Hetedik évfolyam, 1908    |   Harmadik szám    |    p. 194-1987.
 

 

A RÓMAI PALAZZO FARNESE PÁRKÁNYÁNAK TÖRTÉNETÉHEZ

A Farnese-palota koszorúpárkányának történetét Vasari előadásából ismerjük, ki azt Michelangelo s még pontosabban Antonio da Sangallo élettörténetében beszéli el. Minthogy Vasari e párkány pályázatában maga is részt vett, pontosan ismerhette a körülményeket s előadása is a teljes tárgyilagosság és megbízhatóság benyomását kelti. E szerint Antonio da Sangallo "a homlokzatot a második emelet ablaksorával már befejezte s csupán az épületet övező koszorúpárkány hiányzott még. A fenkölt szellemű és kitűnő ítéletű pápa a lehető legszebb és leggazdagabb párkányt óhajtotta s ezért az Antonioén kívül Róma összes legjobb építőművészeivel is készíttetett terveket, hogy a legjobbat választhassa, noha az építést mindenesetre Antoniora akarta bízni. És így egy reggel, midőn a Belvedereben reggelizett, elébe vitettek mind a tervrajzok, Antonio jelenlétében. E tervek szerzői voltak: Ferino del Vaga, Fra Bastiano del Piombo, Michelangelo Buonarroti és Giorgio Vasari, ki akkor még ifjú volt és Farnese bíboros szolgálatában állott, akinek és a pápának megbízásából az említett koszorúpárkányhoz nem egy, hanem két különböző tervrajzot készített. Buonarroto azonban tervét nem hozta el maga, hanem úgy küldte el az említett Giorgio Vasarival, akinek, midőn az rajzait elvitte hozzá, hogy baráti véleményét hallja róluk, Michelangelo átadta saját tervét, hogy a pápához vigye s hogy mentse ki őt, minthogy rosszulléte miatt nem jelenhetik meg személyesen. Mindezen dolgok nagyon nem tetszettek Antonionak."1 Michelangelo életrajzában azután elmondja Vasari, hogy a pápa Michelangelot bízván meg a párkány építésével, az egy teljes nagyságú részletet elkészíttetett fából mintának s azt próbaképpen a palota egyik sarkára helyezte. Miután ez általánosan tetszett, az egész párkányt e szerint építette, sőt Antonio halála után a palota építését többrendbeli változtatással szintén ő fejezte be.2

Michelangelo újabb életírói Vasari ez elbeszélését még meg szokták toldani egy levél említésével, melyet a művész III. Pál pápához intézett s melyben ellenfelének Sangallonak párkány tervét bírálja.3 E levél Vasari elbeszélését nem egészíti ki ugyan újabb tényekkel, mindamellett rendkívül fontos és érdekes és így természetes, hogy a művész behatóbb életírói mind megemlékeznek róla. Jelentősége nem is abban rejlik, hogy a párkány építése történetét élénkebbé teszi, hanem hogy világot vet írójának az építőművészetről való felfogására. Michelangelónak ez az egyetlen levele, amelyben építészeti elveket fejteget; a megbírált párkány rendszeres taglalása közben kiviláglik egész építészeti eszthetikája.

Mily szerencse, hogy egy ilyen korszakalkotó nagy építész elméleti meggyőződésével is megismertet bennünket! Mennyire megkönnyíti s mennyivel biztosabbá teszi ez az életíró munkáját, midőn a nagy művész építészetét rendszerbe akarja foglalni! Annál feltűnőbb, hogy az írók - az egyetlen Geymüller kivételével -- nem foglalkoznak behatóbban e levéllel, sőt inkább kerülgetik s csak úgy kénytelen-kelletlen említik.

E fontos levél ilyen feltűnő elhanyagolásának azonban nagyon egyszerű oka van. Igaz ugyan, hogy a levélíró valóságos építészeti eszthetikát állít fel, ámde ez az elmélet sehogysem hozható összhangba Michelangelo gyakorlati tevékenységével s egyebütt hangoztatott építészeti elveivel. A legtöbb életíró a dolgot tehát kényelmesen intézi el, a levelet néhány szóval megemlíti, de szó nélkül surran át a megfejthetlen ellenmondásokon, melyek e levél elvei s Michelangelo művészeti nézetei között mutatkoznak. Geymüller,4 aki legbehatóbban foglalkozott Michelangelo építőművészetével, nem választotta e kényelmes utat s minduntalan visszatér az említett levélre. Iparkodik az ellentéteket valahogy kimagyarázni és összeegyeztetni, de minduntalan megakad s szánalmas vergődés és kínlódás után végre becsületes őszinteséggel be-bevallja, hogy az ellenmondások teljességgel érthetetlenek és megmagyarázhatat-lanok. "Man verstummt geradezu vor solchen Widersprüchen." 5

Geymüller beható és őszinte tárgyalása mellett még a Symondsét6 kell megemlítenünk, mint aki szintén a szokottnál bővebben foglalkozik a levéllel. Kiemeli annak, fontosságát, mert az, úgymond, egyrészt Michelangelo építészeti nézeteit illusztrálja s oly pedantériáról tanúskodik, aminővel ő sehol máshol nem vádolható, másrészt, mert megmagyarázza Sangallonak és híveinek keserű gyűlöletét a művész iránt. Azt hiszi, hogy Michelangelo túllőtt a célon, annál is inkább, mert a fölsorolt hibák saját épületein is föllelhetők; hogy nem annyira becsületes véleményt nyilvánított, mint inkább sértő szigorúsággal támadott s így nagyrészt maga felelős a "setta Sangallesca" későbbi ellenségeskedéseiért. Szóval, Symonds pedzi az ellenmondásokat, azonban felületes pszichologizálással siklik át rajtuk.

Pedig, ha a levelet figyelemmel és elfogulatlanul olvassuk át, még több s még különösebb ellenmondásra bukkanunk, mint amennyit Geymüller bevall s Symonds elsikkaszt. A levél rövid tartalma az, hogy a birált koszorúpárkány rossz, mert nem felel meg ama hét követelménynek, melyet Vitruvius az építészetről szóló könyve második fejezetében a jó épületre nézve felállít. A bírálatnak már e kiinduló pontja teljes ellentétben van Michelangelo felfogásával. Hisz épp ő volt az, aki a renaissance építészetet felszabadította az antik követelmények bilincsei alól, aki nyíltan és határozottan szembe helyezkedett Vitruvius-szal. Ezt már kortársai is határozottan látták és vallották. Vasari, aki az építészetben az ő tanítványa és követője, aki mint építész, mint kortárs, mint a művész személyes barátja s építészeti terveibe beavatottja, e tekintetben a legkompeten-sebb, így jellemzi az ő törekvéseit: "A gyönyörű párkányok, oszlopfejek és lábak, kapuk stb. újságában arányra, rendre és szabályra nézve teljesen különbözőt alkotott mindattól, amit a többiek az általános szokás szerint és Vitruvius és az antik példák szerint készítettek, mert ő nem akart ezekhez ragaszkodni.

Ez a szabadság feltüzelte mindazokat, akik az ő eljárását látták, hogy kövessék őt. És ezért a művészek végtelen és örök, hálával tartoznak neki, mert ő volt az, aki a bilincseket és a láncokat széttörte."7 Hogyan lehetséges az, hogy Michelangelo, aki San-gallóék antikizálásával és Vitruvius-imádatá-val szemben az egyéni szabadság hirdetője, a barokk építészet megalapítója, bírálatát az általa elvetett Vitruviusra alapítsa?

De nemcsak a kiindulópontban van ily valószínűtlenség, még szembetűnőbb ez az alkalmazásban. Springer8 e levelet "eine vernichtende Kritik"-nek nevezte s e kifejezés stereotyp módon ismétlődik a későbbi irodalomban. Pedig, ha elfogulatlanul olvassuk át ez iratot, mindennek inkább nevezhetjük, mint megsemmisítő bírálatnak. Nincs benne semmi erő, nincs egyetlen meggyőző érve sem, zavaros, kicsinyes, szűklátkörű paraphrasisa Vitruvius amúgy is zavaros és pedáns hét követelményének. Aki Michelangelo iratait olvasta, aki ismeri az ő vehemens természetét, az ő átható éles eszét, mely rövid és markáns ítéletekben annyira fején találja a szöget, aki egyáltalán egy kissé is ismeri az ő gondolkozásmódját, annak szemében lehetetlennek kell feltűnnie már az első olvasasásra is, hogy e vizenyős, iskolás, gondolat és egyéniség nélkül való bírálatot ő írhatta volna. S még számos bizonyítékunk van arra, hogy e levél nem tőle származik.

Milanesi, aki a levelet kiadta s akinek tekintélye folytán használták fel a többiek azt minden gondolkozás nélkül, egy jegyzetet fűz hozzá: "Hogy e levél csakugyan Michelangelo kezeírása, az nem látszik kétségesnek; csupán abban kételkedünk, hogy ő maga fogalmazta-e, mert úgy tetszik, hogy formában gyakran nemcsak a Michelangeloétól, hanem általában a toszkánaitól is eltérő".9 E jegyzetet az összes írók közül csak Symonds vette figyelembe, ő azonban azzal üti el a dolgot, hogy Michelangelo, elfogadván és leírván e véleményt, magamagát tette felelőssé annak tartalmáért".10 De képzelhető-e az, amint Symonds és Milanesi magyarázzák a dolgot, hogy Michelangelo mással fogalmaztatta volna a bírálatot s aztán saját másolatában nyújtotta volna be a pápának? Temérdek írásunk maradt Michelangelotól; ez volna az egyetlen, melyet nem maga fogalmazott volna.

Ő, aki kitűnő író s írói minőségében is kortársai közül bárkivel kiállja a versenyt, aki annyira önérzetes, sőt büszke, aki különösen építészetben annyira a saját feje után indul s annyira megelőzi korát, hogyan hihető az, hogy ő ebben az esetben mással íratta volna ez építészeti bírálatot s hogy ő egy ilyen alacsony színvonalú, maradi, gyönge kritikát, mely homlokegyenest ellenkezik az ő egész építészeti meggyőződésével, elfogadott és a pápához benyújtott volna?

Hogy a kézírás csakugyan Michelangeloé-e, arról, sajnos, nem győződhettem meg. 1875-ben, mikor Milanesi a leveleket közzétette, ez a darab cav. Palagi gyűjteményében volt. Azóta a tulajdonos elhalt s Flórencben a leghivatottabb fórumok sem tudtak útbaigazítani, hogy e gyűjtemény azóta hova került. De föltéve - s Milanesi e tekintetben oly szakértő volt, hogy világos és határozott állításával szemben igazán nincs okunk benne kételkedni —, hogy a kézírás csakugyan Michelangeloé, akkor sem szabad tovább mennünk, mint hogy Michelangelo másolatában egy levél maradt ránk, melyet ő érdekesnek tartott arra, hogy magának lemásolja, de amelynek tartalmához semmi köze, melyet vele identifikálni s melyért őt felelőssé tenni semmi alapunk és semmi jogunk sincsen. Mert — amit az írók szintén figyelmen kívül hagytak - - a levélen nincs semminemű aláírás. Az eredmény tehát az, hogy van egy aláírásnéíküli levelünk, melyet valaki, aki nem Michelangelo, aki nem is toszkánai nyelvjárásban ír, aki Vitruviusra esküszik, intézett a pápához, amely levélben az illető egy párkányt birál gyöngén, zavarosan, iskolás módon, s amely levél Michelangelo sajátkezű másolatában maradt reánk.

Ha a bírálatot nem Michelangelo írta, a második kérdés, hogy csakugyan Sangallo párkánytervéről szól-e az, mint ahogy eddig hitték? Erre a kérdésre már könnyű a felelet. Antonio da Sangallo a korabeli építészek között legszorosabban ragaszkodik az antik római mintákhoz és Vitruvius tanításaihoz. Ismerjük.azt a Vitruvius-példányt, mely tulajdonában volt, s melyet teleírt széljegyzeteivel. A Farnese-palota párkányához készített tervrajza elveszett ugyan, de biztosra vehetjük, hogy azt éppen Vitruvius alapján támadni nem lehetett. A levélben felhozott részletkifogások, a párkány túlnagy volta, az antik rendek önkényes összekeverése, a formákban nyilatkozó szeszélyesség, mind olyanok, amelyek Sangallo egész irányával ellenkeznek. Elég egy pillantást vetnünk egyéb épületeinek párkányaira és tisztában leszünk azzal, hogy e levél semmiesetre sem vonatkozhatik Sangallo párkánytervére. Különben a részletes bizonyítás szinte fölösleges; mihelyt elejtjük Michelangelo szerzőségét, megszűnik az egyetlen alap is, melyen e levelet Sangallo tervére lehetett vonatkoztatni.

Ha tehát e kritikát helytelenül tulajdonították Michelangelónak s vonatkoztatták Sangallo párkányára, fölmerül a kérdés, milyen párkányról szól az és kitől származik? Azt hisszük, hogy e két kérdésre is nagy valószínűséggel, majdnem biztossággal megadható a felelet.

Már maga a tény, hogy Michelangelo e levelet lemásolta, arra vall, hogy az őt közelről érdekelte. Minthogy az ő építészeti működésében a Farnese-palota párkánya jelentékeny szerepet játszott, önkénytelenül felmerül a kérdés, nem az ő párkányára vonatkozik-e e birálat? A levelet figyelemmel átolvasva, ez a föltevés rendkívül valószínűnek látszik. Az ő párkánya egy szigorú vitruviánus álláspontjáról csakugyan megtámadható; őt nem feszélyezték Vitruvius követelményei. Ez álláspontról az ő műve ellen egy kis rosszindulattal tényleg elmondható mindaz, amit a levél vádként felsorol: hogy a párkány egyes tagjai nincsenek arányban egymással, hogy nincs Vitruvius szabályai szerint szerkesztve, hanem inkább barbár módon; hogy rendkívül nagy és nagyon sokba fog kerülni; hogy nem tartozik a dór, vagy az ion vagy a korinthusi rend egyikébe sem, hanem fattyú; hogy a művész szeszélye volt az irányadó, s ezért nem egyenletes, stb. Az egész levél szinte szórói-szóra ráillik Michelangelo párkányára, természetesen csak akkor, ha egy ellenséges indulatú, maradi vitruviánus helyzetébe képzeljük magunkat.

A Michelangelo párkányára való vonatkozás valószínűségét szinte bizonyossággá teszi a következő körülmény. A fölhozott kifogások között a két legkonkrétebb az, hogy a párkány túlságos nagysága rendkívüli, esetleg beláthatatlan költséget fog okozni; másodszor, hogy a palota homlokzatát az esetleg le fogja dönteni. És ismerünk egy levelet, melyet Giovan Francesco Ughi, Michelangelo barátja, ír neki 1547 május 14-én Flórencból, s melyben elmondja, mit pletykáznak ott róla ellenségei, főleg Jacopo del Conte festő, aki épp akkor érkezett meg Rómából.11 E vádak között szerepel az is, hogy rengeteg költséget okoz a pápának, és az, hogy a Farnese-palota párkányterve oly nagy, hogy már a famodell feltevésekor meg kellett támasztani a homlokzatot, s hogy a palotát bizonyára romba fogja dönteni. E vádakat tehát széltében hangoztatták Michelangelo ellen, s így szinte kétségtelen, hogy a szóbanforgó birálat is reá vonatkozik.

A birálat szerzőjét így tehát csak a Michelangeloval ellenséges, és szigorúan vitruviánus építészek között kereshetjük. Az ember természetesen rögtön Sangallóra vagy legközelebbi környezetére gondol. De a levél maga nyomra vezethet bennünket. Az egész tele van Vitruviusból vett idézetekkel, azaz azoknak olasznyelvű fordításával. Összehasonlítottam a -levelet az 1556-ig megjelent olasz nyelvű öt Vitruvius-fordítással s megállapítottam, hogy a levél szerzője e fordítások egyikét sem használta. Ellenben kétségtelen a kapcsolat a levél és Antonio da Sangallo öcscsének és építésztársának, Giovanni Battistának Vitruvius-for-dítása között, mely nyomtatásban sohasem jelent meg s melynek kéziratát a római Corsini-könyvtár őrzi (Cod. 1846). Mondatok és mondatsorok annyira egyeznek, a nyelvhasználat oly feltűnően ugyanaz, hogy a pápához intézett birálat fogalmazásában vagy magának Giambattistának kellett részt vennie, vagy valakinek az ő közvetlen környezetéből, akinek kéziratát rendelkezésére bocsátotta. A Michelangelo másolta levélben vannak másolási hibák folytán értelmetlenné vált részek, melyek eredeti értelmét a Giambattista da Sangallo kézirata alapján lehetett megállapítani, igy pl. ahol Michelangelo "alturita"-t ir a Giambattista "autorita"-ja helyett.

Eszerint a nagy ellenmondások megoldódnak. Nem Michelangelo támadja Antonio pályatervét, hanem éppen megfordítva, a Sangallók köréből került ki a pápához intézett beadvány Michelangelo terve ellen. Michelangelo lemásolta azt magának, talán, mert felelnie kellett rá. Eszerint az összes következtetések, melyeket e levélből Springer, Symonds, Geymüller és mások levontak, elesnek s a Farnese-palota párkányának történetét újra kell fogalmazni.

A levél dátuma is változik kissé; a Milanesi által supponált 1544 helyett inkább 1546 a valószínű. A beadványt tán maga az öreg Antonio szerkesztette, öcscse segélyével, élete utolsó hónapjaiban; erre vall a betegségére való hivatkozás. E maradi, kicsinyes kritikának lehetett némi hatása is; Michelangelo párkánya - - egyéb munkáihoz hasonlítva - - feltűnően szigorú, úgy hogy a birálat épp ezen munkájával szemben, még Antonio álláspontjáról is, túlzottnak és igazságtalannak mondható. Lehet, hogy a megbírált párkányrajz vagy modell tényleg olyan önkényes és szeszélyes volt, mint ahogy e kritika állítja, s Michelangelo épp e birálat következtében, kénytelen volt a végleges kivitelnél magát mérsékelni.

MELLER SIMON


 

1 Vasari, ed. Sansoni. V. k. 470. 1.

2 Vasari ed. Sansoni, VII. k. 223. 1.

3 G. Milanesi: Le lettere di Michelangelo. CDXLI. sz.

4 Geymüller: Renaissance Architektur Toscana's. VITI. k.

5 U. o. Michelangelo 46. 1.

6 I. A. Symonds: The life of Michelangelo Buonarroti. London, 1899. II. k. 204—207. 1.

7 Vasari, ed. Sansoni, VII. k. 240. 1.

8 Springer: Raffael und Michelangelo II. Aufl. 1895. II. k. 331. 1.

9 Milanesi. Le lettere di Michelangelo. Firenze 1875. 500. 1.

10 Symonds, i. m. II. k. 205. 1.

11 Gotti: Vita di Michelangelo Buonarroti. Firenze, 1875. I k. 810. 1.

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003