EGY MAGYAR FESTŐ A XVIII. SZÁZAD ELEJÉRŐL
A XVIII. század elején, amidőn nálunk úgyszólván talaja is alig van még a művészeteknek s amikor a renesz-szánsz kimerülése után még csaknem egészen tétlenségben van az európai művészet, mint egymagában álló jelenség emelkedik ki a magyar művészetnek a múltba visszanyúló homályos történetéből egy név, egy tipikusan magyar hangzású, a Varga Pál neve.
Művészi multunk, művészi tradíciónk úgyszólván semmi sem volt — hogyan lehetséges tehát, hogy ez az ember mintegy önmagában álló jelenség rászánja magát arra a pályára, amelyen még csak a homályban botorkálókat is alig látott itthon maga előtt - - a régebbi idők egy-két külföldre szakadt nagyjaink kivételével.
Pap volt, s ez a körülmény némi magyarázatául szolgálhat e meglepő jelenségnek. Az egyházi szolgálat áhítata, elmélyedése a színes iniciáléknak, kodekszeknek, az inspirációja kapcsolhatta be ennek a különös egyéniségnek a hajlamát a, művészeti pályába, amelyre hivatottságot is erezett magában s amelyen mindvégig meg is maradt, bár - - ami természetesnek is látszik az akkori viszonyok keretében — az egyházi szolgálatot sem hagyta oda.
Mikor született, mikor és hol halt meg -nem tudjuk bizonyosan. Megmaradt festményeiből csak töredékes adatokat kaphatunk életéhez. E képek nagy része 1720—28 évszámmal vannak megjelölve s így megtudjuk, hogy Varga Pál, vagy mint ő maga több képére olaszosan alájegyezte: Paulo Wargha, a XVIII. század elején élt s fejtette ki tevékenységét. Azóta neve csaknem a feledés homályába merült.
Ezekből a hiányos adatokból megtudjuk, hogy Varga Pál az egyházi pályán volt s mint szerzetes hosszabb ideig tartózkodott Olaszországban, ahol a festészet klasszikus iskolája ihlette meg annyira, hogy hajlamát, amely már idehaza megnyilvánult, gyakorlatilag is tovább fejlessze.
Megtudjuk azt is, hogy később csaknem egészen e pályának él s Rómában töltött évei csaknem egészen a művészet szolgálatában múlnak el, de hogy azért később sem hagyta ott az egyházi pályát, egyik ránk maradt önarcképe dokumentálja, amely a 40—45 év közt levő férfiút tünteti föl egyházi ruhában.
Nevével a krónika alig foglalkozott s hosszú időn át alig tudtak róla valamit, csak a múlt század harmincas éveiben terelődött rá kis mértékben a szakértők figyelme, amikor ugyanis körülbelül 15 darabból álló gyűjtemény egy budai polgárnak, Fröhlich Jánosnak a birtokába került örökség révén.
Művészettörténetünk múltjának ez az érdekes egyénisége eleinte a klasszikusokat másolja nagy buzgalommal s csak később adja magát genrefestésre. Képei — kezdetben különösen -egész idegen hatás alatt állanak. Sötét, mély árnyékolás mellett a gazdag szinezés jellemzik művészetét.
Önarcképéről, amely a művész egyik legsikerültebb alkotása lehetett, így emlékezik meg egyik krónikása:
Egészen fekete alapon, úgy hogy a háttérben semmi függöny, vagy más dekoráció nem látható, domborodik ki a mellkép. Az arc színes, zöldessárgás halavány, a jobb oldalról erősen árnyékolva, míg a bal oldalt éles fénysugár világítja meg, mely azonban az árnyéklattal finoman összeolvad. A mélyedések mindenütt gondosan, könnyen és nagy művészettel vannak megfestve. Az egész képnek rendkívül műbecse van. A kép jobboldali felső szögletébe van írva latin betűkkel: Paulus Wargha, a hátulsó részén pedig, ahova rendesen jegyezte nevét, ez olvasható: P. Wargha. Anno 1726.
Ugyancsak ez a krónikása emlékezik meg egy másik arcképről is, amely egy 20—25 éves ifjút ábrázol profilban, pelyhedző szakállal, gazdag aranyos zsinórzatú kék dolmányban, melyre galléros mente van vetve. Az ifjú előtt kőpárkány áll s annak közepére van írva: I. Doci = Joannes Dóczi.
Ez a Dóczi János vagy másolata a históriai nevű Dóczi János ifjúkori arcképének, vagy egy más Dóczit festett meg benne Varga.
E képet 1725-ben festette.
A Fröhlich-féle gyűjteménybe került képek nagy része vallásos tárgyú. Ezek között volt szt. Jánosnak a képe, amely a szent férfiút gyermekkorában ábrázolta. Vargának ez volt legrégebbi képe, amelyről krónikásai megemlékeznek. Hátuljára 1720 van feljegyezve.
Hogy a szerzetes-művész mily szorgalommal és ambicióval kezelte az ecsetet, elárulja ugyancsak e gyűjteményben volt egy 40 év körüli szerzetest ábrázoló arcképe, amelyre ez volt felírva: 1722. 23. 7-bris. Roma. Paulo Wargha pinx. Erről a képről már úgy emlékezik meg Varga egyik krónikása, mint a művész egyik legsikerültebb alkotásáról s bár az egész vászon alig két tenyérnyi, a művész minden kvalitását megmutatta rajta.
A következő években valami különös emóció meglepő változást idézhetett elő Varga kedélyében. Egyszerre mintha meggondolná magát, hirtelen átcsapva groteszkbe és humorba.
Afféle karrikaturaszerű témákat fest s úgy látszik mulattathatta ez a kedvtelés. Ezeket a humoros tárgyú képeket nyilván Olaszországban hagyhatta, mert ilyen tárgyú hazahozott képéről csupán kettőről találunk említést. Ez egy nagyobb vászon, amelyen három fejet festett egymás mellé. Mind a három fej erősen eltorzítva. Az első kidülledt szemű, savanyú arcú, a másik a kacagás karrikaturája, míg a harmadik egy felbőszült arc karrikaturája.
Ez a három karrikatura nyilván három portrénak a torzítása lehet, mert Varga egy másik hasonló képén is megfestette e három arcot.
Ez a képe asztal körül ülő, három férfit ábrázol, amint a kockát vetik. Az egyik férfi éppen eldobja a kockát, míg másik kezével pénzét födi el. A másik üres erszényét nézegeti savanyú arccal, míg a harmadik, nyilván a nyerő, kacagva nézi a kocka perdülését.
Ez a képe tárgyával s egész felfogásával - a feljegyzett adatok alapján — erősen elüt a klasszikus olasz iskoláktól. A világítás oldalról, egy ablakon át szűrődik be: mintha a hollandi festészet hatását éreznők...
De azután ismét felhagy ezzel a témakörrel s visszatér a vallásos tárgyú festéshez. Szorgalmasan másol s közben eredeti kompozíciókon dolgozik.
A Fröhlich-féle gyűjteményben levő képek egy része másolat volt. Varga — úgy látszik kedélyénél fogva legszívesebben hajlott Rafael felé. Ebben a gyűjteményben volt két Rafael-madonnája. A két madonnakép alá a következőt jegyezte:
R. (Rafael) Sanzio. V. P.
Ugyancsak e gyűjteményben volt egy nagy vászna: "Krisztus és a hitetlen Tamás", amely ét 1724-ben festett.
Másolta János és Lukács evangélistákat is, de a képek már olyan rossz állapotban kerültek Fröhlichhez, hogy csupán a két evangélista alakja maradt meg rajta. Hogy ki után festette Varga, erről semmiféle feljegyzést nem találunk.
Ugyancsak ez évben festette azt a tájképet is, amelyről mint e gyűjtemény egyik legszebb darabjáról tesznek említést.
Nyugodt tenger a kép háttere, elől pedig gazdag növényzetű erdőrész látszik. Az egyik sarokban fennmaradt "B." betű lehet, hogy az eredeti kép alkotójának kezdőbetűjét jelenti. A kép hátulján "Florenc 1724. P. V." olvasható.
Hogy visszatérve Olaszországból, itthon több oltár-képet és más képet is festett, ehhez kétség sem fér.
A nagyváradi kálvária templomában maradt fenn egy oltárképe amelyről megemlékezik a hazai krónika...
IVÁN
