LÓ-KÉPEK

Többször megtörtént, hogy futtató urak azzal a kéréssel fordultak hozzám, nevezzek meg egy alkalmas magyar festőt, aki telivéreik portrait-jét jól megalkossa. Sajnálattal kell mondanom, hogy a kérdésre adós maradtam a válaszszal. A Magyarországon készült állatképek általában ugyan meglehetős színvonalon állanak, azonban ami a lovat illeti, ritkaság a természetnek és művészetnek egyaránt megfelelő festményt látni. Az alábbiakban hip-pológiai szempontból kívánok e kérdéssel foglalkozni; remélhetőleg festőink hasznát látják fejtegetéseimnek.

A ló az állatvilágnak kétségkívül egyik leglelkesebb, legértelmesebb és legrokonszenve-sebb példánya. Bár évezredes háziállat, szervilizmusa mindig tetszetős formában jelentkezik; bár foglalkozása prózai, magatartásában, mozdulataiban sok nemességet találunk. A ló lelki világa meglehetősen élénk. Legfőbb ereje az emlékező tehetsége, ettől függetlenül az állatok tájékozó képességét is megtaláljuk benne. A hűség, a szolgálatkészség gyöngén van benne képviselve, annál erősebben: az öntudat, a makacsság, a tanulékonyság, a megfigyelőképesség, a ravaszság, a képzelet, a harag és gyűlölet. Mind e lelki vonásoknak pontos tükre a ló szeme, amely érzékenyen reagál a legcsekélyebb benső irritációra. Vagyis a ló szemében, jellemének kulcsát kell megrajzolni tudnunk.

Régi festőink tisztában voltak e titokkal s ez az oka, hogy egykori képeken a paripáknak öklömnyi, villogó szemök van. A kiindulópont bizonyára helyes volt, a keresztülvitel dőre. Az istállóban álló paripa szeme nem villog - - mért villogna pl. a békés polgáré, mikor hálókabátban ül a feketekávé mellett? a szabadban mozgó ló pedig csak az éppen fennforgó lelki motívumnak megfelelően fog előttünk mutatkozni. A szemjáték azonban ez esetben sem oly élénk, mint azt régi festőink hitték s tulajdonkép csak a bátorság az, ami tipikusan és határozottan mutatkozik a ló szemében. A tévedés azonban itt sincs kizárva. Tudjuk, sok olyan paripa van, amely az istállóból véres szemmel, toporzé-kolva fog kijönni, pár kilométer után azonban már fáradtam bukdácsol az országúton míg a tapasztalt telivér, mikor porondra lép, nyugodtan, álmosan, csöndes megvetéssel pislog és a szem után ítélőt tévedésbe fogja ejteni. Magam mindig az utóbbi karaktert szerettem jobban és nem sok csalódás ért e téren.

Aki hát a lónak szemében akarja jellemét visszaadni, nagy művész kell hogy legyen. A ló szeme a testéhez arányítva oly kicsi, hogy ez a kérdés technikailag is nehezen oldható meg. Az istállóban álló paripa szemébe lelket akarni önteni, nézetem szerint meddő föladat, s e sorok írója, aki a világ számtalan híres telivérét látta boxjaikban, pár meddő próba után, többé nem kísérelte meg, hogy a lelki tükröt vizsgálgassa.

Ami most a szabadban mozgó lovat illeti, itt a művésznek megvan az a nagy előnye, hogy a paripa mozdulataiban is visszaadja benső gondolatait. A csökönyös ló visszahúzza fülét, a félénktermészetű nyugtalanul hegyezi; a fáradt ló lábai sajátos kapáló mozdulatot végeznek, a bátran előretörő paripa hasonlít a kilőtt nyílhoz, amelynek minden íze előre iparkodik. Egyáltalán: a mozgó lónál mindig törekedjünk arra, hogy az előrehatolást ábrázolni képesek legyünk; ha ezt elértük, akkor a paripát legtermészetesebb rendeltetési céljában mutattak be s egyúttal az erőt és az akaratot is megrajzoltuk.

Ami a lónál az úgynevezett point-eket illeti: a régi iskola itt mereven ragaszkodik a hippológiai száraz tételekhez. A nézet az, hogy csak szép ló lehet jó ló, holott az igénytelen, csúnya és hibás paripáknál éppoly sok kiválót találunk, mint a küllemileg tökéleteseknél. Nézetem szerint — s ezt egy elég hosszú életpálya igazolja - - a ló fölényének legfőbb tényezője a helyes, vagyis erősen rézsútos, szabadon fekvő, pregnáns lapocka, amely mintegy lendítő szerkezete az egész állati gépezetnek. Rossz lovat jó lapockával még nem láttam, pedig egy különös érzéknél fogva nem felejtik el a lovak, ha egyszer szemben álltam vele. A többi point-ra nem kell túlságos súlyt helyezni. A tüdőt, a szívet úgysem bírjuk lefösleni; a csontozat, a far, a csánkok, a hát, még nem korrekt helyzet mellett is kifogástalan lovat adhatnak. Félszemű ember is lehet lángész, a lónál éppúgy van; a belső faktorok sok külső hibát kiegyenlítenek. A hippológiailag legpontosabb lovat a telivér macska játszva veri meg minden téren.

Szerfölött nehéz dolognak tartom a paripának mozgását képben visszaadni. Ez oly művészi feladat, amely a legnagyobb festőket kell, hogy izgassa. Pontosan meg lehet ugyan állapítani, hogy ügető, vagy vágtató mozdulatoknál az egyes lábak hogy követik egymást, ha azonban valaki lefotografál egy vágtató lovat, a legkülönösebb képek egyikét fogja látni s a mozdulatok az ügetésnek és mintegy a botorkálásnak kapcsolatában jelentkeznek. Itt a festő teljes impresszionizmusára van szüksége, hogy a művészet és valóság közti középutat megtalálja s ha valahol, úgy itt nem szabad az iskolai szabályokhoz ragaszkodni. Ezt a kérdést legjobban megoldani úgy lehet, hogy a lónál a föntebb jelzett előrehaladást fejezzük ki.

Még egy dolog van, amelyre festőink figyelmét fel akarom hívni. Ez a magyar ló, amelyet sajnos, oly ritkán látunk híven visszaadva. A magyar ló évezredek óta lakik a négy folyó közt. Termete apró, nyaka csúnya (szarvasnyak), feje apró, mint a legtöbb értelmes állaté. A szépség egyébként nem a legerősebb oldala s lovaink vezető motívuma inkább bizonyos hetykeség, szilajsággal és ravaszsággal párosulva. Hús kevés van rajta, csontjai többnyire kiállanak, arcvonásai dacosságot mutatnak. Egészben véve, megjelenése mégis rokonszenves, megnyerő, amit kifejezni annál nehezebb, mert ellentétes vonásokon keresztül kell megnyilvánulnia. Minden esetre pompás és izgató föladat ezt a lovat a maga valóságában elénk állítani és igazi művész kell, hogy legyen, aki e sajátos állat testi és lelki világát tökéletesen megértse. De vajjon van-e szebb célja az életnek, mint a legkeményebb problémákat legyőzni?