A múlt évszázad negyvenes éveivel föllendülő magyar művészi élet, az első magyar műkiállításon szereplő művésznevek váratlan fölmerülése, a közfigyelmet a fővárosból a vidékre is átterelte. Kutatni kezdtek a tehetséges emberek után s csakhamar új nevek kerültek forgalomba. Ez újak között tán a legkevésbbé ismert a Dániel Constantiné, de a megismertetője révén érdemes lesz vele foglalkozni.

Gorove István, a későbbi földművelésügyi, utóbb közlekedésügyi miniszter fiatalkori levelei egyikében tesz róla legelőbb részletes említést. A Kossuth Pesti Hírlapjába (1841. évf. 45. sz. 377. h.) irott levelében hívja rá föl a hazai közfigyelmet.

Gorove ekkor 22 éves fiatalember volt. Az 1839/40-iki országgyűlésről, mint az or-szággyülési ifjúság egyik kiváló tagja., került haza Temesvárra, hogy 1839-ben elhunyt atyjának, Gorove Lászlónak, a kiváló magyar drámaírónak ráhagyott birtokait kezelésbe vegye. Szerette a művészetet. Mint "művészetkedvelő" örömek közt járta meg Bécsben az Esterházy-képtár termeit. Fájdalmasan emlegeti levelében, hogy ennek az "igen-igen hatalmas hazánkfiának" képtára a bécsi közönség számára áll nyitva. "Mint hazafi, fájdalmas kebellel hagytam el e képtárt. Vagy talán, kérdi — nem bírt volna hazánk eddigelé illő helyet nyújtani e gazdag, e szép gyűjteménynek?" Pestre óhajtja e képtárt áthelyezni. Sőt van mód is már rá, mert mint mondják, ezt "e hatalmas hazafinak nyilatkozása szerint talán remélnünk nem tilos". Buzdítást meríthetne Szécsenyi Ferenc, István grófok, a Telekiek, a Batthyányiak, az Apponyiak áldozatrakészségéből.¹

Kortjellemzőleg így fejezi be levelét: " Hazánk főélete az alkotmány, s adja Isten, ez örökké így legyen! de utána mindjárt jöjjön tudomány és művészet; - az alkotmány legyen a szilárd és erős védfal és ezen belől a nemzet a jólétnek ölében szedje a tudomány és művészet bájos virágait"....

A tudományt és művészetet egyaránt kedvelő eme magyar nagybirtokos elmondja aztán fölfedező útját. Ismerősei dicsérettel említették neki a Temesvárott tartózkodó Dániel Con-stantint. Mestere sohse volt; remekműveket sohse látott; Temesvárnál nagyobb városban nem lakott. "Festményei magára hagyott eszének, önmagában működő képzetének, tehetségének szüleményei." Ez a dicséret növelte benne a meglátás vágyát, de a csalódástól való félelmet is nagyította. Érzi, hogy nehéz dolog hazai tehetségekről ítéletet mondani. A hazaszeretet egyfelől a művészben a hazafit s ennek nagyságában és dicsőségében a hazáét találja föl. Nem csuda, ha ezen a réven az illetőt túlbecsüljük. De másfelől viszont jelen közviszonyaink állapota egészen megfoszt azon hiedelemtől, «hogy e homályban fény is tűnhessék elő" s így megtörténhetik, hogy e kétkedésből folyólag, a méltánylás kellő mértékét hibázzuk el. E vegyes érzelmekkel szívében, fölkereste a földi csért festőt.

A kicsiny, 30 és 40 év közti férfiú szívesen fogadta őt s azonnal elvezette abba az ó-hitű templomba, amelynek számára most a szent képeket festi. Némely képei már az előfalon csüggöttek. Én - - írja Gorove - - "ily előzmények után meglepetve szemléltem azokat. Képeit kitünőleg a finom kéz, a tiszta kifejezés, különösen az epedő és szelídnek gyöngéd elevensége jellemzik — s ha színezetében, még inkább rajzában gyöngébb, de tehetségei ezekből is előviláglanak s engem sajnálattal töltenek el, hogy e tekintetben kifejletlen maradtak, hogy alkalma azokat művelni hiányzott. Corregiók, Raphaelok nem ihlették, sőt még az újabb művészetnek sem látá egy remekét is. Indult természeti hajlama után, követé teremtő képzetének sugallatát s oly műveket alkot, melyeken ha igen a tökélyt, de az arra képes tehetségeket tagadni nem lehet."

Gorove felszólítására megígérte, hogy a pesti műkiállításra képet fog küldeni. Küldött-e? Mi sorsa volt képeinek? Nem tudjuk megmondani.

Gorove előbb még valami Z., kisasszony képeit látta egy biharmegyei helységben. Ő a cukorgyár igazgatójának útmutatásai után indulva, oly fokig tudott eljutni, mely magas képességei mellett tanúskodik. Azt kérdi aztán: "nem volna-e örök veszteség, ha mind a kettőben e természeti hajlam, e nagy képesség kifejletlen maradna s a középszerűség köréből ki nem lépne? - - Pedig - - írja pesszimisztikusan - - alkalmasint így történendik, mert a kiutazás, künlakás költséges dolog; szegény hazánkban pedig nincs alkalom a tehetséget tanulmány s szemlélet által kifejteni és nincs itélőszék, hol elhatároztatnék: a mutatkozó szellem átengedje-e magát a hajlamnak, vagy nem bírva kiemelkedni, nehogy szerencsétlen áldozatja legyen az önhittségnek, a csalatás-nak, más pályára lépjen, mely számára több virágot, a hazára több hasznot terem". Elkeseredve kérdi végül: "és miért nincs? Mert az ország nem szerzé meg az alkalmat". De ezt nem fogja senki bűnül betudni a honnak, midőn fontosabb társadalmi intézmények se tudtak eddig létesülni. Főurakba helyezi bizo-dalmát, mint akik képtárak adományozásával, Pyrker példáját követve, legalább némileg segíthetnének bajainkon.

Mi volt Dávid Constantin további sorsa? Képei hol találhatók s minő értékűek? Nem tudjuk megmondani. Tán e sorok rá fogják terelni a figyelmet és Temesvárott könnyebb lesz művészi életpályájához a hiányzó s bizo-nyara tanulságos adatokat fölkutatni.

Dániel nevével irodalmunkban 1840-ben találkozunk először. Zsivkovics g. n. egy. püspök beiktató ünnepélyéről ezt irja a Nemzeti Újság temesvári levelezője (1840, 87. sz.): "A beiktatási szertartás... a Dániel festő mesteri keze által újonnan készült festvényekkel, úgy ízletes faragványokkal fénylő püspöki egyházban"... tartatott meg.

A kortársak e magasztaló sorai tán rá fogják terelni Dánielre is az utókor figyelmét.

MAURER HUBERT MAGYAR BARÁTJA

Maurer Hubert életében egy kapucinusszerzetes oly elhatározó szerepet játszik, hogy annak hathatós pártfogása és önfeláldozó segítsége nélkül aligha jutott volna művészi kifejlődése magas fokára. A műtörténet azonban eddig nem jegyezte föl, hogy e kiváló művész és mecénás - - magyar származású volt.

A Tudományos Gyűjtemény ily című rovatában: "A Honnyi Mívészeink esmertetési" (1818. VI. k., 124—5. lap), annak K. jegyű dolgozótársa "egy derék hazafi Szép-Mesterünk emlékezete által ama hamis vádolást igyekszik megcáfolni, mintha Magyar Országnak nem voltak volna minden időben, szép míveket és tudományokat dicséretesen gyakorló és kedvellő Fijai". Ilyen említésre méltó férfiúnak Braun Norbert, kapucinus rendbeli áldozópapot tartja. Őt Klimó György - - ki 1751-től 1777-ig pécsi püspök volt —, a tudósok példás mecénása vette pártfogásába. "Azon városbeli lakhelyében jeles tudománya s különösen képírásra termettsége által figyelmét magára vonván, tulajdon költségén Romába, ama Széptudományok és mesterségek főlakhelyébe küldetett, hogy itt magát hajlandósága szerint tökélletesítené. Azon időben - folytatja - - éppen ott gyakorlottá magát Maurer Hubert is, ki idővel a cs. kir. bécsi Képző Mesterségek Akadémiájában híres professor lőn, becses Hazánkfiával megesmér-kedvén és barátkozván, annak elmebéli talentumát annyira becsülte, hogy vele állhatatos egyeségben élne, ki másokkal nem egy könnyen szövetkezett meg, s őtet idővel kapucinus ruhájában, a kezében levő ecsettel, le is rajzolná. E nagy Mester azon rajzolt képet mindég magánál tartotta; végre Hazánkhoz, mely Braun Norbert képírót szülte és nevelte, viseltető tisztelete s nagyérdemű Fáy János, Borsodvármegyei földesúr útmutatása arra bírta, hogy azt ezen említett Klimó püspök méltó unokájának küldené ajándékul."... Végül megemlíti, hogy "a híres képíró-földinknek mesterművei találtatnak: Nagyszombatban, Pápán, Ugodon, Pécsett. Vaj ha püspökeink Klimó püspök példáját követnék a tudományok és mesterségek előmozdításában"... Magyar forrásunk, midőn e magyar származású festőről beszél, lényegben igazat mond, csupán a névben téved, mert Maurer barátját nem Braun Norbertnek, hanem Baumgartner Norbertnek hívták.

E két férfiú további életviszonyáról - - a római találkozásról mit se tudva - így ír Wurzbach (XVII. k., 140—149. lap):

Midőn Maurer 1762-ben Bécsbe kerül, a szépművészetek Akadémiáján Meytens tanítványa lesz. Majd abból a célból, hogy a freskó festésben tökéletesíthesse magát, Maulpertsch szolgálatába akar lépni azon föltétellel, hogy az kosztot és lakást adva munkájáért, megengedje neki, hogy az Akadémiát is látogathassa. Ez a terve nem sikerülvén, arcképfestéssel kereste meg mindennapi kenyerét és emellett az Akadémiát is látogathatta.

Ekkor ismerteti őt meg egyik tanára, Schletterer, Baumgartner Norbert kapucinus páterrel, ki három forint hetibérrel munkatársává teszi. Ezen adatok szerint Norbert atyával való ismeretsége nem római keltezésű. Maurer Rómába csak mint 34 éves férfiú kerül 1772-ben és 1776-ban már Bécsben van. De ez az adat nem zárja ki teljesen annak a lehetőségét, hogy 1772-ben együtt mentek Rómába, hol barátságuk bensőbb viszonynyá vált.

Wurzbach is említi, hogy Baumgartner Norbert, Klimó György pécsi püspökkel összeköttetésben állott, ki ellátta őt a festéshez szükséges összes anyagokkal és ennek fejében Norbert atya ingyen festett oltárképeket egyes magyarországi templomok számára. Midőn Klimó arról értesült, hogy Maurert munka-társul fogadta föl, még a heti 3 forintnyi bért is magára vállalta. A két férfiú munkatársi viszonya a következő volt. Norbert atya készitette a kompozíciót és a rajzot kicsinyben, Maurer aztán nagyban készre festette a képet. Nagy segítségére volt Maurer gyakorlati ügyessége, helyes rajztudása s főleg az, hogy az Akadémián folyton antikok és a természet után festegetett s így ott szerzett ismereteit a képek elkészítésénél könnyen alkalmazhatta. Ekként Norbert atya képeinél a legfőbb érdem mégis csak Maurer Huberté volt.

Ennek a barátságnak tehát nagy része van abban, hogy Maurer anyagi gondoktól menten művészetének élhetvén, végre miután Kaunitz herceg arcképét is nagy ügyességgel megfesté, állami ösztöndíjjal Rómába mehetett.

Ezzel a római úttal kezdődik Maurer művészi pályafutásának nagyobb és értékesebb szakasza. Hogy annak első felében nagy hatással volt jövőre egy magyar püspöknek mecenássága és egy magyar származású festő barátsága, az el nem vitatható, ha részletekben el is térnek egymástól a magyar és német forrás adatai.

A Tud. Gyűjtemény (1819. V. k., 116.) úgy beszél róla, mint aki nincs már az élők sorában.

Maurer rövid életrajzát magyarul először Novak Dániel írta meg a Honművész 1836. évi 52. száma 411—412.lapjain. Az ő adatai szerint Maurer 1760-ban, 22 éves korában került volna Bécsbe — s nem mint Wurzbach írja: 1762-ben - s 7 évig állott volna Norbert atya szolgálatában.

Maurernek a pápai rom kath. templomban lévő oltárképéről 1. Kazinczy Ferenc nyilatkozatát Pályám emlékezete c. műve 111. lapján. V. ö. ugyanott 277. és 288. 11. -- Wurzbach i. m. 146. lapján Maurer arcképei sorában fölsorolja Páter Norbert Baumgartner arcképét is.

Megemlítjük a Tudom. Gyűjtem. B. P. jegyű írójának azon adatát, hogy Maurer Hubertnek a balmazújvárosi templomban egy fiatalkori munkája van, mely szerinte "különös díszt ad az egész vidéknek". (1821. X. k., 65. 1.)

Kívánatos volna annak a földerítése, hogy vajjon a Tud. Gyűjt, által említett nagyszombati, pápai, ugodi, pécsi oltárképeken Maurer vagy Baumgartner neve fordul-e elő?

¹ Kossuth a következő szerkesztői megjegyzéseket fűzte ez indítványhoz: "Úgy hisszük, Gorove úr ez óhajtásban a nemzet óhajtását monda ki; és a nemes herczeg, kiről szó vagyon, sokkal inkább hazafi, mintsem a nemzet óhajtását a Themse partján is meg nem értené. — Bécsnek számos műgyűjteményei egy kis csorbácskát könnyen elbírnak; Pestnek még csak egy ily képtára sincs. — De lesz, nem lehet nem remélnünk, hogy ujonépülő Museumunknak lesz egy szép osztálya melyet "Esterházy-képtárnak" névezendünk; vagy, a mihez egy más óhajtás is csatlakozik, lesz Pesten egy Esterházy-palota s annak egyik ágában a bécsi képtár, a herczegi házigazda liberalitása által a magyar hon élvezésének megnyitva."

AZ IDEGENBE TÉVEDT CSODA
POGÁNY VILMOS RAJZA

A KALANDOR
POGÁNY VILMOS RAJZA

TÁJKÉPTANULMÁNY
ZICHY ISTVÁN GRÓF RAJZA

ARCKÉPTANULMÁNY
CHABADA BÉLA MONOTIPIÁJA