(MUNKÁCSY ÉS SZINYEY-MERSE)

II.

1. A párisi 1867-iki világtárlat művészettörténeti jelentőségét nem hangsúlyozták eléggé.¹ Pedig - - látni fogjuk - - elhatározó befolyását még azoknál is éreztette, akik nem kerültek közvetlenül bódító hatása alá. A kiállítás méltatása magyar nyelven Parisban két hatalmas kötetben már 1868-ban megjelent, névtelenül, egyoldalú, de rendkívül finom ízlésű kritikus tollából.² A leírás nemcsak a művészi anyagról szól, de minket főleg az érdekel.

A kiállítás hősei az ő szemében a "grand art" képviselői, a történeti tableauk s az izgató, hangos, élére állított, de az élet kevésbbé sötét jeleneteinek ábrázolói, akik foglalkoztatják értelmét, de az ábrázolt tárgy formaszépségével, az előadás nemességével, a kifejezés színes voltával gyönyörködtetik érzékeit is. Delaroche, Couture, Gérome, Flandrin, Meisso-nier nagyrabecsülője, azokért lelkesedik, akik a nemes arcélt megőrzik, akik "színvegyületben", finom kidolgozásban harmonikusak, Corot ködös, odalehelt tájait nem érzi át, de Desgoffe "csodás" csendéleteinél rajongva említi azon selyembojtot, melynek szálai sodorva vannak. Milletnél kifogásolja emberi típusainak rútságát s kifakad a reálisták ellen, mert keresik a durvát. Ez ítéletekből előttünk áll az akadémiai hajlandóságú, arisztokratikus ízlésű amatőr, akinek finom kritikai megjegyzései nagy művészi belátásról tanúskodnak. Ha Cabanel egyik arcképénél megjegyzi, hogy jól van találva, de a kép rossz; ha Meissoniernél kijelenti, hogy egy interieur-jénél a szoba, az asztal, minden szép, de fényképszerű s hozzáteszi: "a festőnek lelkünk mélyébe kell leszállania s nemcsak percnyi figyelmünket igénybe venni", amivel az érzés jogát hangsúlyozza; ha Brionnál kiemeli, hogy kár, ha a festő a mellékes és főtárgyat egyenlő szorgalommal festi meg, amivel az impresszió egységét követeli; ha Puvis de Chavannesnál a tradíció követését dicséri, de már vonalvezetésének monumentális erejét, "hajdani" (primitiv) egyszerűségét is észreveszi és kiemeli; ha Rousseaunál bátor, férfias és eredeti előadását meg tudja látni: mindez, ha egyoldalú, de egyéni ízlésű megvilágítása a kiállítás nagy palotájában látható művészetnek. Abból, hogy a kecses, a bájos minduntalan elragadja, sejthetjük a szerző nemét. S valóban e finom leírást, az első komolyan számba, jövő magyar műbirálatot egy nő: De Gerando Ágostné szül. gróf Teleky Emma irta,⁴ Parisban, nagy áldozatok árán, ellátva azt remek metszvényekkel, melyek főleg kiváló szobrok ábrázolásai. A finom ízlésű arisztokrata nő meg sem említi azonban azt a két művészt, akik a jövő fejlődést előkészítik, noha mindkettő egypár képpel a palotában is képviselve volt: Courbet és Manet művészetében ő csak a durva reálizmust látta, pedig mindkettő a legarisztokratább művészetet képviselték, künn a maguk építette barakkokban, közel egymáshoz, a Pont de l'Alma-téren, hirdetve a közösséget, az együtt elindulást, de egyszersmind a bekövetkezett különválást is.

2. A művészetben - igenis - - kizárólag az arisztokratizmusnak: az önálló, nemes, egyéni megnyilatkozásnak van jogosultsága. Courbet ekkor - 1867-ben - - egyéniségét már teljesen kifejtette és mint kész, befejezett, hatalmas művészegyéniség jelent meg. Manet is lerakta már egyéniségének alapjait s elindult, hogy a maga vágta mesgyén hatoljon be a szépség ismeretlen tartományába. Courbet egybegyűjtötte, szinte hiánytalanul, egész élete alkotását, Manet mintegy ötven képet és így fejlődésük menetét, eredményeiket és céljaikat ki lehetett olvasni tárlataikból. Manet hatása ekkor még eltörpült Courbeté mellett, - - legfeljebb, ha érdekes tanítványnak hatott — csak kevesek, elsősorban Zola⁵ értették meg eredeti törekvéseit. Courbet diadala azonban - - főleg a külföldi művészeknél - kétségen kívüli volt. Megérezte ezt a mester is és szokott öblös hangján, mellveregetve jelenti jóakaró barátjának, Bruyasnak⁶: "Jé triomphe non seulement sur les modernes, mais encore sur les anciens.... j'ai consterné le monde des Arts...." Mellette csak a barbizoni mestereknek, Rousseaunak, Corot-nak, de főleg Milletnek volt jelentősebb hatása, de a külföldi művészetre - - látni fogjuk - - elsősorban Courbetnak.

3. Mit jelentett ekkor Courbet?

Képzeljük el, hogy miután végigélvezte a kiállítási palotában látható művészi alkotásokat, melyek nagyrésze, mint az De Gerando asszony jellemzéséből is kiviláglik, alapjában a müncheni históriai és genre-festészet kétségkívül művésziesebb kifejezéséből állott, -képzeljük el, hogy a fiatal Munkácsy egyszerre csak belépett Courbet barakkjába.

Mit mondott néki Courbet?

Bevezette egy új világba, melyből száműzve volt minden allegória, minden, történeti, mithologiai figura. Erős, igaz, fajízű emberek, nők, férfiak, gyerekek élete tükröződött vissza s mindenekfölött egy egységes látás, egy egész ember, egy hatalmas, őszinteségében vad, szenvedelmében elragadó temperamentum.

.... Komor némaságában megdöbbentő hatással fekszik ott egy "Halálra sebesített ember", végigsiklik fölötte a felülről ráeső világosság, mely lágyan vonja be fényfátyolá-val s gyöngéd szeretettel simogatja a fő formákat. Bagyaszto nyugalom szállott reá, finom muzsika játszik színei között, lágy moll akkordokban.

Még nyugodtabb zene hangjai csendülnek ki a "Kotorok"-ből!⁷ Hatalmas lendületű arabeszket ír le a két alak: a hegy lábánál térdeplő öreg amint töri a követ, az ifjú amint cipeli a nehéz kőtörmeléket s e munkamozgás ritmusának nehézkesen sülyedő iránya nyomasztó érzéseket vált ki a szemlélőből... Nyugovóra hajlik a nap, nehéz árnyékokat vetnek az alakok s árnyék ül rá a hegyoldalra is. Csak fönn, a hegy ormán, az erődítés mögött világlik elő a kék ég, csak egypár szín küzd a természet nagy szürkeségével: az ifjú rongyos nadrágján a zöldes sávok, az öreg foltos darócnadrágján a szürkés színek, szalmakalapjának sárgája és kockás mellényének piros stráfjai. Egyébként hatalmas reliefben emelkedik ki a két alak, erős barna kontúr választja el az öreg hátát a háttértől. Valóban mély érzés, a szenvedő Cáriakkal való igaz együttérzés biblikus siráma jaj dúl ki e képből. Csoda-e, ha az ornansi kőtörő parasztok templomuk főoltárára szánták?⁸ Megérezték, mennyire velük érez a művész, ki sorsukra gondolva, sóhajtá: "Hélas! dans cet état, c'est ainsi qu'on commence, c'est ainsi qu'on finit!⁹ Megindulásból fogant, megindulás nélkül senki se nézheti Courbet ez egységes alkotását.

Ha a sok kiszinezett, finomkodó, kecses vagy bábszerű alakra gondolt a fiatal magyar művész, Munkácsy, melyek a kiállítási palota festményein élik áléletüket, mily megrendítő hatást tehetett rá, mily lelke mélyéig ható erővel szorongathatta szívét az a hatalmas vizio: Courbet "Ornansi temetés"-e!¹⁰

A nyitott sír előtt egy egész falu, hosszú sorban, apró csoportozatokat alkotva egy nagy, végtelennek tetsző, meg-megszakadó ritmus. Micsoda elrendezés! — gondolhatta fiatal művészünk. Amit mestereitől a kompozícióról hallott, itt mind mellőzve; más, de igaz, szabálytalan, de közvetlen hatású, eltérő a többitől és annál megrendítőbb. Az élet rászál-lott a vászonra. Csupa igaz és jól jellemzett ember. Egyszerűség a vonalvezetésben, komor szűkszavúság a színelosztásban, nagy fekete foltok, melyeket itt-ott tör csak meg egy-egy szín, a plébános ezüst paszomántja a fekete miseruhán, a sekrestyés fehér karingje, a sírásó is ingre vetkőzve, mögötte a két karénekes vörös, fekete szegélyű karingben és vörös kalapban, utánuk fekete redingote-os urak, a polgármester, a békebiró, a jegyző, jobbról két öreg forradalmár régi színes egyenruhájukban, kék és fehér harisnyában s még arrébb a nők hosszú csoportja, külön állva, egymás mellett, csupa feketeség, melyet csak itt-ott szakít meg az arcuk elé tartott zsebkendő és a bóbitás fej kendő szürkés fehérsége. És a végtelennek tetsző sorban, mind egy-egy egyén, akinek temperamentuma elüt a társáétól, minden kifejező mozdulatuk jellemzi belsejüket s nem mint egy hívságos arckép, mint egy naplóvallomás, titkos igazságokat leplez le.

Ha Munkácsynak megmondták volna, hogy Courbet még tíz év előtt üldözésnek volt kitéve, mert karrikirozással, a rút hajszolásával, az emberi gonosz indulatok ferdítő bemutatásával vádolták, nagyot nézett volna. Az a hatalmas ritmus, mely végighullámzik a menet hosszú vonalán, az alakok jellemzésének megdöbbentő igazsága, az az egység, mely mindeneket összetart, nem tűri meg, hogy más egyébre is ügyet vessünk e grandiózus vizio előtt. Alakjait épp úgy, mint Zola, aki csak egy évvel ezelőtt látta¹¹ bizonyára a fiatal magyar is, igaz típusoknak, fogta fel s nem köznapinak, nem durvának, mint a császárság sok finyás úri népe.

És ezt a realizmust csodálhatta ő a többi képen is, amint rabelaisi gúnynyal mutatja be a szentgyakorlatokról holtrészegen hazalovagló papokat, akik előtt a vakbuzgó parasztasszony letérdel, míg a nyíltszemű paraszt nagyokat röhög; amíg itt vad szatírájának hangjait halljuk, a "Szitáló lányok" világos, derűs harmóniájában gyöngéd humora szólal meg; az egyik szitáló lány munkaközben elalszik - - mennyi báj a mozdulatában, - - a másik játékos kedvvel dolgozik - - mennyi kecsesség a szitát tartó kézmozdulatban -az inas bekukuskál az almáriumba - - csupa huncutság a fejtartásában: így érti meg a mester az élet legellentétesebb érzelmeit!

Majd a színek is felvidámulnak, világos, színes, szőke harmóniák keletkeznek — nagy hatalmas perspektívák tárulnak elénk — abban a végtelen háttért sejtető képben, melyben mecénásával való találkozását ábrázolja; egy másik képén falusi kisasszonyokat sétaközben egy kis kolduslány könyörgése állít meg, - mily üdén kecses e kolduslányka: így válogatja ki a mester színharmóniáit képzeled képeinek érzésösszhangja szerint!

Amilyenek a férfiai - erős, hatalmas, zömök parasztok — olyanok kövér,húsos, nagycsipőjű, erősmellű asszonyai is, akiknek testszíneiért rajongott s a legkülönbözőbb akkordokba foglalta őket: zöld erdő belsejébe állítja, amint a forrást szürcsöli, majd színes pamlagra heverteti, hogy gondtalan semmittevésben ábrázolja, egyedül a hússzín színárnyalalainak, egyedül a teli formák változatainak visszaadásában gyönyörködve. Zola találó szava szerint ő az igazi faiseur de chair.

A tájképi tanulmányok, a sok vázlat és kép százai között, mindenek koronájaként ott állott a lialal művész előtt Courbet remeke, a "reális allegória", életművének összefoglalása: a "Műterem".¹²

A mester ott ül festőállványa előtt és nagy magábamerüléssel egy tájképének összehangolásán dolgozik. Balról alakjai, jobbról barát-jai nézik. A nagy, tágas műterem magas ablakából nagy sávokban hull be a fény és körülöleli a mester mögött álló s munkáját bámuló hatalmas női aktot, aki lehulló leplét mellere szorítva, áll királynői szépségében, fénybe mártva, formáinak mesteri plasztikájában. A mester előtt egy kis fiú néz rá gyermeki áhítattal, míg a kis fehér pincsi kutya játszadozik előtte. Úgy alakjai: a cilinderes plébános, a házaló zsidó, a tetemvivő s mögöttük egy báb a keresztrefeszített Krisztus pózában; mint barátai: Baudelaire, aki olvas, Champfleury, aki figyelmesen szemléli, Bruyas, hű pártfogója, egy szeretkező pár s a mellettük elsétáló közönyös közönség - - mind keresetlen közvetlenséggel csoportokat alkotva ülnek, állnak, a legjellemzőbb, igaz mozdulatokban. S az egészen mégis ünnepélyes nyugalom, templomi csönd, mert egész, mert egység, mert mindent egybefoglaló hatalmas stílus nyilatkozik meg benne.

Ezt érezte ki Munkácsy s ezidőben minden szemlélője s mikor számot akartak adni maguknak e hatás titkáról s vizsgálták közelebbről az alkotás módját, mihamar rájöttek, hogy kettőben rejlik Courbet hatásának titka: az egyik, hogy új formákat, új mozgásigazságokat látott meg a természetben s hogy ezeket egységbe foglalja, még pedig tónus egységbe s ez teremti meg Courbet stíljét.

Új formák hatalma: mesteri tónusegységben! Ezeknek érvényesítésében volt Courbet forradalmár.

Ha Munkácsynak megmondták volna, hogy még tíz évvel ezelőtt ezeket az egyéni szemmel látott mély megfigyeléseket harsogó gúnykacajjal fogadták, ellenben a kiállítási palotában látott édeskés, tarka, kicsinosított bábukat az igazság revelációjaként tapsolták: bezzeg nagyot csodálkozott volna! Hogyan, ezeket a bámulatos, lélekbelátással megfigyelt jellemrajzokat; ezeket a mély igazsággal, a való életet visszatükröző jelenéseket, ezeket a vizio-nárius erővel ábrázolt valóságokat gúnyolták volna ki?

Ennyire belelátni az életbe, ennyi új formát, új mozgásigazságot, nagy vonalrendszert, hatalmas kifejező mozdulatot összegyűjteni és a képzeletben egységekké összekapcsolni: mindehhez Courbet életmegfigyelése, Courbet világlátása, Courbet formagazdagsága kellett. Ez az ember csupa szem, de mily egyénileg látja meg az élet egynémely oldalát, nem mindeniket, főleg a hatalmas formákat, az erőt kifejezőket, az életörömöt, a nagy egész-'séget mutató húst, a duzzadozó izmokat, mint a "Birkózók" atlétáin, a patakból kilépő "Fürdő nő" hatalmas aktján.

5. A meglátott új igazságok kifejezésére megkereste az előadás kellő formáit is. Kortársai nagyhangú kijelentésnek vették, de fejlődését áttekintve, tökéletes formulának válik be e szava: "J'ai traversé la tradition comme un bon nageur passerait une riviere: les académiciens s'y sont tous noyés".¹⁵ Mihamar felismerte, hogy képzeletének működése abban áll, miszerint megtalálja ,.a valóban létező dolgoknak minél tökéletesebb kifejezését, nem pedig abban, hogy magát a dolgokat találja meg"¹⁶, tanulmányozta tehát a régi mesterek kifejezési módjait, elsősorban azokat, akik a valóban létező dolgok kifejezésére törekedtek, a reálistákat, Caravaggiot, Riberát, Zurbarant és Velasquezt, a hollandok közül Halsot és Rembrandtot. Ez vezette a sötét, sonorikus és mélyen fekvő gammákhoz, a nemes egyszerűséghez, a természet széles felfogásához.

Színben Zurbaran, formalátásban Hals volt a mestere, Hals, akit számos hollandi útján oly igen megszeretett s amikor csak alkalma nyílott, sietett másolni is,¹⁷ úgy hogy a felületesen látók -- még jó emberei is -- benne csak a tradíció egy be foglal óját látták, a nagy befejezőt s nem az új mesgyét vágót.¹⁸ Pedig ez elemek vegyületéből Courbet megtudta teremteni a maga grandiózus képeihez szükséges formát, azt, amivel vízióját egységbe foglalhatta, amivel azonban túl is ment elődjein, lerakván az új stílus alapját.

6. A "valóban létező dolgok" kifejezését elődei minél több részletmegfigyelés halmozásával, a színek ellentétbe állításával, fokozással és kontrasztokkal igyekeztek elérni. Vonalak, élénk színek és kontúrok tartották össze a széteső részeket. Az egész akadémiai tanítás ezt a hagyományt szolgálta. Courbet ellenben azt tanította, hogy "fais ce que tu vois et ce que tu sens".¹⁹ Látni pedig azt látta, hogy a természet egységes, minden hat a másikra, szín színre s a színekre is hat a fény, a világítás és a távolság egyaránt. A változást, melyet a természetes s-zín a fény és a távolság által szenved, tónusnak nevezzük s a tónusok egymás között is elválaszthatatlan, egységes kapcsolatokat alkotnak. A tónusok e logikája minden tárgyat belekapcsol a térbe. Ilykép lesz a festészet "un art mathématique".²⁰

A tónusok igazságát keresve, eljutott a tónusok egységéhez, ami által egybefoglalt mindent, alakokat, a különböző tereket, lázas figyelemmel kísérve a fény fokozatait, átmeneteit, változásait, a fény által befolyásolt színek értékeit, a leglágyabb egybeomlásokat, a legfinomabb félhangokig. A fény varázsa hatott képzeletére, a fény lett nála a hangoló elem, a fény a festmény főhőse, a tónust teremtő fény, mely új utakat nyitott képzeletének, egységet, tehát stílust adott művészetének.

A nagy tanulság, melyet a fiatal Munkácsy Courbet művéből kiolvasott: a tónusegység tana. Felismerte azt az igazságot, hogy nem tarka színekkel kell a valóságot egységessé tenni, hogy az új stílus nem kolorisztikus hatásokon nyugszik,²¹ hanem tónusegységgel, melyhez Courbet a látszólag lényegtelen helyeken is szigorú következetességgel ragaszkodott. A "Műterem" hatalmas termének szélesen beárnyékolt, vibráló levegővel teli magas felső része is, teljes biztonsággal végigvezetett tónusigazságával, szoros, mellőzhetetlen, kiegészítő része az egységnek. Mélységet ad és mélységet kap. Mondják, hogy a cél elérésére elvileg mindig a legsötétebb tónusból indult ki, fokról-fokra a legvilágosabb tónusig, minden egyes láncszemet figyelembe véve s nem ugrándo-zott a világosról a sötétre; - biztos akart lenni abban, hogy a. tónusegymásutánból semmit, egy láncszemet sem felejtett ki.²²

Aki tónusban látja a világot, ösztönszerűleg kerüli a színt, mert tudja, hogy magában semmi sem állhat meg, hogy minden függ a környezetétől, a szín a fénytől is, mely körülöleli, mely értéket ad neki, most tompítja, majd fokozza, de mindenesetre beleállitja egy egységbe. A tónusegység színegységet is jelent, bizonyos, többnyire lefokozott színharmóniákat; így lesz az érzés, a hangulat, a szín és a színeket vivő forma, mind egy nagy egység, a tónusegység alapján. Az a jó kolorista, hirdeti Fromentin²³ aki a tónusok értékét össze tudja kapcsolni. Courbet tónusegysége a tompa vörösesbarnából a világosabb szürkés felé fejlődött, a fényben szegény színekből a teltebb, kövérebb felé, kihagyva azonban mindig a hangosokat, még pedig nem egyenes úton. hanem ugrándozva aszerint, amint érzése az egyik vagy másik harmóniához vezette. De színeit mindenkor alárendelte a tónusegységnek. Nézzük híres feketéjét, melyet ellenfelei a bolognai iskola konyhájából vettnek hirdettek, valójában sohasem volt holt szín. Feketéje pozitív szín, melynek éppen olyan rejtett érzéki szépsége van, mint a sárgának vagy vörösnek. Nála a fekete nem egy a sötétséggel. Él és zamatja van jellemez és mozog - - követi a formákat és változik, tónust kap, a legfinomabb modulációkban. Most ezüstös lepel ül reá, mint gyakran Ve-lasqueznél majd árnyalatokat kap, mint a kései Rembrandtnál, mély, gazdag, bársonyos és sonorikus lesz, mint Hals csodás feketéje, de sohasem süket, soha kirívó. Mély benyomással volt Munkácsyra is, de egyúttal az egész korra: Manetra, Monetra, Whistlerre, de Leiblra egyaránt, élvezték és megszerették a benne rejlő s kiaknázásra váró színhatásokért.

7. Az egységes hatást szolgálta hatalmas plasztikai ereje, melyet ecsetkezelésének virtuozitásával fokozott. A tónusharmónia folytonos számbavétele a színek lefokozására vezette s a fény valőrjeiből, tehát a fény és árnyék harcából teremtette térbe állított alakjait, minél hatalmasabb reliefben. Kétségtelen, hogy a plasztikai hatás, a klasszikus mesterek ideálja, Courbet ideálja maradt mindvégig²⁴ s kora tarka színhatásától való idegenkedése a szín problémájától a rembrandti fényproblémához vezette s ha a megoldást készen is vette át, de mesterien gyakorolta.²⁵ Munkácsyt ez a hatalmas plasztika mindvégig lebilincselte, (őt nem zavarta ki nyugalmából később se Manet színproblémája, aki hogy színt színhez tehessen, amit, ha a fényárny a fődolog, nem tehetett volna, a reliefhatást áldozta fel a színhatás kedvéért). Munkácsy mindvégig plasztikus hatást keresett, Courbet befolyása ekkor egész életére döntő fontosságú volt.

Látta, hogy a biztos formák, a határozott, nagyban látott és szélesen visszaadott propor-ciók mily igaz szemgyönyört keltenek benne a tactil value felkeltése által, melyet a mester, főleg Hals hatása alatt, a fény és annak biztosan visszaadott, pontosan lemért értékei által idéz elő, csalhatatlanul igaz tónusharmóniába állítva be őket. Az árnyék Courbetnél még nem szín, hanem tónuskérdés. Eleinte pl. a Birkózóknál - az alakok hatalmas plasztikáját nem tudta a háttérrel összhangba hozni; ahhoz a különben elég nagy vászon kicsiny volt, a plasztika itt különálló életet élt; de később, főleg interieureiben a tér szuggesztióját²⁶ lágy, finom, elmosódó átmenetekkel érzékeltette, feloldva az árnyékokat, átlátszóvá, sőt színesebbekké is téve őket. Különösen az utóbbi időben (1865 óta) festett tengerképeinek harmóniái derültek fel, színeket és fényt, üde, világos színeket látott meg, szőke harmóniákat, ami éles ellentétben állott a korai, az ötvenes évek sötét színharmóniáival.

Fokozta ezt a plasztikára törekvő hatást ecsetkezelésének virtuóz ereje, mellyel tapintó képzeletünkre akart hatni. Ezért szenvedelmes erővel, soha nem lankadó energiával, szélesen, főleg pasztózusan rakta fel színeit, ecsetvezetésével változatosságot vive be előadásába, mely megfelelt a tárgyak textúrájának, a bőr színét, a fa kérgét, a talaj szárazságát vagy nedvességét, a szövet minőségét, vastagságát, hajlásait, lágyságát vagy töréseit gondos igazságszeretettel figyelve meg. Főleg a formákat ölelték át ecsetvonásai, nagy szeretettel simulva, követve, segítve és fokozva azok mozgásirányát, Gyorsan, lélegzetvisszafojtva dolgozott, keresve a tónust palettáján s ha megtalálta, késsel segített annak pasz-tozitást, erőt adni, a nedves alapba rákenve, beledörzsölve a fedőszíneket s ahol az ecset, a kés nem segített, ott ujjaival dolgozott bele, mert mint monda: C'est dans le doigt qu'est la finesse.²⁷ Az erő, a mélység hatására törekedve, míg palettáját alig változtatta — csak kései korszakában, világosabb színharmóniákat keresve; tisztította meg azt a sötét, komor színektől - addig egyre fokozta előadása vadságát, faktúrája szilajságát, ecsetvezetése szenvedelmességét, melyek mint egy-egy biztos kardvágások hatnak.

Amint ezekbe belemélyedt a fiatal Munkácsy - úgy érezte, hogy egy új világ tárult fel előtte — a festés titkába pillantott be s egész életére szóló mélységes benyomással ment vissza Münchenbe.

III.

1. Münchenbe visszatérve, ámulva nézte meg Munkácsy egy már előbb kezdett művét, a Szénás székért,²⁸ egyszerre felismerve hibáit, a kicsinyes látást, az apró alakok plasztikátlanságát, de azonnal hozzáfogott a javításhoz is. Mikor aztán hazaküldte: nem akadt rá vevő. "Oly széles modorban volt festve - írja Ligeti - amit nálunk akkor még mázolásnak neveztek." Pedig ez a modor jellemzi most már Munkácsyt mindvégig. A következő év januárjában fogott hozzá a Lakodalmi hivogatók-hoz,²⁹ melyet mihelyt befejezett (1868. áprilisában), küld haza s nemsokkal utóbb ő is Pestre érkezik. Münchenben ez idő alatt Ádám Ferenc csatafestőnél dolgozott, aki azonban most már semmiféle hatással sem lehetett reá. Munkácsy megtalálta a követendő utat s ez messze eltért az Ádámékétól, akik tarka színezők maradtak, vékonyán festik vászonra tompa, lokális színeiket, a rajzhatásra ügyelve, kicsinyes gondossággal.³⁰ Ezzel szemben nézzük meg Munkácsynak a Lakodalmi hívogatókhoz készült részletrajzát, magát a két hívogató legényt, minő szélesen, egyszerre meglátva és egységben felfogva áll ott a két alak, minden kicsinyes részletezés nélkül valók a formák, a lobogó ingujj hajlása-törése finoman, de szélesen éreztetve, a mozgás egyszerűen és egységben kifejezve s hozzá ugyanazon a lapon, a kéztartások külön-külön tanulmányozva. Igazságot keres, biztos formalátásra törekszik most már az ifjú művész.

Mikor aztán augusztus havában újra megkapja ösztöndíját, Knaus is értesíti Ligetit, hogy fiatal barátját pártfogolni fogja, egypár magyar tárgygyal megrakódva október elején Düsseldorfba utazik. Knaus szívesen fogadja, egy közeli házban műtermet rekommendál neki, s gyakran fogadja asztalánál, felkeresi munkaközben és tanácsokkal látja el. Itt kerül Munkácsy Knaus hatása alá másodszor, de ez a hatás most veszedelmesé válnék, ha Courbet fel nem fegyverezte volna. Knausnak a komikumra hajló világlátása, elbeszélő, részletező és halmozó modora, mint tudjuk, mélyen hatott rá már Bécsben is, a Taschenspieler láttára, de ez a hatás, mikor a képpel az 1867-ki párisi kiállításon újra találkozik véle³³, jelentékenyen csökkent, csak rajztudását bámulja ezután is, ezt "megstudirozza úgy, hogy vagy ragad rá belőle vagy belebolondul", - írja Ligetinek 1869. elején. Közben azonban több elkezdett képét befejezi, pl. a Menyasszonyt, s kezd újat: Az ásító inast, s ez utóbbi érzésben, emberlátásban újra Knaus hatását mutatja. De csak érzésben, - - mert előadásban a párisi tanulságok most már elhatározó szerephez jutnak.

2. "Az ásító inas" egyike a Düsseldorfban festett képek legelsejének, közvetlen Knaus-hatás, vidámság, derű, jókedv árad ki belőle, valami bohókás szellem, de amelyről megérezzük, hogy nem eredeti. S csakugyan, van Knaus-nak egy 1867-ben festett cipészinasképe, melyet Munkácsy bizonyára ismert, mert még a típus is közel áll hozzá, nemcsak a hangulat. Mindamellett egy világ választja el Knaustól: formalátásban nincs bennük immáron semmi közös. A párisi út előtt Munkácsy főleg emlékezetből festett. Professor J. von Brandt, aki az Ádám-iskolában társa volt, írja akkori festő-módjáról³⁴: "A modellt felállította ugyan műtermében, de ő maga a -szomszéd szobában dolgozott, s csak időrőlidőre futott be hozzá, hogy inspirációt szedjen.... Előbb nagy kartonokra rajzolta meg kompozícióját, aztán grisaille-ban aláfestette, hogy végül lazurokkal menjen végig rajtuk". Ezidőre visszaemlékezve, maga a mester gyakran beszélte, hogy a modell után festést bűnnek tartotta, s csak Knaus gyógyította ki e balhitéből, aki jelszóul állította fel elibé: "Egy vonást sem modell nélkül," — ami talán túlzás, mert mint maga Knaus is elösmeri,³⁵ ehhez az elvhez sohasem ragaszkodott ő sem, — de annyi bizonyos, hogy Düsseldorfban kezdett nemcsak a komoly részlettanulmányokhoz szokni, hanem ahhoz is, hogy az egész képet végig modellek után fesse meg.

Ezt látjuk az Ásító inasnál, akit hajnal-fakadásra ágyából kivertek, nagyot nyújtózkodik, mélyet ásít, s ha jól megnézzük e kitűnő kifejező-mozgás ábrázolását önkéntelenül utánozzuk, a belső elmerüiés, az együttérzés hatása alatt. Ösmerjük a képhez készült tanulmányok egyikét.³⁶ E tanulmány hatalmas meglepetés Munkácsyval legutoljára az Árvíz festése közben találkoztunk, s annak kicsinyes rajzlátása, részletező modora, tompa színei, iskolás kompoziciója, s az előttünk levő tanulmányfej formalátása közt, ime egy egész világ! E stúdium mindenekelőtt tónus tanulmány, a sötét háttérből a ráeső fény, gyöngéd átmenetekkel emeli ki a formákat, nem részlethalmozással, hanem nagy egységben, az egész hatását mutatva Az ásító inas fejének rövidülése kitűnő, a kifejezés részletezése gazdag, - a vörös szemhéj, a kidagadt alsó szempilla, mind az álmosság jellemző vonása, - - de mindez nem hegyes ecsettel kirajzolt, hanem szélesen odavetett; tónusokkal és azok értékeléseivel hoz, ki plasztikát, barna árnyékokkal valörkülönbségeket, de amellett a színek is élnek, gazdagok árnyéklatokban (az ing fehérje s a test színe, a sok szürke színből kikeverve, mily élesen megkülönböztetett).

Itt találkozunk először jellegzetes kézírásával, mely - - mint látjuk - - Courbet hatása alatt formálódott ugyan, de egyéni ízt nyert, valami linóm, sonorikus, bársonyos lágyságot,gyöngéd csillogást, schmelzet, puha fényt, mely nincs meg mesterénél, - ahol az energikusabb előadás kizárta e kvalitást. — Ez megfelelt Munkácsy sírvavigadó természetének, mélyen leikébe rejlett titkos bánatának, melyet tompa, halk, fojtott szenvedélyű, egyszerű gammákban fejezhetett csak ki. Az ő világszemlélete és ecsetvezetésének szélessége, mely a finom egybeomlásokat szerette, a széles formákat, de puha átmenetekben, megfelelt belső, képzeleti képeinek, megfelelt azon egyéni ritmusnak, mely képzeletét vezette, ilykép Courbet tanítása alatt: stílje hozzásimult víziójához és mind egyénibbé, mind kifejezőbbé fejlett ki.

"Az ásító inas''-ban előad, derűs hatásra törekedve. Tele is rakja a kis szobát mindenféle csendéletrészlettel, de a színharmónia összhatása még sem illik a vizio derűjéhez, hiányzik az élénkebb szín, a formák részletezése, s főleg hiányzott mindez düsseldorfi festőbarátainak, akik Vautier, Knaus és társai részlet-halmozó formaláíásához, tarka színharmóniáihoz voltak hozzászokva Mi sem természetesebb, mint hogy rá faraglak a nótát: Muncatum non est pictum³⁷ Düsseldorfban ezidőben, maga panaszkodik Ligetihez írt levelében, -igenis félvállról vették, a széles festést mázolásnak", a mázolást pedig tudatlanságnak nézve.

3. Ily körülmények közt természetesnek kell találnunk, hogy- mikor a Siralomház első vázlatát, (egész csomó alakkal, külömböző síkokban elrendezve,) megmutatta Knaus-nak. az lebeszélte róla, igen nehéz feladatnak vélte, s azt tanácsolta néki, hogy folytasson tovább rendszeres tanulmányokat; Bécsi barátjához, Engel Gyulához írt leveléből látjuk, hogy ez az elutasító ridegség elkeserítette, de egyszersmind dacot fejlesztett ki benne és most már annál inkább hozzáfogott. "Lesz belőle kép! Azért is!"³⁸

Nagy kartonrajzot készített mindenekelőtt, többet is, különböző módon csoportosítva alakjait, mig végre vagy az ötödik változatot vászonra vitte, aláfestette, hogy aztán rámenjen a fedőszínekkel Március elején fogott hozzá és november végén Parisba küldi. Düsseldorfi jó barátai kezdettől fogva bíztak művében, Vautier már az aláfestéskor megdicsérte, szeptember végén el is adja, október végén Knaus is elismeri, bocsánatot kér tőle, hogy a rajz bemutatásakor oly kicsinylőleg nyilatkozott, s Parisban az 1870-iki kiállításon aranyérmet nyer.

Aki az "Ásító inas"-hoz készült fejtanulmányt ismeri, azt ez az eredmény meg nem lepi. "A Siralomház" komoly tovább fejlesztése az ott elért eredményeknek, megtalálta az új utat, amelyen eljuthatott önmagához, a tapogatódzás, a kísérletezés, keresés sok számos kétségbeesett órát adó vívódásai után. On ne devient un Christ dans l'art qu'a la condition de monter lentement son Calvaire.³⁹ Kire illik ez inkább Munkácsynál? A düsseldorfi vidám életképek világából képzelete hazaszállott és egy sötét aradi emlékhez erősen hozzátapadt. A siralomházba kitett betyár alakja, az utolsó nap, minden komor, halálfélelemmel, borzadálylyal teli érzéstengerében, megjelenik lelke előtt. A hirtelen megfogant kép kezdi mind erősebben foglalkoztatni. A fátyol - - melyben először tűnt fel előtte - hull le róla, darabjai mind világosabban alakulnak ki és az intuitive felfogott egész színt kap, gazdagszik erőben, nő részletező gonddal kialakított részletekben. A siralomházban ijedező és borzongó asszonynépek, a kisváros alakjai, a kereskedő, a pajtás, a mesterember, a szakácsné, az utcagyerekek szállingóznak, vezettetve egy sajátos, a rémület és iszonyat, a kiváncsiság és a részvétből egybebonyolodó érzéstől, s mindebből egy nagy, hatalmas, iszonytató, vihart megelőző, kínoktól néma csönd alakul ki Még fokozza ezt a falhoz támaszkodó feleség hangtalan, görcsös fuldoklása....

Ez: a lélektani mozzanat, — láttuk — kezdettől fogva alakította vízióját. Most mindent egybefoglalt, amit csak eddigi művészi pályáján az érzés kifejezési módjáról megtanult. A csönd, a halálos csönd misztériumáig fokozta az azelőtt ábrázolt intenzív ügyeimet, mely a felolvasást, a mesemondást, a pártát felvevő menyasszonybemutatását kíséri, hogy suggestiv erejével érzéseinket hatalmába kerítse, mindenkép azon igyekezve, hogy a kifejezés teltségével, az alakok kifejező mozgásával a lélektani pillanatot minél egyszerűbben, minden szinpadiasságtól menten, fejezze ki. Valóban egy új borzongást, melyért egykor Baudelaire sóvárgott, kelt fel ez a megragadó sötét kép, de e hatás a tökéletes formába olvadt tartalom összhangjából alakul ki. Mert a keze a jól elképzelt látományt most már kitűnően szolgálta. Mindenekelőtt arra törekedett, hogy balladaszerű rövidséggel, csak a lényeges kiemelésével, előadásának jellegzetes szűkszavúságával hasson, hogy a Knaus-os formába be nem olvasztott anekdotaszerűséget elhányja magától. Courbet példája felvilágosítólag hatott reá. Megnyerte ily kép kompozíciója egységét, a fényvezetés egységesítésével. A fény, mely amint felülről, a rácsos ablakból behatol, "vidám a magasban és szomorú és bánatos alul",⁴⁰ egységes tonusfátyolba vonja biztosan letett fokozatokban az egyes alakokat. Ezzel a komor, tompa színharmóniával kitűnő hangoló elemet nyert, mely a mély érzés tükrözését biztos hatással szolgálja. Megértette, hogy e tónusegységbe kell beleépítenie mindent, színt és mozgást, még pedig az egyszerű alaphangnak megfelelően, széles formákban, nagy egységben.

S ha már most figyelemmel kisérjük, hogy egységben látott vízióját mint építi fel, a mit tanulmányain követhetünk nyomon, látjuk, hogyan alakulnak, változnak, módosulnak, tisztulnak azok, képzeleti képeinek megfelelően.

A főalakhoz készült vázlatán⁴¹ a halálra ítélt komor kétségbeesését kereste. Összevont szemöldökkel, befelé fordult tekintettel, üve-gesedő szemekkel néz maga elé. A megvál-tozhatatlariba való dacos belenyugvás kétségbeesett némasága hallgat ki felénk e tekintetből. De a beesett arcon puhán játszadozó fénynyaláb, amely körülöleli a főformákat, enyhíti az iszonyatot, melyet a rá várakozó sors tudata máskülönben felkeltene. Mögötte a falhoz támaszkodó asszonya, görcsös fuldoklása, -a testtartás mindent kifejez, egész érzéstengert szuggerál, kereste is többször a kellő formát,⁴² melynek legigazabb változatát épp a kész műben találjuk meg.

A látogatók közt a legszuggesztívebb hatást a földre lenéző szűrös ember kelti, akinek kifejezéséből úgy érezzük, hogy több, mint betévedett, barát vagy rokon, mindenesetre olyan, akinek szíve az elítéltért érez. A tanulmány formaelemzés, a képen a tónusba olvad minden, a tanulmányon kezét állához szorítja, a képen feje aláhull, keze energiavesztetten lehanyatlik, - - a kifejezés, a komor magábamélyedés intenzitása nőtt. A másik, pipáját görcsösen szorító mesterember, amint az elítéltre néz, pöckösen, csakúgy félvállról, a megindulását nem leplezheti el. A tanulmány nagy szeretettel készített texturahatás, a bekecs bőre, a prém, a bőrkötény mind külön-külön éreztetve, de az egész nem színben, hanem tónikus értékelésben. A képen a folt elrendezés szempontjából a sötét tömeget megszakító fehérre volt szüksége és így a kovács levetette bőrkötényét, hogy ingben álljon ki, melyet a lecsüngő nyakkendő ment meg az unalmas egyszínűségtől.

A csoport harmadik alakja, az öreg asszony, aki mindkét kezével belső iszonyatát fejezi ki, a tanulmány és a kész kép között szintén jelentős változáson megy át, - - határozottan előnyére. Mindjárt a kéztartás (a tanulmányon a balkézt maga elé tolja, a képen védőleg magához vonja, ami jellemzőbb), de főleg kolorisztikus szempontból érdekes a fejlesztés: a tónusegység lényegének mind finomabb átértése. Düsseldorfban akkor aligha volt versenytársa, a legjelesebb mestereket, Knaust magát, Vautier-t sem véve ki. Már a tanulmányon is letesz pozitív színeket: téglavörös szoknya, szürke blúz és kendő. A képen az alak alsó részét elvágja az előtte álló inasgyerek, de a ráeső megtört fény színkiemelést követelt, kékes színt kap tehát a kendő, mert csakis így olvadhat be a tónus nagy egységébe.

A gyermekalakok is milyen jellemzők (főleg az elítélt kis aprósága, a kis naiv butácska, ott áll semmittudóan, kenyeret morzsolgatva az édesapja előtt), a háttérben a gyermekét karján tartó asszony, mellette az osztrák baka, felszúrt panganétjával, rideg közönynyel, csodálatra méltó nyugalomban; az igaz és eredetien elképzelt tipikus alakok egész sora, a jól látott és kitűnően összefoglalt egység benyomását teszi.

Mindezt kiegészítette előadásának nobilis egyszerűsége, színeinek mélységes ereje és ecsetvezetésének bátor őszintesége. A meleg tónusokat ágyazó aszfaltalapból finom bársonyos csillámok rezegnek elő, melyek sonorikus egységbe foglalják a nemes színeket. Nem oly vadul szenvedelmes, mint mestere Courbet, de megérezte minden nézője, hogy itt újra egységlátó festővel áll szembe, akiben egyesült elődeinek minden tapasztalata, de érzésben differenciálódott, kifejezésben enyhült, s harmóniában nemesbedett. Maga Courbet és barátai tapsoltak a sikeréhez a legőszintébben!

IV.

1. Az 1867-iki párisi kiállítás nemcsak Munkácsy fejlődésére volt döntő fontosságú. A realismus elvét és Courbet formuláját a kiállításlátott festők egész serege vitte haza Münchenbe és nagy harcok indultak meg e kérdések körül.

A művészek találkozóhelyén, de saját művészi gyakorlásával is régóta képviselte a Courbet-elvek legfontosabbikát, a tónusfestést egy frankfurti származású művész, Müller Viktor, aki párisi tartózkodása idején baráti viszonyban élve Courbet-val, részese volt annak, hogy a mester a német művészet iránt érdeklődni kezdett, az ötvenes évek közepén többször megfordult Németországban, sőt 1858-ban néhány hónapot Frankfurtban is töltött, ahol annakelőtte többször kiállított (jelesen 1854-ben) nagy hatást, de ellenhatást is keltve.⁴³ Frankfurtban kitűnően érezte magát, iskolát is nyitott, melyet számosan látogattak, s Müller Viktor prófétája lett Münchenben, amikor oda (1863-ban) áttelepedett. Müller művészete azonban nem volt elég határozott ahhoz, hogy mély hatást tudott volna kelteni. Benne több lélek lakozék, a Courbet-hatást el-elnyomta a Delacroix és főleg a Couture-féle romantika, amit Bürger-Thoré már 1867-ben megállapított. A berlini Nemzeti képtárban látható Saloméból kiolvasható a Courbet hatás is, finom a tónus háttere, széles a formalátása, vastag és kövér ecsettel felrakottak színei, erős barna árnyékokkal biztos reliefhatást keres, - - de már a mellette levő Hófehérke vázlata tiszta romantika, levegős, odalehelt színek, elmosódott tónusok, igazán nem a vérité vraie; Couture-féle színpadiasságot látunk aztán a müncheni Romeo-ban - ellentétben az előadás bátor és biztos hangjával. Keresi azonban -- s ebben hatarozott - - Courbet módján a tónusegység megőrzését, mely legfinomabban nyilatkozik meg a frankfurti Stadel-intézet Hamlet-jén -nagy szürke tonusfátyollal vonva be a szintén színpadias jelenetet.

Münchenben alevegő tehát ekkor kezdett megtelni a tónusfestés körül kifejtett agitációval, ami tulajdonképen támadás volt az Akadémia kolorismusa ellen, s Piloty környezetében heves ellenzésre talált. Mit jelent az egész tónuskérdés? — kérdezte a kor egyik sokat olvasott festőkritikusa, Becker, aki akkor a Kölnische Zeitung hasábjain ítélkezett. Szerinte az egész titok ez: dass alle Schatten schwarz gehalten, alle neutralen Töne und Halbtöne in's Schwärzliche gezogen werden, so dass allerdings dann die farbigen Lichter einen grösseren koloristischen Werth erhalten.⁴⁴ De Leibl-t, noha a kritikus első kölni mestere volt, ez az ellenzés nem zavarta, meg. Őt Müller Viktor buzdította a kísérletezésre és a párisi világkiállításról hazatérő társai, elsősorban Munkácsy rajongása Courbet tonusszépségeiért, a tónusfestéshez vezették. Ekkor 1868 őszén, Piloty iskolájába a Defregger távozásával megüresedett helyre belépve.⁴⁵ festette meg "A kritikus" c. genre-képét, egyenesen tónusegységre törekedve. A figyelő elmerülés, a képszemlélés intenzitásának psychologiai jellemzése érdekli, kevéssel sokat mondásra törekedve, nyugtalan izgalmat, felhevült érzelmi életet kifejezve. A belső nyugtalanság azonban megnyilatkozik az előadásban is, a tónusegység megőrzése csak holt részek árán sikerül, a tér mélységét nem tudta éreztetni, az egész igen lágyan, elmosódottan, simán van festve, de még német kritikusai is⁴⁶ kifogásolják a rikító, elszigetelt fényfoltokat, melyek a tónikus festést zavarják. A színek tónikus zenéjét hasztalan keressük nála, és hasztalan azok zománcos fényét (Courbet és Munkácsy ecseténél erejét), látszik, hogy csak elvek hatása alatt festett, most még csak hallott Courbet-ról, a mű maga egyelőre csak kísérletezés.

2. Itt egy pillanatra meg kell állanunk és összegeznünk a következő tényeket: 1867 októberében Munkácsy Parisban volt, onnét visszatérve tavaszig Münchenben maradt, majd Pestre, onnét Düsseldorfba ment és 1868. telén festette az Ásító inast. Ezzel szemben 1868-ig Leibl festészetében Courbet-féle tónusfestészetet nem találunk, az ez év telén festett Kritikusig. Amikor 1869 februárjában e képet Düsseldorfban kiállították, Munkácsy megnézte, de a párisi Courbet-kiállítás hatalmas impressziója után döntő hatással még akkor sem lehetett volna rá, ha a hónapokkal azelőtt festett Ásító inassal be nem bizonyította volna, hogy e hatásra már semmi szüksége. Ilges, Munkácsy életrajzában hivatkozik Leisten festő szavára, aki szerint Munkácsy odanyilatkozott volna Leibl képe láttán, jetz will ich auch einmal so frisch malen wie Leibl.⁴⁷ Ezt a kijelentést nem lehet szó szerint venni, — a németül nem tudó Munkácsy így semmikép sem mondhatta, -csak annyilehet igaz, hogy Leibl képe láttán örült, hogy rokon művészi felfogásra talált, mert hiszen mindketten, mint láttuk, teljesen külön utakon, körülbelül egy időben, de egymástól függetlenül, tónusfestőkké lettek.

A főforrás Courbet hatalmas egyénisége, a tónusfestészet e nagy képviselője, a kitől a két fiatal művész - - láttuk mely utakon, -a tónuslátás formáit — de csak azt! — átvette, - hogy mindketten, érzéseik alapján kialakított képzeleti képeiket azoknak megfelelő módon fejezzék ki.⁴⁸

3. 1808 őszén, -- mint mondottuk — felszabadult egy hely Piloty mesterműtermében és Leibl végre bejuthatott. Itt ismét összekerült Szinyei - Mersével, akivel különben is szoros barátságot tartott. Érzésviláguk, törekvéseik rokonsága kapcsolta őket össze. Leibl ekkor festette Gedon szobrász feleségének arcképét, melyet - - A Kritikussal együtt -az azévi müncheni nemzetközi kiállításon -kiállított, s a következő évben Parisba küldött, a hol - éppen úgy, mint Munkácsy Siralom-ház-át, - - arcképét is aranyéremmel tüntették ki. E képet egy francia úrnő - tulajdonosa - - féltékeny gonddal rejtegeti, - - de kétségtelen, hogy a fiatal művész legsikerültebb alkotása lehetett, - - noha Eugene Muntz ezt írta róla: "képe még gyakorlatlan, a tudás hiányzik, de nem a tehetség". Castagnary ellenben éppen tudását ösmeri el,⁴⁹ mondván: "Milyen művész az, aki minden fölösleges részletet elmellőzve, ily szélesen festette meg a szürke ruhát, jelezni tudta egy pár ecsetvonással a kezeket, s minden érdeket a finom arcra átvinni, melyet oly gondosan és gyöngéden modellált ki." Minden szavából kiérezzük, hogy itt a Courbet-elvek diadalának örült, éppen úgy mint Munkácsynál, a tónus finomságát, a relief erejét, a széles formalátást emelve ki.

4. A nemzetközi tárlat betetőzte az izgalmakat. Megjelentek a barbizoni mesterek, Courbet hét festménynyel külön teremben, Manet két művel, ott volt Knaus, Boecklin, Müller Victor, de ott voltak hőseink is: Munkácsy két képpel (köztük az Ásító inas), Leibl több arcképpel (köztük Gedonné portrait-ja) és A kritikussal, Szinyei-Merse Pán és nimfá-val.⁵⁰

A kiállítás középpontja a Courbet-terem lett. Ekörül folytak le a legszenvedélyesebb harcok. A Piloty-párt egyszerűen kijelentette, hogy ezek a minden képzeletet nélkülöző természetmásolások valójában "plumpe Machwerke"⁵¹ s kritikusuk mindenkit, aki Courbet-hatás gyanújába esett, tehát Müller Viktort, Feuer-bachot, a frankfurti festőket persze, Burgert, Burnitzot, szenvedelmesen megtámadott. Érdekes, hogy ide sorozta, a crassrealisták közé⁵² Böcklint, aki "ízléstelen tartalmú képzelgéseit harmoniátlan, rikító színezéssel és durva kidolgozásban" adja elő.⁵³

E harc közben, művészbarátai meghívására, s hogy a bajor királytól kapott rendjelt személyesen megköszönje, a nyár folyamán Münchenbe jött maga a mester. Az ekkor szerzett impressziók alapján, egy pár évvel később, humoros leírást ad róla (a bécsi Presse-ben) Bayersdorfer, aki már ekkor konstatálja - - Müller Viktoron, Feuersbachon és Leibl-on - - Courbet nagy hatását. Kétségtelen, hogy ezt a hatást Courbet személyes megjelenése csak fokozta. Amilyen a festési módja, olyan az ember. Barna bársonyruhájában, gyapjushawllal nyaka körül, szájában a kis fapipával, fején a porge sipkával, az igazi nyakas paraszt, csupa izom és erő, mint egy ősember, maga a szent akarat. Híres asszir profilját megviselte az idő. Szakállában most már ősz szálak rezegnek, csak tekintete ép, sötét, nagy, s kifejező, "mint két tükör, melylyel a világot felszívja", így ment végig München utcáin, határtalan hiúságát legyez-getve a hódolattól, melylyel a fiatalok, első sorban Leibl, Szinyei-Merse, de az idősebb művészek is, Müller Viktor, Ramberg báró elhalmozták. A hivatalos banketteken, a végtelen sörözéseken kénye-kedve szerint menydöröghetett az akadémiai művészet ellen, melyeket rendesen br. Ramberg tolmácsolt, de fiatal barátai kedveért, a Hals és Rembrandt másolatokon kívül, egy akttanulmányt és egy tájképet is festett, a starnbergi tó partján, egyhuzamban órákon át festve, a szokatlanul hűvös időjárás- ellenére is. Ezenközben felkiáltott: - - Ime a földetek - - később pedig: íme a fátok, - - meg a vizetek! - - amint ecsete alól hatalmas erővel bontakoztak ki a formák, a színek, a nagy zöld harmóniából. Szinyeit különösen érdekelte Courbet mély zöldje, mely a világos zöldtől a sötét zöldig a színskála minden fokozatán átsuhan, s a pirosas-fehérrel vagy a barnás-fehérrel ellentétbe állítva, egyszerre új, igaz, nedves és ragyogó hatásokat csalt ki palettájáról. Amint a fény változik, a zöld is színt vált. Courbet tájképein megfigyelte e tónusváltozást, szétszórt fényben mint lesz sárgás-zölddé, ha fény hull rá rőtté válik, s amint száll alá a nap, vörös árnyalatba enyhül a fénye....

Leibl főleg biztos tónusegységéért s ez egység végtelen differenciálódott voltáért rajongott, a biztonságért, melylyel meglátott, felfogott és azonnal vásznára tett minden formaárnyalatot, melyet főleg akt-festése közben figyelhetett meg. Most ő is azon volt, hogy szemét és kezét erre a határtalan készségre gyakorolja be. Barátait egyre-másra portraiti-rozta. így készült Szinyei-Merse arckép vázlata is,⁵⁴ egy egységes nagy vízió, hirtelen felfogva, gyorsan letéve, széles, de rövidre vágott ecsettel festve, a barnás okker-bitüm-alapba feltéve a formákat, csak itt-ott éreztetve a lokális színeket, a fekete cilindert, a szürke kabátot, egyébként csakis a jellemet, a testtartást, a karaktert keresve. A vázlatról természetesen hiányzik még a tónusok lágy nyugalma, a végső finomság, de karakteréreztetés szempontjából, tökéletes. Igaza van Göthének: "A nagy művész alkotása minden állapotában kész".

5. Hogy ezt a Szinyei-arcképet be nem fejezhette, annak nagy oka volt. A kiállítás kettészakította Piloty-iskoláját s Leibl, Szinyei s még néhányan hangosan elégedetlenkedtek és nyiltan állást foglaltak Courbet mellett. Megpecsételték ezt azzal, hogy kiléptek az iskolából és külön műtermet nyitottak. Az eset nagy feltűnést keltett, de — mint Szinyei beszéli — ők azzal nem törődtek. Leibl azonnal hozzáfogott egy újabb kompozícióhoz, de eközben történt még más is. Courbet közvetlen környezetéből, francia részről, váratlanul azzal az ajánlattal állottak elő, menne Parisba, festené meg ott Madame de Laux arcképét, (aki maga is festőnő volt) s állítaná ki Parisban Gedonné arcképét. A megtisztelő ajánlatot elfogadva, elkezdett képét⁵⁵ befejezetlenül hagyva, 1869 november 13-án elutazott Parisba, ahol Courbet szívesen fogadta, bevezette baráti körébe s gyakran felkereste munkaközben is, mialatt a Cocotte és Az öreg párisi nő c. képeit festette. Maga Leibl beszélte, hogy Courbet gyakran megveregette a vállát és kezet szorított vele, látva, hogy mennyire megértette és mily mesterien fejlődik.⁵⁶ Leibl egy évig maradt Parisban, a háború ugyanis közben kiütött és 1870 novemberében vissza kellett mennie Münchenbe. Ez idő alatt nyolc képet fejezett be, tehát igazi szenvedélylyel festett, mint azt Courbet követelte, aki szerint a festés un métier d'enragé. Erről az időről, a Courbet-val való együttlétről, Leibl egész életén át rajongással emlékezett s mikor Courbet tragikus sorsáról hallott, gyászt öltött szívében, egyre hangoztatva, hogy mily kegyetlen cinizmussal bántak a franciák legnagyobb művészükkel, belekeverve őt a Vendôme-szobor perbe, számkivetésbe kergotték és a kiállításaikról is kizárták (Meissonier indítványára!), amit a Svájcban élő mester nem sokáig bírt el, mértéktelen ivásnak adta magát, s 1877 december 31-én a genfi ló partján, Tour de Peilzban kiszenvedett.

A fiatal Leibl az akadémia porát alighogy lerázta magáról s íme egy nagy és teljesen kész mester közvetlen hatása alá került, mi sem természetesebb, minthogy művészetére elhatározó befolyásokat nyer. Minden nyitott szemmel látó azonnal felismeri ezt,⁵⁷ jöhet-e itt a nemzeti hiúság kérdése számításba? És mégis, életrajzírója hevesen tiltakozik az ellen, hogy Leibl Courbet hatása alatt állott, szerinte mindegyik kész mester volt már, mikor egymásra találtak s mindössze Anregung hin und her (!) und Freundschaft war das Resultat dieser Begegnungz⁵⁸ Nos, ez a hatás több volt, mint egy gegenseitiges Zutrinken⁵⁹ s egészen érthetetlen Tschudi kijelentése, mely szerint Courbet hatását Leiblra nem lehet kimutatni.⁶⁰

6. Egy döntő körülményt újból hangoztatnunk kell, azt a hatást, melyet Courbet ab invisis gyakorolt Leiblra - - Müller Viktoron keresztül - - Munkácsy és társai elbeszélései alapján, még mielőtt Courbet műveit látta volna 1869 előtt Ezt a hatást már 1870-ben konstatálta a párisi kritika a Gedonné-arcképnél előbb maga Courbet Münchenben; erőteljesen nyilatkozik az meg az impresszióra festett Szinyei-arcképvázlaton is, úgy hogy mikor Parisba került, a mester közvetetlen környezetébe, a hatás természetszerűleg csak nőtt, nyert intenzitásban, de egyszersmind kezdett különválni is, megteremtvén - - a Courbet-féle tónusfestés alapján - - a maga egyéni látásának megfelelő változatot. Ezt a procesz-szust figyelhetjük meg mindjárt a Cocottenál. Itt, csakis itt találkozunk nála először a hússzín azon finom zománcos ragyogásával, (Courbet művészetének egyik alapvető nagy kvalitásával) melyet nem láttunk még "A kritikus" tónusharmóniájában. Másrészt ecsetvezetése kezd lágygyá, elmosódóvá, foltokra széthullóvá, folyékonnyá válni, térérzete még itt is bizonytalan, a nagy perzsaszőnyeggel fedett ottoman nincs a térbe állítva, de ki kell emelnünk foltelosztását, tónusegységének finomságát, delikát harmóniáját, melynek hatását a csendélet-részletek színessége csak fokozza - - ez itt az egyetlen Piloty-emlék - - ehhez azonban végig ragaszkodik. Technikai fejlődés szempontjából haladást jelent az olvasóját morzsoló "Öregasszony" képe, itt szélesebb, össze-foglalóbb, egyszerűbb az előadása, nem színt, kizárólag tónust tart szem előtt s az egységes hatást keresve, szinte félősen tartózkodik minden részletezéstől.

Münchenbe visszatérve (1870 őszén) Leibl nem találta meg nyugalmát, a következő két évet ott tölti ugyan, de sokat kezd falura járni, vadászni, sportot űzni s 1873 tavaszán aztán Grassllingre költözik, s ott — a magányban eltöltött másfél év alatt (1874 őszéig) -sikerül egybefoglalni eddigi tanulmányai eredményeit a "Két dachaui nő" c. művében.⁶¹ Amit közben festett - - néhány érdekes arckép s a befejezetlen Asztaltársaság - - csak lázas nyugtalanságát árulta el. A falusi magányban végre megtalálta az alkotáshoz szükséges koncentráló erőt s megalkotta élete első korszakának főművei.

Egy pohárka bor mellett két parasztasszony ül egymásmellett a szobában a padon, egy idősebb, meg egy ifjabb, kissé keresett, vasárnapi díszben. Az idősebb mondott valamit s lesi a hatást. Gúnyos mosoly játszik ajkai körül. Az ifjabb néz rá, szótlanul tart kezében egy levelet s nem tud elhatározó választ adni. Mindkettő hallgat, de hallgatásuk formái, mozdulatuk és arcuk kifejezése egyszerre két jellembe, két lélekbe világít be. Később sem sikerült Leiblnak annyira a formába önteni a tartalmat, mint itt, ahol egészen festő, még pedig lélekfestő. Nem olyan elementáris a hatása, mint Munkácsy Siralomházának, de az egyszerű feladatot a kifejezés bámulatos gazdagságával és változatosságával oldotta meg.

Lágy, elmosódó, foltokba omló, folyékony az ecsetvezetése még itt is, sokkal puhább, mint akár Courbeté, akár Munkácsyé, de széles, formát teremtő és megőrző és egységbe tartó. Az egész roppant finom tónusfestészet, de már változatosabb, nem vezet mindent sötét árnyékokra vissza. Ennyiben modernebb Munkácsy Siralomházánál. A kérdés: a szín megőrzése Leibl kis baráti körét már nagyban foglalkoztatta, ami kitűnik abból a levélből is, melyet egyik tanítványa, Scuch írt ezidétt Hagenmister nevű barátjához,⁶² amelyben a színt elnyomó tónusfestéssel szembe állítja a színt s a tónus elnyomását követeli a szín érdekében. Leibl gondolatvilágának a visszhangja ez, akit falusi magányában is gyakran felkerestek fiatal barátai, Trübner, Schuch, Sperl s akikkel bizonyára erről a problémáról is beszélgetett. Az abszolút tónust ki kellett zárnia, hogy színhez juthasson. Ez időben már a világos harmóniákat, a színre épített összhangot keresték a franciák is, Courbet tanítványai, ami egyenes folyománya volt Courbet tónusegységének, melyet a maga sötét egyhangúságában nem lehetett minden érzés kifejezésére alkalmazni, maga Courbet is egyre színesebb lett s természetesen Leibl is fejlődött a szín felé. Új művében végre keresve a változatos, derűs, világos tónust, sikerült azt megtalálnia abban a nedves, odalehelt tónusfátyolban, mely beborítja az egészet, összetartja az elülső alakokat, sötét foltokban s a háttért alkotó falat, világosakban, amint szürke tónusán a kékes színek játszadozva futnak végig. Ebben a már gazdagon variált tónusban pozitív színek is érvényesülhetnek. Elsősorban feketéje, melynek sajátos értéket tud adni, de amelyet egyre meg-megszaggat. Nemcsak a fehér nyakkendőkkel, a kezek és arcok zománcos színével, hanem a fehérrel mustrált harisnyákkal, a vörössel beszegett szoknyákkal, a vörösrámás cipőkkel és a két széles, vörös pántlikával, mely végigszalad a fiatal asszony szoknyáján s átnyúlik az idősebbére is. A texturahatásokat is felhasználja, a fátyol az arcokon mily hajszálfinomsággal odalehelt. Csendéletrészletekkel újra találkozunk (még a vázlatnak hagyott Asztaltársaságnál is ezekkel készült el leg-elébb, a nő feje foltban van csak letéve, de a fülbevalóját már megcsinálta): itt íme a korsó az ablakpárkányon, a kép a falon, a pohár az asztalon: Piloty kísért s később eluralkodik művészetén. Ha haladást is találunk téralkotásában (az alsó része levegővel teli), de bizony a fal még mindig előrejő és a fiatal nő feje tapad a falba, mert Munkácsy plasztikai érzékével nem vetekedhetik. De a módban, ahogy ő a természetbenyomást megfesti, ahogy - - teszem — a két női arcot színeiben jellemzi, nyilatkozik meg mesterien festői képzelete. Hatásának főtényezője éppen ez a nobilis festés, a formaadás szépsége, a művész mély érzése, mely színeinek harmonizálásában mindent elnyomó elementáris erővel, minden mástól különböző ritmusban nyilatkozik meg!

7. Münchenben azonban ekkor, — 1875-ben, a francia háború után, - nem lehetett sikere. Piloty tanítványai, élükön Diez, Claus Mayer, Kaulbachal, tarkára színezett képeikkel, kedves történeteikkel uralkodtak a közönség ízlésén. A tónusfestést, megtört színeivel, francia eredetével, egyetértőén üldözték. Amikor Pecht, Leiblről írt bírálatában, Courbetvel együtt emlegette, mint a rút tipusok festőjét, eldöntötte Leibl sorsát. A katonailag legyőzött Franciaországot művészileg is legyőzöttnek hirdették. Ha nem is ebből a szempontból, de még Böcklin is kikelt a tónusfestők ellen.⁶³ Az ő látása a világos, a tiszta színekből követelte a harmóniát. Máskép látott, mint Leibl — tehát nem értette meg - - aztán ő maga mondta, hogy e fölött nem is lehet vitatkozni. Man diskutiert dabei eben um seinen Intellekt.⁶⁴ A Leibl-megértésnek pedig nem jött még el az ideje. Csak huszonegy évvel később, 1895-ben aratott teljes sikert, akkor is a naturalista irodalom és Liebermann által modernizált Berlinben. A franciák azonban mint tudjuk, méltányolták, de csak széles festését.

Csak nemrég is Ars. Alexandre,⁶⁵ ismertetve a modern német művészetet, Leiblt a legelső német festőnek jelenté ki, de kizárólag a dachaui asszonyok és a hasonló modorban festett művei alapján,⁶⁶ melyeknek ritka szép és gazdag teknikáját Rembrandt alá, de minden más hollandus fölé emelte, "mert annyit tud, mint ők, csak több benne az érzés." Sajátságos, hogy a németek ezt az érzést nem tudják kiolvasni műveiből. Még Muther is panaszkodik az érzés fogyatékossága miatt,⁶⁷ ami csak azt bizonyítja, hogy a színek és formák és színharmóniák nyelvén még mindig nem beszélnek.

V.

1. Mondottuk, hogy Szinyei Merse Pál is ab invisis került francia hatás alá, ugyanakkor, amikor tájképtanulmányait figurális tudásával akarva összekapcsolni, Böcklin inspirációra, a Pánok, Faunok és Nimfák világával népesítette be napsugaras erdőmélyeit és ragyogó rétjeit. Mikor 1868 őszén újra kenyeres társa lesz Leibl is, aki ekkor lépett be Pilotyhoz, szoros barátságra lépnek, mert hiszen rokonok érzésben, szeretik az életet, keresik a valót s mint a franciák, nyitott szemmel állanak a természet elé. Mikor megnyílik a nemzetközi tárlat, bámulattal látják, mennyire igaz volt érzésük. Szinyeit különösen a barbizoni mesterek tájképei és Courbetnél is inkább a tájképi elemek érdekelték. "Elámultam mondotta⁶⁸ - - hogy mennyire nekem adnak igazat, hogy még sincs olyan rossz szemem, mint rámfogták. Courbet és a franciák egészen megerősítettek a magam irányában". Courbetval való személyes ösmerkedése fokozta azt a hatást, melyet rá a mester tájképei gyakoroltak, főleg napsugaras erdőmélyei, melyekben a fény egyoldalról áramlik s így a leggyönyörűbb fényárny hatásokat teremthette meg. Tájképein teltek Courbet színei főleg csodás zöldje! - - itt világos harmóniák keletkeznek, aminthogy nem egyszer észreveszi már a szabadban áramló, a végtelent betöltő, napsütötte fényt is s főleg tengerképeiben a szürkére építi fel színharmóniáit, 1865 óta, amiben a kor színsóvár-gása is segíti, bizonyság rá, hogy ebbéli törekvéseit a fiatal festők nagy Örömmel üdvözlik. Koller Rudolf (Böcklin barátja) — svájci állatfestő például - - ezidétt Parisban jár és meglepetve konstatálja, mennyire felderültek a színek: "Heller, heller, und wieder heller malen, das ist das Losungswort!" -- írja haza feleségének.⁶⁹ Ezt pedig azzal kísérlék meg elérni, hogy színt kezdtek adni az árnyéknak is. A régi megoldás félig a konvencióhoz tapadt. A sötét, barna árnyékokat, melyek a plasztikái szolgálták, azzal tudták megőrizni, hogy félhomály lehetőségeket igyekeztek elérni: erdőmélyébe helyezték, előtérbe állított alakjaikat, mint még Böcklin és Szinyei is. Courbet is, a franciák is ragaszkodtak eleinte, - még a hatvanas évek kezdetén is — ehhez a konvencióhoz. Courbet "Hölgyek a Szajna partján" c. művén a barna árnyék uralkodik, melyet valószínűvé tett a nagy gesztenyefa lombos koronáján megtörő fénysugár. De künn a réten, ahol nincsenek fák, ahol feltartóz-hatlanul omlik végig az aranyos napsugár fényes" ragyogása, honnét teremthetni elő a fényárny feltételeit?

Szinyeit íme új problémák elé állította tájképszenvedelme. Courbet tónusfátyolát nem látta künn, a szabadban, sehol, sem barna árnyékát, sem nobilis, megtört színeit. Ahol ő járt, künn az Izár partján vagy lenn az Akadémia kertjében és széles, fákkal beültetett udvarán, a starenbergi tó partján vagy a Tutzing felé vezető úton, égtek mindenütt a színek, a napsütötte tájra fény borult és színesek voltak az árnyékok is, violaszinűek, kékeserezetűek, változók, reflexekkel telik a környezet lokális színei szerint. Elsősorban meg kellett tisztítania tehát palettáját. A Szépművészeti Múzeum vadgesztenyefa-tanulmányából látjuk: eleinte ő is aszfaltos alapba dolgozott bele, ami azonban elvette színeinek ragyogását, megtört, tompa, barnás fénye lett zöldjének.

De próbált ő primafestést is, tiszta színekkel, főleg vázlataiban, még az 1869-iki kiállítás előtt, felbátorodva a hírekre, melyeket Parist megjárt társaitól a barbizoni mesterekről hallott. Egyszerre tüzet fogtak színei, felfogva, hogy a legmélyebb árnyék is világosabb a szabadban, mint az intérieur legvilágosabb árnyéka.⁷⁰ Mialatt az iskolában mithologiai kompozícióján dolgozott, festett egy másikat is, szíve szerint valót; mert belenézett az életbe, s meglátta a gyepre terített piros pokrócon fekvő anyát két kis gyermekével, amint a nagyobbacska lány virágot szór a babára. Piloty tudott róla, de nem ellenezte. Fesse, ha jól esik! És ő festett ilyen vázlatot többet: Kertben pihenő nyaralókat, horgászó gyereket, tó partján felállított kabint, szénapetrencén pihenő szerelmes párt, - egyszóval természetének megfelelő derűs képeket. A színes összbenyomás érdekelte, amint a kertben ruhát szárító leánnyal enyeleg az ifjúr ⁷¹ sárga szalmakalapban, barna bársonykabátban állva előtte negédesen, mellette a kis kutyája s beszél a zöld-kötényes cselédlányhoz, az égen fehér bárányfelhők ragyognak, a nap tűz a színekre: mindez foltba letéve, de biztos valörökben, egységben látva, egy nagy impresszióban.

Természetesen csak színfoltot, fényt és színes árnyékot adhatott vissza, az alakok plasztikáját c vázlatokban még csak alig hogy jelezte, noha törekedett a plasztika megőrzésére is, (amint azt, csak reprodukcióban ismeretes (Művészet II. 228., 229. lap) Szerelmes pár és Anya gyermekeivel c. művei alapján mondhatjuk).

2. A francia német háború azonban kitört, szülei hazahívták és 1872 tavaszáig otthon maradt Jernyén. Mikor visszatért Münchenbe, újra felébredt munka vágygyal fogott a természettanulmányokhoz. A szerencsés véletlen Böcklint műterem-szomszédjává tette, akivel szoros barátságot kötött. Ekkor kapja a második Böcklin-hatást.

Első római útja és bázeli tartózkodása után, 1871 júliusától—1874 szeptemberéig Münchenben élt Böcklin s ez időben rakta le színfelfogásának végső alapjait, ekkor festve a Kentaurok harcát, Tengeri idilljét s főleg önarcképét a fülébe muzsikáló halállal. Böcklint ekkor még gúnyolták és üldözték, de ő olimpusi nyugalommal dolgozott a maga egyéni látása kialakításán. Szinyei melléje állott.

"Esténkint együtt ballagtunk ki a Franzis-kaner-Kellerbe — beszéli Szinyei — sa habzó sör mellett kitárta előttem művészi elveit." Újra összejött néha Leibllal is, de ritkábban, mert kettőjük között állott Böcklin, ezek pedig egymást tagadták, Böcklin irtózott a tónusfestéstől, még Rembrandtot sem szívelhette,⁷² Szinyei pedig közelebb állott Böcklinhez már kezdettől fogva, amit Böcklin is észrevett és ifjú barátját szeretettel fogadta magához. Mindkettő lirai természet, telve mélyenfekvő érzéssel, mélyreható humorral és derült világnézettel. A benyomásokat mindkettőnél túláradó érzelmi velejárók kísérték, nem keresték a brutális valóságot, kitértek a vérité vraie elől, keresték a színekben gazdag, derűs életrészleteket mindketten.

Szinyei eleinte belemerült a természet tanulmányozásába, apró kis képekben rögzítve rneg benyomásait. Egész világ tárul elénk, ha belenézünk e kis vázlatokba, melyeknek egyikén⁷³ biztos kézzel rögzített meg egy finom idillikus hangulatot: a szerelmes pásztor találkozását kedvesével, miközben kacag hozzá a felhők közül kivillanó kék levegőég, mely elönti a nagy, vörös cserjékkel tagozott dombos vidéket.

A másik vázlat⁷⁴ hegyes táj, melyen két szerelmes pár andalogva sétál, a halványkék eget felhők szaggatják meg s a napsugár finom lila árnyékokat teremt. Elénk, tiszta, tüzes színeket szórt itt széjjel, az egyik nő lila napernyője és lila ruhája, a másiknak piros sz oknyája, itt egy vörös shawl, amott egy szürke kalap, megannyi pikánsán felénk kacagó hang.

Ez: a színért való rajongás hozta közelebb Böcklinhez. Göthe ezt a színrevágyást emberi alaptulajdonságnak veszi, de némelyeknél jobban ki van fejlődve, mint másoknál. Böcklin is, Szinyei is fokozott mértékben rajongtak érte. "Szokásom lett - beszéli Szinyei⁷⁵ -hogy mikor festek, néhány színt kenek fel valahol a közelben, hogy a szemem ügyében legyenek". Böcklin is ebből indult ki, egy elképzelt színskálából s erre alapította harmóniáit, önfelfogását, amint azt vallomásai alapján tudjuk⁷⁶ Böcklin képzeleti képeit megfestés előtt, álomszerű állapotban alakítja ki.⁷⁷ Természetmegfigyelései alapján alakulnak ki ezek,⁷⁸ melyeket sétaközben gyűjt és szaporít s alkotás közben, mintegy ellenőrzéskép,⁷⁹ egyre lelke elé állít, az emlékezetben elraktározott anyagból válogatva. Az a fő, hogy a képze-leti kép minél intenzivebb legyen.⁸⁰ Szinyei is fejlesztette memóriáját s maga beszéli, hogy ezidőben,..amikor egy piros virág alakját igyekeztem magamban felidézni és véletlenül a puszta falra tekintettem, annak a zöld sil-houettejét láttam, vagyis a kiegészítő szint, amelyet erős nézés után érzékel az ember".⁸¹ Böcklin is beszélt erről a "belső orgánumról",⁸² melyet gyakorlás által egyre fejlesztett, hogy lelki képeit a bizonytalanból egyre határozottabb formákban idézhesse elő.⁸³

Ebből következik Böcklin teknikája, melyet Szinyei — a hasonló természettel bíró -hamar megértett és a maga módja szerint alkalmazott. Látjuk, hogy mindkettő egészen elüt Courbet organizmusától s természetesen el kellett térniök annak kifejezési formáitól is.

A képzeleti kép kialakítása lévén mindkettőnél a fődolog, Böcklin módszerét érdeklődéssel nézte a fiatal, magyar művész. Ez a módszer egészen sajátságos volt. A képet először krétával rajzolta fel,⁸⁴ hogy aztán mindjárt színekkel menjen rá, nagy masszákban,⁸⁵ a viszonylatokat pontosan megállapítva, nagy alapformákban, dekorative,⁸⁶ oly részlet, amit igen fontosnak tart. Kezdettől fogva azon igyekszik, hogy plasztikai hatást érjen el, a színekre való tekintet nélkül, inkább fénnyel, semmint árnyékokkal.⁸⁸ A természetben minden lehetőség adva van, azzal úgysem vetekedhetünk, tehát az elképzelt színharmónia a fődolog, mindent ahhoz kell viszonyítani, a belső harmóniát kell felépíteni s ezen célból a színekkel szabadon bánhat a művész.⁸⁹ Nem künn a szabadban, hanem benn a műteremben lehet csak a belső színharmóniát megteremteni.⁹⁰

Ezt Böcklin meg nem szűnt hangoztatni. Fiatal korában csinált ő természet után is igen sok tanulmányt, de azokat nem használta fel, mindent bámulatos emlékezetére bízott. Szinyei beszéli, hogy sohasem látott nála modellt s őt is erősen arra beszélte rá, hogy képzeletére bízza magát. S valóban csak alakjaihoz állított modelleket, a tájrészleteket télen műtermében festette meg.⁹¹

"A legnagyobb művészek — beszéli Szinyei - korán átlátták, hogy a természetet nem lehet utánozni, nem lehet másolni. Egy pontosan lerajzolt, színeiben pontosan visszaadott dolog a vásznon például egészen máskép hat, mint a valóságban. Ellenben olykor egy ügyesen odavetett színfolttal a szem teljesen azt az illúziót kapja, mintha magát a tárgyat látná⁹².

Íme itt egészen egy Böcklinnel, aki nem volt soha természetmásoló, hanem a természetből színharmóniákat szedett ki, s ezt az elképzelt színhatást, derűt, érzést igyekezett minél világosabban kifejezni, az elképzelt képzeled színskála alapján⁹³, elhagyva minden fölösleges részletet, egységre törekedve,⁹⁴ minden változtatás az egység kedvéért történik, azt figyelé, mi hat, mi emelné, mi erősítené az elképzelt összhangot?

Böcklint ekkor a színek tüze foglalkoztatja, azt pedig a színek egymáshoz való viszonyával, a színek értékelésével, a kiegészítő színek figyelembe vevésével igyekszik kihozni. Szinyei beszéli, mint buzdította őt is a színek fokozására. Ettől kezdve ő is színből indult ki. "A tájat és az alakokat épp csak hogy jelzem szénnel és mindjárt a színt rakom fel. A színt modellálom, ennek hatását tanulmányozom ki, ebből fejlesztem ki a rajzot, a formát, a világítás fokát, a tónust, mindent."⁹⁵ Böcklin is igy tett. A színeket kontrasztokkal fokozta, folytonos figyelemmel a kiegészítő színekre, ezzel teremtve meg a belső harmóniát, hogy a színek szép összecsengését elérje.⁹⁶ A színek tüzet keresve, bizony később, ereje fogytán mind rikítóbbá lesz, beleesve kolorisztikus hatások hajszolásába.⁹⁷ Szinyei ettől mindig óvakodott. A színegységet meg akarva őrizni, az összehangolás új feltételeit kereste már ekkor is. Böcklin a tónusfestésnek elvi ellensége volt, mert féltette tőle a színeit, azok tüzét és az egység megőrzésénél inkább a napsütést, a reflexek kiemelését is mellőzte, megelégedve a világosabb színharmóniákkal, a derűvel, a tiszta gammákkal, melyek a lokális színeket megtartják, látva, hogy a ragyogó plein-air nemcsak a formákat bontja fel, nemcsak megöli a plasztikát, hanem a sok reflex a lokális színeket is szétszedi és hová lesz akkor a szép színharmónia?

Szinyei azonban ezzel a kompromisszummal meg nem elégedve, valami más összehangoló elemet keresett, mely a színek tüzet megőrizve, a plasztikai hatást el nem mosva, a mozaikszerű szín egymás mellé rakás helyett színegybeolvasztást, új hangoló elemet, harmónia megőrzést tegyen lehetővé. A tónus lefokozza a színeket, a tónusegységet tehát nem használhatta ő sem. Itt már egészen eltért a Courbet-iskolától. De szinte ösztönszerűleg azt is látta, hogy a színek egyensúlyára harmóniát felépíteni - - mint azt Böcklin tette - - a természettől való nagy eltérésekre vezet. Kénytelen volna nagy síkokban, kontúrokkal, mozaik-szerűén egybetartani a formákat, — már pedig úgy látta, hogy a természetben minden színfoltra van alapítva, a természetben nincs kontúr, aki a természetet egységben látja, aki a benyomás őszinteségét és egységét, az impressziót keresi: az színfoltban látja a világot.

Mi hát a megoldás?

"Kérdésemre, — írja Schick⁹⁸ hogy reggelt vagy delet ábrázolt-e a képen, azt felelte Böcklin, hogy addig hangolta össze a színeket, míg szépen és kellemesen összeillettek az alakokhoz. Ő nem talál nagy különbségeket az egyes napszakok között, az atmoszféra figyelembe vétele nem fontos, ezt ő nem találja a természetben". Később a pleinair idején már erősen gúnyolta az atmoszféra-festőket.⁹⁹ Courbet sem ösmerte fel fontosságát. Delacroix meglepetten konstatálja Courbet műtermében, hogy a természetben készült táj-tanulmányba a műteremben festi bele az alakot¹⁰⁰ Interieur-ben a levegő hatását az alakokra tónussal még csak valahogy ki lehetett fejezni, de a plein airben ez mint lehetséges? A napfény hatását a színre nem lehetett eltagadni, a reflexek éltek, érvényesülni tudtak és éppen az atmoszféra révén. Ezt már Delacroix kezdte számba venni, s a taillebourgi csatát ábrázoló képén heves vitákat keltett rózsaszínű lova, — noha ma már a versaillesi képtár modern látogatóját éppenséggel nem bántja az a megfigyelés, hogy a fehér lóra ráeső napfény itt-ott rózsaszínű reflexeket nyer. Ez a megfigyelés igaz, - a levegő befolyásolja a színeket, s főleg a napsütötte természetben minden szín, a lokális színek játéka, amelyet változó reflexek idéznek elő.

A megoldás tehát a levegő-tónus következetes kifejezésében keresendő.

Amit Szinyei 1872-ben Böcklin szomszédságában kezdett festeni, a "Majális" már erre a színlátásra van alapítva¹⁰¹. Ez a probléma izgatta ekkor az egész kort. És sajátságos, egyazon tárgyhoz kötötték a legtöbben. A vidám napsugár játékához vidám és gondtalan alakokat kerestek. A legkinálkozóbb alkalom erre a kirándulás a szabadba, a majálisozó társaság, a pic-nic-et rendező fiatalság. Goya (1808-ban) többször megfestette a fák alján mulatozó ifjúságot; Courbet (1856-ban) a Szajna partjára vitte demoisellejeit; Manet (1863-ban) a zöldben ebédelő fiatal festőket ábrázolja, akik modelljeikkel kimentek az erdőbe, az egyik leány ép jő ki a folyóból, a másik meztelenül szárítja a testét a férfiak között; Cézanne (1865-ben) polgárcsaládja ott fekszik a fűben és gondtalanul hallgatják az egyik álló nő beszédét; Monet (1866-ban) egész társaságot visz ki a fák közé, akik vidám csoportokat alkotva, ülnek, állnak, beszélgetnek, míg a fűben finom tónusban festett kitűnő lakoma várja a falatozókat; Spitzweg, aki ezidőben Parisban élt, vidám művésztársaságot visz az erdőbe, akik körbe ülve, dalolnak, isznak, a mandolinon játszó nő zenéje mellett. A témát legújabban Putz Leó is megfestette (1903-ban), sőt szabadban vigadó társaságot már Giorgione is (1478 — 1511) festett, s a tárgyat felújító Manet bizonyára nem egyszer állott meg a Louvre-ben finom Concert champétre-je előtt, noha művének csoportelrendezéséhez (mint ezt legújabban Pauli kimutatta) Rafael egy rajzát is felhasználta. Nincs kihasznált tárgy, minden a látástól függ, ha új formában látja valaki, övé a tárgy. Nem is kérdezzük tehát hogy Goya, Courbet, Manet vagy Monet, Cézanne vagy Spitzweg inspirálta-e Szinyeit? A tárgy a levegőben volt, őt a probléma érdekelte: alakok a napsütötte tájban. A többiek mind kikerülték a kérdés nehézségét. Goya, Manet, Courbet, Monet, Spitzweg fák árnyékába helyezték alakjaikat, a lombkoronák fény árnyába, ahol a tónusszépség megőrzését a fényárny lehetővé tette. Cézanne hegyszakadék mellé, de borús ég alá, hol nem sütött a nap, s nem bonthatta fel a formákat.

Szinyei merészen kereste a plein air minden nehézségét, a színei tüzet, az alakok plasztikáját, mindent meg akart őrizni, semmit elejteni: kereste az impresszió egységét, ifjonti vakmerőséggel.

A levegő tónusának visszaadása által lehet ezt a problémát megoldani, ha t. i. minden színt az őt körülvevő viszonylataiba állítunk be, akkor, — mint Marées írja egyik egykorú levelében, - kann man rund malen, ohne zu modelliren. Szemünk a természetben elsősorban csak különfélekép határolt és színezett foltokat lát, csak tapasztalataink és tudásunk révén veszünk tudomást a tárgyakról. Már e színfoltok egyszerű visszaadása is illúziót kelt, — olvassuk tovább a levélben¹⁰². Szinyei is ebből: a színes foltok visszaadásából indult ki, e színes foltok intenzív fényéből, a kiegészítő színekkel való ellentétbe állításból, melyek az árnyékkal való modellálás mellőzéseért kárpótoltak. Végeredményében újra plasztikát kapunk, csakhogy más egységesítő és így stilusteremtő elv alapján. A vibráló, ragyogó, folyamatos fény, a színt befolyásoló mindenüvé behatoló, örökös mozgásban lévő fény vált az új egységesítő fluidummá, az ujj harmóniákat teremtő tónussá, a levegő ragyogó fénye, mely végig suhan a napsütötte tájakon és tüzárba borít mindent. A tárgyak testisége szenved, de a tér mélysége nő, mert a tárgyak közt hullámzó levegő különböző színes fokozataiban igaz mélységeket teremt. Ezt, a levegő különböző színértékeit, a színeket váltó árnyalatokat figyelte meg, fokozva a színek tüzet, kikeresve a megfelelő kiegészítő színeket, melyek érvényesülnek az árnyékokban is.

Az új feladathoz új színeket kellett keresnie, új palettát teremtenie, mert a régit — barnáival - - és a tompa aláfestéseket nem használhatta. Kiindult a zöld, kék és piros alapszíneiből, melyeket egy szivarskatulyára ráfestett, s ebben a néhány színfoltban adva volt harmóniájának minden eleme. Mikor a fényelosztással tisztában volt, mikor megtalálta a főbb akkordokat, nagyobb vászonhoz nyúlt, melyen az alakokat nagyobb részletességgel is letette, a föld anatómiáját már éreztette, s csak mikor már az összes színárnyalatokat is meghatározta, kezdett a végleges műhöz. Tudta művének minden elemét, érezte az egész orchestrális hatását, s egyszerre dolgozott az egészen, az alakokhoz modelleket is használva, de egyre összehasonlította a lelkében élő képpel, melyben le volt téve az egész, vizionáriusan felfogott egységben.

Bontsuk fel ezt a felbonthatatlannak tetsző egészet, mint az órás, mikor megakarja ösmerni az órának szerkezetét.

5. Az egész valami fényes, ragyogó, déli verőfényben égő zöld, melyen a napsütötte sárgászöld erős ellentétet alkot a képen kívül eső fák koronájának vetett sötét zöldjéhez. Itt van együtt az árnyékban a kis hattagú társaság, bíborvörös shawlon hasonfekszik az egyik férfi, vörösbarna bársonykabátban, szürke nadrággal, előtte földbe állítja a boros palackot egy guggoló feketekabátos, nagy, sárga szalmakalapos férfi, a fehér lepedőn, ételek, borospalackok, poharak, hátrább vörös kendőre dőlve heverész egy másik fekete kabátos férfi, s beszél a fehér tüllruhás barna nővel, mellette egy szőke rózsaszínruhás nőnek deklamál egy másik feketekabátos férfi. A csoport össze van tartva, s a sok színre ráhüll itt-ott egy-egy égő napfolt s játszadozik rajtuk. A dombos háttér sötétzöld csalítja, mögötte a sárga élet, míg a lejtő mögött bárányfelhős kék ég villog ki, a távolban -mint egy élő folt - - lilaruhás napernyős nő sétál...

Mindez oly folyamatos, hangos, de sehol ki nem hangzó színáramlás, konturmentes, tisztán foltban letett, színértékek egymásmellé állításával megteremtett ritmikus egység, a hol minden egymást egészíti ki. A zöldek uralkodnak, s kiegészítő színe a vörös s árnyalatai: a rózsaszín, a bíborvörös, a piros, mely a zöldeket megszaggatja, a háttérben a pipacs, az előtérben a shawlok, a nő ruhája, mellette a földön szomszédja: az ibolya. Az ég kékje mellett kapjuk a sötétzöldet, különböző fokozatokban, s kiegészítő színét, a narancssárgát, a kromsárgát a fű sárga virágjaiban, a guggoló férfi szalmakalapjában, s enyhíti mindezt a fehérruhás nő, az asztalkendő fehérje, s a rózsaszínruhás nő szoknyája alól pikánsán kikacagó fehér csipke. És e színharmónia fölött ott él, vibrál, ragyog a mindent betöltő fény, mely egységes tónust: tehát stílust ad az egésznek. Itt semmi sem él külön életet, sem az alakok, sem a táj, sem a fölöttük hullámzó levegő-ég, s minden egy szempontból van látva. Amit keresett: a tájba állított alakok egységét - - kifejezte.

De büntetlenül senki sem előzheti meg korát. Ösmeretes mily sors várakozott e képre. Az 1873. bécsi kiállításon felhúzták a magasba, hogy - mint Telepy védekezően írta Szinyeinek vagy huszonöt évvel később; — a terem harmóniáját ne tegye tönkre. A megsértett művész visszavonta képét. Tíz év múlva újra kiállította: sikertelenül. Még mindig nem jött el az ideje. Sem a Lajtán innen, sem a Lajtán túl ekkor meg nem látták a napot 1896-ban a millenium idején - - nagynehezen, potom áron - megvette ugyan a kormány, de csak megfestése után huszonnyolc évvel (1901-ben) hatott, Münchenben, a nemzetközi tárlaton, ahol a bírálók -- élén Liebermannal — nagy meglepetéssel látták, hogy ezt a hatalmas plain airt még 1873-ban festették. Mint a futó tűz, terjedt el a híre. Az emberek seregesen keresték fel a csodát. S megítélték neki a nagy aranyérmet, melyet Courbet, Böcklin, Munkácsy és Leibl is megkapott. Most már egyenrangú lett mind az öt.

Egy pillantás ez a kezdetekbe, ahogy Goethe tanácsolta: A műalkotást ne készen tanulmányozzuk. "Man muss sie im Entstehen aufhaschen." Meg kell lesni, amint látható és láthatatlan erők hatnak rájuk, mintahogy a tóban összefut számtalan forrás és patak, mintahogy a nyilt óceánokba elhúzódik a sarkvidék hideg vize is, s lappangnak a legalsó rétegekben, amelyek éppen ezért hidegebbek, de az óceánok mélységeit alkotják A művész útját előírja az érzése, de míg az utat megtalálja, sokszor tévutakon csatangol, miglen szerencsés ösztöne rávezeti az igazira. Az teszi geniejét, hogy a kellő időben felösmeri, vegyi affinitásként, a szükséges kiegészítő elemeket Mint ahogy Courbet a mély tónusú spanyolokat és hollandusokat, Böcklin a korai, színes germánokat, Munkácsy és Leibl Courbet-t, Szinyei azonkívül Böcklint. így jutottak önmagukhoz. Hogyan, nincsenek itt összefüggések?¹⁰³ És hogyha vannak, ezt leplezgetni kellene? Hiszen a művészet éppen a kifejezésben rejlik, a technikában, mint a legvégső forrásban, ebből nő ki a lelki megnyilatkozás, mint ahogy nálunk magyaroknál, ösztöneink komor eleme Munkácsynál, vidám derűje: Szinyeinél, mindez együtt: a modern magyar lélek.

Szinyeinél a formakeresés megakadt egy időre. Jöttek aztán jobb idők és a mester felébredt a bágyasztó lethargiából, melybe a meg nem értő kor sülyeszté. Új benyomások keltették fel és új formákat öltöttek. Messze vezetne, ha őket most nyomon követnők. Munkácsy is új környezetbe került, de útját nern láthatjuk, az eredmények, a művészi alkotások Amerikába kerültek és nem volt még alkalmunk tanulmányozni őket.

Csak Leibl-t revelálta a berlini Jahrhundertausstellung. Megmutatta, mint jutott új eredményekre, más nyomokon indulva el. Megmutatta, hogy a mélyen fekvő, lelkében lappangó, korai ifjúkori benyomások, melyeket a kölni primitívek gyakori látása csepegtettek el leikébe, mint vezették új vízióhoz. Nagyon érdekes volna ezeket a szálakat is nyomon követni, amint bogozódnak, felszedegetni, amint új szöveteket alkotnak, megfigyelni. De figyelmünket most csak az első alakulatok kötötték le. Azt akartuk megmutatni, mint dől meg a régi hamis tan, mely nem ösmeri el alélekformálódás egyetlen igaz útját,azt, mely nagy hatásokon vezet keresztül, hogy új mesgyékre jutva, egyéni és eredeti kapcsolatokból új kristálykialakulásokat, új ritmusokban teremtsen meg.

¹ Bayerdorfer, (Leben und Schriften 235. lap) már kijelenti, hogy a modern művészi mozgalmak megindítására az 1867-iki párisi világkiállítás a legfontosabb befolyással volt. Jelentőségét mások is érintették (pl. Maier-Gräfe, Der junge Menzel, 205. lap), de mindez csak nagy általánosságban történt.

² 1867-iki Világtárlat. I-II. kötet. Paris, Jouast D. betűivel. 1868

⁴ Szinyei, Magyar írók. II. köt.

⁵ Zoláról, mint műkritikusról, bővebben szóltam a HuszaJik Században. IV. 122. lap.

⁶ Riat, Gustave Courbet, peintre. Paris, Floury, 251.lap.

⁷ Jelenleg a drezdai múzeumban. Reprodukálva Lyka Károly: A képírás újabb irányai. 40. lap.

⁸ P. I. Proudhon, Du principe de l'Art. 242. lap.

⁹ Riat, Courbet. 74. 1.

¹⁰ Jelenleg a Louvre-ban.

¹¹ Zola, Mes Haines. Paris, Charpentier. 275. lap.

¹² Jelenleg Mme Desfossés gyűjteményében, Parisban.

¹⁵ Théophile Silvestre, Histoire des Artistes vivants, 2(54. lap

¹⁶ Tanítványaihoz 1861. dec. 23-án írt leveléből. Riat. i. m.. 267. lap.

¹⁷ Így pl. még Münchenben, 1869-ben is, ahol ekkor a nemzetközi kiállítással kapcsolatban rendeztek egy családi tulajdonban levő régi mesterek kiállítását is. Ott volt a suermonthi herceg aacheni kastélyából 135. sz. a. Hals Hille Bobbéja, 140. sz. a. a Kacagó fiú, 142. sz. a. a Kosárt vivő koldusfiú, 143. sz. a. egy Kosaras lány, képviselve volt Rembrandt (Pihenés Egyiptomba menet), Tér Borch, Rubens stb. Hals Hille Bobbéját lemásolta s a müncheni festők elragadtatva dicsérték Maga beszélte, hogy két napig a másolat volt a keretben, senki se vette észre.

¹⁸ Camille Lemonnier, Les Peintres de la Vie. 45. lap. "Il s'est cru un christ, il était simplement un apôtre. A Hille Bobbe-adomát is Lemonnier közli. G8. lap.

¹⁹ Bürger-Thoré, Les Salons, II. 422. lap.

²⁰ Courbet szava. L. Théoph. Silvestre i. m. 266. lap.

²¹ Pedig Maier-Graefe (Corot und Courbet, 146. lap) és Hannover, (Gustave Courbet, Kunst und Künstler, IV. 25. lap) Courbet művészetéről még mindig ezt hir-detik.

²² Kessler gróf, kitűnő Whistler-czikkében. (Kunst und Künstler, III. 452. lap.)

²³ La Maîtres d'autrefois, 237. lap.

²⁴ Ezért nevezi Maier-Graefe "a régiek legutolsójának", (Impressionisten, 110. lap), noha Courbet-köny-vében (Corot und Courbet, 136. lap), az utolsó korszakban reliefről való lemondást tulajdonít neki. Mi azonban még svájci korszakában festett képein is találkoztunk vele. Ugyanezt konstatálja Kessler gróf (i. értekez. 453. lap.)

²⁵ Kortársait is bántották sötét tónusharmóniái, de más okból; ők a harmoniátlan tarkaságért sóvárogtak. Maier-Graefevel itt egyetértek. Impressionisten, 63. lap).

²⁶ Hogy a tért csak szuggerálni lehet, hogy csak közvetett érzés, illúzió, kifejtettem Paál Lászlóról írt könyvem bevezetésében, 13. lap - újabban Uexkyll hasonló szellemben fejtegette, Eine kommende Weltan-schaung, (Neue Rundschau, XVIII. 658. lap).

²⁷ Dr. Collin levele Courbet utolsó napjairól. Közölve Lemonniernél, i. m. 69. lap. Dolgozási módját leírja Bürger-Thoré, i. m. II. 278. lap.

²⁸ Két vázlatát közli Malonyay 2 35., 36. lap.

²⁹ Csak fotográfiában ismeretes. Közli Malonyay 2 143. lap. Egy eredeti részlet-rajza a Szépműv. Múzeumban, közli Malonyay, 2 145. lap.

³⁰ A Szépműv. Múzeumban látható kepe is mutatja. (XI. tér. 20.)

³³ L. De Gerandoné leírását I. 125. lap, akit persze a tréfás történet, a nők és gyermekek mozdulatának haja, s az egyes alakok gondos részletezése elragadott.

³⁴ Ilges, Munkácsy életrajza, 34. lap.

³⁵ Ilges, Munkácsy életrajza, 41. lap.

³⁶ A Szépműv. Múzeum Munkácsy terme, 15. szám.

³⁷ L. Paál-ról írt könyvein 39. lap.

³⁸ Malonyay, Munkácsy-ja 164. lap.

³⁹ Lemonnier i. m. 261. lap.

⁴⁰ Castagnary, Salons, I. 404. lap.

⁴¹ A hágai Mesdag múzeumban 271. szám.

⁴² Egyik változata Düsseldorfban, Prof. Oeser gyűjt. kiállítva az 1904-ki düsseldorfi kiállításon 1139. sz. a.

⁴³ Riat, i. m. 115. lapon. Oly heves viták folytak ekkor kiállítása körül, hogy a kaszinóban kiírták: "Tilos Courbet képeiről beszélni". Ugyanekkor, egy bankár estélyné, mindenki egy cédulát talált terítékén e felirattal: "Ma este nem beszélünk Courbet-ról".

⁴⁴ Újra kiadva, Deutsche Maler c. kötetében, 1888.

⁴⁵ Helytelenül állítja Mayr, hogy Leibl a Piloty-isko-lába 1869. január elején lépettbe. "A Kritikus" c. képet ott festette, s februárban az már utazott. (Szinyei-Merse Pál szóbeli közlése alapján.)

⁴⁶ A kép ki volt állítva az 1906-iki berlini jubileumi kiállításon. L. Hamann, Ein Gang durch die Jahrhundert-ausstell. 156. lap. Főleg Rúd. Klein, Ein Jahrhundert dcut. Malerei 91. lap.

⁴⁷ Ilges i. m. 42. lap.

⁴⁸ A német kritika, módfeletti gyűlölködéssel, melyből az objektivitás teljesen száműzve van, nemcsak zsidónak tette meg Munkácsyt (Maier-Gjraefe, Entwicklungsgeschichte der mod. Kunst, 517. lap), hanem egyenesen Leibl-tanitványnak, aki "mesterétől" ellopta színeinek erejét, elsajátította ecsetvezetésének mesteri voltát (Gurlitt, Die deutsche Kunst, 520. lap), sőt egyikőjük azt állítja, hogy minden kiállításon egyenesen Leibl-tanítványnak vallotta magát. (Maier-Graefe i. m. 496. lap.) Végig néztem a Salon-katalogusokat, de ilyen vallomást nem találtam sehol. A német kritikusok nem átallanak ilyen nevetséges legendát terjeszteni (Fuchs, Deutsche Form, 273. lap. Rosenhagen, Über Land und Meer, 1906.), sőt legújabban egy Klein nevű (Liebermannról írt füzetében, 53. lap) Leibl-tól vett kincsekkel uzsorát folytatónak nevezi. Meg kellett állapítanunk, mily igaztalan és nemtelen ez eljárásuk!

⁴⁹ Salons, I. köt. 402. lap.

⁵⁰ A magyar művészet általában gazdagon volt képviselve, — az emiitetteken kívül Orlai P. Soma, Markó Károly, Benczúr Gyula, Lieczenmaier Sándor, Wagner Sándor, Brodszky, Molnár és Dunaiszky vettek részt. Ezek nagyrésze azonban a Piloty vagy a még régebbi iskolák sorai közé szépen beleilleszkedett.

⁵¹ Becker i. m 557. lap.

⁵² U. o. 532. lap.

⁵³ Kivételt csak Leibl-lal tesz, aki fog festeni tudni, 536. lap. De ennek az az oka, hogy Leibl — mint már említettük — Kölnben tanítványa, most pedig jó barátja volt. A fő a Gemütlichkeit!

⁵⁴ A Szépművészeti Múzeumban, X. ter. 5. szám. Most először közöljük.

⁵⁵ Ujabban a Reichenbergi Múzeumba került. Mayr Leibl-életrajzában tévesen mondja, hogy ekkor a Kritikust festette, mely már rég készen volt, 35. lap. A képet a berlini Secessio idei tavaszi kiállításán láthattuk.

⁵⁶ Schlittgen emlékezéseiben olvassuk. (Kunst und Künstler I. 126. lap)

⁵⁷ A legújabb berlini Courbet-kiállítás alkalmával (1906 jan. 21.) Stahl a Béri. Tagblattban elismeri, hogy Leibl meghódolt neki.

⁵⁸ Mayr. i. m. 38. lap.

⁵⁹ Maier-Graefe, Entwickelungsgeschichte, 487. lap.

⁶⁰ Bevezetés a Jahrhundertausstellung emlékműhöz. (München, Bruckmann kiad.) XXXIV. lap. Noha nyolc év előtt az 1900-i párisi kiállításról írt cikkében (Kunst II. 34. lap) — Courbet műveinek közvetlen hatása alatt felismerte, dass an solcher Quelle Leibl und Trübner geschöpft haben müssten. Aminthogy bebizonyult, hogy az 1869-iki müncheni kiállításon Trübner is látta Courbet kollekcióját, mert 1868 telén ő is müncheni akadémikus volt és az maradt 1869 őszéig, amikor Bécsbe ment Canon-hoz. Münchenben Wagner Sándor tanítványa lett, de főleg Courbet híveihez (Leibl, Szinyei-Merse) csatlakozott (Fuchs, W. Trübner und sein Werk p. 24) nem áll tehát, hogy Leibl volt a láncszem Courbet és Trübner közt, mint azt újabban is (Muther: Courbet; Die Kunst 48. fűz. 59. 1.) hangoztatják. A kapcsolat itt is közvetetlen.

⁶¹ Munkácsy Mihály tulajdonából a berlini Nat. Galerie birtokában.

⁶² Kunst und Künstler VI. kot. 15. lap. A tónus elnyomván a plasztikát és helyi színt, amiből következik: "Wer in voller Kraft und Plausibilität malen will, notwendig den Ton ausschliesst und umgekehrt: wer Ton malen will, notwendig die Plastik und Lokalfarbe unterordnen muss".

⁶³ Flocike, Zehn Jahre mit Böcklin, 205. lap.

⁶⁴ U. o. 117. lap.

⁶⁵ A Figaróban, 1907. aug. 14.

⁶⁶ Ellenben nem volt szerencséje, a franciák közt sem, holbeinos teknikában festett kései műveivel; Ca-stagnary 1878-ban rákiált, hogy nem bánja ugyan, ha modort cserél (pedig dehogy nem bánta!) de most azután maradjon is meg mellette. Il faut en finir avec les sauts de carpe. Salons II. 341. lap. Ugyanakkor Lemonnier is gúnyosan beszél "mesterember" modoráról. Les Peintres de la Vie. 219. lap. Ezt a modort germánnak érezték.

⁶⁷ A dr. Koeppeneket (Die mod. Maierei. Ill. Monogr. 7.), nem is említve, akik zokognak a mese hiánya miatt.

⁶⁸ A Hét i. c. 171. lap.

⁶⁹ Frey, Rudolf Koller's Leben (1828—1905) Stuttgart. 96. lap.

⁷⁰ Monet jóval később, 1870 után Londonból visszatérve, hol Turner műveivel ismerkedett meg, tisztította meg palettáját. Manet tőle vette át ezt, a plein air festéshez oly fontos elvet. Sizeranne, Les questions esth. 79. lap.

⁷¹ Wolfner Gyula úr tulajdona. Itt először közöljük.

⁷² Hans Thoma, In München im Anfang der 70-er Jahre. Süddeutsche Monatshefte. II. 45. lap.

⁷³ Wolfner Gyula úr tulajdona. Itt először közöljük.

⁷⁴ Wolfner Gyula úr tulajdona. Itt először közöljük.

⁷⁵ A Hét. i. sz. 172. lap.

⁷⁶ Schick, Tagebuch Aufzeichnungen über Böcklin, Berlin, Fleischel; Floerke, Zehn Jahre mit Böcklin, München, Brucknian; Berger, Böcklins Technik, München, Callwey: alapján állítottuk össze Böcklin elveit, melyeket Szinyeinck is hirdetett.

⁷⁷ Schick, 221. lap, Floerke, 42. lap.

⁷⁸ Schick, 31., 216., 355. lap.

⁷⁹ Schick, i. m. 142. lap.

⁸⁰ Floerke, i. m. 45. lap.

⁸¹ A Hét. i. sz. 172. lap.

⁸² Schick, i. m. 141. lap.

⁸³ Berger, i. m. 27. lap.

⁸⁴ Schick, i. m. 44. lap.

⁸⁵ Schick, i. m. 145., 312. lap.

⁸⁶ Schick, i" m. 190., 313. lap.

⁸⁷ Floerke, i. m. 69. lap.

⁸⁸ Schick, i. m. 233., 226., 382. lap.

⁸⁹ Schick, i. m. 163., 339. lap.

⁹⁰ Schick, i. m. 354. lap.

⁹¹ A Hét, i. sz. 172. lap.

⁹² A Hét i. sz 172. lap.

⁹³ Schick 1. m. 285 lap, Floerke, 49., 55. lap.

⁹⁴ Floerke L m. 51. Schick, 263. lap.

⁹⁵ A Hét i. sz. 173. lap.

⁹⁶ Schick i. m. 324., 349. lap.

⁹⁷ Berger i. m. 29. lap, Maier-Graefe: Entwicklungsgeschichte, 82. lap, Der Fall Böcklin, 194. lap.

⁹⁸ Schick i. m. 317, 343. lap.

⁹⁹ Floerke, i. m. 211., 245. lap.

¹⁰⁰ Delacroix naplója, (nemet forti. Berlin. Cassirer kiad.) 103., 17z.'. lap.

¹⁰¹ A Szépművészeti Múzeumban. XII. terem 16. szám. Közölve a Művészetben. II, 226. lap.

¹⁰² Kunst und Künstler VI. 82. lap.

¹⁰³ Schefler, Der Deutsche und seine Kunst. München, Piper kiad. 39. lap.

TEMETÉS ORNANSBAN
GUSTAVE COURBET FESTMÉNYE

ÁSÍTÓ INAS. VÁZLAT
MUNKÁCSY MIHÁLY FESTMÉNYE
SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

TANULMÁNY A SIRALOMHÁZHOZ
MUNKÁCSY MIHÁLY FESTMÉNYE
SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

TANULMÁNY A SIRALOMHÁZHOZ
MUNKÁCSY MIHÁLY FESTMÉNYE
SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

SZINYEI-MERSE PÁL ARCKÉPE
LEIBL VILMOS FESTMÉNYE
SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

KÉT DACHAUI NŐ
LEIBL VILMOS FESTMÉNYE

RUHASZÁRÍTÓ LEÁNY
SZINYEI-MERSE PÁL FESTMÉNYE
WOLFNER GYULA TULAJDONA

IDILL
SZINYEI-MERSE PÁL FESTMÉNYE
WOLFNER GYULA TULAJDONA

SÉTA
SZINYEI-MERSE PÁL FESTMÉNYE
WOLFNER GYULA TULAJDONA