A HEBBEL-SZÍNHÁZ
Az építőművészet a szomorú ájultságnak egy hosszú korszaka után, egy vergődéses, egy impotens korszak után, amely már az akarásról is lemondott és a melynek a legfőbb bölcsesége az volt, hogy történelmet kell tanulni és régi mesterek lelke nélkül régi mesterek mintáit kell másolni, a másolásnak ez után a bágyadt korszaka után, friss és termékeny életre ébredt. Senki sem kételkedik többé benne, hogy téglából másképen kell építeni, mint terméskőből vagy éppen márványból, hogy malterrel nem lehet a rusztikát utánozni, hogy oszlop csak odavaló, ahová való és hogy acéllal, üveggel, színházakat, parlamenteket, bérházakat másképen, ha úgytetszik, más stílusban kell építeni" mint ahogyan a kölni dómot építették. Multatuli azt mondja, hogy a gótika csodái úgy születhettek meg és azért reszket bennök a kor lelke, mert az építőművész ugyanazzal az áhítattal épített, a melylyel a hívő ember, a középkori ember imádkozott. Az utolsó negyven év templomai, parlamentjei és palotái között hány van, amelyről a huszonnegyedik és huszonötödik század emberére majd a tizenkilencedik századnak akkor már történelmi levegője árad? A berlini Hebbel-színházról a legelső dicséret, amelyet el kell mondani, az, hogy az korunknak egy komoly és elegáns, új formanyelven beszélő és elokvens dokumentuma. A második dicséret összefügg az új életre ébredt építőművészeinek egy legjobb értelemben vett művészi és mégis demokratikus vonásával: azzal, hogy az építőművészet nem áll meg többé a falaknál, az ablakoknál, az oromzatoknál, más szóval a maga művészi objektumának a külsejénél, hanem átlép a falakon, behatol a házba és ugyanazt a talentumot vagy ízlést, amely a külső épületet megteremtette, a belső épületnek is szolgálatába bocsátja. Az iparművészet csodálatos eredményeire tette rá a kezét a modern építőművészet; a művész tartozik egy kissé mesteremberré lenni, amint a művészetek legragyogóbb virágzásának idején a szónak olyan nemes értelmében mesterember volt szinte minden művész. A tervezőnek, az építőnek, a vasgerendákkal és kőkockákkal dolgozó művésznek ez a behatolása a házba, az elrendezésnek, a díszítésnek az egységes mivolta, az a buzgó és türelmetlen művészi ösztön, amelynek az utolsó lámpa éppen olyan fontos, mint akár a homlokzat, az a gyönyörűen artisztikus kicsinyeskedés, amely a szőnyegek színeit is maga akarja megállapítani, ez teszi a Hebbel-szín-házat egyrészről azzá a tökéletes dokumentumává a kornak, amelylyé a külső művészete még csak félig tette volna, másrészről ez teszi a világ egyik legszebb színházává.
Akármilyen szuperlativuszt ír le az ember, előre érzi az olvasó kételkedését, és előre fél a gúnyos mosolygástól. A legfőbb magasztalásnak egy megszorítását tehát sietve ide kell írni: ebben a színházban nem lehet operettet vagy Feydeau-bohózatot játszani. Stiltelenség volna. De ez a színház a Hebbel komor és mély zengésű nevét írta a homlokára, ez a színház a nevével és a programmjával elkötelezte magát a legelőkelőbb művészi törekvéseknek, a minden plebejusbukfencet és hisztrió-fogást finnyásan kerülő irodalmiságnak, ennek a derűs, tiszta és fenséges művészetnek pedig szebb hajlékot aligha lehetett építeni a Kaufmann Oszkár színházánál. Komoly, elegáns és szép színház ez; tanuságtétel a máról; ebben az értelemben — mint minden nagy alkotás - - a tiszta líra: egy kővel és vassal, üveggel és fával dolgozó művész lelkében így tükröződött, ilyen formákba formálódott, ilyen keretet kívánt a maga számára az a gondolatkomplexum, amely ma a Hebbel nevéhez fűződik.
Maga az épület meglepi az embert. Különös és szokatlan. A fal tömör nagy kőkockái biztosan és karcsúan emelkednek fölfelé, kétoldalt egy-egy keskeny ablak húzza alá a délceg felnyulásukat; a háromszögű homlokzat széles, egyszerű és - - mert dísztelen -előkelő szépségű síkja megkoronázza a falakat és a maga széles egyszerűségével nyugalmassá és komolylyá teszi az épület egész homlokát; a két oldalfal nagy kőkockái között pedig a középen mészkőbe vágva félkörben öt karcsú ablak nyílik ki; mintha maga az épület nyílnék ki, mintha belőlről áradna ki egy nagy világosság; ez a nyájas, fehér ablaksor derűt és melegséget hoz az egész konstrukcióba, nagyon érdekes, nagyon szép, nagyon színház. Igaz: nincs egyetlen oszlopa sem. Igaz: nem könyököl előre, hogy a felrobogó ekvi-pázsoknak egy előcsarnokban fedelet nyújtson. Nem sablon, nem fellneréshelmer. De azért színház; nincs rá kiírva, de ha valaki a derűs öt ablakot, az egész nyájas félkört a középen és az egész házat megnézi és nem mondja rá, hogy ez színház, nem hiszem el róla, hogy intelligens ember.
Az épület a Königgrätzerstrasseban áll, zajos és rút nagyvárosi utcán. Szűk telekbe kellett belekomponálni, egy centiméterrel sem tovább a telekkönyvi határnál és ebből a Prokrusztesz-ágyból úgy került ki a művészi gondolat, mintha a frissessége és az eleganciája a tervezői ötletesség kényelmes dúslakodásá-nak, nem pedig nehéz agymunkának volna a következménye. Formásan és tisztán tagozódik a ház négy részre: az előcsarnok, a nézőtér, a színpad és az adminisztrációs szobák egy-egy fejezetére. A kapuk elől szerények, komolyak, hencegés nélkül valók, a kőbe van bele vágva a helyük. A kapuk egyszerű dísze azonban művészkéz munkája és jobbra és balra a homlokzat előtt kőtalpakon két nehéz bronzlámpa áll: ezeket a lámpákat is művészkéz rajzolta a bronzöntő számára.
Lámpagyári ízlés, selyemkereskedő-ötletesség, kárpitosítélet sehol nem jutott itt szóhoz. Ez a színház belülről tehát nem fehér-pirosarany. Mikor az ember a nézőtérre belép, úgy érzi magát, mintha egy nagyúri ház intim, finom, diszkrét és nagyon előkelő úri szobájában volna. A csendes és diszkrét előkelőségnek a levegője van ezen a nézőtéren, ezt érzi először az ember.
A földszinten nincsenek páholyok: nyilván nem lehetett őket úgy elhelyezni, hogy a vonalaknak és színeknek ezt a nemes harmóniáját el ne rontsák. A földszinten szürke bársonynyal bevont karosszékek állanak, a színpadi függöny is ebből a szürke bársonyból való. A színpadot fekete palizanderből készült keret veszi körül. Ez a fekete keret olyan mint egy komoly képnek a szép kerete, ebben az elegáns keretben omlik le a bársonyfüggöny és folyik később a játék. A fekete keret magasságáig barna fával vannak beburkolva a falak. Ahol a burkolat véget ér. ott selyemtapéta kezdődik; a mintája lila, sárga és zöld; ez ér fel a tetőig. Erre a háttérre rajzolódik rá két erkély. Barna aranyragyogású fából valók; az első erkély a színpadnál kezdődik és egy lendülő félívben öleli át a nézőteret; a második emeleti jóval hátrább kezdődik és egy másik barna aranyragyogású félkört rajzol a fekete faburkolatra és a sárga-lila tapétára. A tetőn nincs ott a megszokott csillár. Ez a tető-tető. Nem töri meg. nem lyukasztja át a fényárral hencegő lámpa, A világítást elölről százötven kis lámpától kapja a színpad; a színpad fekete kerete fölött négy karcsú, egészen originális kristálydíszű csillár függ. A fekete palizander, az aranybarna és a szürke bársony közé még két szín sugárzik be. A karcsú lendületű első erkély mögött, a második erkély ragyogó barna vonala alatt hét páholy van belekomponálva a faburkolatba. Finom és előkelő kis skatulyák ezek, egy-egy gyöngyös ragyogású kristálydíszű lámpa ég felettük; a páholyok fala lilás a függönye szelíd zöld. Mindez együtt a vonalaknak és a színeknek, a formáknak és az ostoba díszítéssel el nem rontott, becsületes anyagnak olyan finom harmóniáját adja, amilyent más színházi nézőtér nem ad. Semmi vásárosság, semmi komédiásság, csupa derék őszinteség; nagy tiszta sík, jó anyag. Maga az a törekvés, hogy a színházi nézőtér ilyen diszkrét és elegáns úri szobává váljék, nem egészen új. A Kammerspiele, a Reinhardt színhaza már ilyenformán van megcsinálva. De ami ott még kezdet, abból itt kifejlett ékesszólás lett.
A folyósón az ajtók diófából és palizanderből vannak; a selyemtapéta levendulakék, a szőnyeg barna szmirna; tükrök lógnak a falon patinázott bronzkeretben; a kandalló fekete palizander-keretét lánc-sor zárja el; egyik lámpa szebb a másiknál, mindent művészi kéz tervezett itt, mindent művészi izlés hangolt össze, a színhatások, a vonalak és a formák hibátlan szépsége nagy díszítő talentumból virágzott ki, amely a dekorativ hatások egész skáláján úgy játszik, mint a virtuóz keze a zongorán.
A ruhatár minden bizonynyal a legkevésbbé alkalmas helyiség dekoratív hatások elérésére. A fekete palizanderből nagy vonalakkal megépített ruhatári fülkéket azonban itt narancssárga függönyök zárják le. Az első emeleten van a foyer. A fala félmagasságban fekete fával van beburkolva. A teteje tompasárga és halkzöld. A szmirnaszőnyege heliotrop, sárga és fekete mintákkal. Elől az öt karcsú ablak, amely az utcára nyílik. Az egész egy lágy elipszis. És a foyerban és a ruhatárban, és az igazgatói szobában és az öltözőkben mindenütt ott az alkotó művész kezenyoma.
Egységes stílus, egységes művészi hangulat van az egész házban, amely elér és betölt minden zugot, nem feledkezik meg egyetlen lámpáról, egyetlen öltözködő asztalról sem.
Azok számára, akiket érdekel, álljon itt néhány adat a ház színház-technikai berendezéséről. A színpad szélessége tizenhat és fél méter; a mélysége tizennégy méter. A színpad forgószínpad; két sülyesztője van, amelyeket oda lehet forgatni, ahol szükség van rájuk. A zsinórpadlásnak hatvan felhúzója van. A világítás négyszínű, vörös,.fehér, zöld, sárga, és intenzitása száz fokú lehet. Három súgólyuk van, nem az ismert és ízetlen kagyló alatt, hanem diszkrétül beleszerkesztve a színpad alsó keretébe; a súgón kívül a rendező és a világítómester figyelheti innen az előadást. A színházban nyolczszáz ember számára van hely. A területe 996 kvadrát méter; az összes költségei-: 760.000 márkára rúgtak.
Ez a Hebbel-színház. A fiatal építőművész, aki általa a híresség aranycsengését szerezte meg a nevének, magyar ember. A komoly, szép ház a Königgrätzerstrasseban nyilván egy művészi karrier első jelentős stációja; és egy kicsit elégtétele és büszkesége a magyarságnak is ebben a városban, ahol olyan sok a hajlandóság a lekicsinylésünkre.
Berlin
BÍRÓ LAJOS
