THOROCZKAI-VIGAND EDE ERDÉLYBEN

Mi vitte Thoroczkai-Vigand Edét Erdélybe? Vajjon nyugtalan művészvére csupán, mely a megszokott s talán megunt környezet helyett új tájakra, friss benyomásokra vágyott? Ennek a vágynak is része lehetett abban az elhatározásában, hogy Erdélybe tegye át munkássága színhelyét. Alighanem vonzotta Erdély romantikus varázsa is. Erdélynek van történeti levegője, vannak emlékezetes helyei, ahol minden porszem a múltról beszél, városai, amelyeket századok vontak be ódon zománccal. Bércein várromok porladoznak, völgyeiben mondák járnak szájról-szájra és vészes, komor balladák születtek. Thoroczkai-Vigan-dot, akiben telivér modern művész létére is mindig lappangott némi romantikus hajlam, mindez szintén csábíthatta. De bizonyára mindennél jobban csábította Erdélybe népének gazdag művészete, amelyen már évek óta meleg szeretettel csüngött s amelyből már első építészeti kísérleteiben is merített.

Ez a népművészet utoljára került felszínre ama kincsek közül, amelyek századokon át gyűltek e költői kis országrész hegyei között. Erdély történeti és műemlékeit rég leírták, költészeti maradványait rég összegyűjtötték és méltatták; népének gazdag és sajátos művészetére, azonban sokáig senki sem vetett ügyet, aminthogy általános volt a közöny egész népművészetünk iránt. A modern művészet szellemének kellett behatolnia közénk, hogy e közöny engedjen. Ez felszabadította építészeinket a hagyományos stílusok nyűgétől és felélesztette fogékonyságukat olyan formák iránt, amelyeknek szépségét nem magyarázza ugyan a műtörténet, de amelyeket naiv frisseségök, eredeti bájuk egyenesen kijelöl arra, hogy segédforrásává legyenek egy önállóbb, megújhodásnak induló építőművészetnek. Szinte paradoxonként hangzik s mégis igaz, hogy a művészetnek nyugatról beáradt új szelleme világított rá a magyar népművészeti hagyományok nagy értékére s a modernség élén haladó forradalmároktól kerültek ki a sok százados, ősi formák leglelkesebb búvárai.

Az utóbbiak közül való Thoroczkai-Vigand is, régi, hajthatatlan harcosa és kiváló képviselője a művészetté nemesbült ipar modern stílusának. Előbb csak egy-egy ünnepnapi kirándulást tett az építészet birodalmába; most, marosvásárhelyi új otthonában egész sorát termeli az érdekes és becses építészeti terveknek. Azt lehet mondani, Erdély levegőjén pattant ki igazán az építész Thoroczkai egyénisége, amelynek megismeréséhez jellemző adalékkal járulnak a Művészet jelen számában bemutatott épülettervek. Javarésze ezeknek az erdélyi székely akció rendjén épülő "népházak" számára készült.Hogy mi a székely akció és mi a népház, azt így mondja el dr. Koós Mihály, a marosvásárhelyi miniszteri kirendeltség vezetője, aki lelke az egész akciónak:

"Körülbelül tíz év óta egy nagyjelentőségű szociális munka van a Székelyföldön folyamatban. A földmívelésügyi minisztérium székely akciója ez, amely akciónak alapgondolata: a haladás apostolaivá avatni a székely falusi társadalom vezető tagjait s ezek köré csoportosítva, a társadalmi öntudat és közös munka révén a gazdasági fejlődés útjára terelni a székely nép ezreit. Társadalmi intézmények alakulnak így a rendre támadt apostolok vezetése alatt, gazdakörök, különböző kulturális és szociális célú egyesületek s különböző gazdasági célú szövetkezetek.

A falu temploma, iskolája, a földesúr kúriája s az elmaradhatatlan korcsma mellett még egy nagy épület emelkedik a székely-kapus, galambbúgos kicsiny házak felé: a falu társadalmi intézményeinek otthona, mívelődésé-nek iskolája és társadalmi életének színhelye. Népház a neve ennek az épületnek, mert magában foglalja a falusi nép összes társadalmi intézményeit. Benne van a falu kaszinója gazdakör név alatt, benne van a szövetkezeti bolt helyisége, a tejszövetkezet berendezése és a különböző szövetkezetek irodája. Nem hivatalok ezek, hanem a falusi nép saját intézményei. Otthonuk sem lehetett tehát a hivatalos építőművészet dermesztőén unalmas egyformaságú produktuma, hanem ennek az otthonnak már külsejében is ki kellett fejezni, hogy nem a hivatali szellem, hanem a nép gondolkozó, érző és élő lelke lakja a Népház helyiségét."

Nos, ha ez volt a cél, akkor Thoroczkainál jó helyen kopogtattak. Semmi sem esik messzebb az ő épületeitől, mint a lapos sablon, a lélektelen egyformaság. Mindegyik épülétének határozott jelleme van, amely olyan nyílt, beszédes, hogy az első pillantásra elárulja magát. Az iskolával kombinált templom, a gazdakör, a bikaól, a méhes — mind egy-egy élő individuum; mindnek megvan a maga külön pszichéje, amely rendeltetéséből fakad és elömlik egész megjelenésén. Így bár közös szellem bélyege ül rajtuk s bár ugyanazon egyszerű eszközökből telt ki mindegyikük: eleven és változatos sora verekedik belőlük a különböző hivatású s ezért különböző egyéniségű épületeknek.

Vegyük őket kissé jobban szemügyre. Az erdélyi népies építészet hatása bizonyára első szembetűnő jellemvonásuk. Egyúttal a legtermészetesebb is. Aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy a népművészet legjobb termékeivel elárasztott földön él és épít, s hozzá még a nép számára épít, vajjon honnan meríthetne ösztönzést logikusabban, mint környezetéből, abból a szűkebb világból, amelynek hagyományai szinte kényszerí-tőleg utalják folytatásra a művészt. A föld, a környezet diktál az ilyen helyen s természetes, hogy Thoroczkai, az erdélyi népművészetnek már előbb is lelkes csodálója, örömest hajtott erre a szózatra. Saját vallomása szerint kivált Udvarhelymegyének néhány ősi székely községe volt rá hatással: Küsmöd, Enlaka, Atyha, Medesér, Kobátdemeterfalva stb. Azonban nagyot hibázna az, aki azt hinné, hogy itt utánzásról van szó. Erről semmiképen sem lehet szó. Thoroczkai hajlékony természetének megértésre való nagy készségével merített abból, amit maga körül talált, de a kölcsönvett motívumokat saját formaérzése szerint dolgozta fel és modern leleménnyel gyúrta át a primitiv szerkesztési módokat. Ezért épületei jól olvadnak össze azzal a környezettel, amelybe szánva vannak, de egyszersmind olyan határozott individuális vonás vonul át rajtok, amelynek forrása nem lehet más, mint építőjük egyénisége.

Tudjuk, hogy ez az egyéniség egy minden ízében artisztikus, előkelően fejlett ízlésű művészé. Ilyennek ismertük Thoroczkait már akkor, mikor még az iparművészet volt egyedüli terrénuma, s építészi jellemvonásainak némelyike talán éppen az iparművészet kizárólagos szolgálatában töltött előéletében gyökeredzik, így mindjárt hajlama a részletekbe való szerető elmélyedésre; megbecsülése, sőt szinte kultusza a szerényebb feladatoknak, amelyeknek elmés, művészi megoldásában mintha kétszeres kedve telnék; állhatatos vonzalma ahhoz az anyaghoz, amelyhez legtöbb köze volt iparművészi minőségében s amelynek apróra ismeri minden csinját-binját: a fához. Házainak gazdag tagozása, felette kifejező és festői tetői és tornyocskái, tornácaik, benyílóik, kerítéseik változatos, takaros formái: mind arról a kiváló jelentőségről tesznek bizonyságot, amelyet a fának szánt Thoroczkai s arról a meghitt barátságról, amely őt ezzel az anyaggal már régen összefűzi. S méhese és bikaólja csak még beszédesebben hirdetik ugyanezt.

Iparművészi erényeiből hozta magával előkelő színérzékét is, mely mindig ritkította párját; modern meggyőződéseit az anyag tulajdonságainak tiszteletben tartásáról és észszerű felhasználásáról, továbbá az esztétikai és célszerűségi követelmények összeegyeztetéséről; nemkülönben okos ökonómiáját, mely mindig arra inti, hogy a legtömörebben, a legkevesebb eszközzel fejezze ki mondanivalóját. Ám mindezek a tulajdonságok becsesek és szükségesek az építésznél is, de még nem bizonyos, hogy jó építész válik abból, akit ékesítenek. Ehhez több kell, igazi építészi erények kellenek: fejlett forma- és térérzék, természetes fogékonyság a méretek és arányok iránt, a képzeletnek eleven alakító ereje. Szóval tehetség kell, mely a jó princípiumokat szépen tudja érvényre juttatni. Ezen a ponton Thoroczkai nagy rátermettséget mutatott, mihelyt építeni kezdett. Éppen a "Művészetiben (VI. évfolyam, 23—29. 1.) mutattuk be és méltattuk annak idején első efajta kísérleteit. Néhány, családi otthonnak szánt vidéki lakóház volt, amelyeknek szabatos formái, ridegség nélküli egyszerűsége, jól eltalált arányai nagyjában már megjelölték a nyomot, amelyen Thoroczkai, az építész járni fog. Újabb munkái azt mutatják, hogy nemcsak járt, hanem haladt is. Kivált a szerkesztésben való leleményességének adta derekas próbáit. Sablonosnak legkévésbbé sem nevezhető feladatokkal került szembe. A népházaknál arról volt szó, hogy a gazdakaszinót tej szövetkezettel és bolttal hozza egy fedél alá; egyszer templomot és iskolát, máskor bikaólat kellett lakással összekombinálnia. Olyan problémák, amelyekre a legkörültekintőbben szerkesztett német építészeti műlapok sem szolgálnak példával. Azonban Thoroczkai mestere az összefoglalásnak; tudjuk, hogy már bútorainál sem riadt vissza semmiféle kombinációtól. Nem is csodálkozunk tehát, ha alaprajzain azt látjuk,.hogy most is magától értetődő könnyűséggel ugratott át az akadályokon s természetes kapcsolatban egyesítette a különböző alkatelemeket. S mivel az alaprajz tagozódása kifelé is hangsúlyozva van és kivált a hatalmas tetők szerkezetében híven rajzolódik: az ilyen épület annyi érdekességet és annyi festői gazdagságot mutat külsejében, amennyit sokkal gazdagabb eszközökkel is csak ritkán érhet el az építész.

Íme, néhány futó megjegyzés Thoroczkai építőművészetének újabb fázisáról. A kör, melyben ez a művészet mozog, nem éppen tág; nagyon is megvannak határai, melyeket ' a művész maga vont meg, okos önmérséklettel s abban a hitben, hogy jobb kisebb körben a tökéletesedés felé törekedni, mint egyéniségétől idegen feladatok után kalandozni. S mi tanúságot tehetünk róla, hogy azt a kört, amelyet szabott magának, egészen be is tölti művészi erényeivel.

NÉPHÁZ