Kilencedik évfolyam, 1910    |    Ötödik szám    |    p. 190-203.    |    Facsimile
 

 

CSÓK ISTVÁN

Egy kiváló festőművészünktől hallottam:

"Csók István?... Csók István kiváló festő. Csakhogy... úgy vagyok vele, mint mikor a hippologus végignézi a lovakat a verseny előtt s az egyikről megállapítja, hogy küllemileg tökéletes, minden formája elsőrangú. Lege artis ennek kell elsőnek bejönni... Aztán nem az jön be elsőnek. Valami, ami láthatatlan, hiányzott belőle..."

Vizsgáljuk meg mi is Csók István művészetét "küllemileg", miben tökéletes és mi az a valami, ami láthatatlan?

I.

Csók István régi-régi molnár famíliából származik ; apja Veszprémből került Fejérmegyébe, ahol fia 1865-ben Pusztaegeresen született. Egész nemzetsége kerekfejű, vastagnyakú kálvinista, erős, tagbaszakadt, széles mellű, középtermetű emberek, akiket a falu nevelt, a malomkerék altatott el s a napsugár ébresztett. Apja jómódú ember volt, aki urat akart faragni a fiából. De a fiú vágyott ki a hímes rétre, erdőbe, mezőre, akkor volt boldog, ha szabadon futkoshatott a határban, avagy letelepült az erdőszélen és figyelhette a száz-szorszép színekbe borult világot. Nehezen éviekéit át -- nagyokat bukdácsolva — a középiskolán, kezében a rajzónnal, telefirkálta volna vele a világot. Ezért aztán a mintarajziskolába került, ahol éveken át szigorú rajz-kultúrában volt része. Greguss, Lotz, de főleg Székely Bertalan volt a mestere, akiktől a formalátás bilincseit sikerült is magára szedegetnie, hogy aztán sokáig le ne vethesse őket.

Mint a Karszthegységben a kristálytiszta patak el-eltünik, hogy benn a havasok mélyén élje rejtelmesen lappangó életét, míg végre ki-kitör, feljut a felszínre, újra alámerül, újra felbukik, aztán úgy tetszik, mintha végleg eltűnne a föld színéről: az történt Csók István alaptermészetével is művészi iskoláztatása közben.

A falusi molnárfi csupa egyszerűség volt, a világot úgy látta, mint a mesemondó, naivan, egy-egy vonásra visszavezetve, azokra, amelyek legszembeötlőbbek, a gyermekies lélek öntudatlan szüziességében. Hirtelen belekerül aztán a legteoretikusabb világmagyarázatba, ahol minden elvont, minden számítás, sőt mondhatnók kiszámítás, részletezés, elemekre bontás, hogy aztán megtanulja, mint kell a részletekből egészet, egységet, harmóniát teremteni. Ez ellenkezett alaptermészetével, mely független, féktelen, szeszélyes, benyomások, főleg összbenyomások iránt fogékony volt. De az iskola megtanította fékezni érzését, lefokozni szenvedélyeit, elnyomni kitörő indulatait, hogy az így meghigult érzéseket megfigyelhesse, benyomásait részletezhesse, formaelemzéshez szokjék.

"Oh emlékszem még jól, - írja ez időről egyik levelében - - emlékszem, mikor első tanulmányomat festettem Löfftznél. Ez 1886-ban történt, - - Székely Bertalan iskolájából kerültem Münchenbe, Löfftzhöz. Amikor társaim még az akt rajzával sem voltak készen, én már odavázoltam az egész aktot. Egy göndör, szőkehajú német Jungfrau volt a mintám, amint a kontyát támogatja a két kezével. Jól látom még most is az egész iskolát, állani mögöttem, izgatott várakozásban. -mit mond ehhez a mester!

Nos, Löfítz háromnegyed óra hosszat, balkezét vállamra téve, magyarázott. Hogy menynyire csalódott bennem. Hogy nem ezt várta ő éntőlem pompás rajzaim után, melyeket magammal hoztam. Végül hatásos görögtűz gyanánt odabiggyesztette mondókája befejezéséül:

-- Sarlatán van elég, de kevés az igazi művész!

És én nem szedtem fel rögtön sátorfámat, nem hagytam ott őt, tanácsait, Münchent, az egész nyavalygós német pikturát, mint szent Pál az oláhokat! Sőt. Olyan igába fogott barom lettem, mint a többi, elbutítva végleg az impozáns tekintély által, aki elég lelkiismeretlen volt (vagy talán elvakult) a világ összes tájairól odasereglett, köztük egy csomó igazi talentumnak szabad fejlődését megakadályozni.

Ha még hozzátette volna, hogy ez még csak iskola, hogy hiszen pingáljak, ha a magam ura leszek, ahogy érzem. De nem! Egyszerűen kijelentette: Ez, az én felfogásom a helyes, a többi humbug! Ilyen kínai lábszorítóba kerültem..."

Nem szabadult ki belőle Parisban sem, ahol Bouguereau és Robert-Fleury mellett "tanult". Csók Istvánnál mást jelentett a tanulás. Jelentette a kivándorlást, az idegen életnek élését, a magamegtagadást, amit ő így magyaráz meg:

"Életem legnagyobb ostobasága - még most is! -- a túlzott kötelességérzet. Kicsiny koromtól fogva oltották belém. Tiszteltem tanáraimat, rá tudtak beszélni, hogy a tekintély valódi érték következménye... Mennyi idő s energiába került, míg leráztam magamról e lelki rabigát." Ma talán már ennek érzi! De akkortájt nem volt ennek tudatában, csak egyszerűen élt, tudott úgy élni, élvén mások életét, látván mások szemével, rajongva idegen ideálokért, sőt küzdve, sanyargatva, ki-nozva érettük magamagát. Azt hitte, így van ez jól! Azt hitte, mert azt mondták neki, hamis ideálokban hitt, elfojtotta természetes érzéseit s keserves önkínzások között mások ideáljáért rajongott.

Pedig! Most már tisztán látja maga előtt. Most jobban érti meg önmagát is. Most siratja azokat a véres könnyeket, melyeket azon-közben sírt, mialatt készültek első művei, s azok nem akartak hasonlítani Bastien-Lepage vagy Dagnan-Bouveret műveihez. "Kérdezd meg... (s itt néhány művészkortársát említi), ezek mind látták az "Ezt tegyétek az én emlékezetemre..." c. művemet — elkezdve. Úgyszólván egy ülésre megfestettem minden egyes alakot s kész volt! Mennyivel hasonlíthatlanul más kép volt az akkor - - minő egyéni! - mint mikor aztán hónapokig agyonkínoztam. A diszciplína szomorú áldozata s hogy mégis van benne művészi érték, az csak üde fiatalságom s a művészet imádata benne!"

A molnárfi eredendő tehetsége, ez a kristálytiszta patak, igyen a diszciplína Karszthegységétől eltakarva, elsülyedt a mélybe, hogy lassan, befelé szivárogva, egyelőre láthatatlanná válva, ásson magának medret a mélyben. Pedig a kristályteremtő erő formálódása megindult. Ifjúkori emlékek táplálták. Amelyek mélyen bevésődnek a még szűzi, fogékony leiekbe, szinesztézikus képzetekben gazdagok, éppen azért hirtelen és vonatkozásokban bőven, árnyalatokban élesen vetődnek a tudat felszínére. Együtt és egyszerre látja maga előtt az egykor is együtt és egyszerre látott képet, most, mint érzése által átformált, képzeleti képet. Ezért is tudta őket egy ülésre megfesteni. De azután jött a sok megtanult szabály. Aminek mind meg kellett felelni. A Parisban megösmert sok új irány. Jött főleg egy, amelyért egyhangúan rajongott azelőtt minden művészi áramlat híve: Bastien-Lepage s hívei, főleg L'hermitte, Dagnan-Bouveret, s német, angol, olasz suite-je. Mert kompromisszium volt, mert megalkuvást jelentett, mert mindenből volt benne egy darab, mert maradást és haladást jelentett egyszerre.

Igazán érdekes egy kor volt ez, hús a húsunkból, vér a vérünkből. Bódító, lelkesítő, fanatikussá átformáló. Még mindnyájan emlékezünk reá! Kire a Lohengrin-kávéházban Münchenben, kire a Rue Jacob-ban Parisban talált rá, - - egyikünket a Café Keckben csípett el Berlinben, de utolért, megfogott s lenyűgözött mindenkit. És üldözött is. Apostollá tudott tenni - - lemondtunk érte a multunkról, feladtuk jelenünket és feláldoztuk jövőnket. Münchenben ott állottunk a Glaspalast-ban Bastien-Lepage képei előtt, rajongtunk Dagnan-Bouveret Máriájáért, s feledve minden, galéria-tónus, nagymesterek, kompozíció, csak az igazságot kerestük, a természetet hirdettük, a kimunkált, a finoman végigtanulmányozott, igaz környezetbe állított természetet, - - világos színekben - - ahogy Bastien-Lepage látta a szürkés levegőt, s Dagnan-Bouveret az asztalos műhelyt. A nyolcvanas évek vége ebben az ideálban közösek. Manet már meghalt, Pissaro, Renoir, Degas, Monet azonban éltek, - de még nem látta igaz voltukat senki. Edelfeldt Helsingsforsban éppen úgy rajongott Bastien-Lepageért, mint Bihari Sándor Szolnokon, Forbes Londonban, Firle Münchenben. Befejezett rendszerével lenyűgözött mindenkit. "Bastien -- írja naplójában Leforgue -- megkapja az ifjúságot háttereivel, az érettkorúakat reálizmusa igazságával, s megnyugtatja mesterének, Cabanel nek tiszteletreméltó kollégáit is ecsetkezelésének minden nagyhangú virtuozitástól való tartózkodásával." Csoda-e, ha hatalmába kerítette Csók Istvánt is?

Ifjúkori emlékei különben is rokonok e reálista kor érzéseivel; csupa egyszerű ritmus: krumplitisztogató lányok a pitvarban, szénagyűjtő munkáslányok a mezőn, lámpa mellett virrasztó árvalányok, -- csupa nyugodt mozgás, hármasban, kettesben, összekomponálva studiumszerűen, világítási hatások éreztetése, az össztónus megőrzésével. Mennyire beleillett mindez mesterei ritmusába, Courbet szitáló lányától Munkácsy Tépéscsinálókján, Liebermann Tollfosztásán át Bastien-Lepage Les Foins-jáig, a déli pihenőben alvó munkással, miközben fáradtan bámul maga elé az asszonya. Nem a kihegyezett anekdota, hanem a festői meglátások volt a cél, objektiv visszaadása, a mindegyre világosodó tónusharmóniák megfigyelése, a részleteknek mind gondosabb, szinte holbeini szigorúsággal való kikeresése. Dagnan-Bouveret ezidőben fordult breton parasztjaihoz, hogy azokat templom belsejében, vagy künn a szabadban, processzió-járás közben figyelje meg. így jutott Csók István a fehérmegyei falusi templomi jelenethez, az úrvacsoraosztáshoz, mint Bihari az oláh temetéshez, Halmi a vizsga utánhoz, -csak a tárgy változott, a festői megjelenítés a közös ideálra való törekvésben egyezett. Ha ezidőben festő intim levelet írt barátjának, talán mindegyik szószerint egyezőt írt ezzel: "A fődolog, hogy az esti hangulatot eltaláljam, mert erről van szó, a többi mellékes. A feladatnehéz, mert amint amozgó alaknál a mozgás csak rövid ideig tart, úgy itt a világítás. Estefelé minden öt percben más a világítás, tehát úgyszólván bizonyos öt percet kell festeni. Célom nem a beálló sötétség festése, mert ez az alakok rovására volna, ilyen világításnál már csak körvonalakat látni. Még világosságot akarok festeni, s csak jelezni a közelgő estét..." Ezt Bihari Sándor írta 1889 szept. 4-én.1 Írhatta volna ezt Csók is, aki egy évvel később hasonló feladatot old meg, csakugyan nála is lámpafény küzd a szobában a derengő reggeli világossággal, künn, az ablakon keresztül a városi házak falai látszanak, az éj sötétje lassanként átmegy hideg, kékes színbe, mely a nap keltét szokta megelőzni. Ezt az atmoszférikus átmenetet a hideg kékbe, mely lerontja a lámpafény hatását, adta vissza "Az árvák" című képén nagy sikerrel, finom megfigyeléssel, bastien-lepagei gondos előadásban.

"Ezt tegyétek az én nevemben" (Lukács ev. XXÍI. 19.) címmel festette meg úrvacsora képét, melyen a világosszürke világítás és annak hatása a színekre lett elmélyedésének tárgya. Mennyi a fekete ezen a művén is, mégis mily finom világos harmónia az egész! Fekete a lányok pruszlikja, köténye, a lelkész palástja, - - de e sok fekete folt mily tisztán megkülönböztetett: a kötény selyme, a palást bársonygallérja textúra-éreztetésben, a részletrajz a kezeken, az arcokon, a csipkekendők rajza, mind a holbeini ideál értelmében szinte miniatürszerű gonddal keresztülvive. De színben is mily finomságok: a háttérben álló három lány fejkendőjén a sárgászöld az egyiken, a rózsaszín a másikon és a piros a harmadikon. S a szent komolyság a harmóniában! Ez, ez a hangulategység leikéből lelkenzett. az övé, az ő egyéni ritmusa, mely a kálomista molnárfi életérzéséből fakadt. De még mielőtt festői formáját megtalálta volna: közbelépett az iskola, a szerzett tudás és belegyömöszölte idegen formába, bastien-lepagei szín-formába a máskép érzett, formaelemzést nem követelő lelki élményt.

Művét 1890-ben állította ki, előbb Budapesten, ahol pályázott a Munkácsy-díjra, de a díjat nem ő nyerte meg (hanem Halmi, Vizsga után-jával), azonban képét megveszik a múzeum számára. 1891-ben kiállítja Parisban, ahol III. érmet kap, csak később aranyérmet Antwerpenben s ugyancsak aranyérmet az 1900. párisi világkiállításon. Teljes sikert tehát csak tíz évvel később ér el. Pedig ő az ifjúság mohóságával szomjúhozta a sikert és lázas vágyódással kereste a siker feltételeit.

II.

Csók István úgy érezte, hogy a nagy siker kivívásának minden eszköze immár hatalmában van. Csak a tárgyat kell hozzá megtalálnia. Nem volt azonban tisztában a művészi effektus kérdésével. Sem ő, sem kora.

Mit látott maga körül ez időszak Parisában? Nagy, kiabáló vásznakat tapsoló közönséget és kritikát. Rochegrosse, Tattegrain, J.

P. Laurens a hangos és borzalmas jelenetek, az iszonytató látományok, a vértől csepegő rémségek ábrázolásával egész iskolát teremtettek. Az övék volt a Szalon díszfala. A tömeg kidülledt szemekkel műveik előtt sorakozott. Bámulat, tisztelet, tekintély a Szalon clou-jait híven kisérte nyomon. S Csók István úgy érezte, hogy minden eszköz hatalmában van ahhoz, hogy ily nagy, meglepő vagy megdöbbentő hatást érhessen el. Megbódult a nagy világsiker fantomjától. Hová lett a molnárfi régi érzése? Olthatatlan szomjúság fogta el az effektus után. Amihez csak az kellett, hogy megtalálja a tárgyat, melyben a rémítő, az iszonytató, egy frisson nouveau felkeltésére való anyag rejlik, hogy azt minél hatásosabban, szemkápráztató ügyességgel kifejthesse. Egésztestében lázasan remegett, epesztő vágy sorvasztotta, the imp of the Perverse tartotta fogva, meg akarta találni azt a tárgyat, melynek virtoz beállításával megteremthesse a maga clouját. Nem belső élmény, nem titkos indulatok, nem életérzésének ritmusa hajtotta a forma megtalálására, a tökéletes és új harmónia megteremtésére, -- pedig csak ez a hatás az egyedül művészi! -a vakmerő formai megoldásokkal csak idegen, leikétől távoleső, tömeghatásra számító effektusokat akart élénk világításba helyezni. Most egyszerre harcra kelt a lelkével egy új - idegen - - lélek, rátalált egy ösmeretlenre, ki hasonlított reá, de azért nem volt ő, ki volt hát? Tükörképe? - - mint Poé gondolta. Arcképe? - - mint ahogy Wilde. Nem tudni. De szólt hozzá szegényes műtermében és csá-bítá és csörgette fülébe aranyait és ajtót tárt elébe, azon át belátott egy palotának hatalmasan feldíszített, fejedelmi kényelemmel teli műtermébe, a falak Munkácsy-babérral voltak teleaggatva... Álom ez? Nem álom. Munkára fel!.

Most már elsikkadt a patak a Karszt hegyei között, láthatatlanná vált az eredendő ösztön. Idegen világ veszi körül s lett uralkodóvá fölötte. Nem új művészi szépségek lelkesítették, hanem művészi ügyeskedések, mondjuk virtuozitásra törekedett, melyet alkalmas tárgyon bemutathasson. A művészi effektus az őszinte érzésből fogant új képzeleti képek kifejezéséből alakul ki. Ez, az új kifejezési forma megtalálása a lényeges, die Vorstellung der ideellen Form für die reelle Erscheinung, ahogy Liebermann találóan mondja. Csókot nem ez izgatta. Ezt az igazságot nem ösmerte fel; se akkori mesterei, se az iskola nem ezt tanították, sőt titkolták, tagadták, berzenkedtek ellene. Szerintük a művészet - - ahogy azt neki még Löfftz tanította - kipróbált, kétségbe nem vonható tudás, a lemérhető formák biztos visszaadása, s az a nagy művész, aki e visszaadásban virtuóz, keresi és megoldja a nehézségeket. Elő hát azzal a tárgygyal, melyen fokozni lehet a nehézségeket, de le is győzhetni! íme a művészi feladat. Mikor tudom, hogy legyőztem őket? - - kérdezi a tanakodó művész. Akkor - felelték mesterei - - ha utolérted mintáidat, ha velük egyenértékűt alkottál, vagy -ami több - ha új nehézségeket találtál ki és azokat is játszva, a mesterek szellemében oldottad meg.

Ez az esztétika csak logikus?

Csók István megtalálta ezt a tárgyat, megtalálta Báthory Erzsébet, a csejthei vár aktív algolagniában szenvedő asszonyában, aki a kegyetlenkedésben szadisztikus gyönyört érzett, százszámra kínozta halálra szűzleány jobbágyait, részegítő mámorba hullván azok pokoli szenvedései láttán. Poros akták beszélnek róla, tanúvallomások jegyzőkönyvei iszonytató képeket rajzolnak az eseményekről, csak ki kellett választani közülök egyet, a jellemzetest, mely beszédesen mutassa be a borza-dályt, hangsúlyozza az iszonytatót, a vesékig hatót.

Mindnyájan ösmerjük e képet - feledhetetlen annak, aki egyszer látta. Bizonyíték arra, hogy Csók István — jobb ügyhöz méltó művészkedéssel - emlékezetünkbe vésődő emléket tudott vele teremteni. Nem vérrel, mint Rochegrosse, nem a hullamerevség kénsárga szinével, mint Piloty, hanem a hóval fedett várudvaron jeges vízzel öntözött, hajuknál fogva előráncigált és halálra korbácsolt áldozatok puffadt arcával, dagadt karjaival, a szűzi testek iszonyatos deformálódásával kelti fel a borzadály érzését a nézőben. Enyhíti ezt a történelmi összefüggéssel, - - védi egy német tudós, dr. Popp Hermann (Beitrag zur Geschichte der neueren Künstler-aesth. Karlsruhe, 1900. p. 37.), "de ha a jelenet a modern életben játszódna le, lehetetlen volna; az iszonyatos öncéllá válna". Ez a megjegyzés azt bizonyitja, hogy tudósunk tipikus néző: hamis asszociációkkal közeledik a műalkotáshoz. Történelmi hangulattal páncélozza körül magát. Az igaznak megtanult eseményt elfogadja, szóval a mesét mérlegeli, nem a művészi kifejezést, így tettek a nézők valameny-nyien, a kortársak a tárgyat ítélték meg, csak kevesen látták a művészi formát. Tudta ezt Csók is, számolt is vele. De ő művész is volt és a forma virtuóz kifejtésére ügyelt.

Elsősorban az aktfestésben. A női test himnikus dicsőítői, a női test szépségének visszaadását festői megoldásokkal kapcsolták össze, amellett, hogy erotikájukat is éreztették. Giorgione, Tiziano, Correggio, Goya, Courbet, Manet - - hogy csak a nagyok egynéhányára emlékeztessünk — fény- és színfelfogások médiumává tették meg az aktot. Csók István ragyogtatni akarta művészkedé-sét, csak a szemére hallgatott, nem érzése szülte a technikát, csak bravúrrá fejlesztett, technikai készségét mutogatta. Nem egyénisége ritmusát öntötte új művészi formába, - a műremek egyik feltétele ez! - - hanem kész művészi formulát alkalmazott elvitathat-lanul meglepő művészkedésekkel. Ez nem "művészet a művészetért", hanem "művész-kedés a művészkedésért".

De egy pillanatra - - itt ott - az alapérzése mintha kitörne, mintha emberi szimpátiák ébredeznének lelkében, miközben Báthory Erzsébetnek szadisztikus gyönyörbe elmerült alakját, kéjes mosolyát az arcán, görcsös kézjátékát, erőtlen székbe dőlését, testi elernyedését festette, azzal a finomkodó formabiztonsággal, mely minden színértéknek harmóniába illesztése mellett, a részletekbe való szerető elmélyedését is igazolja.

Megjött hát a nagy siker? Sem Parisban, sem Budapesten nem - - legalább nem a várt nagy méretekben, - - csak Münchenben, ahol a nagy aranyérmet kapja 1897-ben. A tárgy borzai mássága visszarettentett a teljes méltánylástól mindenkit. De a festőkollégák a mesterségbéli érdemeket méltányolták és ezt tette a kritikának az a része is, mely a nehézségek legyőzését meg tudta érteni.

III.

Csók István azonban egy napon arra ébredt, hogy kis öröklött pénzecskéje elfogyott. Ez nagy csapás volt reá. "Én, ki teljes világéletemben jó módhoz voltam szokva, — írja levelében — majd megőrültem azon gondolatra, hogy fogok én festeni pénz nélkül? Adósságcsinálástól mindig irtóztam, vagyonom nincs, — pedig csodás képekkel — amiket ugyan senki se vesz meg - - tele volt az agyam Hopp, megvan, - gondoltam. Festek eladó képeket. Festek, mint annyi más praktikus piktor, Mierist, Ver Meert, mit tudom én kit, - csak az a fő, hogy pénzt szerezzek, hogy az ilymód megszerzett pénzből festhessem a lelkemben élő álomképeket. Ez volt az oka, hogy azokat a bútorképeket festettem. Ha a cél szentesíti az eszközöket, akkor kérem ezt a mondást az én javamra is írni."

Elhiszem én Csók Istvánnak, hogy "bútorképei" megfestésének ez volt az egyik indító oka, de csak az egyik. Mert hol marad megszerzett bámulatos virtuozitása, mellyel játszva tudott dolgozni, akárkinek a modorában? Ez a könnyedség nagy csalogató. De volt aztán még egy másik.oka is, melyet ugyancsak megmondott ő idézett levelében, de mellékesen, más összefüggésben, - - pedig az ám a lényeges. A tanári dresszuráról beszélve, így folytatja: "Nem csoda, ha megcsonkított lelkem Parisban nem látta Degast, Monet-t, Renoirt, s Puvis de Chavannest is csak azért, mert tekintély lett". Közben azonban Monet és Degas is tekintély lettek és velük együtt föllendült a pleinair-iskola, a kilencvenes évek közepén aztán a magyar fiatalság is hozzájuk csatlakozott.

Új jelszavak keletkeztek, új célokat tűztek ki, új festői problémák megoldására törekedtek, s Csók Istvánban mindez visszhangra lelt. Az ő született forradalmár lelke - - mialatt csinálta a "bútorképeit" - - másfelé kalandozott és egy szép napon ellenállhatatlan vágytól sarkalva, beállott a sorba, a nagybányai festők közé és velük állított ki 1897 és 1898-ban. Velük, de még régi módi műveket, a "Dolce far niente"-t s a bűnbánó Magdolnát, az egyik mierisszerűen, odaadással festett miniatűr, a másik nagy aktfestés, csak a szokottnál szélesebb, kevésbbé részletező formaelemzés. A szétszórt világításban látott színes természet visszaadása helyett egyelőre kisért nála a régi gondolatfestészet, mint az 1899-ben kiállított "Ne vigy minket a kísértésbe" című művén, ahol Vénusz csalogatja a tömeget, de még mindig komponál, kontrasztba állítással, csoportfelépítéssel operál... vágyai és eszközei küzdenek! A vastagnyakú kálomista azonban nem enged. Falura megy és eltemetkezik a magányba, hogy egyedül maradjon a napsugárral. Egész szen-vedélylyel merül el a napfénytől átitatott levegő, a vibráló, ragyogó, égő, hullámzó le-vegőég megfigyelésébe, amint teremti a színeket, változtatja, formálja, reflexekbe meríti. Tisztelte, hogy a szétszórt világításban mint alakulnak ki a reflexekből a formák, s keresi, mint lehetne mindezt visszaadni. Felejteni., — ez most a cél. Amit az iskola adott, eldobja magától, hogy újra tanuljon a szűzi természetben. "Ez időben, - - így írja levelében - - a Báthory után, befejeztem első fajtájú pikturámat és megkezdtem a "keresést", - de úgy látszik, meg is szenvedek érte. De nem bánom. A magam lábán járok, s a magam kis sárgunyhójában lakom." De amíg megépíthette a maga házát, erős magasanyargatáson kellett átesnie.

Ott künn, Mohácson, Baranyamegyében, Tolnában, - - ahol járt, sokáig kínlódott, míg megszokta a levegőlátást. Elvégre tizenhét esztendeig formalátáshoz szokott a szeme s a napfény formafelbontó erejét megérezni s megéreztetni, a világot a színfoltokból újra felépíteni, a reflexek kikeresésével a formákat megteremteni, ami mind a pleinairfestés dogmája, csak lassan és nehéz munka árán tanulhatta meg. A "bugaci pásztor"-nál (1900) kikerüli még a szétszórt világítást, hogy megőrizze a tárgyak lokális színét, s hogy teszem, a nyitott sátor fényárnyában a csikós takaróval leterített ágy texturahatását visszaadhassa. S pleinair-tanulmányai között mindegyre vissza-visszaesik elhagyott régi festőfelfogásába (Salome, 1901, Bűnös asszony, 1902), de fel akarja használni az új kísérletek eredményeit is. Természetesen az összhang sokáig hiányzik, s az előadás keresett erőteljessége nem illik bele a dekorativ feladatokba. Érzi ezt ő maga is és a molnárfi erős akaraterejével tanul tovább a természettől.2 Ez-időben festette a Mézevés (1903), a Pihenő (1903) c. műveit, ekkor napfény tanulmányait a sokácok, az oláhcigányok világából, mindinkább a szín hangsúlyozására törekedve. Nagy munkát végzett, mert a múltjával került ellentétbe s minél erősebben vette volt bele magát a forma látásába a levegőtől elvonatkozó tradiciós látás, a kolarisztikus színlátás titkait annál nehezebben fogta fel, annál nehezebben érezte át a pleinair harmóniáit, mert el kellett előbb felejtenie mindazt, amit addig -évtizedes gyakorlattal - megszerzett, újra látni, újra érezni kellett tanulnia, más színeket keverni, más palettát találni, szinte új szemet keresnie. Nem csoda, ha eleinte vagy a forma kemény, vagy a szín rikító. A mindent összehangoló levegőtónus következetes végigvezetésének meghódításáért sokáig kellett viaskodnia.

Különösen igazolta ezt a Könyves Kálmánnál (1905 október) rendezett kis kiállítása, -melynek alkalmából azt írta, hogy úgy érzi, mintha régi sikerei újra visszatérnének. Sőt tett is engedményeket ezen célból. Az új eredményeket összeházasította a régiekkel, mie-riszes felfogásban, csak szélesebb ecsettel festett apró képekkel közeledett a közönséghez, egyszer tükörbe néző, szép arcú sokác asszonyt mutatva be, másszor napfénytől megvilágított falusi szobában ülő modelltanulmányt, vagy fehérprémmel szegett fekete bársonykabátos hímzőasszonyt, majd ismét fehérpongyolás, virágot ápoló asszonyt az ablaka mellett, -mindezekben kerülte a formákat szétszaggató pleinairnek túlzásait, vagy a reflexektől átitatott és azokból kiemelkedő formabemutatásokat. Egy új szintézist készített elő.

IV.

Nem új elemekből; csak az összeállítás volt új. A törekvése, a célzatai azonban nem őszinték. Kiérezzük a legmagasabbra törekvést, de ritmusából hiányzik a kényszerűség, a magátólértődés, az ösztönszerűleg fogamzottság. Van benne valami csinált; kieszelt az íze. Nem a molnárfi egyéni ritmusa; többé-kevésbbé raffinált.

Az első kísérlete még egyszerű. Finom selyemfüggönyös háttérrel, szőnyeges ottománon félig fekvő helyzetben ül egy nő, s e milieu-ből kicsillog meztelen testének email-ja. A virtuóz aktfestő, a pleinair-iskolában megerősödve, nagy egységekben látja a halálos biztonsággal ösmert és éppen azért kitűnően leegyszerűsített formákat. Itt a szintézist egy Lucien Simon bravúrjával -- kissé az ő színharmóniájában is - vitte keresztül. Talán még ennél is tökéletesebb a Műteremsarok (1905).3 Finom és egységes műterem világítás fényében látjuk a perzsaszőnyeges díványon heverésző aktot és az előtte álló - - a színbenyomást vizsgáló -- festő visszatükröződik a tükörből. Minden forma színfoltokból alakul ki, - - egységes és harmonikus és erotikus nyugtalanságtól mentes. Az akt rövidülése szemkápráztatóan biztos s a tükröződő alak színértékei virtuózán igazak s az egész — mint a lokális szinek finom harmóniája - - széles előadásában igazán mesteri egybefoglalás.

De Csók István - művészi pályája legmélyebb sikerét aratva - - vérszemet kapott és régi emlékei újra feltámadtak. Valami nyugtalanító démon sarkalta és elvezette újra az erotikához, a vérszívás adta célnélküli kéj ábrázolásához, a Vámpírokban (1908), melynek kifejező mozdulatban való gazdagságát, a kielégültség bágyadtságától, az aktiv érzés borzalmas vadságán át, a vágyódás, epedés, sóvárgás minden remegő, izgalmas, fetrengő mozgáslehetőségéig kiaknázta. Ismét megvesztegető a mesterségbéli tudása, meggazdagodva új felismerésekkel, dekorativ összhangolasban, nagy ólomszürke színharmóniával, melyből csak itt-ott hangzik ki - - akkor is a jelenet borzongató hatását fokozó halk hangon egy-egy szín a kielégülten hátradülő nő lenhajában a vörös rózsa, a vértszívó nő tarka kendője, vagy az epedő nő vérpiros haja és még vérpirosabb fityegő ajka. Itt a jellemzés erejét a tompított színharmónia is fokozta.

Egy évvel később újra erotikus érzések inspirálják, a Nirvánában (1909), de neki ez is csak aktfestésre szolgáló alkalom. A borzalmas helyét erotikus képzelgések helyettesítik, telve remekül elképzelt extázis-ábrázolásokkal. Míg a Vampirok-ban nyugtalanító hatás szuggerálására törekedett, a Nirvánában megnyugtatóra, isteni kielégültségre, ott kínra, itt testi derűre. A Vámpírok hatása mélyebb. Szépen mondja róla Alexandre Arsene - - a Figaro kritikusa - - hogy a Vámpírokban "szép formákkal nyugtalanságot tud ébreszteni, ragyogó és tiszta tónusokkal lázas éjjelek árulásainak gondolatait kelti fel, ifjúság és szépség által pedig a halálra emlékeztet". Mily differenciált, bonyodalmas és - mesterkélt e művészet elemei...

A kis hegyipatak, melynek forrása mélyen az anyaföldben rejtőzik, immáron végleg eltűnik a szemünk elől, eltakarja a Karszt, de azért él, halad, csobog tovább, láthatatlanul, talán, hogy egyszer újra felbukjék a föld szinére?...

V.

"Éveken át - - beszélte nemrég a művész - tartogatott az anyám a padláson egy tulipános ládát. Egyszer leszedem, porosan-piszkosan elviszem magammal Parisba. Amint mosogatom, látom, hogy a ráföstött tulipán lejön, de alatta új tulipán virul, égő, erős, tüzes színű tulipán, s az ott virít most a műtermemben... És megtanított a magyar színharmóniára, a magyar népmese hangját súgva a fülembe. Édes, édes magyar szó... magyar szín... amint téged a magyar nép ösztöne, ízlése harmonizált, formált, összekapcsolt... Ez az érzés kisért most engem."

A pusztaegeresi molnárfiú érzése megnyilatkozott vajjon újra? Azt írja most nekem Csók Pista (nem István, de nem is az Étienne!): "Hogy is mondja Jókai: Vissza a jegenyefák alá, amelyen a varjúkárogás szebb muzsika Debussynél. A Duna mellé, ahol nincs ugyan Paris, de magyarok laknak, ahol marják egymást az emberek, ahol sokszor, legtöbbször nincs becsülete a való érdemnek, - de az én vérem, az én népem!

Aztán a tulipános láda - - a szimbólum! Az, ami itt lappangott bennem, még mikor a Nirvánát festettem is. Óh, ha sikerülne elérnem, amit kitűztem magam elé, akkor igazán érdemes volt piktornak születnem, a pik-turáért szenvednem! Nos, ha én nem, -más..."

Hogyan, felbukkant a föld színére a patak?

Az idén megjelentek ezek az első fecskék: magyar népi tárgyakból összeállított csendéletek, tiszta, egyszerű, ragyogó színek, nagy színfoltokba osztva, egyszerű interiőrök, dekoratív - - azaz sikszerű - elrendezésben, a sok naturálisztikus ízű tanulmány stiláris eredményei. Nem bravúros nehézségmegoldások, hanem egyszerű érzések ritmusai, melyeknek eredeti melódiáit megtalálta (s nem megtanulta, — megtalálta a lelkében) és kifejezte a művész. Új művészi szépséget ösmert fel a természetben s keresi hozzá ez új szépség kifejezéseinek eszközeit. A természeti szépben felösmert új művészeti szép érzéseket kelt fel benne, ez az érzés az ő élménye, mely képzeleti képeket vált ki belőle s ezeket objektiválja: íme a nagy művész alkotása. Ha harmónia támad a művész életérzése és képzeleti képei közt - - a nagy alkotás kiindulásának nincs többé akadálya. Tehetsége teljében áll most Csók István, s ha lelke melódiáit felösmeri, azokat megérti és képekbe átírja: művészi emelkedésének útjába semmi és senki sem állhat. Csak egy az ő ellensége, - - a leikétől távoleső komplikáltságok kultusza, a vágy a hangos sikerre, a clouteremtés zsibbasztó ösztöne, mely űzi-hajtja, ahelyett, hogy csakugyan megtérne a jegenyék alá, érzéseibe őszintén elmerülve, a maga életérzésének ritmusára teremtve meg a színei muzsikáját...

Habent sua fata libelli.

Nemcsak könyvek, emberek is.

DR. LÁZÁR BÉLA


1 Művészet, V. 364.

2 Ilyenfajta közvetlen természetmegfigyeléseiből többeket bemutattunk már a Művészetben. I. 25, 56, 189, 336, II. 17, III. 129, V. 29, 206, VII. 353, VIII. 152, 237.

3 Megjelent a Művészetben, V. 29.

TÉL GÓTH MÓRIC RAJZA
TÉL
GÓTH MÓRIC RAJZA

TANULMÁNY MIKOLA ANDRÁS RAJZA
TANULMÁNY
MIKOLA ANDRÁS RAJZA

TANULMÁNY CSÓK ISTVÁN RAJZA
TANULMÁNY
CSÓK ISTVÁN RAJZA

A TÁNCOSNŐ CSÓK ISTVÁN RAJZA
A TÁNCOSNŐ
CSÓK ISTVÁN RAJZA

BÁTHORY ERZSÉBET. A FŐALAK CSÓK ISTVÁN FESTMÉNYE
BÁTHORY ERZSÉBET. A FŐALAK
CSÓK ISTVÁN FESTMÉNYE

KRUMPLITISZTOGATÓK. 1889 CSÓK ISTVÁN FESTMÉNYE
KRUMPLITISZTOGATÓK. 1889
CSÓK ISTVÁN FESTMÉNYE

BUGACI PÁSZTOR. 1900 CSÓK ISTVÁN FESTMÉNYE
BUGACI PÁSZTOR. 1900
CSÓK ISTVÁN FESTMÉNYE

MÉZEVŐK. 1903 CSÓK ISTVÁN FESTMÉNYE
MÉZEVŐK. 1903
CSÓK ISTVÁN FESTMÉNYE

AZ ABLAKNÁL. 1905 CSÓK ISTVÁN FESTMÉNYE
AZ ABLAKNÁL. 1905
CSÓK ISTVÁN FESTMÉNYE

INTERIEUR. 1905 CSÓK ISTVÁN FESTMÉNYE
INTERIEUR. 1905
CSÓK ISTVÁN FESTMÉNYE

SOKÁC ASSZONY. 1906 CSÓK ISTVÁN FESTMÉNYE
SOKÁC ASSZONY. 1906
CSÓK ISTVÁN FESTMÉNYE

TÁMÁR. 1906 CSÓK ISTVÁN FESTMÉNYE
TÁMÁR. 1906
CSÓK ISTVÁN FESTMÉNYE

VÁMPÍROK CSÓK ISTVÁN FESTMÉNYE AZ ERZSÉBETVÁROSI KASZINÓ DÍJÁNAK NYERTESE
VÁMPÍROK
CSÓK ISTVÁN FESTMÉNYE
AZ ERZSÉBETVÁROSI KASZINÓ DÍJÁNAK NYERTESE

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003