HAZAI KRÓNIKA

Íme, a következők voltak képviselve a kiállításban: a holtak közül Munkácsy, az 1869 és 1883 közti időből való tizenkét képével, továbbá Paál László 1874-ből és 1876-ból való öt képével; az élők közül Csók István két képpel, Ferenczy Károly huszonnégy képpel, amelyek utolsó tíz évi termeléséből voltak válogatva, Ferenczy Valér öt képpel, Fényes Adolf húsz képpel, b. Hatvany Ferenc hat képpel, Iványi-Grünwald Béla négy képpel, Kosztolányi (Kann) Gyula kilenc képpel, Paczka Ferenc egy képpel, Perlmutter Izsák négy képpel, Rippl-Rónai József tizenhét képpel, Strobentz Frigyes kilenc képpel, Szinyei Merse Pál húsz képpel, amelyek közül tizennégy esett az 1869—74 közti időre, kettő 1878-ra, egy-egy pedig 1895-ből, 1896-ból, 1907-ből és 1909-ből való volt, Vaszary János hat képpel és három szőnyeg-tervvel. Külön, zárt csoportként csatlakozott ezekhez a művészekhez a gödöllői telepnek egy kollekciója, amely Kőrösfői-Kriesch Aladárnak nyolc képét és négy szőnyeg-tervét, Nagy Sándornak négy képét, hat szőnyeg-tervét, több rajzát és rézmetszetét, Nagy Sándornénak két színes rajzát és gr. Zichy Istvánnak egy szőnyeg-tervét foglalta magában ; továbbá a fiatal festőknek ú. n. neoimpresszionista csoportja, amely a Könyves Kálmán-nál ezen a télen rendezett kiállítás anyagából Kernstok Ká-rolynak három képét és több tollrajzát, Czigány Dezső és Czóbel Bélának, Márffy Ödönnek, Orbán Dezsőnek és Tihanyi Lajosnak két-két képét, Berény Róbertnek és Pór Bertalannak pedig egy-egy képét küldte Berlinbe.

Nem mondhatjuk, hogy egészen zárt, kerek csoport az, amely itt összekerült; de annyi bizonyos, hogy a kiállítók zömét, azokat, akik a kiállításnak színét, jellegét megadták, a törekvésnek határozottan felismerhető közössége fűzte össze. Azok sorából valók ezek a művészek, akik festészetünket az akadémikus, holt sablonokból kivezérelték ; az új utakat kereső lázadók sorából, akiknek működése az életet, mozgást jelentette ; akik a természetnek új, elfogulatlan módon való ki-kutatásában, a naturalista és impresszionista elvek diadalra juttatásában előljártak. Amit termeltek: legjavából való annak, amit kulturjavakban mostanig felmutathatunk, s van-e természetesebb, önként kinálkozóbb gondolat, mint az, hogy az ő munkáikat vonultassuk fel a külföld előtt, ha számot akarunk adni művészeti törekvéseink eredményeiről? Eddig azonban ezek a festők csak elszórtan és másokkal vegyest jelentek meg a külföldi tárlatokon. A berlini kiállítás érdeme, hogy szerves csoporttá egyesítette őket; néhány kiválóbb, jellegzetesebb művész egyéniségét nagyobb kollekciók útján jól kidomborította; megkereste a múltból a jelenbe vezető nyomokat, úgy, hogy meglehetős képet nyerhettünk arról az útról, amelyet fejlődő művészetünk haladtában befutott, kezdve a 60-as évek végének mozgalmas, szép idejétől, mikor a naturalizmus ifjító, áramlata végigjárta Európát, s egykét kitűnő művészünk révén mi is belekapcsolódtunk ebbe az európai nagy áramlatba.

Festészetünk igazi eleven életét és történeti jó emlékeit mutatta be tehát a kiállítás, s bár nem adott, és szerény eszközökkel dolgozó magánvállalkozás létére nem is adhatott mindent, amire szükség lett volna, hogy feladatát, kivált retrospektiv részében egészen betöltse, s bár nem egy jelenlevő kép láttára sajnálattal gondoltunk olyanokra, amelyek távolmaradtak: egészben véve mégis okosan kitervelt és kitűnően végrehajtott munka volt az, amelyet Meller Simon, a kiállítás rendezője végzett. S hozzátehetjük: sikeres is. A kiállítás szolid, őszinte, s csaknem egyértelmű sikert hozott a magyar művészetnek. A semmitmondó rövid híradásokat leszámítva, körülbelül negyvenre megy azoknak a tárcáknak és más hosszabb lélekzetű közleményeknek a száma, amelyek a kiállításról német folyóiratokban és lapokban tudtunkra megjelentek, s alig egy-kettőt kivéve, valamennyi annak a komoly méltánylásnak a hangján beszélt felőle, amellyel egyik kulturnép szokott adózni egy másik kulturnép tiszteletre indító, derék munkájának. A próba fényesen bevált, s igazolta azokat, akik rég festészetünket, t. i. festészetünk javát tartották napjainkbeli kultúránk exportra legképesebb termékének, s amiatt, hogy eddigi külföldi próbálkozásaink nyomában nem járt igazi, döntő siker, egyedül a külföldre küldözgetett anyagnak különvalókat együvé erőltető, zagyva összeállítását okolták. Egy nevezetes európai centrum kritikájának közvéleménye állott most melléjük és szentesítette véleményüket.

Az első tehát, amit a német bírálatokról megállapíthatunk, az, hogy feltétlenül elismerik a kiállításnak előkelő, vállveregetést nem tűrő, a komoly számbavételt megkövetelő színvonalát. Egyetlen valamirevaló bírálónak sem jut eszébe, hogy fitymálni próbálja, noha különben mindig szívesen hajlik erre a német kritika, valahányszor rólunk van szó. "Ez a kiállítás lefegyverzi a nagyralátást" — vallja meg őszintén a Frankfurter Zeitung. S most nézzük kissé közelebbről azt, ami még a bírálatokban általánosabb jelentőségű.

"Testvérek közt vagyunk, - - ez az uralkodó érzésünk ebben a kiállításban", — írta Fritz Stahl, a Berliner Tageblatt hangadó kritikusa. S mint az újonnan érkezett családtagoknál szokás, ő is, a többi bírálók is azt kérdik először: kire ütött a jövevény? A családi vonásokat tudakolják. Az eredmény, amelyre jutnak, nem lep meg minket; rég tisztában vagyunk azzal a természetes, a művészeti kultúra közösségébe való belépésünkkel járó ténnyel, hogy festészetünkön jóformán mind átvonultak az európai áramlatok. Különösen a francia festészet befolyását hangsúlyozzák a kiállítás bírálói, s ezzel ismét természetes, tudvalevő tényt jegyeznek fel; az új irányok nagyobbrészt Franciaországból indultak útjokra, s nemcsak reánk voltak döntő befolyással, hanem más népeire is Európának, melynek művészete mindinkább organikus egységgé vált a XIX. század folyamán.

Jobban érdekel a német írók véleménye arról a kérdésről, hogy miképen dolgozták fel művészeink az idegen hatásokat; hoztak-e létre önálló értékeket, vagy pedig nem jutottak tovább a puszta utánzásnál? íme, néhány jellemző nyilatkozat, mely egyenesen erre a kérdésre felel: "Jóformán sohasem puszta utánzás az, amit nyújtanak" — írja a már többször idézett Frrb Stahl. "Körülbelül úgy áll a dolog, mint a svédeknél: a hosszú párisi tanulásra az otthoni munka ideje következik, amely a természetnek és a légkörnek sajátosságával sajátos művészi kifejezésmódra kényszerít. S jellemző, hogy a festők egyike sem szegődik egyetlen mesterhez, hanem mindig egészbenvéve szívja fel a kor művészetének szellemét." — "Amint a magyar nyelv folyvást gazdagszik úgy, hogy magába szedi és feldolgozza idegen nyelvek szókincsét és fogalmait... akképen a magyar művészet is mindig készen áll idegenből jövő ösztönzések befogadására'' - - olvassuk a Localanzeigerben. "Azonban sohasem szolgai utánzás az, amit művelnek, hanem állandó feldolgozása, a maguk kifejezésmódjába való átültetése az idegennek... Akármennyire fogékony is a magyar művész, magyar föld ragad a sarujához." Hasonlóképen hangsúlyozza a magyar festőknek az idegen hatások értékesítésében való önállóságát a Frankfurter Zeitung, a Freisinnige Zeitung stb.

Olyan bíráló, aki egyenes utánzásban látná a magyar festészet jellemző vonását, nem akad a komolyan számbavehetők közt. Azonban nem egy hang szól arról, hogy festészetünk fejlődése és léte nem organikus ; nincs határozott, sajátos jelleme ; hogy festőinknek nem igen sikerült a külföldön, főleg Franciaországban elsajátított tanításokat önállóan feldolgozni, s a nyugati befolyásokat nemzeties célzatokkal olvasztani össze, így a Kunst und Künstler-ben K. S. (Karl Scheffler) a következőképen vezeti be a magyar festők kiállításáról szóló bírálatát: "A magyar kiállításnak nincs elhatározó nemzeti bélyege. A magyar festészet egészen híján van a tradíciónak s ezért önválasztotta tradíciókra van utalva. Ezeket régóta Bécsben, Düsseldorfban és Münchenben keresik. De legszívesebben Paris felé tekintgetnek a magyarok, mint valamennyi fiatal, kultúrára sóvárgó népe a keletnek S mivel a magyar festőkben rendesen nem csekély mértékben van meg a virtuózság és az alkalmazkodás adománya: talentumos és érdekes festészettel állunk szemben, amely olykor olyan hangokat hallat, amilyenek csak régi, jó művészetekből szoktak felénk hangzani, s amely finom értékeket mutat fel, de amely nem organikus hajtása a kultúrának. Az, hogy a magyar festészet másod- vagy harmadkézből való művészet, nem lenne baj, ha az idegen tanítás sajátos nemzeti színt öltött volna benne, mint némi részben a német festészetben. De a magyaroknál nem így történt..." Ugyanezt a gondolatmenetet variálja a Kunstchro-nik, a Der Cicerone, Hans Rosenhagen a Der Tag-bán s mások. Valamennyien meghajlanak festőink kiváló tehetsége, európai kultúrája előtt, de hangsúlyozzák a nemzeti, a sajátos vonások hiányát. Mennyi az igazság ebben, mi a jelentősége ennek az egész kérdésnek, — nem akarunk most foglalkozni ezzel, s feladatunkhoz képest beérjük annak a feljegyzésével, hogy e pontra nézve eltérő volt - a bírálók véleménye. Annyi bizonyos, hogy éppen a németeknek nincs okuk hány-torgatni ezt a kérdést. Az ő modern festészetük is legnagyobb részben másodkézből való, s ami több: sokat kaptak magyar kézből is. Néhány igazságos bíráló Munkácsyról szóltában nem is felejtette el ezt megállapítani, így a Kunstchronik: "Különösen pikáns dolog, hogy épen itt, a Secessio házában láthatjuk újra tisztán azokat a fonalakat, amelyek Munkácsytól Liebermannhoz vezetnek, aki korábbi idejében, nevezetesen első párisi tartózkodása alatt, épp úgy, mint sok más fiatal német, Munkácsy befolyása alá került. Munkácsy-nak öregasszony - tanulmányát látva, egyenesen Liebermann Libaduggatói-nak töpörödött vénasszonyaira gondol az ember, s a kolpachi parkról festett szép, nagy tájképen jól tanulmányozhatjuk, hogyan hatott Liebermannra Munkácsy festői előadása, fény vezetése és a fák, bokrok és mezők zöldjével való bánásmódja". Épp ilyen nyomatékkal emeli ki Munkácsynak Liebermannra gyakorolt hatását Adolph Donath a B. Z. am Mittag-ban, s Oscar Anwald a Deutsche Tageszeitung-ban, aki megemlíti, hogy tőle tanult Uhde is. A Frankfurter Zeitung kritikusa pedig azt mondja, hogy Munkácsy "egyike volt a mi saját szecesszióink legjelentékenyebb őseinek". A furcsaság kedvéért feljegyezzük, hogy akad olyan lap is, amelyik szerint Munkácsy vett kölcsön Liebermanntól (Berliner Börsen-Zeitung). A legtöbben - - élükön Karl Schefferrel — tapintatosan csak Munkácsy és Liebermann ,kapcsolatáról" beszélnek.

Munkácsyt különben a kiállítás - - mondhatni - rehabilitálta a német közvélemény szemében. Szenzációs és pathetiktis nagy vásznai, s életének utolsó, rokkant idejében festett egyéb képei egeszén elfeledtették a németekkel a régebbi Munkácsyt, a reálizmus kezdőkorának ragyogó tehetségű, tüzes, a zseni biztosságával és merészségével alkotó Munkácsyját. A német műtörténészek, Muther, Meier-Graefe, Gurlitt s legutóbb Max Schmidt is megtettek mindent, ami csak telt tőlük, hogy előmozdítsák a lejárásnak ezt a processzusát. Szép és okos célja volt a kiállításnak, hogy fordítson ezen, s igazán kitűnő műveinek bemutatásával megpróbálja feltámasztani a mester szunnyadó dicsőségét. A kivitel nem sikerült egészen ; a kiállítás nem állíthatta elénk Munkácsyt egész erejében. Azonban Kolpachi park-ja, a Zálogház-hoz készült tanulmányai, s néhány nagy közvetlenségül, száguldó kezének merész energiáját csalhatatlanul hirdető vázlata is elég volt ahhoz, hogy legalább scjttesse mester voltát, s kimutassa az igazságtalan-ságot, amelyet elkövettek rajta. A német bírálók egy része fentartás nélküli megadással hajolt meg Munkácsy előtt; másik része nyögve és kifogások közt. Festészetünk általános színvonalának elismertetése után ez a második eredménye a berlini kiállításnak.

A másik halott, Paál László, először jelent meg több képpel Németországban s teljes elismeréssel találkozott. "Paál tájképei - - írja többek között Oscar Bie — a 70-es évekhez képest, amelyekben keletkeztek, valóságos csodái a hangulat bensőségének és a tónusegység igazságának". Az, hogy folyton hangsúlyozzák a fontaineblauiakkal való szoros kapcsolatát, természetes ; némikép meglepő, hogy Corot az, akinek hatását első sorban fedezik fel rajta. Valószínűleg ama véletlen következtében, hogy - - egy kivételével - - csupa szelíd fényben úszó, lirai hangulatú tájképe került ki Berlinbe. Ez lehet az oka annak is, hogy többnyire gyöngéd és előkelőén csöndes művészként emlegetik.

Még alkotó, küzdő, részben fejlődő művészeink fogadtatásáról nem szólunk e sorokban. Általánosságban annyit, hogy kiváló művészeink mindegyikének jutott derekasan a méltánylásból, s a bírálók ízlésök és pártállásuk szerint majd egyiket, majd másikat emelték ki jobban.

Azonban volt egy művész a kiállításon résztvevők közt, aki még csodálatos frisseségében van ugyan alkotó képességének, de már - adhuc vivens - - történeti névre tett szert, s működésének jelentősége tiszta és kétségbe nem vonható. Ennyiben az ő művészete is a történeté, tehát okkal sorozhatjuk társul Munkácsy és Paál mellé. Természetesen Szinyei Merse Pált értjük. Ő először mutatkozott be ezúttal Berlinben, s szinte elemi erővel ragadta magával a nézőket és bírálókat. Fellépése, mely a modern festészet legjavához számító, eddig ott jóformán ismeretlen értékek váratlan felbukkanását jelentette, igazi ismeretlen meglepetés volt, s fokozódott a meglepetés, mikor kiderült, hogy egyes képei dátumaikkal semmikép sem akarnak beilleszkedni a modern festészetnek megállapított fejlődési rendjébe.

A napisajtó lelkes nyilatkozatokban ünnepelte Szinyeit s a folyóiratok komoly méltatása betetőzte sikerét. Az érdeklődés elsősorban műtörténeti fontosságú, úttörő művei felé fordult: a Majális felé, melyet mesterműként emlegettek; továbbá 1870 tájáról való vázlatai felé, melyekben merészség és báj oly csodálatosan egyesül. Azonban későbbi művei is találtak elég méltánylót, s nem egy biráló éppen erejének mostanig töretlenül maradt frisseségét emelte ki. S ami fő, jobbára észrevették azt is, hogy milyen korán jött, mennyit megelőzött, s megállapították, hogy a francia impresszionistáktól függetlenül bukkant az övékhez hasonló eredményekre. "Igazi jellemző müvei olyan művészre vallanak,

- írja Fritz Stahl - - aki egészen a maga lábán állott, s akinek Münchenben abban az időben senki sem adhatott semmit. Hogy mégis van valami törvényféle a fejlődésben, figyelemreméltó bizonyság reá az, hogy Szinyei Leibl-ből körülbelül ugyanazokat a következtetéseket vonja le, mint Courbet-ból Manet. Ő is impresszionistává lesz: kis, vázlatszerű képeiben a 70-es évek elején teljes levegős világosságot ér el, s az akkori világos női ruhák tarka színeit ugyanabban az ízlésben hangolja össze, mint Manet. Főművébcn, a Majálisban ezekkel a tulajdonságokkal finom és költői hangulatot kapcsol össze..."

"Önkénytelenül az egykorú franciákra gondol az ember ezeknek a levegős színvázlatoknak a láttára - olvassuk a Der Ciccrone-ban — s mégis el kell ismernünk, hogy olyan festővel állunk itt szemben, akit idegen hatások meg nem zavartak, s aki a legsajátabb színérzéssel tudta kifejezni mondanivalóját. Olyan kép, amilyen a Hinta, díszére válnék Európa legjobb képtárának ; épp úgy a Majális, amelynek vázlatát különben színezés dolgában még finomabbnak tartom."

S idézzük még Adolphe Donath-ot, a B Z. am Mittag kritikusát: "Szinyei impresszionista volt már eredetileg... és Majális-ától, ettől a mesterműtől kezdve az l 895-ből való barna Hóolvadásig és az 1909-ből való napos Mező-ig semmit sem változott az ő becsületes, friss impresszionizmusa. A Mező festőjében a művészi érzésnek ugyanaz az ereje él, mint amely a Majális festőjében élt."

Azonban legjobban fejezte ki Szinyei berlini fellépésének jelentőségét Georg Hermann következő felkiáltása: "ó, ez a Szinyei több, mint a napi kritika pillanatnyi öröme: hódítást jelent ő a XIX. század művészettörténete számára".

Valóban, van okunk remélni, hogy Szinyei nevét ezentúl nem fogják kihagyni az európai művészet történetéből. Ez lenne a harmadik maradandó eredménye ennek az emlékezetes kiállításnak.

Az egyesületnek lehetnek pártoló, alapító és mű-vásárló tagjai. A pártoló tag évente negyven koronát, az alapító egyszersmindenkorra ezer koronát fizet. A pártoló és alapító tagok az egyesületi kiállításokat ingyen látogathatják és az egyesület kiadványait szinten ingyen vagy mérsékelt díj ellenében kapják. A művásárló tag évente százhúsz koronát fizet (esetleg negyedévi részletekben), képvásárlás céljából, az örökös művásárló tag pedig egyszersmindenkorra háromezer koronát. A művásárló tag egy megfelelő műtárgyat választhat az évi rendes kiállításból, húsz százalékos árengedménnyel, s ugyanígy választhatnak az örökös művásárló tagok, befizetett összegük négy százalékos kamatainak arányában, egy vagy több nékik megfelelő műtárgyat. A műpártoló és alapító tagok évente egy-egy kisebb méretű rajzot, vagy akvarell-vázlatot maguk választhatnak ki a kiállításokon, az erre a célra kijelölt kollekcióból. Az egyesületre vonatkozó mindennemű bővebb felvilágosítással készségesen szolgál Edvi-Illés Aladár festőtanár, Budapest, Andiássy-út 71., Képzőművészeti Főiskola.

Az első Beöthy Zsolt-jutalomdíjban, amelyet az Erzsébetvárosi Kaszinó Beöthy tiszteletére alapított, Kelecsényi János negyedéves kegyesrendi bölcsészethallgató Henszlmann Imréről írott értekezése részesült. A díjat (háromszáz koronát) minden évben Beöthy Zsolt ítéli oda a bölcsészeti kar valamelyik hallgatója kiváló esztétikai értekezésének.

A székesfőváros képzőművésznők részére pályadíjat alapított. Ezt a pályadíjat a Bárczy István polgármesterből, Benczúr Gyula és Brück Miksa festőművészekből álló biráló-bizottság Kalivoda Katalin festőművésznőnek Ítélte oda.

A Ferenczy István nevét viselő szobrászati ösztöndíjat Cser Károly főiskolai növendék, Radnai Béla tanítványa kapta meg.

A Steindl-céh pályázatot hirdetett egy céhserleg tervezetére. Az első négyszáz koronás díjat Muhits Sándornak, a második kétszáz koronás díjat Szi-rányi Andornak, a harmadik száz koronás díjat pedig Hendrich Antalnak ítélték oda. Ezenkívül száz-száz koronáért megvásárolták Meyer Antal és Szász-Sommer Vilmos pályatervét.

A papiros-, tanszer- és iskolaszerkiállítás plakátjára kiírt pályázatnak a 300 koronás első díjat Örkényi István és Bárány Nándor, az Iparművészeti Iskola grafikai osztályán működő tervezők kapták, a 200 koronás második díjat Földes Imrének, a 100 koronás harmadik díjat Kürthy Györgynek ítélték oda. Ezenkívül a biráló-bizottság javaslatára 100—100 koronáért megvásárolták Lakatos Artúr, Moldovait Béla és Pap Aurél pályamunkáit.

Az 1911. évi turini nemzetközi ipari és mezőgazdasági kiállítás magyar osztályának befogadására szolgáló két pavillon vázlatterveire a kiállítás magyar bizottsága által hirdetett tervpályázatra hét pályaterv érkezett be, amelyek közül a biráló-bizottság az első díjat a "Reális" jeligéjűnek (szerző: Töry, Pogány és György Dénes) a másodikat a "Kocka" jeligéjűnek (szerzője Schodits Lajos), a harmadik dijat "Salve" jeligéjűnek (szerzői: Wachtel Elemér és Rerrich Béla) Ítélte oda. A Folyam- és Tengerhajózási r.-t. új palotája tervpályázatán a 4000 koronás első díjat Kármán Aladár és Ullmann Gyula építészek "Danubius", a 2500 koronás második díjat Baumhorn Lipót műépítész "Delphin", az 1500 koronás harmadik díjat Jónás Dávid és Zsigmond építészek "X" jeligés terve nyerte. Megvételre ajánlotta a bizottság Hajós és Villányi műépítészek "Vaskapu" és Gerster Kálmán építész "Tengerre magyar" jeligés tervét.

CSÓK ISTVÁN "Tanulmány" című rajzát közöljük e füzet mellékletén.

HEGEDŰS LÁSZLÓ rajzolta a 185-ik oldal fejlécét.

DÁNOS DÁVID rajzolta a 190., 204. és 211. oldal fejlécét.

BARTA ERNŐ rajzolta a 216. oldal fejlécét.

JUHÁSZ ÁRPÁD rajzolta a 218. oldal fejlécét.

A KÖNYVES KÁLMÁN művészeti kiadócég jogosításával közöljük Csók István festményeit.

MŰVÉSZETI IRODALOM