MŰVÉSZETTÖRTÉNET, KRITIKA ÉS ESZTÉTIKA
A művészettörténet évtizedeken át tartó részletvizsgálatok után, mellyel anyagát óriási módon, szinte az áttekinthetetlenségig gyarapította, nagy összefoglaló kísérletek előtt áll. Ha eredményes munkát akarunk végezni, jó lesz, ha azokat az eszközöket vesszük közelebbi vizsgálat alá, amelyeknek segítségével egyáltalában művészettörténeti kutatás lehetséges. E dolgozat nem akarja a módszertan egészének beható vizsgálatát adni, csak a probléma beállításmódját akarja tisztázni, s egy-két főszempontot világosan megjelölni.
A művészettörténet határtudomány az esztétika és történetírás között s így könnyen érthető, hogy a műtörténész kérdéseinek a feltevését összezavarja a móddal, ahogyan az esztétikus szokta problémáit felvetni. Ez annál könnyebben volt lehetséges, mert egyik tudomány sern tisztázta saját tudományának az alapkérdéseit, s igy határeltolódások könnyen lehettek napirenden. Mindketten viszont a kritikus eljárásmódjával zavarták össze a saját kérdéseiket. Ez a tévedés is könnyen állhatott elő, mert esztétikus és műtörténész egyaránt szemléleti anyaguk tágítása érdekében kénytelenek voltak a modern művészet termékeivel is foglalkozni, erről tehát esztétikai és kritikai ítéletet alkotni. Csak természetes, hogy a megalkotott ítéleteket el is mon.dották, s így esztétikusok és műtörténészek kritikai munkát is végeztek. Minthogy pedig azoknál a szemléleteknél, amelyeket műtörténeti vagy esztétikai vizsgálatok céljaira akartak felhasználni, szintén keletkeznek esztétikai érzések s esztétikai érzések alapján álló ítéletek, könnyen érthető, hogy teljesen összezavarták a kérdések felállításmódját a kritikában, esztétikában és művészettörténetben.
Ennek a tisztázása első sorban fontos, mert ettől függ, hogy hogyan fogunk hozzá a műtörténet módszertani feladata megoldásához.
A kritikus álláspontja természetesen szubjektív kell, hogy legyen. Objektiv esztétikai mértékek nincsenek és nem is lehetségesek, mégis az esztétikai érzés abszolút és kategorikus volta (hogy ennek mi a gyökere, azt most ne vizsgáljuk közelebbről) kényszerít bennünket határozott ítéletekre. Minden esztétikai ítélet szubjektív, mert érzéseken és azok tartalmán alapszik s a rendelkezésre álló műtermékanyag sokaságánál és sokféleségénél fogva csak természetes — elvégre a sok között olyanok is akadhatnak, amik nem kongruál-nak a mi érzéseinkkel — ha a saját érzéseink alapján ítéleteket mondunk a műtermékekről. Ez ítéletek csakis értékelők lehetnek, de szubjektivek lévén, csak ránk nézve bírhatnak abszolút és kategorikus érvénnyel. Ilyen a kritikus beszámolója is saját impressziójáról, teljesen szubjektív és individuális érvényű. De a kritikus nem ír a maga számára, a közönség számára fejti ki nézetét s véleménye indokait. A műélvezés forrása az érzéstartalmakban gyökeredzik, ezek pedig tisztán individuál-pszichikai tényezők mellett szociálpszichikai tényezőktől is függenek, azaz oly tényezőktől, amelyeknek a szálai a társadalmi és kultúra általános fejlődési fokában, esetleg bizonyos társadalmi rétegelődési viszonyokban nyerik alapokukat. Ez a magyarázata, hogy egy-egy érzés, egy-egy műtermék tetszhetik egész tömegeknek, holott a tetszés szubjektív és így egyéni aktus. Már most lehetséges, hogy egyik-másik ember speciális készültségénél és rátermettségénél fogva jól tudja a saját érzéseit analizálni, esetleg meg tudja bennük a szociálpszihikai momentumokat is találni s technikai ismeretei révén ki tudja fejteni s meg tudja éreztetni velünk az equivalenciát, amely a szem számára hozzáférhető szimbólum, s a kevésbbé könnyen megközelíthető érzéstartalmak között van. Csakis ezért lehet mások számára is érthető, hozzáférhető és értelmes a kritikus teljesen szubjektív érzéseiről való nyilvános beszámolás.
A sokoldalú modern élettel szemben mindenütt pártszempontok vezetnek bennünket aszerint, amint társadalmi helyzetünk, szerepünk a termelésben és fogyasztásban és összes kulturszükségleteink milyen elveket oltottak belénk. Mi mindent saját pártszempontjainknak megfelelőleg szeretnénk alakítani az életben, szeretnők mindennek a fejlődését kívánságaink szerint szabályozni. A művészetben is, - - s ott az a körülmény, hogy esztétikai ítéleteink, bár csak szubjektivek az érzés forrását és az ítélet érvényét illetőleg, mégis az általános érvényűség posztulatumával állíttatnak fel, csak fokozza ezt. Itt a kritikus regisztrálásainak határozott tendenciája: a művészet életének az irányítása, bizonyos célok és szempontok szerint a siker befolyásolása által. Feladata tehát pusztán szubjektív érzései alapján a folyton változó törekvésekkel szemben szakadatlan állásfoglalás, s ezen az alapon kritikai értékelő ítélet, s saját érzésének közelebbi analízise és ítéletének indokolása. Értéke ennek a munkának másokra nézve, hogy képzett, gazdag és széleslátkörű intelligencia, fogékony lélek gazdagabb érzéstartalmait analizálja, s ezáltal momentumokat fed fel, amelyek különben nehezebben férhetők hozzá, szociálpszichológiai elemeket, nehezen érthető szimbólumok magyarázatát és megéreztetését nyújtja mások számára, akik bár hasonló érzéstartalmi bázison állanak, de akik, figyelmük más irányba lévén terelve és kiképezve, nehezebben látják meg az érzéstartalmak és szimbólumok összefüggését. Hogy ez a kritikai munka mennyiben szolgálhat saját művészeti akarásunk öntudatossá tételének, vagy mennyiben állhat esetleg a fejlődés útjába, hogy mi az eljárás közelebbi módszere, s mi a jelentősége a tényleges fejlődő művészet fejlődő életére nézve, ezek kérdések, amelyek ami mostani összefüggésünkben nem tárgyalhatok.
Az esztétikának feladata nem a szubjektív érzések alapján álló ítélés. A kanti filozófiai esztétika nem is ezt tartotta feladatának, hanem a szép fogalmi meghatározását, s az esztétikai ítélés ismerettani helyének megjelölését. Ennek hajótörést kellett szenvednie, mert az esztétikai folyamatok nem logikai funkciók, lényegük nem az ítélésben, nem a logikumban, hanem az érzésben fekszik. Ezért lett az esztétika pszichológiai. De a kísérleti pszichológia, amint általában a bonyolultabb lelki folyamatokra nézve, úgy az esztétikai érzés leírását illetőleg sem tudott lényeges eredményre jutni. E két irány kudarca felbátorította a szépérző lelkeket (Schöngeister), hogy az esztétika kérdéseit kritikai és szubjektív szépérző (schöngeisti) szempontok szerint próbálják megoldani. Az a tény, hogy minden esztétikai érzés tényleg szubjektív, s hogy az erről való önvallomás igen közvetlen módon tárja fel a művészeti termék hatását, s hogy a kultúra terjedésével s a modern életnek mind sokoldalúbbá való alakulásával mind általánosabb rétegekre terjedt ki a művészeti életben való résztvenni akarás, vagy legalább is ennek a színlelése, s hogy a szépen és könnyedén megírt, de voltakép semmi lényegeset nem tartalmazó szépérző lélek megnyilatkozások oly kevés fejtörés és fáradság árán vezetnek be bárkit a művészet szent és különben meg nem közelíthető berkeibe — mindez együttesen okozták, hogy újabban mind többen akarták megkísérelni az összes esztétikai kérdéseknek ilyen szépérző módon való letárgyalását és elintézését. Ezek a szépérzés-gyűjtemények voltaképen csak abban különböznek a kritika eljárásától, hogy többnyire tele vannak keresettségekkel, affektációkkal, s alapjában véve felszínesek, üresek és - - szóvirágosan sivárak — de módszertanilag velük teljesen megegyezők.
De az esztétika feladata nem is e szubjektív forrásokon alapuló önvallomásokban fekszik, nem intuitív, hanem discurziv tudomány akar lenni, nem individuálpszihológiai analíziseket akar nyújtani, hanem általános jellegű eredményekhez eljutni. Indulópontja az a megfigyelés, hogy minden időben a legprimitívebb népeknél ép úgy, mint a legteljesebb kultúrák közepette, mindenütt találkozunk produktumokkal, amelyek nem származnak közvetlenül valamely gazdasági szükséglet kielégítéséből vagy az azzal kapcsolatos forrásokból, de amelyek mégis mindenütt a tapasztalat szerint igen nagy szeretetnek, sőt különös gondozásnak örvendenek. Egyszóval az esztétikai érzés és a művészi alkotás -- - empirikus adataink minden oldalról egybevágóan bizonyítják - egyetemes emberi tudatjelenség, amely változó megnyilatkozásai dacára, is állandó jellegű. Az esztétika feladata ezt az egyetemes tudatjelenséget, mint problémát felvetni és megmagyarázni. Az esztétikai érzést, a művészeti alkotást analizálni általában, elemeit, összetételét, feltéteteit, a funkció lefolyását részletesen leírni és indokolni, egyszóval a folyamat fenomenológiai analízisét adni, továbbá az alapokokat, alapkörülményeket megadni, amelyek alapján s az alaptörvényeket, amelyek szerint az egyetemes tudatjelenség megnyilatkozásaiban általában változások állhatnak elő. Egyszóval semmiféle szubjektív vélemény, semmiféle kritikai értékmegállapítás, nem szórványos dicséret és szellemes, könnyed szatirikus dorongoló-kitörés, hanem egy nagyon is objektiv, nagyon is komoly s nagyon is nehezen megközelíthető általános tudatjelenség-csoport fenomenológiai analízise. Ennek a közelebbi útjaira és eszközeire sem térhetünk ki most.
A művészettörténet feladata sem értékmegállapítás. A művészettörténet számára a művészet eseményei, mint a múltban befejezettek adva vannak, ezek a problémák, amelyek magyarázatra szorulnak. Itt akár szubjektív, akár objektiv szempontokból való értékelés s ezen az alapon az emlékek egy részének a tárgyalásból való kirekesztése, az anyag meghamisítását jelenti, s ezzel a problémának eleve olyan felállítását, hogy mindenhez juthatunk, csak a művészet tényleges fejlődésének a megismeréséhez nem. De a múlt művészetével szemben nincs is értelme már a szubjektív, kritikai álláspontnak. A múlttal szemben már hiába vagyunk pártemberek, a mi szubjektív ítéletünk a már befejezett fejlődéssel szemben hiába akarna regulativ lenni, s bármennyire is jól esnék nekem, ha a múlt művészeti küzdelmei máskép alakultak volna, ezt a befejezett alakulást azáltal, hogy holmi szubjektív érzések alapon a műtermékek egy részét, mint művészietleneket, a tárgyalásból egyszerűen kirekesztem, visszacsinálni semmi módon sem lehet.
Ellenkezőleg, föl kell tételeznünk, hogy a művészet, folyton változó, fejlődő, alakuló élete dacára, a fejlődés egy bizonyos időpontjában adott területen egy bizonyos valóságos helyzetben volt, (Entwicklungsphase an sich) s hogy ennek a valóságos helyzetnek a mivolta teljesen független attól, hogy én helyesen ismerem-e meg, vagy nem. A műtörténész feladata ezeknek a valóságos helyzeteknek, ezek egymásutánjának, s az egymásután okainak lehető objektiv megismerése. Erre pedig a legis-legelső föltétel minden szubjektív szempontnak a lehető legteljesebb kiküszöbölése. A műtörténész feladata tehát döntő módon ellenkező a kritikus feladatáéval.
Viszont lényegesen eltér az esztétikusétól is, ennek a feladata az esztétikai érzés és művészeti alkotás mibenlétét, keletkezését, analízisét, magyarázatát, s a produktumok változhatóságának általános alapindokait és alaptörvényeit nyújtani. Mindez nem szolgáltatja a történeti kérdések megoldását. Bizonyos, hogy amint az esztétikai érzésnek és művészeti termelésnek általában, mint általános tudatjelenségnek a megnyilatkozása abban van, hogy műtermékek általában vannak, hogy változó alakban jelentkezhetnek, s hogy minden időben, minden népnél, s minden formában esztétikai érzéseket váltottak ki, úgy egyes korokban és egyes népek keretén belül is az esztétikai érzés, mint speciális pszichológiai fe-nomen abban nyilatkozott meg, hogy voltak a kornak speciális műtermékei, amelyek más időkétől és népekétől eltértek, s amelyek ép abban a helyi- és időbeli keretben keltettek szépérzéseket. Nekünk nem feladatunk e speciális egyes, adott szépérzésekről kritikai Ítéletet mondanunk, épp oly kevéssé, mint az esztétikusnak általános normákat felállítani, de feladatunk ennek a speciális tüneménynek a felismerése, leírása, analizise és megmagyarázása, épp úgy, mint az esztétikusnak a maga általános jelenségéé. A különbség tehát az esztétikus és művészettörténész célja között az, hogy az esztétikus egy bizonyos általános tudatjelenségcsoport fenomenológiai analízisét adja általában, míg a műtörténész egy bizonyos adott időben, adott területen - - hic et nunc - - egyes, speciális folyamat leírásával analízisével, s megmagyarázásával áll szemben.
Fontos pedig a probléma ilyen pregnáns beállításmódja azért, mert ezzel meg van adva az alapdirektiva a művészettörténet metodikáját illetőleg.
Minthogy egy bizonyos hic et nunc állapotról, s nem általános tudatállapotról van szó, mint az esztétikában, azért itt mindenek-fölött fontos magának a speciális jelenségnek pontos és konkrét megállapítása; s minthogy ez az állapot objektiv és valóságos, tehát nem szubjektív és kritikai szempontok szerint, hanem teljesen objektive, s a valóságos állapotot lehetőleg megközelítve; nem a letűnt művészeti nézetek bírálgatása s egyes termékek önkéntes kirekesztése, hanem a művészeti akarásnak, az ízlésnek az összes termékekből való lehető világos és tárgyilagos kihámozása a feladat. Csak ha ez megvan, mehetünk innen tovább egy lépéssel, s vethetjük fel a kérdést, hogy mik voltak a fejlődésnek, az ízlésátalakulásnak az indokai, csak ekkor foghatnak hozzá a művészettörténeti oksági kap csőlátók kinyomozásához.
Ez a metodikának a két fő problémája, hogyan lehetséges az ízlésállapot és ízlésállapotváltozás rekonstrukciója az adott műtermékekből, s hogyan az ízlésváltozás oksági viszonyainak a felkutatása. E két kérdés részletes taglalása a műtörténet egész módszertanát teszi ki, s sokkal fontosabb, hogysem e rövid tárgyalás keretében megkísérthető volna.
DR. KENCZLER HUGÓ
