A TÁJKÉP VIRÁGZÁSA
A tájkép útja szinte állandóan emelkedőben van azóta, hogy a múlt század első tizedeiben a nagy angol mesterek virágzásba indították. Sőt azzal, hogy az újabb festészetnek Talán legtermékenyebb vívmányai a szabad természet tanulmányához, a napfény és a levegő hatásainak kutatásához fűződnek, a tájkép szinte döntő fontosságra tett szert a modern művészet életében. Ezért mindenki, aki az újabb képzőművészet fejlődéséről írt vagy gondolkodott, szembe került ezzel a kérdéssel: mi az oka a tájkép nagy fellendülésének? A válasz többnyire az, hogy az ok a természeti érzék nagy megerősödése. Ezt pedig főkép az ijesztően hatalmassá vált nagyvárosi élet fejlesztette. Az érzés, mely a tájképfestésben utat tör, valamiféle rokonságban van e szerint azzal a vágygyal, mely vasárnaponként a "természet ölébe" csalja a városi embert. Ilyen zöldbe való kirándulás a tájkép is, melyet a lélek tesz a játékra buzdult képzelet szárnyán. "Csak a nagyvárosi élet hozhatta létre ezt a szenvedélyig fokozott természetszeretetet" - írja Muther. (Geschichte der Malerei im XIX. Jahrhundert, li. köt. 280. 1.) "Csak a szobai levegő és a túlnépesedés, az idegesség és a szünidei telepek századában emelkedhetett a tájképfestés erre a teljességre, tisztaságra és ihletre. Csak a hajszoltság és a munka mai kora tehette lehetővé az emberi lélek olyan viszonyát a természethez, melyben valóban van valami abból, amit a föld szelleme Faustnak adott: "... in ihre Brust, wie in den Busen eines Freunds, zu schauen".
Ki tagadhatná, hogy ebben a magyarázatban jókora igazság van? Tagadnia kellene akkor, hogy az idő érzelmei és vágyai hatással vannak a művészet termékeire; hogy a művészetben is csak olyan tárgyak találhatnak derekasabb kifejezést, amelyek beléptek az emberek gondolat- és érzelemkörébe, s hogy például a középkorban, midőn a természet iránti érzék még szunnyadt, virágzó tájképfestés ép oly kevéssé képzelhető, mint ma — mondjuk — a vallási miszticizmus nagy óbb-szerű nyilvánulása. S mindezt még azok is bajosan tagadhatják, akik irtóznak a köz-helylyé vált igazságoktól. A tájkép nagy virágzásában tehát bizonyára van része annak, hogy a mai embernek kedve telik a természetben, sőt szinte utolsó menedéknek érzi azt, melybe zaklatott élete közben olykor elvonulhat.
Azonban magában véve ezen az alapon nem lehet megfejteni a tájkép nagy fellendülését és egyre erősbülő uralmát. A hely, melyet a tájkép a művészetben hódított, aránytalanul nagyobb, mint az, mely a természethez való vonzalomnak jut lelki életünkben. A mai embert nem egy vágy hevíti ehhez hasonló, sőt nagyobb erővel. Ujabb hatalmas érzelmek születtek időközben és emelkedtek uralkodó jelentőségre, anélkül, hogy a művészetben hasonló visszhangjuk támadt volna. Ebben a magyarázatban tehát meg nem nyugodhatunk, ha a kérdésre világot akarunk deríteni.
Alighanem közelebb jutunk egy lépéssel a jelenség megfejtéséhez, ha beillesztjük azt a képzőművészet egész irányának keretébe. Korunk képzőművészetének kiválóan festői az iránya. Nem arra gondolunk, hogy a festészet elterjedtebb és népszerűbb a szobrászatnál, hogy több és kapósabb a kép, mint a szobor. Ez a felsőbbsége a festészetnek a szobrászat felett állandó, mióta a művészetek egysége felbomlott, s természetes magyarázata van abban, hogy a festészet termékei mozgékonyabbak, a polgári életviszonyokkal jobban megférnek, technikai előállításuk egyszerűbb és olcsóbb. Amire gondolunk, az, hogy a XIX. században a kulturnépek művészi erőkészletének nemcsak legnagyobb, de legjava része is a festészetben csapódott le. A képzőművészetnek ez az ága szívta magához a tehetségek zömét; ezen a téren vágott a század új utakat és gyarapította új eredményekkel az elődök hagyatékát. A festészet volt a vezér abban a küzdelemben, melyet a művészet a hagyomány akadémikus kultusza ellen megküzdött; itt lobbant fel először az új szellem lángja és innen csapott át más területekre. A történet hihetőleg a festészet hódításait fogja feljegyezni a XIX. század művészeti törekvéseinek legfőbb eredményeként. Ma olyan hatások kifejezéseit látjuk a képeken, melyeket azelőtt észre sem vettek. A megfigyelő képesség erősbödése, a látás érzékenységének fokozottsága, a kifejezés eszközeinek gazdagodása: mind a festészet vívmányai. De legjobban mutatja a festői irány nagy felülkerekedését, hogy a festészet köréből a plasztikai felfogás úgyszólva teljesen kiszorult, míg a szobrászatban mindjobban hódít a festőiség. Olyan időkben, midőn a plasztikai felfogás vergődik felsőbbségre, a képekben is a szigorúbb formák határozottsága szokott jelentkezni, mint pl. a flórenci renaissance-ban; a mi korunkban a szobrok formái is olvadozni kezdenek a festészet elveinek hatása alatt. A francia szobrászat a festőiség jegyében áll, s nyoma van ennek az iránynak mindenütt, ahol a modern művészet valamennyire gyökeret vert. Rosso az impresszionizmust akarja a szobrászatba átültetni. Az, aki legjobban testesíti meg korunk szobrászati törekvéseit: Rodin —, egyszersmind a festői plasztika legfőbb képviselője. Nyomukban a kisebb művészeknek egész hada. S érdekes, hogy, mint megfigyelték, a szobrok száma felszökkent, mióta a szobrászat festői irányba csapott át. Több szobor készül azóta és több is kél el. A szobroknak színes anyagból való előállítása vagy színezése is foglalkoztatni kezdi a művészeket. A színnek ugyan nincs döntő szerepe abban, amit festőinek szoktunk nevezni, de annál nagyobb magában a festőművészetben, s mindenesetre jellemző, hogy a szobrászat annyi idő multán épen most folyamodik újra hozzá.
A kor művészetének ebbe az irányába a tájkép nagyon beleillik. Sőt, úgy véljük, szerves kapcsolatban van vele. A tájkép az a műfaj, melynek életfeltételei legteljesebben a festészetben gyökereznek, mely más művészet eszközeivel legkevésbbé hozható létre. Természetes eleme a távlat, éltetője a levegő, mellyel ismét a formák oldottsága jár együtt. Mindez kiválóan a festészet körébe vág. A plasztikai felfogásnak igazi ellenlábasa a tájkép. A reliefeken felbukkan időnként, nem önállóan ugyan, hanem háttér gyanánt; azonban a relief maga is félig a festészetben gyökerezik. A tiszta plasztika birodalmában semmi helye a tájképnek. Nem csoda, ha fitymálva beszélt róla Michelangelo, a tiszta szobrászi felfogás legóriásibb képviselője. S mert ilyen telivér festői műfaj, egyszersmind igen alkalmas színtere is a tájkép a festői felfogás szabad kifejtésének. Itt bátran csaponghat és teljes kielégülést találhat a festői irányban formálódott művészi szellem. Kedvére dúskálhat a térben, tobzódhatik a mindent körülfolyó, mozgalmas levegőben, feloldhatja a dolgok körvonalait és nyüzsgő élettel töltheti meg a kép minden zugát. Ezért érthető, ha a tájkép mágikus erővel vonzza a festői felfogást uraló idők művészeit; Ha a plasztika erővesztése és a tájkép fellendülése között kapcsolat szövődik.
Nem véletlen, hogy a tájkép gazdagabb kibontakozása a művészetben épen a görög művészet hellenisztikus korában kezdődik, midőn a plasztika sülyedése megindul, s a szobrászatba a reliefek tájképes és architektonikus hátterével bevonul a festői elem. Sem az, hogy az olasz renaissance-ban a tájkép Velencében fejlik legszebb virágzásra, ahol a festőiség legnagyobb diadalait üli, s a plasztika sohasem tud valódi erőre és eredetiségre kapni. Vagy hogy a tájkép első nagy virágzásának idejét - - a második a mostani a XVII. századbeli Hollandiában éli, a történet egyik legnagyobb és egyszersmind legtisztább festői korszakában; ahol plasztikáról beszélni sem lehet. Ugyanezen a ponton kell keresni egyik nyitját a XIX. század virágzó tájképfestésének is.
Egy másik forrás, melyből a modern tájkép hosszú életét és nem lankadó frisseségét meríti: saját értéktermelő energiája. A tájkép művelése nyomán fokról-fokra olyan bősége bontakozott ki az új szépségeknek és új feladatoknak, mely elég volt arra, hogy nemzedékeken át izgassa a művészek érdeklődését. Egy kimeríthetetlen gazdagságú új világ nyílt meg; egymásután nyiladoztak a friss szépségek és tolultak fel a megoldásra váró problémák. Nem volt alkalom a megállásra, idő a pangásra. Minden megoldás nyomán újabb kérdés támadt, minden felszínre hozott érték újabb gazdagságot sejtetett. A kincskeresők láza fogta el a művészeket és hajlottá újabb és újabb felfedező utakra. Egész sora lépett fel a bátor keresőknek, akik mind mélyebben nyomultak előre a felfedezett gazdag ér irányában. Kutatásaik megtermékenyítették az egész festészetet, átalakították a művészi kifejezés eszközeit, új eljárásokat hoztak létre. A tájkép egyik kereke lett annak a vehikulumnak, melyen a modern festészet haladtában előre gördült.
A nagy angol tájképfestők indítják meg a hadjáratot, melyet a természet újból való meghódításáért vív a múlt század festészete. Ők vetnek a XIX. század elején újra bátor szempillantást a természetbe, azzal a vágygyal, hogy elfogulatlanul, a magok módján tükrözzék. "Miért nézzük egyre a régi kormos vásznakat, s nem magát a tájat, friss zöldjét és a napot, miért a képtárakat és a múzeumokat, s nem magát a természetet?" Constable ajkán hangzott el először ez a kérdés, mely mindjobban erősbödve zúg tovább a század egész festészetében. S képein újra éledni, lélekzeni kezd a természet, melyet Claude Lorrain kulisszáiból kiszabadított. Újra a levegő lesz főszemélylyé, mint Taine írta Rembrandtról, s a tárgyak úgy merülnek el benne, mint a halak a tengerben. A rajz élessége feloldódik; a barna szín mindenhatósága meginog, újra jogába kezd lépni a Giorgione és Dürer üdítő zöldje; a látás felszabadulásának nagyszerű processzusa megindul. Constable főkép a levegő titkainak feszegeti zárát; kortársa, Turner geniejét a napfény varázsa ejti meg. Claude Lorrain-bol indul ki, de merész röptében hihetetlen messze távolodik tőle. Claude nyugalma nála lázas vibrációba csap át, szelíd fénye izzó éterré tüzesedik. Benne ölt testet először a század nagy fényszomja. Ő az indítója annak a szívós hajszának, melyet a festészet a fény után folytat, így alakulnak ki már a század elején a tájkép festés uralkodó problémái. Ám e problémák mögött újabb feladatok sora nyüzsgött. A hatalmas kezdők nyomra vezették és elindították a keresőket; a következő nemzedékekre maradt az a munka, hogy a friss nyomon lépésről-lépésre tovább nyomuljanak, s a lehetőségeket, melyek a kezdett irányban rejtőztek, sorra kifejtsék. Csakhamar újabb csapat vonul fel, a barbizoniaké, akiket szintén az angolok, Constable, Bonington indítottak útnak; bár a régebbi, különösen a holland tájképfestők iskoláját is járták. De magok is bátran szembenéztek a természettel, sőt a vele való benső kapcsolatot hitvallássá emelték. Ezért a hagyomány nem vált rajtok iskolás nyűggé, dogmává, mint nem vált azzá Turner-en sem Claude Lorrain művészete. Sőt élesztő energiaként hatott; nem utánozták, hanem folytatták az elődök munkáját. A romantikus elemet, mely az angolok s kivált Turner képein még határozottan érzik, teljesen kiszorítják; megteremtik a "paysage intime"-et, melyben a festő egy-egy jól ismert, szivébe zárt vidéknek egyszerű szépségét a lyra meghitt és megindult hangján zengi. A fény életének nem ragyogó, káprázatos jelenségei igézik meg őket, hanem inkább szelídebb költészete, mely különösen Corot képeit önti el elragadó bájjal. De épen ezzel, a fény és a. levegő bensőbb, köznapibb jelenségeinek megértésével szélesítették a kutatás határait, s új élesztőt vegyítettek a megindult fejlődésbe.
A természetbe való elmélyedés nyomában, melyet a barbizoniak vallottak, Franciaországban is felbuggyant a tájképfestés és egyszersmind az egész festészet ifjító forrása. S ezentúl itt buzog a legfrissebben. A barbizoniak után, részben még egyidőben velők, az impresszionista tájképfestők szállnak harcba. A legmerészebb, a döntő csatára termett csapat. Ők is annak a fénynek a világánál indultak el, amely Turner, s még előbb Claude Lorrain művészetében gyúlt ki. Tudjuk, hogy Claude Monet és Pissarro milyen izgatott örömmel állottak a National Gallery-ben Turner vásznai előtt, melyeken már némi megvalósítását látták annak, ami bennök forrongott; hogy önbizalomra ébredve tértek haza, folytatni és teljesedésbe vinni azt, amit egy nagy szellem már előttök elkezdett. A keresők kerültek itt össze azzal, aki már nekivágott az útnak, mint akkor, midőn a barbizoniak csodálták meg Constable és Bonington Parisba küldött képeit. Szerencsés találkozások, melyek mozgásba lendítenek félénk indulókat, öntudatra ébresztenek lappangó vágyakat, kitörésre bírnak feszülő energiákat. A másik termékenyítő elem, mely az impresszionista tájképre hatott, a japán művészet volt, melynek néhány hírmondója — egy csoport fametszet — ugyanaz időtájt került Parisban kiállításra. Azonban minde hatások szinte belevesznek abba a roppant átalakulásba, mely felé a tájképet impresszionista művelői ragadták. Ha számba vesszük, hogy mi volt a tájképfestés az impresszionizmus előtt, s mivé lett általa, kiderül, hogy eredményében a leggyökeresebb forradalom volt ez, mely romokon új világokba nyitott utat. Újra való szembehelyezkedés a természettel; ledöntése valamennyi múlt rendszernek, minden a priori tudásnak; proklamálása a szem mindenhatóságának. Hosszú idő óta a legkeményebb roham, melyet a művészet a mindenség birtokáért indított, s mert a kutatás és a kifejezés eszközei ma fejlettebbek, eredményesebb valamennyi előzőnél. A század nagy problémái most kerülnek minden oldalról való, gyökérig ható kifejtésre. Lázas keresés indul meg, mely sorra pattantja ki a természet szem nem látta titkait: az atmoszféra örökmozgású életének ezer rejtélyes tüneményét, a napfény ragyogásának és bágyadásának kimeríthetetlen árnyalatait, a világításnak év- és napszakok, óra és perc szerint való szakadatlan változásait. S a megfeszített kutatás nyomán bő jutalom jár; királyi pompája hajt ki az új szépségeknek. A tájkép gazdag és változatos lesz, mint maga a természet; a mindenség egész költészete tükrözik benne. A festők palettája szemlátomást tisztul és gazdagszik egyszersmind, s mint friss hajnali derű, úgy ömlik el a képeken a világosság. Átalakul az egész színfelfogás; a lokális színek eltűnnek, s a napfényes levegő fátyola mögött nagy gazdagsága csillan meg az új színeknek, új harmóniáknak. Lépést tart mindezzel a kifejezés eszközeinek felfrissítése, a technika fejlesztése. Segítségül jönnek a század optikai felfedezései, kivált Chevreuil kísérletei a szín-analizis terén, s a fényerő fokozására elkezdődik a színek felbontása. Ezt a szálat ragadják meg a neoimpresszionisták, Seurat, Signac, s optikai alapon tudományos rendszerbe öntik azt, ami még intuitiv művészet volt Monet-nál és társainál. Velők a módszeres technikai kísérletek jegyébe lép az impresszionista tájkép, amelyek célja mindig egy: úrrá lenni a fény ragyogásán. A színanalizis ezzel egyelőre el is ér végső állomásához, de még mielőtt ideérne, már bontogatja szépségeit a nagy szintetikus: Cézanne tájképe, nagy felületeivel, tömör színfoltjaival, melyekbe elemi erővel van belefojtva a dolgok színbeli esszenciája... Azonban Cézanne és körének törekvései már napjaink legfrissebb mozgalmaiba nyúlnak át.
Így ragadja mind előbbre a tájképet a belőle kifejthető feladatok gazdagsága, az ezek megoldásából eredő, friss hajtású szépségek hódító varázsa, s mindebből táplálkozó izmos életereje. Valami hasonló ment végbe ahhoz, ami a perspektíva törvényeinek kutatása idejében Florencben játszott le, ahol a festészet legderekabb művelői jó ideig minden erőfeszítéseket ennek a feladatnak szentelték. A kiaknázatlan lehetőségekkel terhes feladatoknak hatalmas vonzó erejök van, s ez a körülmény is egyik élesztője lehetett annak a lázas buzgalomnak-, mellyel a művészet a tájkép felé fordult.
Kérdésünkre tehát, íme, ez lehetne a válasz: saját elhasználatlan életerejének kellett találkozni az idő felébredt természetérzékével és a kor festői irányával, hogy lehetségessé váljék a tájkép nagy virágzása.
PETROVICS ELEK
