MŰVÉSZETI KÉRDÉSEK
Napilapjaink, folyóirataink művészeti rovatait polgári csönd ülte meg sokáig s e csöndnek, íme, egyszeribe vége szakadt. Művészeti íróink en garde állanak. Folyik a harc, még pedig művészeti elvekért. Lehetetlen róla tudomást nem vennünk, az időszerűség késztet rá.
Természetes, hogy a művészeti elv, amely most ugyancsak kiadósan foglalkoztatja az embereket, jelszóba tömörült, ezt ráföstötték a zászlóra s ezt a zászlót vonták a főhadiszállásra. Minket maga a jelszó nem érdekel, nem is foglalkozunk vele. A művészeti harcot magát azonban érdeklődéssel szemléljük. Ez az érdeklődés késztet minket arra, hogy okát is kutassuk, mert így talán tisztábban látjuk meg a jelenség lényegét.
Ha a lapok reportjait visszafelé követjük, egyszerre megakadunk egy kiállításnál, amely a Könyves Kálmán szalonjában nyilt meg s magában rejtette kilenc festő képeit. Ennek a kiállításnak megnyitása, ha nem csalódunk, a legősibb dátum: akkor villantak össze először a kardok. S a Könyves Kálmán szalonja az első összacsapás locus classicus-a Azóta folyik a kapacitáló, néha egészen gyön-gédtelen eszmecsere valamely új művészeti elvről. Egy felolvasást is meghallgattunk, amely az új törekvésekről ad számot s e fejtegetés szerzője ama kilencek egyike, Kern-stok Károly volt. Újabb viták, új támadás, új védelmi harc indult meg. Végül résztvett benne a közömbös távíródrót is, amely egyszerre kénytelen volt beszámolni arról, vajjon egy nemrég rendezett berlini kiállításon siker vagy kudarc érte-e a kilenceket?
A küzdelem vezérszónokai szélsőséges álláspontokat foglaltak el. A védők elénk adták, hogy újszerű művészettel van dolgunk, amelynek alapja az értelem s amely tudatosan és programmszerűn kivet a képeiből oly elemeket, amelyeket a természeti jelenségekben nem tart fontosaknak. A tüzesebbek azt is megjegyezték, hogy ez az újszerű festés sokkal többet ér, mint a magyar festészet nagy modernjeinek művészete. A támadók viszont megtagadták a képektől a művészet címet és jelleget. Részben Krafft-Ebing volt a forrás, ahonnan jelzőiket gyűjtögették, részben más, sokkal népszerűbb és humorosabb közhelyeket mozgósítottak az ellenfél csúffátételére. Kitört kicsiben a reformáció és ellenreformáció harca. Hitről lévén mindkét félen szó, az ellentétek mai napig is áthidalatlanok s a két tábor zord és még sok harcot ígérő tekintetet vált.
Tudjuk, hogy a kritika soha sem hozott még eddig létre semmiféle új művészetet, de nem tudta megakadályozni annak létrejöttét sem. Csak utakat rövidíthet s egyengethet, ha az új művészet mellé áll, avagy jelentéktelenül gyöngítheti kezdő-sebességét, ha ellene támad. Bizonyosnak látszik tehát, hogy ebből a szó- és toll-harcból vajmi csekély hátrány vagy előny háramlik az újszerű művészetre.
De ugyanezt mondhatjuk a művészeti teóriákról. Mert ennek az új művészetnek van már teóriája is. A műtörténeti tények azt mutatják, hogy teóriák még egy irányt sem vittek előbbre, továbbá, hogy a festő-teoretikusok festészete rendesen nem fedi teóriájukat. Sőt láttunk már példát arra is, hogy valamely előre megszerkesztett irány-teória nem csekély veszedelembe sodorta leglelkesebb hívőit.
A szóharc tehát csak éppen kortörténeti érdekességű. E perben inkább az érdekel minket, hogy min külömbözött össze e két párt.
Szinte biztosnak vesszük, hogy félreértik egymást, két malomban őrölnek. Az egyik fél elmondja festői programmját, amelynek velejét már ösmertettük s amely azon sarkallik, hogy a festő értelemmel merítsen a természetből, elhagyván belőle festéskor mindazt, amit nem tart fontosnak, Ezt egy már közhasználatú kifejezéssel stilizálásnak szoktuk nevezni.
A másik fél nem evvel a teóriával száll perbe, hanem a teória apjainak képei elé áll s azokon megállapítja, hogy azok kontár mázolások. Hogy azokból hiányzik a "szép". Hogy elvégre, ha sok festő el is hagy valamit a természetben látottakból, nem kell annak a valaminek éppen egy lábnak vagy fejnek lennie, mihelyest emberi alakról van szó. Hogy ez az egész festés éretlen, érthetetlen, zavaros és a többi.
Amazok egy jövendő, egy még csak ezután kialakuló művészetről beszélnek, emezek pedig már a legelső kísérleteket végeredménynek tekintik a legrigorózusabb szemmel.
Bizonyára túlzás mindkét fél állásfoglalása.
Amazok talán hibát követtek el propagáló munkájukban, hogy a legcsonkább embrióállapotban mutatták be műveiket. Ezek a képek csakugyan semleges ponton helyezkedtek el: lehet, hogy ezen a réven hosszúhosszú tanulmányok és még hosszabb kísérletezés után kialakul valami festői érték (amely talán nem is fog hasonlítani ezekhez az első kísérletekhez), de épp annyira lehetséges, hogy semmi figyelemre méltó sem nyiladozik ki ezekből a rügyecskékből. Próféta legyen, aki itt bizonyosságot mer hirdetni. Hátránya továbbá ennek a propagandának az, hogy teoretikusan kifejtett alapelvei voltaképpen általánosságok, amelyek igen tisztes múltra tekinthetnek vissza. Minden festő azt szokta mondani, hogy a természetből indul ki. Minden stilizáló művész azt cselekszi, amit e programm alapelve mond, hogy tudniillik nem törekszik a természeti jelenségek objektív visszatükrözésére, hanem válogat benne, hangsúlyozza a lényegest, átalakít, kiveti, mellőzi a lényegtelent. Ezek az általánosságok nem adnak a legfigyelmesebb hallgatónak sem képet az "újszerű festésről", paradigmáik pedig, amelyek ama kiállításon láthatók voltak, még természetszerűen sokkalta fejletlenebbek voltak, semhogy illusztráció gyanánt szolgálhattak volna. Az új tan ennélfogva nem hatott újnak, mert hisz alapelve magában foglalja minden népek s minden korok stilizáló művészetét.
Viszont az ellenfél is több fedezetlen helyet hagyott nyitva. Támadása igazságtalannak látszott sokak előtt, akik tudták, hogy a kiállításon legeslegelső kísérletekről van szó. Gyöngeség számba mehet továbbá az a kísérlet, amidőn - - a képektől eltekintve magát
az alapelvet jelentették ki művészietlennek. Mert itt — meggyőződésünk szerint — összeütközésbe kerülnek oly tényekkel, amelyeket ők maguk is aligha tagadnak. Elsősorban azzal a ténnyel, hogy valamely stilizáló művészet természetszerűen és logikusan bon-takozhatik ki valamely naturalista irányból. Ha ez áll, akkor minden támadás hiábavaló, mert ha a stilizáló művészet okszerű összefüggésben van a naturalista művészettel, akkor ezt az alakulást - amely már oly gyakran lefolyt a múltban - - ma sem lesz képes semmi kritikai toll megakadályozni.
De van e két nagy irányzatnak ilyfajta köze egymáshoz? Egy ízben már iparkodtunk ezt a kérdést megvilágítani s mert véleményünk azóta sem változott, ebből az alkalomból újra felelevenítjük, példánkat egyenest a festő műhelyéből véve.
Képzeljük magunkat egy oly mester műhelyébe; aki végigjárta a naturalista iskoláját. Rajzolt ő is, százszor meg százszor, emberi alakot, megfigyelte ő is az arc fiziognomiá-ját, elleste ő is a test mozdulatainak jellemző vonásait. Elődei tapasztalatait magában feldolgozva urává lett a megfigyelés e módjainak, az előadás minden fogásainak. Fegyvertára teljes, nincs számára legyőzhetetlen nehézség. Ha becsvágya hajtja, ha érzi magában a tehetség lüktetését, vajjon kielégíti-e őt, hogy újra, százegyedszer is ugyanezt cselekedje? Hisz azt oly készséggel tudja immár, hogy művészi emóciót ez a lerajzolás, ez a lefestés többé nem is okozhat neki. Ami a naturalista minden figyelmét, minden erejét oly mélyen lebilincselte, a természet formáinak és színeinek ellesése, néki nem jelent már semmi izgalmat: szuverénül s a legnagyobb könnyedséggel átesik rajta. S mily kicsinyes lehet rá nézve egy ujj apró töredezettségeit, egy ruha véletlen redőcskéit, egy arc barázdáit nyomon kisérni. Üres időtöltés. De mihelyest a részletek nem jelentenek már festői érdekességet: figyelme felszabadul s kezdi látni az egészet. Más élmény végigraj -zolgatni egy mezítelen emberi test rengeteg sok kisebb-nagyobb formáit s más: egy pillantással átfogni az egészet s egyetlen vonal futamába tömöríteni az alak komplikált körvonalát. Igaz, hogy ebben az egyetlen tömör vonalban nem mutatható ki ízről-ízre mind az a sok forma, átmetszés, rövidülés, kemény és lágy hajlás, amit a természetben látunk. De igaz az is, hogy az a tömör, összefoglaló vonal nem érezteti szemünkkel ezt a hiányt, hanem ellenkezőleg: úgy hat, mintha minden részletet magába olvasztott volna. Végeredményben éppen oly teljesnek hat, mintha az ón legfürgébb detektívje minden porcikát odarajzolt volna. Aki így összefoglalja, sommázza, egyszerűsbiti, tömöríti a sok apróságot, az nem követi körömszakadtig a természetet, nem naturalista, hanem mintegy lényegét foglalja össze a természeti képnek, átalakít, stilizál. A naturalista festővel szemben stilizáló festő.
Ha a mester így kivonatba tudja rögzíteni a test körvonalát, formáját, rájön arra, hogy e tömör, stilizáló rajzzal a test bizonyos érdekes jellemvonásait szabadabban s jellemzőbben képes kifejezni. Egy mozdulat ruganyossága sokkalta intenzívebb, ha egyetlen összefoglaló vonallal fejezzük ki, mintsem ha apró, töredezett részletekből rakosgatjuk össze. A kéz, amely jóformán egyetlen szabad gesztussal vonja oda szélesen lendülve a mozdulatkifejező vonalat, sokkal élénkebb képet ad arról a mozdulatról, mint az a kéz, amely akadozva, részletről-részletre tapogatózva, óvatosan adja elő. Az ily stilizált rajz megízlelte t a művésszel egy új zamatot, amelyet a naturalista nem ösmert. Feltárja előtte, hogy az efajta egyszerűsítésben van bizonyos nagyszabású, szuverén vonás, a jelentékeny ember tömör szűkszavúsága. Aki így belekóstolt a sommázó, összefoglaló előadásba, nem marad meg a vonal stilizálásánál hanem épp így egyszerűsíti, stilizálja a formákat, a színt. Keze felszabadul bizonyos röghözkötöttségtől s figyelme az új, eddig nem tapasztalt hatások egész sorára kezd kiterjedni Most már messzebbmenő problémákhoz nyúlhat, mintha egyszerűen lefestené, ábrázolná a természetet. Új stilizáló előadása képessé teszi arra, hogy a test valamely bélyegét, valamely mozdulatát a sok adott közül kiválassza, lehántsa róla a részletek véletleneit s fokozza benne azt, amit jelentékenynek látott. Egy lehajló, görnyedő mozdulatot még intenzívebbé tesz, ha nem áll meg a modell egyszerű lefestésé-nél, hanem kivet művéből minden vonást, ami ezt a görnyedést palástolja vagy hátráltatja s még erősebben hangsúlyozza mindazt, ami e mozdulat kidomborodását elősegíti. Mi több, a környezetből is kivet mindent, ami esetleg elszórakoztatná a szemet, mert az a célja, hogy a szem éppen ezen a főmotí-vumon akadjon meg. Ha a testre ruha is kerülhet, úgy most már ezt is ama mozdulat fokozására használja fel. Nem törődik azzal, hogy a modellen véletlenül mily redőkbe omlik a ruha: ő maga kormányozza e redőket, hogy azok vonalaikkal még erőteljessebben hangsúlyozzák a hát hajlását, a karok előrenyúlását. S e háton, e karokon erősebbre dagasztja azokat az izmokat, amelyeknek ez előrehajlásnál funkciójuk van s elhagyja vagy temperálja azokat, amelyeknek semmi, vagy csak másodrangú szerep jut ennél a mozdulatnál.
Amint a festő ily dolgokra jött rá egy alaknál, azokat az új elveket természetesen átviszi az egész képre. S ezzel kezdődik a szerves kompozíció, valami, amit a naturalizmus nem ismerhetett. E kompoziciófogások közül ösmerünk már néhányat: kiemelni, a legexpo-náltabb helyre állítani a lényeges, a főalakot s melléje koordinálni a kevébbé fontosakat, rávezetni a fény erejét a főalakra, temperálni a mellékalakok világítását: kézenfekvő s egyszerű eljárás. De szükségessé válik, hogy e néhány alak ne lazán helyeződjék egymás mellé. Mint ahogy a folyamatos stilizált vonal egyetlen egységgé tömörül, úgy tömörülnek most az alakok is egységgé: össze kell kapcsolni őket, szerves egésszé olvasztani. Csoportok keletkeznek, de nem puszta egymásmellé helyezésből, hanem úgy, hogy azok formáikkal, cselekvésükkel vagy szerepükkel eggyéfűződnek. Maguk a csoportok is összefüggésbe kerülnek, ha másként nem, úgy egy kar nyúlik át a másik csoporthoz, vagy a világítás rendeződik úgy el, hogy kapcsolatot kapjon a szem köztük. Mindez nem természetfestés, nem mimelese a való jelenségeknek, hanem azok átalakítása, stilizálása. Természetes, hogy a kompozícióból ki kell vetni mindent, ami formailag vagy tartalmilag fölösleges: bizonyos nagyszabású egyszerűség válik ezzel a kép jellemzőjévé.
Így viszi a festőt a természet mímelésével való telítettség önkéntelenül és biztosan a természet önkényes átalakítása felé. A naturalistából így válik stilizáló festő. Ha ezt így megértjük, arra a meggyőződésre jutunk, hogy a festészet belső okokból is stilizáló irányba tereli a művészt, ha az bizonyos irányban már kiaknázta a naturalista szemlélet területeit. Nem kell tehát okvetlenül külső, kulturális vagy történeti ösztökélésre várnia: egy bizonyos ponton a naturalista festészet a képírásban magában rejlő okoknál fogva átalakul stilizáló festéssé.
Ha ez a tapasztalatunk, amelyet a múltból és a jelenből mentettünk, helytáll, úgy semmit sem tarthatunk természetesebbnek, mint azt, hogy a XIX. század első harmadában életre kelt naturalizmus lassankint termelőjévé válik valamely stilizáló festészetnek. Hisz több mint két emberöltőn át a naturalizmus jegyében állott az európai képírás. Nemcsak várható egy ily alakulás, hanem annak máris kortársai vagyunk. Európában sokfelé mái-két-három évtized óta határozottan a stilizáló irányba siklik át a naturalizmus. Nincs rá ok, hogy nálunk másként történjék. Azok tehát, akik magát a fönt ismertetett "új" alapelvet támadják, ellentétbejutnak a tapasztalatnak e tényeivel.
Egészen más lapra tartozik aztán az ily elvek alapján fejlődött kép értéke. A leggyönyörűbb elvek alapján is a legszánalmasabb festészet keletkezhetik csekély tehetségű emberek kezén. Van túlontúl sok kontár naturalista, lehet olyan bőven a stilizálok közt is.
A Shakespeare-dráma teóriája alapján a gyenge író csak irodalmi lomot termel. Valamely irányhoz való csatlakozás, valamely elv elfogadása még nem biztosíték arra, hogy az így támadt műtárgy értékes-e. Még akkor sem, ha az elv az értelemre appellál.
A mai zenebona tehát nyilván félreértésből, fontos szempontok tekinteten kívül hagyásából ered. Ma bizonyára nem állapíthatjuk meg azt, hogy az "új" képek értékesek, de azt sem, hogy merő hóbort. Még csak első szavát hallottuk egy mondatnak, első akkordját egy szonátának. Lehet, hogy gyönyörű dolgok követik, lehet, hogy közhely, lehet hogy fiasco. Annyi azonban bizonyára áll, hogy egyrészt a hirdetett elv nem új, másrészt, hogy éppen ezért mint elv nem vethető el, mert felbukkanása természetes és meg nem akadályozható. Hogy milyen képeket várhatunk majd annak az elvnek hirdetőitől, azt e percben senki sem tudja. Az első kísérletekből még nem következtethetünk semmire sem.
LYKA KÁROLY
