Kilencedik évfolyam, 1910    |    Ötödik szám    |    p. 185-187.    |    Facsimile
 

 


A RENDEZÉS MŰVÉSZETE

Tárlat nélkül ma alig bírjuk elképzelni a képzőművészetet. Nem tudjuk elgondolni sem, mi pótolhatná számunkra a művészettel való közvetlen érintkezésnek ezt az eszközét, az ő nagy szabású nyilvánosságával. Igaz, nem lehet róla valami hízelgő véleményünk, mikor végig robotoltunk egy tucat termen és a képek százain, de minden hibájával szemben óriási előnyökkel rendelkezik, összehasonlítva a régi időkkel, amikor még nem ismerték. Műtárgyak valódiságának felismeréséhez, keletkezésük, létrejöttük körülményeihez, művészek és művészetek történetéhez a tárlat egyre kitü-nőbb eszköznek fog bizonyulni, egybevetve a régebbi időkre visszanyúló műtörténet gyakori tapogatózásával, tévedéseivel, feltevéseivel, kínos és sivár adatkutatásaival. Akiknek szemében a művészet műtárgyak sokaságából áll, akiknek művészi kielégülése egy nekik tetsző darabbal teljes, vagy sok tetszős darabbal még teljesebb, nem is találhatnak azok semmi kifogásolnivalót az ismert rendszerű tárlatokban. Előttük a dolog befejeződött azzal, jók-e egy kiállítás darabjai, vagy sem.

Ebből a ridegen elméleti szempontból azonban mind kevesebben nézik a jelen művészetét. Ha nézik is, bizony nagyon is nehéz és nagyon is egyéniségek szerint változó a jóság mértéke. Feltéve már most, hogy a véletlen, vagy a bírálók kiválósága létrehoz egy olyan tárlatot, hol minden tárgy felül van bizonyos előkelő nivón, még mindig nagyon sok jóérzésű és a művészethez igaz szeretettel közeledő embert nem elégíti ki a kvalitás elsőrangú volta. A modern művészetszemlélet természetes következménye, hogy artisztikus miliőbe szeretnénk belekapcsolni minden művészi jelenséget. A jó könyv jóságával sem elégszünk meg. Szép kötésben óhajtjuk könyvtárunkba helyezni. Igaz, van egy szembeöt-lőbb és sorrendben előbbrevaló feltétel: a kötés jó legyen, azután szép. S amikor sehogy sem tudjuk kellőképen élvezni egy képkiállítás túltömött, bár becses darabokkal túltömött falait, tulajdonképen azt súgja az ösztönünk, hogy ez a zsúfolt vásár, ez a középpont és vezető gondolat nélkül elrendezett magazin nem jó, nem helyes, nem célszerű. Természetesen nem is szép.

Látogatói közül egyre több távozik fáradtan és leverten. Hatása egyre kevésbbé általános. A hivatalos, nagy kiállításokon kívül minden országban egyre több melléktárlat képződik különféle címeken és ezeket nem csupán a visszautasítottak, a még érvényesülni nem tudó fiatalok, a forradalmárok keresik fel, hanem azok is, akik előtt a legelőkelőbbeknek ismert kapuk mindig nyitva vannak. Ha egyéb nem, ez az automatikus decentralizáció híven mutatná a túlnagy kiállítások visszafejlődését. Nyugalmas élvezetet, teljes kielégülést ezek se mindig adnak. Sikerük azonban akárhányszor jelentékeny. Folytonos szaporodásuk felhívja a figyelmet a tárlat-kérdésre, melyet nem lehet egyszerűen mellőzni azzal a megokolással, hogy nem lehet változtatni rajtuk, míg ki nem találjuk pótlásukat, a művészettel való érintkezés és a művészet nyilvánosságának jobb eszközét.

Két szempont küzd egymással minden tárlat rendezésénél. A közönség szempontja és a festő szempontja. A közönség csak kétféle lehet. Az egyikfajta, amely magán a műtárgyon kívül semmi egyébbel nem törődik; -reá nézve csaknem közönyös az egész kérdés, bár rossz elhelyezés, világítás reá sem marad hatás nélkül - - a másik, a teljes harmóniát, a nyugalmat, artisztikus környezetet, a részletek tökéletes érvényesülését követelő. Ennek természetesen nincs ínyére egyéb, mint a kevés és nagyon megválogatott darabokból álló kollekció, nagy falterületeken elhelyezve, művészi térhatások, fal, padló, bútor harmóniája. A művészek, a társaságban, a tömegesen fellépő művészek viszont minél nagyobb nyilvánossághoz óhajtanak jutni minél egyszerűbben. Ennélfogva sem a helyiségeket, sem a falakat nem pazarolhatják. A szép térhatás követeléseinek nem tudnak megfelelni, mert hiszen a tárlat sorsa a múlandóság, az ideiglenesség. A legjobb szándékkal megindult csoportok kiállítási interiőrjeit is idővel megunják újítani, sablonokká, holt rekvizítumokká válnak. S ha mégis meg akar felelni egy-egy kiállítás a legkifinomodottabb közönség követeléseinek, akkor elenyészően kevés művészt, irányt, csoportot tud csupán aránylag hosszú idő alatt megszólaltatni. A kiállításokat és múzeumokat járó ember számára mindenesetre ez a gyöngy a sok sivár hombár között, ez a pihenés, az üdülés. Ám bizonyos, hogy nem elégít ki minden igényt. Tökéletesen megfelel - - például — egy művészforradalmi elvek alapján összeverődött társaság természetének. Viszont amikor a világ turistáinak egy-egy nagy gócpontján, mondjuk Parisban, Münchenben vagy Velencében rendeznek nemzetközi közönségre számított kiállítást, ez, ugyancsak természeténél fogva, kell, hogy nagyobb tömegű és arányú legyen és itt fellépnek a közepes igényű nézővel szemben is a nehézségek, szinte legyőzhetetlen nehézségek.

A mostani nyár velencei nagy nemzetközi kiállításán például szinte iskolai példa gyanánt lehetett megfigyelni, mit szabad és mit nem szabad művészi táplálék gyanánt feltálalni. Azaz inkább: hogyan nem szabad tálalni. Méreteire nézve óriási volt ez a kiállítás. A harminchat teremből álló főépületen kívül öt kisebb pavillon. Maga a pavillon-rendszer nem rossz ötlet. A Giardini Publici virágágyai között elszórt kis épületek sokkal kevésbbé nyomasztanak, mint a főépület labirintusai. Az érdeklődést okosan elosztják. Hiszen nem minden ember érdeklődik minden nemzet művészete iránt. Ha pedig végig szándékozik böngészni az egész tömeget, akkor is van valami bölcs ökonómia abban, hogy szinte fejezetekre szabdalják munkáját, mint a hosszú regényt és figyelmeztetik reá, mi az egy napi penzum. Sajnos, ezt a helyes.elvet nem vitték teljesen keresztül, így a főépület teremrengetegében a legnagyobb számmal jelen levő olaszokon kívül franciák, németek, norvégek, amerikaiak tülekednek. Térhatásokról szó sincs, legfeljebb dekoráltak itt-ott, de keretet, miliőt nem teremtettek a művek számára. Finom, intim grafika került zeg-zúgos folyosókra, szinte mellékhelyiségekbe. Ha a képek és szobrok zűr-zavara mégsem olyan leverő, mint ahogyan első pillanatban gondolná az ember, annak tulajdonítható ez csupán, hogy legalább személyek közül igyekeztek csoportosítani az óriási anyagot. Egymást követik Zorn, Besnard, Ettore Tito, Stuck és más mesterek csoportos kiállításai Az agyvelő örül, hogy fogózhatik valamibe, hogy követhet egy szimpatikus egyéniséget fejlődése útján, hogy nem kényszerül érdektelen tömegből nagy kínnal egy-egy kevésbbé sablonos tárgyat kihalászni. Mert ahol népek, irányok, egyéniségek minden elv nélkül pusztán a keretek és a terjedelmek szerint keverednek össze, egyenesen megdöbbentő ott a káosz, együtt gomolyognak a kihámozhatatlan impressziók és az elrontott hangulatnak egyébként derék művek esnek áldozatul.

A kis pavillonok mind sokkal élvezetesebbek. A heves vitákra alkalmat adott magyar ház mint építészeti látványosság kiválóan érdekes. Kiállítási helyiségnek is jó, ha gondosan óvakodnak túlzsúfoltságától. Nagyon érdekes az angolok épülete. Amilyen jelentéktelen ez kívülről, olyan jól használja belül korlátolt eszközeit. Remekművekkel nem kápráztat el. Ám amit kiállításra érdemesnek talál, azt úgy akasztja fel, úgy helyezi el, hogy föltétlenül érvényesüljön. A tér tökéletes alakítátására nincs módja. A világért sem engedi el azonban a termek közepéről a komoly, egyszerű, de kényelmes, széles, alacsony keményfa-padot. Számít arra, hogy innen, ülve igyekszik a kollekcióval megismerkedni a nézők legnagyobb része. És valóban, kényelmes ülő helyzetből tekinthető át egész sor jól megvilágított, egymás tetejére a világért sem rakott kép.

Ez a velencei kiállítás, minden hibájával íme megmutatja, milyen módon lehet eltüntetni a túlnagy nemzetközi tárlatok legkirívóbb hátrányait. Nagy hombárok helyett pavillo-nokba osztott anyag mentesít legcélszerűbben a túlterheléstől. A világítás, az intimitás szempontjai is ezt követelik. Egyéniségek gyűjteményes kiállításai ismét kevésbbé fárasztók, mint rendszertelen töredékek, nem szólva arról, ha a képzőművészet egy-egy jelentős fejlődési korszakáról sikerül kimagasló művészek művei segítségével képet adni. Más kérdés az, nem ellenkeznek-e ezek a túlnépes összejövetelek egyáltalában az artisztikus szempontokkal, nem ösztönzik-e a művészeket arra, hogy saját útjaik helyett a tömegek, a szenzációra éhes utazók ízlését keressék. Bizonyára nem csökkentik a panorámaszerű művek hatását. Létezésükben azonban van valami szükségszerűség. A mecénások kihaltával az anyagi megélhetés tényezőivé válnak. Soha nem maradt ez a szempont befolyás nélkül a művészetre. Képmegrendelők gyanánt ma csak a legmonumentálisabb középítkezések szerepelnek. Az impresszionizmusból kifejlett modern festőművészet elvi ellentétben van a megrendeléssel és számára a boldogulás alig képzelhető el másként, mintha a nyilvánosság útján keresi azt az embert, akit megihlet képének hangulata. Ezzel a körülménynyel számolva, még jelentősebb érdek, hogy ne veszítsék el hitelüket és vonzóerejüket a tárlatok, ameddig oly szorosan hozzátartoznak a művész érvényesüléséhez. Két eszköz kínálkozik e cél eléréséhez: enyhíteni kell a hivatalos, a nagy — bár nem nemzetközi — tárlatok Budapesten, Bécsben, Parisban egyforma ridegségét és új szempontokat érvényesíteni rendezésükben. Azaz, talán nem is két dologról van szó, hanem valami egységesen megjelenő reformról. A tárlat, mint az évi termés puszta kifejezője, egyre jobban veszít érdekességéből. Vannak rossz évjáratok és a legjobbakról is rendszerint csak később derül ki, hogy jók. A laikus még inkább, mint a tapasztalatokban gazdagabb néző, valami vezetőfonalat keres, mikor átődöng a termeken. Tanításra szorul a legtöbb és a tanulás jó szándékát igazán illenék honorálni az egyéniségek, művészi meggyőződések, vagy egyéb szempontok szerint egybefogható művek aláhúzásával, kiemelésével. Képtelenség, hogy nagyság, vagy szimmetria szerint kerüljenek együvé képek és szobrok. A művészek szempontjából ép ily képtelenség, hogy legyenek jó és kevésbbé jó helyek, megvilágított és sötétben hagyott teremrészek. Lehet ez a baj az építész hibájának következménye: annál rosszabb. A művész és a közönség érdeke pedig együttesen tiltakozik minden túlzsúfolás ellen. Nem lehet elképzelni nagyobb lelkiismeretlenséget, mint az egymás hátán ülő képcsoportokat. Ha már el is fogadjuk, hogy egy szokásos nagy tárlat tizenöt-húsz nagy termét barátságos interiőrré varázsolni nem lehet, bizonyos komoly nyugalom, bizonyos törekvés a raktáriasság elkerülésére, a szemet pihentető falterületek meghagyására, elengedhetetlen.

LENGYEL GÉZA

A VERONAI SZÉKESEGYHÁZ CONRAD GYULA FAMETSZETE
A VERONAI SZÉKESEGYHÁZ
CONRAD GYULA FAMETSZETE

TANULMÁNY BALÁZS VERA KŐRAJZA
TANULMÁNY
BALÁZS VERA KŐRAJZA

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003