KOVÁCS MIHÁLY FESTŐMŰVÉSZNEK TÁRKÁNYI BÉLÁHOZ ÍROTT LEVELEI
Előttem egy tekintélyes csomó, megfakult betűkkel tele rótt levél, a tizenkilencedik század egyik leghíresebb magyar egyházi s történelmifestőjének, Kovács Mihálynak levelei. Ő is osztozott a művészlelkű emberek balsorsában, kik fiatalkoruk minden nyomorúságával, bátran, erős lélekkel szembe szállva, törtetnek a rögös úton előre a dicsőség pálmái felé. S csodálatos lelkierő, a jobb jövőben való törhetlen bizodalom, párosulva határtalan szorgalommal jellemzi őt is, mint megannyi társát. Az élet apróbb kellemetlenségei nem ejtették kétségbe, nem szegték szárnyát művészi törekvéseinek "fiatal vagyok, előttem az élet, a szerencse, csak fel kell keresnem, tehetek-e róla, hogy még nem találtam fel"; ezzel vigasztalta magát mindig s minden szerencsétlenség közepeit is kicsillan humora, fűszerezvén vele a szomorú sorsot.
E levélcsomagot, melyről néhány sort írni akarok, a művész egyik leghívebb, legíiszte-letreméltóbb barátjához, Tárkányi Béla egri egyházmegyei kanonokhoz, a kiváló költőhöz intézte, mely levélcsomó hű tükre Kovács nemes lelkének, egyenes, becsületes gondolkodásának, művészi törekvéseinek, élete legfontosabb mozzanatainak, kalandos természetének, melynek azonban a művészi élet nyomorúsága s a művészet iránti rajongó szeretet volt a rugója.
Kovács Mihály 1849-ben ismerkedett meg a költő-pappal Egerben. Mindig szerencsésnek érezte magát, hogy sorsa összehozta Tárkányival, aki egész életén át társadalmi és művészi pályáján úgyszólván vezérlő csillaga volt. S hogy csakugyan mennyit köszönhetett ő Tárkányinak, kitűnik a hozzája intézet levelekből, amelyek között nincs egy sem, amelyben a legnagyobb hála s a legőszintébb köszönet ki ne fejeződnék.
Tárkányi a megismerkedés esztendejében a nagy irodalom- és művészbarátnak, Bartakovics Béla egri érseknek titkára. Már jó hangzású a neve a magyar irodalomban, mint műfordítónak éppúgy, mint egyházi költőnek, kinek barátsága a fiatal festőre nézve csak szerencse lehetett, ami nemsokára mutatkozott is, bejuttatván Kovácsot Bartakovics érsek kegyeibe, aki gondoskodik arról, hogy a művész egri tartózkodásai alkalmával nyugodtan végezhesse munkáit, helyet adva neki az Esterházy gróf egri püspök által emeltetett nagyszerű épületben a Lyceumban. Az első megbízások Tárkányitól jöttek. Maga írja Kovács, Toldy László kérésére, egy képzőművészeti kiállítás katalógusába szánt rövid életrajzban "... a lelkes költő (Tárkányi) ifjúsága egész hevével karolta fel a festészí, tért nyitott művészetének. Elöljáróba mindjárt Szent Domokos képét rendelte meg, azt követték szüleinek arcképei, így jöttek egymásután 25 vagy több különféle oltárképek.
Egerben feste az Árpád vezérré választását ugyancsak a jeles egyházi férfinak, kinek a "Mohácsi temetés" című balladáját illusztrálja".
Megjegyezhetjük itt mindjárt, hogy az első, Tárkányitól származó megbízások akkor adattak, amidőn az irodalomra és művészetre egyaránt mostoha idők jártak, úgy annyira, hogy ha éhen halni nem akart a művészember, úgy más "mellékes" foglalkozás után kellett látnia. Nem is győz eleget panaszkodni Kovács a tűrhetetlen állapotok miatt. Oly szerencsétlennek érzi magát néha, hogy nem szánná az ecsetet mindörökre a földhöz vágni, ha nem dolgoznék benne annyira a festő-szenvedély. De bizony ez roppant nagy benne, így elnyomja a nélkülözés következtében létrejött szenvedést... No meg két ember barátsága és mecénássága tartja benne a lelket, az öreg báró Orczyé és Tárkányié. Báró Orczyéknál a hevesvármegyei Tarna-Eörsön sokat időzik, néha az egész nyarat is ott tölti, dolgozgatván a család számára s ilyenkor alig múlik el hét, hogy be ne ránduljon az ő szeretett Béla barátjához Egerbe. Ha nem mehet, levélben közli terveit s általában sohasem fog bele semmiféle dologba addig, míg arra nézve Tárkányi véleményét ki ne kérte volna. Az anyagi ügyek ha bántják a művészt, -- ami bizony elég gyakori - - csak egy levelébe kerül, s ki van segítve: még pedig azáltal, hogy Tárkányi képet rendel, aminek árát előre ki is utalványozza.
Az ötvenes évek elején igen érdekes tervvel foglalkozik a két hazafi. Tárkányi tanulmányozva a külföldi mesterek műveit, a nyugat piktúráját: arra a keserű tapasztalatra jut, hogy a művelt Európa államai között mi vagyunk az utolsók: nem gondolunk históriánk nagy napjaira, nagy eseményeire. Venezia, Paris, München, Brüsszel, Bécs stb. képtáraiban megörökítve láthatjuk a világhistória nagy csatáit, különböző momentumokat, amelyek az állam alakulását előmozdították s változtattak rajta, megjelenítve a hősök vitézségét, az állam örömét, gyászát, szereplő nagy alakjait. S Tárkányi, a nagylelkű hazafi ebben a szent pillanatban fogadja meg, hogyha anyagi állapotai megengedik, ha Isten erőt ad neki s kedvez életének: a
történelmi festészet híve lesz s azt előmozdítani hazafiúi kötelezettsége leend mindenkor. S hogy akarata testet öltsön, a felbuzdulás eredményeként 1853-ban megrendeli Kovács Mihálynál "Árpád fejedelemmé választását". E nagy munkát a művész Egerben végzé s elkészülvén vele, Budapestre szállítja, hogy a műtárlaton kiállíthassa. Hogy mily hatást keltett a kép, ezt írja le Kovács 1854 január hó 8-án Tárkányihoz intézett levelében. "Megjővén, Pesten Detela Bernáthoz szállottam, ki igen szívesen fogadott; azonnal elvitetém képemet Dokterhoz és egy óra alatt az egész Blühdorn-ház odacsődült, úgy hogy szombaton délután több volt ott 100 egyénnél. A felbontásnál Dokternak csak úgy akadozott a lélekzete és mikor az állványra volt téve Árpád, eleibe ült és mozdulatlan maradt előtte. Mindjárt elmentem Barabás Miklós bácsihoz és meghívtam. Barabásnak végtelenül megtetszett a kép, én kikértem tőle nemcsak az ő barátságos észrevételeit, hanem legszigorúbb kritikáját is. A képet vasárnap - - előbb a műkiállításba, policiai vizsgálat végett be kellett vinni, mivel minden kiállítás megnyitása előtt a képek megvizsgáltatnak. De szerencsétlenségemre a katalógus már meg volt nyomtatva, így Árpád a katalógusba be nem iktatódhatott. Egy órai vizsgálat után Árpádnak (mert a vizsgáló széket tett elébe, a képet dicséretekkel elöntvén, minden arcot egyen-kint megnézett és nyilvánítá, hogy ily szépen még sohasem látta felfogni a magyar jellemet) ; a képet Barabás Miklóshoz vitettem és hat napig annyit lazúroztam rajta, még két zászló is jött rá, a háttérben lévő hegyet nagyon könnyebbítettem és világítottam; a néptömeg port vert fel, amely a levegőig felszáll; - - monda Barabás bácsi: "Hanem egy nagyszerű kompozíció, így el van végezve! Ne hagyjunk rajta kívánni valót". S közlé vélem észrevételeit, amelyek ugyan nem voltak lényegesek, de mégis elfogadhatók..." Végre a kép csakugyan kiállíttatott. 1854 február 20. levelében írja le Kovács a kiállítás eredményét saját festményére vonatkozólag. "Egy valami ismerősöm éppen akkor volt a kiállításon, mikor a főhercegek" s hallotta, mikor Hildegard főhercegnő mondná: Wunderschön! Magnifique! Különösen Kubinyi nagysága erősíté, hogy a kép ő fenségeiknél egyáltalán nagy tetszésben részesült; nemcsak ő felségeik, hanem az egész udvar részéről is nagyon tetszett, s hallám egy katonaorvostól, hogy Hildegard főhercegnő Árpád végett még egyszer megkeresi a kiállítást. Az öreg Uram, báró Orczy itt volt, el volt ragadtatva és azt monda, pert indít ellened, mert annak a képnek az övének kell lenni. Nagyon meg volt lepve, egész nap csak arról fantazirozott, hogy még oly szépet nem látott soha. A kép előtt egy érdekes jelenetnek volt az öreg tanúja. A rajzmesterem, Landauer, kit tizennyolc évek óta nem láttam, tanítványaival a kép előtt állott, azokat a kép kitünőbb pontjaira figyelmeztetvén ; megőszülve, fehér szakállal, csak hangjáról ismerhetek reá, ő pedig én reám; és igen nagy vala örömünk! Oly lelkesedve beszélt öreg Uramnak, "már gyermekkorában megismertem én benne a talentumot és mint példára hivatkoztam rá". Gondolhatod, mily jótékonyan hatott az én öregem kedélyére.
Majd tovább:
"Árpádot csakugyan megrendelik öt ezer forintért. Feltételeimet írásban már ki is jelentettem. 20—21 láb hosszú és 12 láb szélességet, a Nemzeti Múzeumban kimértem. 2500 forintot, azaz felét előre fel fogom venni, ha az írásbeli kötést is megtettük, ami szándékom volna, a másik felét, t. i. 2500 forintot két részletben, felét dolgozás közben, felét a kép bevégzésével. Az írásbeli kötést csak akkor fogom tenni, ha a deputáció, a deponált 8000 forintot a depozitumból kiveszi, mert Véber a magáéért 4000 frtot alkudott ki, így tehát egy nagy deputáció megy a főherceghez s akkor lesz belőle valami."
Árpád megfestése után a tiszapolgári templom számára fest oltárképet, mely sokáig levelezésük tárgya. Nagy benne az igyekezet, hogy e festendő kép még szebb és jobb legyen Árpádnál is. Még habozik, ne tegyen-e a nagy munka előtt alapos tanulmányokat: "Amerling meglepően fest, jelenleg azon töröm a fejemet, nála egy pár hónapig jó volna tanulni, nem tudom, elfogadja-e? Majd február 9-én tudósítja Tárkányit, hogy:
"Komoly szándékom volna egy ugrást Bruxellesbe és Antverpenbe tenni, minthogy azon két városban csaknem a legszebb oltárképek láthatók. Ezen utazásomnak, bárcsak egy hónapig tartana is, ítéletem szerint igen nagy haszna lenne ez évi működésemre nézve... azért szeretném tudni a Polgáron festendő tárgyakat, mert útközben vázlatokat csinálnék s azokat Neked beküldeném posta vagy gyorskocsi útján. Egy ilyen kirándulásnak, szemresztaurációnak minden művész érzi a szükségét, de kivált egy falusi piktor és hacsak költségem telik, meg is teszem. Ha nem telnék, adjatok ti előleget raja, mert bizonyosan nagy lesz úgy az én, mint a ti hasznotok benne."
Ugyanezen levelében ír "Árpád" kritikájáról. Látszik, mily sokáig s mily élénken foglalkoztatta a művészt ez a vászon.
"Árpád recenzióját olvastam a "Pester Lyoidban" és azt is tudom, hogy egy Benkert (jelenleg Kertbeny) nevű írótól van, ki a Véber-családnak személyes barátja. Benkert a recenzió helyett összehasonlításba ereszkedik és határozottan "Mátyás"-nak adja az elsőséget. Árpád szépségét meg sem említi, hanem csak az elvégzést dicséri meg rajta; én pedig szerettem volna, ha legalább a fő-személyt és főcsoportra vonatkozólag a publikum előtt nyilatkozott volna, mert Árpádnak egész szépsége és értéke ezen van koncentrálva, valamint Mátyásnak a gyengesége a főalakban áll, továbbá a típusba, a magyar szellem és lélek felfogásába bele nem ereszkedik. Holott az egész világ ítélete oda nyilatkozik, hogy ezen elősorolt előnyöket ekkoráig még magyar képeken nem látták s ebben művész és nem művész megegyez. Girgl nevű nevezetesebb művésszel találkoztam Budán. Ez az ember majd megölelt, hogy mennyire meghatotta és meglepte "Árpád" szóval az emberek melegszenek a képtől és sokan örülnek, hogy ők nyerik meg.
Mondám:
- Már van tulajdonosa!
- Kicsoda? Hogy vette meg? mert azt hiszik, hogy alá van írva, miszerint a Mű-egylet ezen képet magának 1854. évi műlapul tűzte ki és sorshúzás alá vette meg."
1854 áprilisában már Bécsben találjuk Kovácsot. Szorgalmasan gyűjti a tanulmányokat nagy képéhez, az Apostolokhoz. Innen írja április 16-án Tárkányinak "Arcképedet leküldöttem Vachot Imrének a két Dobóval, l. mint egri várparancsnok, 2. Dobó sírköve azon formátumban alkalmazva: []. Bécsben létem bárha lebzselésnek tetszik, nem az. Én itt sokat tanulok nagy mesterek látása által. Egy pár stúdium képet csinálok az Apostolokhoz, nem a typus, hanem a színezet végett; bárha reményem egy csepp sincs, hogy én csináljam az Assuntát, az esetben proponáld Blaás Károlyt, ki akadémiai tanár, ki Károlyi Jánosnak minden képét a fóthi templom számára csinálta: t. i. a primás képét, egy alak 2000 pengőforint. De ez nem tesz semmit! Blaás minden nazarénusnál jobban fest, jobban Kuppelvesernél és úgy komponál is. Tőle gyönyörű darabot bírna a káptalan".
Bécsi élete nap-nap után nyomasztóbb lesz. Néhány arckép hoz ugyan neki valamit, de bizony ez vajmi kevés s művészembernek számba sem vehető. Egészen komolyan gondolkozik azon, hogy külföldre megy s nem is nyugatra, hanem kelet felé a lelkes ázsiai utazókkal, kik már kínálják is neki a dervis kosztümöt... Tárkányi megbízásai azonban ismét Bécsben marasztják. "Egyedül neked köszönhetem, édes szeretett Bélám, hogy magyar honban el vagyok foglalva. S ha te nem volnál, már azóta Muszkaországban kellene élnem s élelmet keresnem, ahol a művészt és művészetet szeretik s becsülik, míg nálunk nagyon közömbösek az utolsó iránt, minálunk csak kontárnak áll még a világ."
"1854 május 13.
A napokban Amerlinget láttam festeni, igen jó indulattal van irántam és olyasmi beszéd keletkezett kettőnk között, melynek aligha hatása nem fog reám lenni."
S addig-addig küzd a nyomorúsággal s dolgozik szorgalmasan, míg felkelti magára, a bécsiek figyelmét s nemcsak a közönségét, hanem a legjobb nevű művészekét is. "Édes Bélám! Tudom, hogy neked is örömet teszek, ha azt mondom, hogy csekély nevemet fontossággal említik Bécsben a művészek, de nem a másodrendűeket értem, hanem a matadorokat. A napokban Amerling nyilatkozott, hogy nagyon szeretne tőlem valamit látni; evégre gabalyítottam össze mára egy férfi fejet, amelyre azt monda, talentummal van csinálva, más művésztől pedig azt hallottam, hogy Amerlingen kívül senkisem csinálná meg úgy Bécsben. Én tudom, hogy Amerling jobban és szebben csinálná, hanem annyit mondhatok, hogy itteni tartózkodásomnak eddig is nagy hasznát vettem és látom, hogy haladok, csak nagy befolyással vannak ügyes művészek és nagyszerű képtárak a törekvő lélekre; most már középszerűt sem szabad adni többé kezemből, én érzem magamban, hogy még előre mehetek, hogy még haladnom kell, hogy képes lehetek maradandó nevet vívni ki magamnak. Hogy báró Orczymon kívül senki sem tett többet értem, mint Te, csak valaha meghálálhatnám l"
Augusztus (1854) legelején kezd bele Szent Jeromos képébe, mely szintén Tárkányi megrendelésére készül. Ez időben szedi áldozatait a rettenetes kór, a kolera, mely megtizedeli a községek, városok lakóit, amely betegség ellen a művész a Tárkányi-féle orvossággal: egri vörössel él, amiből bőven juttat neki a derék barát. Azonban egy napon a művész arra ébredt: mintha valami nyomor-gatná, szorongatná a torkát, fel sem mer kelni, az ágyban marad s alaposan kezeli az egri orvosságot. Tollat ragad s azonnal ír Tárkányinak egy végrendeletszerű levelet: "Ha, hogy ezen dögvészes időben a sors úgy akarná, hogy halandó létemre, más halandók végsorsával osztoznom kellenek: úgy holmimból vidd el a legjobbakat és fizesd le magadnak adósságomat. S inkább kéz alatt szeretném, ha eladnád ingóimat, mint árverés útján, hogy egy pár garas szegény apámnak is juthasson. Az öreg remete fej megér: 100 forintot, Rubensné, mint műérték 200 forint, Rembrand és Mystens 150—450 forint." Azonban a halál elkerüli a művészt s a torok-szorongatásból nagy heccet csinál s élete megmentőjéül a Tárkányi-féle orvosságot, Eger tüzes borát hiszi.
Nem múlik el Tárkányi részéről egyetlen levélírási alkalom sem, hogy ne figyelmeztetné a művészt egyes dolgokra a polgári oltárképet illetőleg. "1854 szept. 15. Sub tuum prae-sidium igen köszönöm, hogy e magasztos témát ismét emlékezetembe hoztad vissza; a tárgy oly szép, minél szebb nem lehet. A felhozott mellékalakok mindmegannyi magukban is domináló főszemélyek. Különben mértéket kell tartani a kompozíció csopor-tozatában, hogy a szép formája a képnek is megmaradjon, de túl se legyen terhelve, vagy annyira tömve, hogy szemnyugvópont se jusson.
Árpád tízszer különb, mint Dobónk, csakhogy annak a litográfnak is csontvágóval kellene a kezét leszedni, mint azét, ki a Te arcképedet és az én Dobóimat elrútította." "1854 október 13. Bécs. Megjártam Szászországot, megnéztem, ami érdekes volt, egy pár másolatot csináltam is, amelyekben hiszem Te is örömödet fogod találni. Sok bámulóim is voltak mázolás közben, mivel én nem a részleteket másoltam, hanem a szellemét a képnek és ők azt meg nem foghatták, hogy, hogy lehet oly sebességgel az eredeti képeket úgy megközelíteni, sőt még a festékeim tulajdonságáról is kérdezősködtek. Maga Schnorr, a képtár igazgatója bókokat vágott, úgyszintén a felügyelők, kik közül az egyik sokáig Rómában volt; koros emberke és mindig csak olaszul akart beszélni. Az ismerős művészek csak magasztaltak és marasztaltak, maradnék körükben, vagy ha nem, forduljak meg minél előbb náluk. Gőzösre ültem (holnap lesz egy hete) és az úgynevezett Sächsische Sweizba rándultam az Elbén, onnan a francia Schweizba; gyönyörű tájakat láttam! de oly szépeket, hogy elragadtak. Aussigban vaspályára léptem, Prágába utaztam, hol mindjárt az első reggel Engerth akadémiai kollégámmal találkoztam a kávéházban, ő is történetesen az én fogadómba volt szállva. Két órával később a Szent János hídján, Max szobrász kiáltott reám, kit hét éve, hogy nem láttam. Engerth most a prágai Akadémiának a direktora lett. A Szent János oltárát jól megnéztem úgy a Szent Vencel kápolnáját is, melynek fala cseh márvánnyal van kikérgezve. Az anyatemplom szép stílben van elkezdve, de itt-ott rém bárdolatlan kezek hagyták rajta barbár szennyöket és azon remekművet belül kimárványozták szobafestő módjára éppen, mint nálunk a parasztládákat szokták."
1854 szeptember 7-iki levelében jelzi a jövő évi utazását, mely tanulmányutat eredetileg még ez esztendőben meg akarta kezdeni; "utazásomat a jövő évre halasztom, hogy legalább egy egész évet tölthessek Parisban és Brüsselben. ideértve a Holland és Németalföldön való tartózkodásomat is és most csak a drezdai képcsarnokot látogattam meg, rövid idő múlva Bécsbe térnénk vissza, hol még egy pár zsíros portrét végezendek el, mert csak ruhával is el kell magamat télire látnom; az apostoloknak gúnyákat csináltatok, két köpönyeg, két tóga, egyik féle öreg, a másik féle finom redőnek és még egy régi püspök pluviale ó formára. Ezek nagyon elő fogják segíteni a kép haladását, ha nagy bábom volna, fél annyi idő alatt kész lennék. Az apostolokhoz négy kompozíció közül lehet választani, hanem a Boldogságos szüzet az angyalok karával még nem komponáltam egészen össze... Talán Lipcsébe is teszek egy ugrást a Schöller-kép tárat megtekintendő". "November 9. 1854. Stúdium fejeimet ismét egy példánnyal szaporítottam, dolgozom derűreborúra, hanem az anyagi és financiális eredménnyel nem vagyok megelégedve, hanem Isten neki, már csak bevégzem, amit elkezdtem. Most egy tanulmányfejet adok a kiállításba, meglátom, mit mond rá a recensió.
Még nem látta senki, kit meg ne lepett volna s mondtam, szebbet nem is csináltam még nála soha; egy vén csatlóst ábrázol."
November 15-én Tárkányi egy festmény busás árát, s néhány üveg jó öreg tokajit juttat neki, amiért nem is tudja, hogy mondjon köszönetet. "... írok Bugátnak, ha meg nem teszi Szemere Pali bácsinak, hogy gyártson nekem egy füzér szót hálám kifejezésére" - s már vágyik látni barátját, mecénását, derűs kedv látszik kitörni belőle már ennek a puszta gondolatára is. "A pálya, amelyet előttem nyitva látok nagyszerű, szép és dicsőséges mind lelki, mind testi dicsőségemre szolgálandó és előre örülök az időszaknak, melyben kedves munkálataim közt találhatom magam, egyetlen barátom oldala mellett."
1855 nyarán Egerbe rándul, honnan ez év június elején tart Pest felé. Nem tudja azonban megállani, hogy be ne nézzen Tarna-Eörsre báró Orczyékhez. Az ott töltött napokról emlékezik július 14-én Tárkányihoz írott levelében. "Jól tudod, hogy Tarna-Eörsnek jöttem s öreg uramat egész családjával otthon találtam, sőt a szép Zsadányi grófnő is ott volt nővérével és anyjával. Mindnyájan megörültek látásomon, mert senki sem hitte, hogy Tarna-Eörsre jövök. A bárónő számára egy Szent Annát kell festeni Szent Erzsébettel és Zakariással. A kép a tarna-eörsi kápolna oltárára való. Az öreg báróné kísért el Pestre, így idejövetelem nem sokba került."
A következő esztendőt Bécsben tölti, készülvén külföldi útjára, befejez néhány arcképet báró Orczy sógoráét és ennek nejéét. 1857 február hó 6 án írja az első levelet Madridból Tárkányihoz.
Talán egész véletlenül határozta el magát a madridi útra..., mert nem igen emlegette ezt leveleiben sem, csak Paris, London forgott mindig az eszében. Itt a nagy képcsarnokban tanulmányokat tesz a spanyol mesterek műveiből s kétségtelen, hogy igen nagy hatással vannak e művek Kovács egyházi festészetének kialakulására. Első leveleiben nem várt hírrel lepi meg barátját: meg akar nősülni... Ezt pedig nem igen várták magyarországi barátai a bécsi eset után. Ugyanis elutazása előtt nem sokkal bontotta fel viszonyát egy szép bécsi leánnyal, ki gondolta volna, hogy oly gyorsan képes feledni a múlt emlékeit?
Abban a nagy teremben, amelyben a régi spanyol festőgárda világraszóló tagjainak remekei vannak elhelyezve, egyre-másra gyártják a kópiákat különböző nemzetbeli művészek, akik között természetesen a hazabeli spanyol a legtöbb: férfiak, nők egyaránt. E helyen kerül egymás mellé egy magyar művész: a mi Kovács Mihályunk egy fekete hajú spanyol festőnővel. Napok jönnek, napok mennek s a két szomszéd: jó pajtás lesz, mely pajtáskodásban van valami szokatlan komoly vonás. A leány figyelmes arccal tanulmányozza a jó szomszéd festményét s igen sokszor csodálat, elragadtatás kél benne a művész ecsetvonásai nyomán... S a csodálatból - lassan-lassan a leány részéről - - szerelem lesz..., mit Kovács midőn észrevesz, mindenáron el akar hárítani. Nem azért, mintha az ő részéről valamiféle vonzódás a leány tiszta lelkéhez nem lett volna, de alig vitte a lelkiismeret reá, hogy oly messze kiragadja hazájából a végtelenül bizonytalan jövőbe... Feltárta előtte múltját, kalandos életét, áll-hatatlan természetét, kalandvágyát, a művészélet sanyarúságait: s mindez nem tudta a leányt visszariasztani a szerelemtől.
De lássuk Kovács levelét, melyben házasságát magyarázza barátjának.
"Madrid, február 6. 1857. Szeretett kedves Bélám! A bécsi házasság és a madridi között nagy a különbség. A bécsit hál' Istennek a körülmények akadályozták és tették lehetetlenné s ezen érdemet nem tulajdoníthatod magadnak és ottan nem kötöttem le szavamat: itten más az egyén és más a körülmény. Ott ki tudja, mire házasodtam volna, de itt az én hitestársam piktorlegényem is lenne egyszersmind, azaz segítőm a kenyérkeresetben... Igaz, hogy még sokat kell neki tanulni, de kedve és bámulatos kitartása van s aztán egészen különböző jellem a bécsitől. S nem mondom én azt, hogy el nem lennék házasság nélkül, sem azt, hogy a falba verem fejemet, ha meg nem történik, de már szavamat adtam és pedig már jó ideje, mit egyedül csak fontos ok az ő részéről másoltathatna meg vélem. De ilyen okot ismeretségem óta nemcsak nem szolgáltatott, sőt éppen az ellenkezőt. Hasonló karaktert nem ismertem lányok között. Pontosság mindenben, folytonos foglalkozás, mi a hihetetlenség-gel határos, kitartás, őszinteség, vallásosság és romlatlan erkölcs; határozott feltételeiben, engem pedig a vakságig szeret. A művészet iránti szeretete nagy, szenvedéllyel működik. Estével pedig asszonyi munkával foglalkozik, egy nap — mint másnap. Szegénységről nem panaszkodhatunk, mert bár az ő apja ó-castiliai régi nemesi családjából való, ők nem gazdagok, az apja mindössze az Ayuntamienta titkára, mely hivatal nem sok tejfölt ad faluhelyen, mert ők Lára de los Infantes faluban élnek Ó-Castiliában. Létre jött volna már azóta, ezen házasság, ha Tarna-Eörsről határozott, tetsző hírt kapok. Ámde úgy látszik ottan nincsenek ezen lépésemmel megelégedve, de határozottan nem ellenzik. Én részemről nem kívánnék az én jóltevőim tetszése ellen cselekedni, azért temporizáltam eddig, várván, hogy a követség által is információt kapnak s eloszlatja kételyüket, így tehát még se be, se ki nem vagyok, mint az ajtófél, de ezen a nyáron el kell neki dőlni. Még tartózkodásunk helyét nem határoztuk el, de én úgy hiszem még Madridban teendőnk lesz, itt maradunk s Amerikába csak akkor indulunk, ha onnan kedvező és hiteles tudósítást kapunk. De magam megbecstelenítése nélkül nem törhetném meg egy jóerkölcsű és jóravaló nőnek adott szavamat, ki e világon legfőbb bizodalmát bennem veti és megnyugszik cselekedeteimben. Mily lelki rázkódtatáson menne az keresztül és mily megvetés keletkeznék nemcsak nála, hanem minden spanyolnál nemzetem iránt, ha én ok nélkül ebadóban hagynám ezen kis leányt. Ő mióta az én nevelésem alatt van, néhány száz forintot keresett és meg is gazdálkodott, még pedig aranyban. Sok más nő rongyokra adta volna, de ő a legszükségesebb egy pár szép ruháján kívül inkább gazdálkodik jobb időkre. Ez is sokat ér egy nőben! Igaz! Az öreg uram (báró Orczy) sógora Vagner őrnagy a múlt évben beszélt az osztrák követtel Bécsben, kivel ő érintkezésben van. Én is írtam Vagner őrnagynak most, feleletét várva, mert az bizonyos, hogy kérdezte a mi követünket: miféle nő legyen Petra."
A házasság tényleg megtörtént, a spanyolországi osztrák-magyar nagykövet, ki később személyes ismerőse lett a művésznek informálta a bárói családot, még pedig nagyon kedvezően s az ő közbenjárásának köszönhető, hogy a házassághoz szükséges engedélyek, okmányok, mielőbb a művész kezeihez jutottak.
Madridban nem sokáig maradnak, s amint tervezve vala: Amerikába sem vitorláztak, hanem Franciaországot keresik fel. Már farsang utolsó napján Parisból ír Kovács Tárkányinak. "Egy francia piktor azt monda, hogy azt tudjuk, hogy Magyarországnak jó katonái vannak, de hogy művészei is vannak azt nem tudtuk A másik így mondta.
- De önnek van érdemjele úgy-e? — Mondám: - - Hogy érti azt?
- Úgy bíz' én, monda, hogy nálunk hasonló talentumot a hazája csak nem hagyott kitüntetés nélkül?
Én aztán mondám, hogy nálunk olyas kitüntetések nem léteznek, mint a franciáknál és más nemzeteknél és nálunk a megdicsérés elég kitüntetés. A megdicsérés jele az elismerésnek ez kötelességük a hazafiaknak a kitüntetendő egyének irányában."
Benyomásait érdekesen közli barátjával s általában mindenről tudósítja, amit lát s amin dolgozik. "A szépművészet iskolájában Paul Delaroche képei vannak kitéve, azon nagyobb része műveinek, amelyek magánembereknél léteznek. Ott láttam azon csodálatos talentum feszített fejlődését és bámultam a vasakaratot, mely egy embert azon fokra emelt, mint Delarochét. Jó rajzoló, mély gondolkozó nemes tárgyakat választó s általában véve szép színezetű volt. Erzsébet angol királynő halála, természetfeletti alakokkal, szép kép, kissé túlzott... A golgotháróli visszatérés, ezen elolvadnál, oly szép. A Szűz Mária a keresztről hazahozott töviskoronát szemlélve és mély fájdalmában virrasztva majd megríkatott. Midőn Delaroche műveit láttam, szinte nőtt magamban és tehetségemben bizodalmam, látván azt, hogy erős akarat és szilárd jellem mivé teheti az embert, mert Delaroche a természettől úgy látszik tudományos és gondolkozó embernek, mintsem festésznek volt alkotva, én néztem és kerestem azon égi szikrát, mit genie-nek neveznek, ha feltalálnám-e valami művében, de hiába! És mégis Franciaország-egyik legkitűnőbb tehetsége és művésze lett, mindenben, nemes tárgyaiban és felfogásában igen józan, jelleme, mint egész világ tudja, nobilis és szilárd volt..." Ennyi tanulás és ambiciókeltés után már neki is munkába kell fognia.
"Paris, 1857 június 30. Szeretett kedves Bélám! Én tehát eltökélem magamban a lerándulást, nemhogy pihenjek, hanem, hogy dolgozzam, mert Parisban rettenetes sok pénz kell, ha az ember névre akar szert tenni, a pénz eszköz a cél elérésére ; az érc megszerzi a szükséges kellékeket a művészethez. A legnagyobb kiadás az élelmen és lakáson kívül a modellek, hogy ebben fennakadásom ne legyen: pénz kell. Ha a polgári képemhez egy évem lett volna és 8000 frankom reá költeni, úgy Assuntámat Tiziané mellé lehetne állítani, így sincs okom pirulni, de azt látom és róla tökéletesen meg vagyok győződve, hogy ha minden évben 10.000 forinttal disponálhatnék, nevemet tele torokkal kiabáltathatnám Parisban és pedig magam érdeme által, mert nagy műveimet állíthatnám ki. Nálunk a magyar hazában fogalmunk sincs arról, hogy kell egy művésznek működni. Hogy a közönséget lekössük, nagy műveket kell mesterileg készíteni, minden tehetségünket és erőnket arra fordítanunk; két jó mű képes a jövendőjét biztosítani az embernek. Ha látnád mennyi pénzt adnak ki ezen franciák műkellékekre, nekem úgy tetszenek, mint egy jól felszerelt hadsereg, mely egy ellenség ellen megy, míg én olyasformán vagyok, mintha félig lennék csak fegyvezkezve, pedig sem képesség, sem bátorságom nem alábbvaló a franciákénál, amint a jelenlegi párisi kiállítás is bizonyítja, hogy Assuntámmal egyetlen oltárkép nem állja ki a versenyt, mi nagyon
nyugtatólag hatott reám, hátha még több időt és több pénzt fordíthattam volna reá? Assuntám nagy változáson ment keresztül. Vázlatomtól el kellett térnem felsőbb részén képemnek, mert a világosságot minden áron Máriára kellett összpontosítanom, mint a kép gyúpontjára."
Augusztus hó 21-ig dolgozik Parisban. Innen Londonba megy, hol bejárja az összes képtárakat. Szeptember 7-én már Bruxellesben üti fel tanyáját... "Még ma a műkiállítást nézem meg, aztán Kölnbe indulok, hol nem maradok, hanem Bécsbe irányítom utamat. Két napot szerettem volna itt mulatni, hogy Neked a Józsika arcképét megvihessem, de szerencsétlenségünkre nejével együtt Ostendé-ben tengeri fürdőt használ."
1860. évig Bécsben tartózkodik, majd 1861. márciusában már Egerben fest. Tárkányi már ekkor Egyeken plébános s innen Egerből is élénk levelezés van a két ember között. Az akkori viszonyok elég témát szolgáltattak a levelezéshez. "Három követért kortes-kednek, ú. m. Benőfy, Losonczy és Kazinczy Az intelligencia, mely nagyobbrészt Kazinczy mellett van, kinek mind nagy talentumáról, mind tiszta és megfizethetetlen hazafiságáról meg vannak győződve, de ellenesei, mint
Benőfy és Losonczy nagyon "követhetnének" és szinte minden követ megmozdítanak, mind maguk-, mind jóbarátaik által céljaik elérésére, sőt a Kazinczy Gábor becsmérlései kísérletétől sem riadnak vissza. A két vitéz Földváry felkötötte a kardot Gáborunk mellett és kortes-kednek nagyban, már 8—9 helység mellettök van kivétel nélkül; de a katholikus részek mind Benőfy és Losonczy mellett vannak és valószínű lesz, hogy Gábor jelenlegi ügyeink állása nagy kárára megbukik. Meg a két ellenese csupa hiúságból akar követ lenni, mindegyiknek hiányzik parlamentáris tapintata és talentuma Még a rágalom fegyvereit is mind használatba veszik Gábor ellen, ami pedig oly ostobaság, milyet csak aljas embereknél találhatunk. Egyik azt hireszteli: Kazinczy Gábor nem él a feleségével.
Pestre menvén, ő kolportálja Tárkányinak a friss politikai híreket. Érdekes dolgot ír egy alkalommal Deák Ferencről: "1861. Deák Ferenc is Bécsben volt; nem tudom mit sütöttek ki, mert nagyon titkolózik; de ő nem is a tény embere, ő táblabiró, törvénytudó, talpig becsületes magyar ember, de tunya és poltron."
BENKÓCZY EMIL
