Hetedik évfolyam, 1908    |   Negyedik szám    |    p. 250-252.
 

 

DÉLSZLÁV MŰVÉSZET

Nyár elején bepillanthattunk a délszláv művészek munkásságába, ami annyival is inkább érdekel minket, mert hiszen közeli szomszédokról van szó, akik művészet dolgában nagyobbrészt most élik az első próbálkozások korszakát. A bepillantásra egy kiállítás adott alkalmat, amely Zágrábban nyílt meg "Treca jugoslavenska umjetnicka izlozba saveza Lade" címmel. Jelenti ez az összes délszláv művészek egyesületét.

1904-ben összeállottak a horvát, szlovén, szerb és bolgár feslők, szobrászok és grafikusok. Az első belgrádi és szófiai együttes kiállítást követte a második 1906-ban, Szófiában. S az ezidei zágrábi a harmadik tárlata a jugoszláv művészegyesületnek. Részt vett benne 26 bolgár, 21 horvát, 13 szerb és 7 szlovén kiállító.

Nem tudjuk, vajjon e kiállítás hű képét adta-e a délszlávok művészete mai állásának. A horvátok semmi esetre sem jelentek meg teljes fegyverzetben, mégis ott volt két javamesterük, Franges és Krizman, akiket bármely nagy tárlaton is szívesen fogadnának. Sokkal áttekinthetőbb volt a horvát művészet a zágrábi jubiláns kiállításon s mi akkor e lapok hasábjain röviden jellemeztük is azt.

Ezúttal a szerb, bolgár és szlovén festők, szobrászok és grafikusok érdekelnek minket -abban a keretben, amelyet a tárlat anyaga nyújtott. S mindjárt meg kell állapítanunk azt is, hogy e három testvérnép a művészet egyetlen technikájában sem mutat fel oly munkát, amely sikerrel helyet foglalhatna a művészi küzdelmek modern porondján. Ennek pedig több oka van.

Gátolták a művészetek erőteljes fejlődését a százados háborúk, a török-uralom okozta nyomorúság s az, hogy ennek következtében tulajdonképeni szerb és bolgár társadalomról a XIX. századig szólni sem lehet. Ki csodálkoznék azon, hogy ily körülmények közt a művészetnek igazi mecénása nem támadt. Csak egy fórum volt ezideig, amely appellált az ecset és véső, a különböző technikák szerszámainak munkájára. S ez az orthodox egyház vala. Ám ennek szigorú, megcsontosodott rituáléja a legcsekélyebb mértékben sem kedvezett a legtöbb technika, kivált a festészet fejlődésének. Pontosan körülcirkalmazott sablonok betartása fontosabb volt minden művészi elvnél. Az orthodox egyháznak a művészetre való befolyása nem is említhető egy napon a római egyház hatalmas lendítő befolyásával.

Ha az egyetlen számbavehető megrendelő így áll a művészekkel szemben, csoda-e, hogy a művészeti pálya Bulgáriában és Szerbiában sokáig, jóformán napjainkig nem vált igazi életpályává s hogy a rátermett tehetségek vagy elkallódtak, vagy más életpálya után néztek.

Hogy ma milyen e népek körében a művészet helyzete, arról hozzávetőleges képet ad nekünk ez a jugoszláv kiállítás. Felszabadulva a török járom alól s lassankint társadalmi rendbe szedődve, ez az új közönség is bizonyos szerény kívánalmakkal áll a festő elé. E kívánalmak rávallanak a frissen keletkezett társadalom gyermekéveire. Vajjon miből áll a kép-szükséglet ?

Kívánják elsősorban a nagy hazafias harcok, a nemzeti hőstettek ábrázolását. E népeknél, még nem is olyan régen, életkérdés volt a nemzeti hőskultusz, nem esoda, ha az ő Keményük, Dobozijuk, Zrínyijük még ma is főtárgya a képeknek, a verseknek, a drámáknak, így volt ez nálunk a szabadságharc után, így volt ez Horvátországban még egykét évtizeddel ezelőtt. Senki sem nézte, vajjon a kép műremek-e vagy kontármunka : elég volt a tárgy varázsa, amely forrásba hozta a vért. Ha pusztán az ábrázolt események nemzeti vonatkozása képes volna nemzetivé tenni a művészetet, úgy egész Európában nem találnánk oly autochtón, nemzeti művészetet, mint Bulgáriában vagy Szerbiában. De a nagy festett epopeák sehol és soha sem teremthettek nemzeti művészetet, sőt még arra sem alkalmasak, hogy előkészítő gyakorlatul szolgáljanak. Mert a még gyakorlatlan festő a többnyire sokalakú, cifra, archeológiái holmival zsúfolt képen csak úgy tud valamiképen eligazodni, ha kész kompozició-sablónt, kész festő-fogásokat vesz át. Így támadnak aztán olyan képek, amelyek tárgya, modelljei, drapériája, csendélete szerb vagy bolgár, de a kép mégis elsősorban Bécs vagy München emlékét idézi fel bennünk.

A függetlenné vált népek a többi mintájára fejedelmi udvartartást rendeztek be, méltóságokat kreáltak,- rangokat alapítottak. Ezzel kezdődik aztán egy új mecénás szerepe : az arcképmegrendelőé. S e még ki nem csiszolt társadalmakban az egyenruhák, aranyzsinóros, ordós, reprezentatív arckép az igazi szükséglet. Mindez természetes, de oly befolyással van a festészetre, amely ismét nem mondható kedvezőnek. Ilyfajta munkák mellett olykorolykor szerepel még egy-egy megfestett anekdota, nagyobbára müncheni és bécsi akadémikus-modorban, a tájkép azonban természetesen teljesen hiányzik, vagy ha van is, olyanok festik, akik inkább a külföldre, vagy külföldet járt emberekre számítanak.

Mindez természetes s mind ennek így kellett alakulnia. Majd megszabadulnak a kezdet bajaitól a délszláv művészek is. Minket mindez azért is érdekelhet, mert kicsiben tükörképét látjuk a mi régi állapotainknak.

Van azonban Zágrábban, Belgrádban és Szófiában egyéb művészeti látnivaló is, amit már joggal kifogásolhat bárki : azok a szobrok és épületek, amelyeket külföldön vagy külföldről importált művészekkel készíttettek. Még azt sem mondhatjuk egyikre sem, hogy elsőrangú művek. Többnyire átlagos professzormunkák, él, lendület, hatás nélkül. Nos, az ilyen importnak sokféle következménye lehet, csak egy van kizárva, az t. i., hogy ily módon a délszláv építész- és szobrász-tehetségek valóban kiműveljék, fejlesszék magukat. Mit ér vajjon, hogy Zágráb valamely piacán Fernkorn valamely bronzműve áll ? Használt-e valamit a horvát szobrászatnak? Egy tekintet a ma szereplő jeles horvát szobrászok műveire meggyőz minket arról, hogy a sokat igérő modern plasztikai nekilendülés Zágrábban éppen e bécsi akadémizmus ellenére s annak gondos elkerülésével jött létre. S mit ér, hogy Szófia számára Olaszországból hoznak monumentumot ? Inkább állana ott egy külsőségeiben elhibázott, kezdetleges szobor, amely, ha nem is jó munka, de legalább bolgár munka volna. S szimbóluma lenne nemcsak a megörökítendő hősnek, hanem egyúttal a keservesen nehéz kezdeményezés bátorságának, nehézségeinek is.

Egy kicsit nélkülöztük ennek a bátor kezdetlegességnek jelenlétét a délszláv kiállításon is. Természetes, hogy felette nehéz feladat háramlik a jugoszláv művészek mai nemzedékére. De e feladatot csak úgy oldhatják meg, ha mindent lehetőleg önmagukból, igazi milieujükből merítenek.

LYKA KÁROLY

GRASSALKOVICS FASOR TOLNAY ÁKOS FESTMÉNYE
GRASSALKOVICS FASOR
TOLNAY ÁKOS FESTMÉNYE

TANULMÁNY NAGY VILMOS RAJZA
TANULMÁNY
NAGY VILMOS RAJZA

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003