta termelésnek is. A legraffináltabbak még arról is gondoskodtak, hogy a sokféle ízlésű néző és vásárló ne egyhangú, hanem sokféle portékát találjon a külön-kiállításon is. Készítettek tehát jól meglatolt arányban sokféle képet. Nemcsak a legkülönfélébb témákat gyűjtötték össze s festették a legkülönfélébb formátumban, hanem készítettek színes s készítettek temperált képeket, erős hangúakat s halk pianisszimókat, naturalista és stilizált munkákat. Mi több, adtak vázlatokat és tanulmányokat, amelyek sohasem készültek a vázlat vagy tanulmány természetes céljaira, hanem egyenest a kiállítás tarkítására. Sőt számító gondossággal készítettek pár vonalból "rögtönzött" pillanatnyi vázlatokat, amelyek "a hirtelen ihlet"-et voltak hivatva tolmácsolni.

A kiállítási művészet mellett támadt tehát egv speciális külön-kiállítási művészet is. És nem tudjuk egyelőre, hogy még mi minden fog ebből kibonyolodni.

Amit így jellemeztünk, bizonyára nem fogja a művészettörténetet foglalkoztatni. A jó törekvésből származott helyes gondolattal azonban oly tömeges visszaélés történt, hogy káros hatása nem kerülhette el kivált az jfjúságot. Sokan már egyenest e kiállítási tendenciák jegyében indulnak pályájuknak. Akiben van stílus-érzék, annak nem kell külön elmagyaráznunk e hatás veszedelmét.

Nálunk e legújabb baj még nem jelentkezett ijesztő formában. De már útban van, hogy veszedelmessé váljék. Szükségesnek tartottuk legalább rámutatni azzal a megszorítással, hogy csupán Budapestről szóltunk.

Igaz, hogy a vidék is kap tárlatokat. De, valljuk be, túlnyomón silány tárlatokat. Szomorú és sötét fejezete művészeti politikánknak, hogy ez így vagyon. Igazán elsőrangú művészek igazán jó művei csak elvétve jutnak ki Budapest falai közül. Mi értelme van most már annak, ha tárlatot rendeznek itt is, ott is a vidéken, de e tárlatok gyenge vagy közepes festők holmiját viszik sub titillo művészet a közönség elé. Akkor talán még mindig jobb, ha semmit sem mutatunk be, mert a rossz vagy közömbös kép csak ronthatja az ízlést. Nem hallgathatjuk el azt a megjegyzésünket sem, hogy hibásnak s pedig felette hibásnak tartjuk azt az eljárást is, hogy a Szépművészeti Múzeumból kimustrált képek vidéki múzeumokba kerülnek. Mily félreértése ez a múzeumok missziójának, mily nyárspolgári fogás és mily hipokrizis! Valóban, ha ezt is a művészet terjesztése egyik módjának vallja valaki, akkor legokosabb, ha egyáltalán nem terjeszt művészetet. Képzeljük csak el: a kimustrált portékán nevelt emberek mily szemmel nézhetik azután a véletlenül eléjük vetődő jó képet? Mily fogalmat alkotnak maguknak a művészetről egyáltalán?

Megannyi fonák helyzet. S valamennyinek az a közös eredete, hogy a mecénás és a művész, a kép és a néző egymáshoz való viszonya még kialakulatlan s szédelgéssel vagy hibával vagy félreértéssel teljes. Természetes, hogy ennek árát az igazi művésztehetség és a művészet iránt komolyan érdeklődő, hívő s bízó laikus fizeti meg. De nem okvetlenül szükséges, hogy ez az állapot változatlanul ilyen maradjon. Művészeti politikánknak egyik szép feladata, hogy ezen az új bajon segítsen.

Túllépnők hatáskörünket, ha e sok fonák viszony és helyzet javítására prepozíciókkal lépnénk olvasóközönségünk elé. Nem a mi feladatunk s nem is közönségünké az orvoslás. De arra legalább is jogunk van, hogy rámutassunk, mily kezdeményezések történtek nálunk máris e téren. Azokra a vándorkiállításokra gondolunk, amelyeket a Képzőművészeti Társulat rendezett Magyarország néhány nagyobb városában s amelyek megfeleltek a célnak, tehát more patrio abbamaradtak. Nem a Társulaton, nem is a közönségen múlt, hogy folytatásuk nem következett. De nem lehetett számukra "intézményes biztosítást" találni, tehát minden derekassaguk mellett lassú halálra ítélték azokat. Viszont nem lobbanthatjuk szemére az államnak azt sem, hogy in puncto kiállítás, fukarkodik a pénzzel. A közönség talán el sem hiszi, de nyomtatásban elolvashatja az 1908-ik állami költségvetésben, a VI. füzetben, hogy ez a mi szegény országunk nem kevesebb mint 157,500 koronát fog költeni ebben az esztendőben kizárólag hazai művészeti kiállítások céljaira. Ebbe nem számítottuk bele azt a 140,000 koronát, amelyet ugyanebben az évben adunk ki a magyar művészetnek külföldi kiállításokon való szereplésére. Azt a nagy összeget sem, amelyet ugyancsak ebbe a költségvetésbe állítottak be vidéki kultúrházak létesítésére, holott ebből az összegből valami talán jut a művészetnek a vidéken való szerepeltetésére is. Országunknak tehát 1908-ban 157,500 koronájába kerül az, hogy a közönség képeket, szobrokat láthasson. Ennek a sok pénznek legnagyobb része budapesti helyi jelentőségű célokra adódik ki. Ami belőle az ország többi városainak jut, elenyésző csekélység. Eszünkbe se jutna szóvá tenni ezeket a számadatokat, ha nyugodt lélekkel megállapíthatnók, hogy ez a nagy összeg meghozza a maga művészeti kamatait s hogy az ország kulturális ellenértéket jegyezhet melléje. Sajnos, azt kell megállapítanunk, hogy az ellenérték nincs arányban e súlyos összeggel. Kiállítási állapotaink alapos javulását tehát nincs módunkban remélnünk.

Még ez a reménytelenség sem bántana minket. Elvégre kiállítás és művészeti fejlődés nem kell, hogy szerves összefüggésben legyenek. Teoretice szépen meglehetnek egymás nélkül, egymás ignorálásával is. De a mi gyakorlati életünk arra tanít minket, hogy kiállítási politikánk félreismerhetetlenül hatni kezd művészetünkre, sőt talán maholnap elevenébe vág. Ha így fordul a dolog, kötelességünk ügyet vetni erre az új viszonylatra is. Fel kell hívnunk rá a művészet barátainak figyelmét, mielőtt a baj keservessé dagadna.

LYKA KÁROLY

MAMA MEG A FIA SIMAY IMRE BRONZMŰVE A MŰCSARNOK TÉLI TÁRLATÁN A KIS ÁLLAMI ARANYEREM NYERTESE
MAMA MEG A FIA
SIMAY IMRE BRONZMŰVE
A MŰCSARNOK TÉLI TÁRLATÁN
A KIS ÁLLAMI ARANYEREM NYERTESE

A TUDÁS ÉS DICSŐSÉG ZALA GYÖRGY MŰVE A KÉPZŐMŰVÉSZETI TÁRSULAT RÁTH-DÍJÁNAK NYERTESE
A TUDÁS ÉS DICSŐSÉG
ZALA GYÖRGY MŰVE A
KÉPZŐMŰVÉSZETI TÁRSULAT RÁTH-DÍJÁNAK NYERTESE

A MUNKA ÉS JÓLÉT ZALA GYÖRGY MŰVE A KÉPZŐMŰVÉSZETI TÁRSULAT RÁTH-DÍJÁNAK NYERTESE
A MUNKA ÉS JÓLÉT
ZALA GYÖRGY MŰVE A
KÉPZŐMŰVÉSZETI TÁRSULAT RÁTH-DÍJÁNAK NYERTESE

LÖSCHINGER HUGÓ VÁZLATKÖNYVÉBŐL
LÖSCHINGER HUGÓ VÁZLATKÖNYVÉBŐL

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003