Művészi látásunk a kulturális finomodás folyamán egyre több és meglepőbb örömökben részesült és aligha késik az idő, melyben a kifejezés gazdagsága révén a legfinomabb és leghalkabb lelki vibrációk is színben és vonalban fejeződnek ki. Valami megdöbbentően találó idegesség neveli az értelmünket és a művészi gyönyörűségek körében vágyainkat a látományok közelébe emeli. Keressük a bizonytalant, a sejtelmest, azt a kimondhatatlan megkapót, mely élménnyé forrad, mialatt látszólagos ellentétek egyenlítődnek ki.

Car nous voulons la Nuance encore, Pas la Couleur, rien que la nuance... Keressük annak nyitját, ami e verssorok megtalálóját, Verlainet, a vallási rajongás és az érzéki önkívület azonosságára intette. És keressük más téren - - a festészet terén — a színek tüzéből, a vonalak iramodásából elé-villanó lelki vonatkozást, a nyomot, amely a nem látható, de létező dolgok birodalmába kalauzol. Ez a nyugtalanság a maga határozott nyilvánulásával nem éppen régi, bár csírája megvan a kezdetleges művészetben is. Sem a quattrocento, sem a cinquecento nagy festői nem álmodtak arról a benső intimitásról, mely két vagy több szín egymásrahatásából ered és mitsem éreztek abból a gyönyörből, amit a kép témáján túl különvált létet élő tónusgazdagság ad. Kolorisztikus merészségük kimerült a pazar formavilág szemléltetése közben. Annyi pozitívumot kellett nyujtaniok a festői tárgyalás óráiban, hogy gondja megtelítette a hozzákészülődés idejét is. Még a kor legnagyobbja is, Lionardo da Vinci, a beállítás, a térbeli egymásravonatkoztatás, a színfokozatok és különbözetek problémáin tépelődött és festői érdeklődését másegyébre nem terjesztette ki. Jött a barokk-művészet korszaka. Csakoly nyugtalanul, mint napjainkban, iparkodott a teremtő vágy új csapásra térni, olyanra, melyen a lelki mozgalmaknak szabad kipatak-zását biztosíthatta. A térjelenségeket a szó legközvetlenebb értelmében új világításba helyezte. Megtalálta a fényt. Persze nem azt a fátyolos, szitáló, sugárzó napözönt, amely gyengéd szeretettel folyik a tárgyakra, nyomul pórusaikba és éltetőn puhítja felületüket, nem azt a csodálatos világosságot, melyet luministáink rögzítenek vásznaikon. A barokk-festészet csak a mesterséges, canalizált fényt ösmerte. Vala-honnét kemény, száraz fény zuhan a tárgyakra és harsány különbséget teremt. A sötétségből formák szökkennek ki, élesen, kirívóan, mintha kimetszették volna. Ez a festői hangsúly szokatlanul felindult egyéniségekből való. A Caravaggio-k és Honthorst-ok első és döntő fogása. A barokk-művészek a világosság és árnyék drámai összetűzését szerették és erőltették, amint egyebekben is a szertelen indulatosság pathetikusai ők.

Van-e a keresettségnek és halmozottságnak, mely színeikből és formáikból árad, lélektani jogosultsága?

Mint minden stílusnak, a barokknak is a kor szelleme sugalmazta az ötletét. A renaissance dicsőségében felszabadult emberi önérzet érthető módon túlburjánzott abban a szűzi, dús talajban, melyet évszázadok vallásos óvatossága az indulatoktól keresztülszántani nem engedett és Tiziano meg Rafael férfias mérsékeltsége az elragadtatás fokára szárnyalt. A művészi higgadtság korát követte az extázis kora. Nemcsak az építészet örült az új szenvedélyes hangulatnak, hanem a költészet és piktura is. Valamennyinek terméke egy nagy vágy nyomán sarjadt, mely, bár félszeg megnyilatkozással, a zaklatott bensőt, a lelket a felszínre tolta. A festészet terén beállott fordulat meghozta a benső folyamatoknak a jogot, hogy a térbeli adatok felsorolásával egyidejűleg szerepeljenek a képen. Ily módon nemcsak a festőileg felfogott realitás, de valami pszichikai folyamat is idomult a színek és vonalak tömegébe. A hirtelen szabadjára engedett természet persze túlzásokba csapott, ámde mégis sikerült neki a páthosz cikornyái közé az érzelmesség valódi vonásait rejteni. Közvetlen emberi vonatkozások, miktől a jelen művészete hemzseg, legelőször a barokk-munkákon ütköztek ki.

Szokatlannak látszó dolog ez. Mindamellett tény és a műtörténet az, mely a barokk és modern művészet rokonságához a legjobb érvet szolgáltatja. Rembrandtnak századokat áthidaló lángesze teremti meg a szerves kapcsot. A barokk-kor hangos szava, őszintesége szól első munkáiból. A tükör elé ül, arcát fintorítja, haragot, dühöt szinlel, a fájdalom torzulásait keresi és mohón rajzba-képbe erőszakolja meglepő észrevételeit. Nyilván azt célozza, hogy az elemi indulatokat másolatban kapja. Megházasodik. Szubjektív tapasztalatai újakká válnak. Az asszonyt cicomázza, kösöntyüt és násfát aggat raja, drága kelmékbe burkolja, maga is keleti ruhába öltözködik, azután naiv, szinte primitiv örömét a vászonra viszi. Tele van sugárzó örömmel, képei is telvék a barokkstíl hangos fényzuhatagával. Majd meghal az asszony. Fájdalmas tompaság követi a Saskta-képeket és Rembrandt a tájkép felé fordul. Lélektanilag magasztos az első nagy, szubjek-tiv művész eme átcsapása. Egy pillanatra sem nyugszik az ecsetje és a szilajság a meghatottság fokára hangtalanodik. Rembrandt a fénykezelés új módjára bukkan. Tárgyak, alakok tűnnek fel képein, mik forrásai egy csudálatosán szelíd benső fénynek. Valami meleg, organikus világosság szivárog a formákból itt is, ott is és egyes testeknek a sejtelmes homályból való döntő kibukkanását sürgeti. Csupán szeszélye ez egy luministának, aki a lehetőségek és beállítások korlátjait áthágja és újszerű stilisztikájával a lelki tények kifejezhetőségét célozza. A gyengédséggel űzött fényplastika merőben új és sokatmondó fordulatokra vezetett. Rembrandt képein a formák nem váratlanul, hirtelenül kerekednek ki a térből, nem a levegő és anyag erőszakos ellentéte folytán jelennek meg, mint a barokk-kor minden egyéb festményén, hanem lassú, fokrólfokra követhető anyagiasodással tömörülnek, amíg csak a teljes fény mintázó melegségében szembeszökővé válnak. A világosság és sötétség mesterkélt ellentéte nélkül kerülnek a testek a kép által hangsúlyozott térbe és e gyérülő, illetve tüzesedő fény által - - mely voltaképen immanens - - szorosan és szervileg illeszkednek belé. Sejtjük immár, hogy Rembrandt művészetében legelőször erősödött meg a vágy a térnek organikus betöltésére és érezzük, hogy az élet lehellete minden részletben jelen való.

A tér poézisét találta meg. A Louvreban őrzött önarcképe, ama vászonkendővel körülóvott fájós feje és a szesz élvezetétől fájdalmasan töredezett arca, annyi nyomaték nélküli közvetlenséggel megcsinált műremek, hogy a barokk idea értékes magvát végleg kihámozta olcsó burkából és a festői megjelenítés páthoszát felcserélte a térbeli okadatolás lelkes költészetével. Harmadfél századnak kellett múlnia, amíg egy új, erős művésznemzedék az amsterdami Rosengracht remetéjét megértette és szellemének meghódolt. Megtanulta tőle azt, ami a modern művészet lényege; a tér ritmikus kiépítését.

A fény és szín összhangjából támadt az újkori művészet ötlete. A sugaras világosság megmódosította a színek tüzet és kölcsönhatást szült. Nem maradt változatlan két szin intenzitása, mihelyt egymás mellé szorult és a tárgyakon végigtapogató fény révén oly egységre törekedett, melyet a szem jólesőnek és őszintének ítélt. Miután a látás szigorúbbá és nyomozóbbá vált, mindinkább finomabb különbözetek izgatták a szemlélő művész recehártyáját és ezek az izgalmak a teremtésre váró ötletek részére a színfokozatok nagy sorát készítették ki. A fény problémája természetszerűleg a tónusok gazdagságát növelte. Minden szín felaprózódott tónusos összetevőkre, mely utóbbiak futama a művészi alkotás pillanatában a régi mesterek színbeli egyhangúságát pótolni merte. A kísérlet, melyet lélektani momentumok sugalmaztak, gyönyörűen sikerült és manapság annyira átszármazott már a köztudatba, hogy terjedelmes méltatása fölösleges. A továbbiak érdekében a modern festészeti törekvésnek csupán elemi indítéka fontos. A tónusok kezelésével és alkalmazásával kimerült minden piktor titka. Ha adott fénynél el bírta találni a szereplő színek egyedüli helyes tónusát, ha látásának élessége a döntő színhangot kiérezte, akkor ecsetje nyomán megelevenedett a festék. Az elméletmagyarázat ez esetben valeur-biztosságát dicsérte. Biztosan megérzett valeur-ök határozták meg a formákat, juttatták érvényre a tér adatait és egyenlítették ki a levegőben éledő testek kölcsönös viszonyát. A tónusok, illetve valeur-ök segélyével kiegészítődön: a lineáris távlat, mert a színek hangtalanodása a fénnyel betöltött térben követhető volt a mélység felé nyomról-nyomra. Hogy a rajz is mennyire másult a valeur-kezelő művész alkotásán, arra rátérünk csakhamar.

A színértékek alkalmazása - - Rembrandt művészetében merőben intuíció - - az önálló látás a fegyelmezett moderneknél a céltudatosság súlyával haladt a diadal felé. Voltak, akik óvatosan készülődtek hozzá, mások, akik megrészegedtek az új festői lehetőségek elgondolásán és olyanok, akik fölényes higgadtsággal tisztázták a valeurben való festés problémáját. Manet temperamentuma nyitotta meg a versenyt. Azután jött a telivér művészek hada, mely a nap minden sugarát beleszőtte alkotásaiba. Tobzódtak a fényben, de a homály vaskosságát is felpuhították a világosság szállingózó parányaival. Manet még meglehetősen "laposan" festett (Courbet gúnyolta így), hanem akik utána jöttek, páratlan színtudásuk révén mélyítették a teret, sok levegőt vittek a képbe és azáltal, hogy minden szereplő színt izzásában a mélység szerint módosítani tudtak, kiegészítették, sőt gazdagabbá tették a vonalas perspektívát. A színek élénksége ritmikusan apadt a tárgyak távolodásával, amit az előtér mozgalmassága harsánynyá nevelt, azt a háttér szinte fátyolosán visszhangozta és ez a játék, néhány színnel ismétlődvén, egy kiszámíthatatlan értékű változatosságot fejlesztett. Persze, a valeur jegyében dolgozó művésznemzedék annyira eltelt a szokatlan kifejezésmód újszerűségétől, hogy hirtelen ki sem számította a határértéket, ameddig felfedező merészségével mennie joga volt. Voltakép pedig úgy volt, hogy az új festői nyelvezettel a legfinomabb bensőségek is a kép felszínére juthattak.

Manet és kortársai csupán a realitás meglepetéseit szólították művészi életre munkáikban. A módszerük új volt és ezért újjá lett nekik az is, amit a mindennapiság a szemnek nyújtott. A trivialitáshoz közel, de a finom-lelkűség révén mégis illően távol tőle, a modern irány egyre közelebb került ahhoz, hogy lélektanilag egyensúlyozott pillanatokat keverjen a festői jelenségek közé. Érdemes volna ezt a fonalat követni, ezúttal azonban csak a betetőzés fontos. A valeurös festészet teknikai és lelki netovábbja Eugene Carriere művészetében van. Alig előtte már Whistler is az öntudatosság vállalkozó élességével hatolt be a színértékek rejtelmeibe, oda, hol a szeretettel hangsúlyozott fényből a benső mozgalmak heve is tüzelt. Csodálatosan finom érzékenységével valami titkos vonatkozást közvetített a tárgyak és a tér között. A mindent körülölelő levegő jó szellemei egyensúlyba szólították nála a lelki- és térbeli hangulatot. Az édes anyjáról, vagy Carlyle-ról készült arckép fátyolos világossága vezetőjévé lett egy igazi és az ősi lelki mozgalomnak tövéből kisarjadt megilletődésnek. Gyöngéd pillanatok, mik az örökkévalóság felé derengenek, vannak Carriere képein is. Maeterlinck hallgatag hőseire kell gondolnunk, kiknek köznapi bágyadtsága mögül a lét minden kérdéses izgalma kémlel, akik a némaságot lelkiháborúságuk szószólójává tették. Imbolygó árnyékok, hazajáró szellemek, a mese homályába foszló és enyhülő látományok keringenek e drámákban, amelyekben az igazi emberi vonás, mint finomul kiszámított fényfolt jelenik meg. Nos, Carriere látása rokon a belga poéta látásával. Íme, az arcképe! Csak éppen pislogásra nyílt szeméből éles sugár szökken ki, míg köröskörül munkába feszülő mimikai izmok dagadnak és a figyelés fáradságától lekonyul a jobb szájzug. Ez a mohó nézés a homályból kicsalja, kihámozza és kimintázza az alakot, de ez a nézés befelé is irányul és úgy tetszik, hogy amit Carriere valóság gyanánt állít oda, inkább víziója egy álmodónak, aki a teret csudálatos szeretetével benépesíteni bírja. Az ő képzelete egyedül csak téralkotó, fejleményeket és lepergő jeleneteket, mik az idő fogalmához kötöttek, nem rögzít. Tisztára csak festői látomások ihlették: az élet homályából kilángoló arcok, szerettjei, felesége és gyermekei nyilatkoztak meg neki és barátjai, dimidia animi sui...

Színekben sohasem dúslakodtak a valeur-festés mesterei. Ötleteiket, mik bár a tér fogalmával összeforrtak, lélektani vonatkozások kísérték és ezeket kolorisztikusan nem oldhatták meg. A festészet eme ága természetszerűleg dekoratív felfedezésekre vezet és merészsége merőben különfajú problémákat, az ornamentális hatás gyönyörét nyitja meg. Kevés színnel, de azok intenzív kiaknázásával kerekíti a témáját az, ki a valeur kezelését ösztönszerűleg ismeri. Ellenkezőleg, mint a kolorisztikusan kezelő, nem ismeri a formákat jelző vonalakat, mert képein a fény szinte feloldja és egységbe sorozza a különféle kontúrokat. És mégis biztos a formaérzéke. Hiszen a vonal csak konvenció, mondhatni stilisztikai fogás bizonyos érzéki észrevételek feltüntetésére és a valeurtan kifejlődése csak enyhített annak mesterkélt természetén. A modern látás festői produktumaiban szintén van rajz, mely a tér ritmikus átsugárzásától függ, csakhogy ez a hullámzás finomabb, halkabb, mint aminőt a régi stílus adni bírt. Bár utolsó nagyjának, Ingresnek, pozitív rajzvonalai előtt kalapot emelünk, mégis úgy érezzük, hogy a modernek döntő színei közt felcsillanó vonal, mely ezer fényfolt mögül szakadatlan lendületét szuggerálni tudja, e látszólagos hiányával őszintébben hat meg. Szeretjük ritkaságát, gyér voltát. Amit Whistler egyik kritikusa rézkarcairól mondott, hogy vonalbeli szűkszavúságuk hatványozza a néző formamegsejtését, az tulajdonkép minden modern rajzra szól. Úgy lett, hogy ama nagyok, akik öntudatosan a valeurfestés problémáját feszegették és diadalra juttatták, a rajzolás új művészetét is fejlesztették. Fokozták a vonalak kifejező erejét, mert elvonták tőlük régi bőbeszé-dűségüket. Nyert az újdonsággal a grafika, bár lehet, hogy a maga körében még nem mondta az utolsó szót, mint mondta valeurbe hozott színeivel a festészet.