IZSÓ MIKLÓS ÉS A BÉCSI MAGYAR TECHNIKUSOK
- Első közlemény. -
Sokszor lehet olvasni, hogy az igazi művészi tehetség mindig utat tör magának. Az ilyen gyakran ismételt állítások idővel és megszokásból elfogadott igazságok rangjára emelkednek, kivált, ha azokat elhinni kellemes és megnyugtató. Az ellenkezőt pedig példákkal bebizonyítani lehetetlen.
Mert ki tudná megmondani, hogy a régi Magyarországon, még csak ötven évvel ezelőtt is, hány nagyra hivatott tehetség lappangott és enyészett el a környezet siralmas művészietlenségének homályában. Ki tudja, mennyien pusztultak el a nélkül, hogy művészi hívatottságukról nemcsak mások, hanem maguk is halvány sejtelemmel bírhattak volna.
Ez a veszedelem régebbi művészeink egyike fölött sem lebegett oly fenyegetően és olyan hosszú időn át, mint a "Búsuló juhász" halhatatlan szerzője fölött.
Viszontagságos életének a java részén túl volt már, harmincadik évét is meghaladta, mikor az első számottevő önálló művét megalkothatta.
Odáig - - hosszú harminc év alatt — csak a gondviselés különös kegyelme óvta meg őt és hazánkat attól, hogy sírba nem vitte őserejű, ízről tövig eredeti, magyaros zamatú tehetségét, még mielőtt arról teljes értékű bizonyságot tehetett volna.
Mint gyermeket, a borsodmegyei elhagyott faluban, mint diákot, a sárospataki. kollégiumon semmi sem biztathatta arra a gondolatra, hogy belőle még művész is lehessen. Ha voltak is ilyen ábrándjai - - hiteles adataink nincsenek - - beleütközött volna a legmere-vebb ellentmondásba, mert hiszen az akkori felfogás művész és naplopó között nem igen tett különbséget.
Az első veszély az volt, hogy a környezet erősebb lesz nálánál és falusi pap vagy rektor lehetett volna legjobb esetben.
Azután a szabadságharc alatt a névtelen hősök sorában küzdött ő is tizenkét véres csatában, meg is sebesült és természetének hősies vonása sejteti, hogy a mennyire rajta múlt, legelöl járt - - Petőfi szavai szerint -«A harc veszélyiben, — A hol az élet pusztul, - - Es a halál terem».
S aztán következett a keserves küzdelem a mindennapi kenyérért.
Hat éven át dolgozott, mint kőfaragó legény iparos mestereknek, vállalkozóknak és mint napszámos szobrász, művészek munkái után.
Annál keservesebb lehetett ez a küzdelem, mert Rimaszombaton akkor, ha a kőfaragó telepről elszabadult, Ferenczy Istvánnál, az úttörő magyar szobrásznál megízlelte a művészi becsvágy mámorát és mégis évekig kellett Pesten és Bécsben minden biztató kilátás nélkül a legdurvább és a leggépiesebb munkával tengetni az életét.
S minden más veszedelemnél a legször-nyűségesebb lett volna az, ha ő, a mindenki másnál nagyobb erejű, gyorsabb és ügyesebb kezű munkás arra lett volna kárhoztatva, hogy idegen művészet jármában a legkeményebb, a leghatalmasabb sziklatömbökkel vívódjék, a végső kimerülésig. A maga erejéből nem volt képes felszabadulni a rabszolgaság járma alól.
Gyakran szállta meg a kétségbeesés. Csekélybe múlt, hogy öngyilkossá nem lett. Huszonnyolcadik évéig végzett ilyen sziszifuszi munkát, mikor mások sokkal kevesebb tehetséggel már régen elérték művészetöknek delelő pontját.
Csak akkor, a huszonnyolcadik évében száll fel az ő művészetének szerencsecsillaga.
Mégsem, enyészett el hírmondó nélkül az ő géniusza.
A szerencsés véletlen összehozta őt Szily Kálmánnal, aki akkor — több mint egy félszázaddal ezelőtt - - a bécsi politechnikumnak volt a hallgatója.
A magyar technikusok hazafias célokra krajcáros egyletet alakítottak. Ennek az egyletnek Szily Kálmán volt a lelke és vezére. Az ő toborzó és szervező tehetsége már akkor érvényesült. Ő vezette az ifjúság körébe Izsó Miklóst s az ő indítványára határozta el nagy lelkesedéssel a «krajcáros egylet», hogy Izsó Miklósnak ösztöndíjat ad, két éven át havon-kint ötven forintot, hogy régi vágyát követhesse és Münchenben az akadémián művésszé képezze ki magát.
Szinte megható a gondolat is, hogy ők, a tanuló ifjak vették magokra a Mecénás szerepét. Az lebegett előttük, hogy kiváló íróink, zenészeink és festőink voltak már, még jeles szobrászra volna szükség, - - azzal ők, a magyar technikusok fogják megajándékozni az édes hazát.
S ő, a belé fektetett bizalomnak hűségesen törekedett megfelelni. Szily Kálmánhoz intézett leveleiben olyan részletesen és olyan híven ad számot szorgalmáról és haladásáról a Bécsben tanuló «Nemes Ifjúságnak», akár csak az engedelmes és hálás fiú az édesatyjának.
Már harmincadik éve felé jár, közel tíz évvel idősebb, mint az ő pelyhedző állú pártfogói, — de azért nem restelli a hálát irántok s gyönyörű szavak áradnak az ő döcögős tollából, hogy azt mentői többször és mentői melegebben ki is fejezze.
Részt vett ő mint félig gyermek öldöklő, vad csatákban. Éveken át kőfaragó telepeken nyers modorú munkások közt küzködött az élet nyomorúságával. A kemény és durva munkától érdessé válhatott a tenyere. De a szíve, az nemes és gyöngéd érzésnek romlatlan, üde forrása maradt. Olyan «csupa szív» ember volt ő, hogy nem is tudott mást gondolni, mást cselekedni, mint amit a gyorsan fellobbanó érzés parancsolt reá. S mindenekelőtt egy nagy érzés uralkodott az ő egész valóján, a hazaszeretet. A hazának ajánlja fel az ő egész életét, minden tudását és képességét. A művészet is neki csak eszköze annak, hogy a hazát szolgálja vele. Nem öncél, nem az önmagát kielégítő, más motívumra nem szoruló, nem csupán formai művészet az övé, amire törekszik. Az akadémián azért tanulta a művészet mesterségét, kitartásra, szorgalomra, nagyobb ügyesség elsajátítására az sarkalja, hogy vésőjével majdan a hazának szerezzen dicsőséget.
Figyelmet érdemelnek ezek a levelek az Izsó művészetének megértésére. Életének és törekvésének vezérlő motívumát világítják meg igazi vallomások. Az ő tűzről pattant természete még írásközben sem tagadta meg magát. Az írásba foglalt érzelem rendszerint az okoskodás, a mérlegelés, a csiszolgatás ken-dőzésén át jut az olvasó elé. Az Izsó levelei éppen azért nagyon értékes emberi és művészi dokumentumok, mert rögtön meggyőznek arról, hogy szinte meggondolás nélkül ír, úgy amint az adott pillanat első felhevű-lésében érez.
Különösen a Münchenben töltött első esztendő alatt az előadás folytonossága is teljes képet ad arról, hogy a napszámos munkától felszabadult kő faragólegény hogy alakul át önálló alkotásra képes művésszé.
Olyan közvetlen, egyszerű és meleg vértől lüktető Izsónak az elbeszélése, hogy önkéntelenül eszembe juttatta egy korán meghalt művésznőnek, a geniális Baskircseff Máriának szintén megdöbbentően eleven és a nagyra-törő művészi lélek emésztő tüzétől izzó vallomásait, a halála után megjelent s a nyolcvanas években az egész világon mohón olvasott naplóját. De nem annyira a hasonlóság, mint az ellentét érdekelt a két vallomás között.
Baskircseff Mária elkényeztetett, nagyvilági leány, minden inkább, mint naiv. Öntudatosan elemzi magát. Mintha tükör előtt pózolna az utókor számára, úgy tanulmányozza naprólnapra a kedves énjét.
Sajnálni lehet, hogy csak két évre terjed ez a levelezés, viszont sokért kárpótol az, hogy ez a két év éppen a legfontosabb az Izsó életében.
Naiv és mégis mindig talpraesett előadása igen jellemzően világítja meg az ötven év előtti akadémiai képzés rendszerét.
Felsorolja egyenkint az antik szoborműveket, melyeket neki agyagban le kellett másolni. Ez volt akkor a tanítás alfája és ómegája. Tudom, hogy művész barátaim gyönyörködni fognak Izsónak néhány ahhoz fűzött lapidáris és mégis egy egész értekezésnél többet mondó megjegyzésében.
Itt csak ezt az egyet idézem a javából 1860 február 4-iki levelében írja Izsó a többek között: «... jelenleg pedig a medicei Vénu-son dolgozom, minek eredetije itt a szobortárban van és mi felette nehéz, mivel természetellenes eszményi formákból áll; három hete már mióta vele bíbelődöm... «
Mivel «természetellenes»! ez az egy merész szó hogy rámutat arra a nagy problémára, mely úgyszólván ütköző pontja még ma is a művészi képzés régebbi és újabbi irányának. Mert a naiv felfogású kezdőtől nem is lehet megkövetelni, hogy az antik művészetnek kétezer év előtt kiforrt formanyelvét a lényegében megértse. Azóta a müncheni akadémián is főleg az élő modell után tanítanak. Akkor csak két hetenkint és csak este került arra a sor. Izsó helyes érzékkel írja 1860. június 7-én, hogy «7-től 9 óráig meztelen emberről modellirozok... Ezt tartom legjobb gyakorlatnak ezen a pályán, ezen tanulok legtöbbet...»
S mikor aztán boldogan az első önálló mű megalkotására érez elég bátorságot és a levelein is végigrezgő izgalommal elkészül vele, arról maga így ír Szily Kálmánnak: «Végre itt küldöm a puszták furulyását, előbb mint én tárt karokkal ölelhetnélek. Úgy küldöm ezt, hogyha a műtárlatba kitehetnéd eladás végett, mint már egy levelemben írtam, ez kezdete lesz a magyar népéletből vett szobrászatnak, mivel tudom, hogy ezen nemű munka még nem jelent meg. Az egész nem nagy, ülve tizenegy hüvelyk magas. Tulajdonképen azon magyar példabeszédet (a pusztában elhangzott szót) ábrázolja. Mélán ül a pásztor hű kutyájával, midőn a távolból lármát hall. Hirtelen félretekint, furulyájának egy hangján feledve ujját, ezen pillanatban a kutyája is feltekint. Tudod, mi adott okot, eszmét a készítésre? azon gyönyörű irat, mivel te a Széchenyi-szobrot átadtad az akadémiának, midőn én ezt átolvastam, reményteljes örömök szálltak felém, jüvőmről szépet álmodozva ; midőn így gondolkoznék, hirtelen azon szomorú igazságra bukkantam, hogy hátha a pusztában elhangzott szó lesz. Ez az alapeszme, miből a Juhász keletkezett... A Juhász Marienglasból van, stearinnel beeresztve... számodra is készítek egyet, csakhogy a tiéd tiszta fehér liliom színéhez lesz hasonló szín, ezt magammal fogom levinni...«
A Marienglasból való példányt Szily kiállította a nem régen lebontott Diana-fürdő épületében levő műegyesületi tárlaton. A másikat, a liliomszínűt elhozta Szilynek maga Izsó; ma is féltékenyen őrzi, bár a színe rég megfakult azóta.
Egy másik példányát jól ismerem ennek a szobrocskának, ott van a testvérbátyámnál, Szmrecsányi Jánosnál a Bodrogközön, az ő vékei házának nagy becsben tartott ereklyéje. Neki is maga Izsó adta át Bécsben, ahol Szily Kálmán eltávozása után ő vállalta az Izsó ösztöndíjának gyűjtését és elküldését.
És erről az első magyar népéleti szobrocskáról, Izsónak első művészi önálló alkotásáról a nyilvános gyűjteményekben, a reá vonatkozó irodalomban ötven év óta semmit sem tud már senki. Egy szóval sem említi azt Szana Tamásnak fényesen kiállított nagy műve «Izsó élete és munkái». Sőt, mert ez a «puszták furulyása» 1861-ben «Juhász» címen volt kiállítva, Szana Tamás összetéveszti az egy évvel később elkészült Búsuló juhásszal, - s kétszer is említi, hogy «... befejezte mesterművét: a Búsuló juhászt s 1861 március havában le is küldte Szily Kálmánnak, azzal az utasítással, hogy állítsa ki a műtárlatban...» (a 40.1.) és aztán «A Juhász - ez volt a később Búsuló juhásznak keresztelt szobormű neve - Münchenből 1861. március végén érkezett Pestre...» (az 49. 1.) Holott a könyve végén, Izsó Miklós munkáinak a jegyzékében nagyon helycsen mint 1862. évben készített művet említi és nem ötlött fel neki, hogy szerinte előbb volt kiállítva, mint a hogy elkészült.
Ez a felfedezés megdöbbentett. Ötven év elég idő arra, hogy a magyar népéletből merített első szobor, Izsó Miklósnak az első művészi alkotása teljes feledésbe vesszen el? Kezdtem elmélyedni Szana könyvébe s rá kellett jönnöm, hogy az sajnos nagyon hézagos, — mert Izsó művei közül igen sokról meg sem emlékezik, - - születési napjától kezdve elbeszélése a valóságtól lépten-nyomon eltér, — az idő rendjét minduntalan eltéveszti s ezért össze nem tartozó dolgokból von le hamis következtetéseket, - - szóval arra a meggyőződésre jutottam, hogyha nem sietünk most még a meglevő adatoknak a lelkiismeretes összegyűjtésével, úgy ki tudja mennyi veszhet el számunkra még az Izsó művészetéből.
A legnagyobb óvatossággal kell megvizsgálni az úgynevezett egykorú forrásművek hitelességét. Ernst Lajos gyűjteményében van két, sok ívre terjedő kézirat, az egyik «Epizódok 1874» című, a másiknak címe nincs. Mindkettő Izsó Józseftől, a mi szobrászunk színészöccsétől való. Csinos az írása mindkettőnek, Izsó ugyanis szerepeket másolt a színház részére s az írásba belegyakorolta magát. De ez a külső gondosság ne tévesszen meg senkit. Ez a kézirat nyilván emlékezetből készült, Izsó Miklósnak az elbeszélése szerint. Talán nem is első-, de másodkézből. Valamelyik egykorú lapban olvastam, hogy Izsót betegsége alatt - 1874-ben - a felesége beszéltette a múltjáról és feljegyzett abból egyetmást. Szóval Izsó József kéziratai tele vannak jóakaró, de hozzá nem értő kiszíne-zésekkel és túlzásokkal. Holott Izsó Miklósban semmi hivalkodás sem volt. Olyan kezdetleges színpadi hatásvadászatízű az elbeszélés, a dátumokban és az elnevezésekben folytonos botlások mellett, hogy ennek a forrásnak igazán alig lehet hasznát venni. S a jó Szana Tamás pedig könyvének az első felét minden kritika nélkül ezekből a kéziratokból írta meg.
Nagy ideje, hogy Izsó Miklóst magát szóhoz juttassuk és a Szily Kálmánhoz intézett saját levelei oszlassák el a tévedéseket, a túlzásokat és a szépítgetéseket, melyekre Izsónak semmi szüksége nincsen. Ha a történeti hűség világításába helyezzük az ő hatalmas egyéniségét, az feltétlenül érdekesebb lesz minden regényes mesénél.
Valóban hálásak lehetünk Szily Kálmánnak, hogy több mint egy félszázad óta ezeket a leveleket megőrizte. Ő, a bécsi fiatalságnak akkori lelkes vezére s az akkori időnek klasszikus tanuja hál' isten munkakedvének teljes frisseségében él még körünkben. Úgy mint akkor fel tudta lelkesíteni a magyar műveltség nagy céljaiért technikus társait, ugyanabban a hazafias szellemben fejtett ő ki később is mint műegyetemi tanár, mint az Akadémia főtitkára s most főkönyvtárnoka el nem lankadó tevékenységet.
Mindenki tudja, hogy az ő vezetése mellett ért el a természettudományi társulat hazánkban páratlan virágzást. S úgy mint ötven év előtt technikus korában, «on revient tou-jours...» most is a Nyelvtudományi Társulat élén újra szervez, újra toboroz, hogy a magyarság szellemi hegemóniáját erősítse, lelkes munkásait szaporítsa.
Neki köszönöm, az ő nagyrabecsült régi barátságának, hogy reám bízta Izsónak hozza intézett huszonnégy levelét.
Úgy éreztem, hogy ezek a reám bízott levelek kötelességemmé teszik Izsónak odáig, a müncheni akadémián töltött időig lefolyt életéről megszerezni minden hiteles adatot, hogy az ő levelei ne az eddigi mesékhez, de a kiderített valósághoz kapcsolódjanak.
Ebben a nagy feladatban sokan voltak segítségemre.
Dr. Magasházy Béla borsodmegyei főlevél-tárnok a leszármazásra és rokonságra, Zsoldos Benő gimnáziumi tanár a sárospataki kollégiumon töltött évekre vonatkozólag igazi kedves munkatársaim voltak. Ernst Lajos szívesen engedte meg, hogy gazdag gyűjteményében az Izsó hagyatékából való iratokat és műveket tanulmányozhassam. Rimaszombaton jártamkor pedig Bornemisza László főispán -- egykor a bécsi technikusok sorában a krajcáros egyletnek jegyzője, - Loyss Ödön főgimn.
tanár, a vármegyei múzeum igazgatója, dr. Vallentínyi Dezső főpimn. tanár és Hüvössy Lajos év. lelkész, a régiségtár őre, valamennyien s mások is, kiket a tolok kapott értesüléseknél nevezek meg, oly őszinte hálára kötelezően támogattak, hogy csak így voltam képes megközelíteni a magam elé kitűzött feladatot.
És a munka folyamán sokkal nagyobbra nőtt az anyag s annak a feldolgozása, mint ahogy azt terveztem.
De nem tudtam magamat felmenteni az alól, hogy a «krajcáros egylet» iratainak külön fejezetet ne szenteljek. Aligha lehet bármely nemzetnél és bármely korszakban példát felmutatni arra, hogy tanuló ifjúság saját szerencsés ösztönéből egy nagy művészi tehetséget fedezett volna fel s áldozatokkal gondoskodott volna a kiképzéséről. S nem lehet tagadni, hogy Izsót a bécsi magyar technikusok mentették meg a művészetnek s a hazának. Megérdemlik ezért, hogy közelebbről is megismerkedjünk velük.
Izsónak művészi nagysága előtt azzal hódolok, hogy, ha munkámnak egyéb, érdeme nincs is, a születésétől harmincadik évéig reá vonatkozó és eddig legnagyobbrészt ismeretlen vagy elfelejtett adalékokat, amennyire képes voltam, összegyűjtöttem s lépésről-lépésre igyekeztem az igazság fényével felderíteni az ő teljes megértéséhez vezető utat.
SZMRECSÁNVI MIKLÓS
