NAGYBÁNYA JUBILEUMA
Tizenöt éve és néhány hónapja, hogy magyar festők megalapították a nagybányai művésztelepet. Némi késéssel, augusztus hónapban, ülték meg a nagybányaiak ezt a jubileumot. Kiállítást rendeztek azoknak a festőknek műveiből, akik vagy ott töltötték idejük javát, vagy ott szerezték meg művészetük alapjait. A kiállítás nem lehetett teljes, mert tizenöt év munkásságának gyümölcse számára szűk lett volna az a néhány műterem, amelyet a rendezők e célra használhattak. És sokkalta rövidebb tartamú is volt, semmint e szép és tanulságos gyűjtemény megérdemelte. Azzal, hogy a bemutató Nagybányán volt s nem művészeti életünk központjában, Budapesten, szinte lehetetlenné vált, hogy a nagyérdekű gyűjtemény az amatőrök számára hozzáférhetővé váljék: huszonhatórás keserves vasuta-zást kevés ember kockáztat meg, ha csupán művészetről van szó. A bányai festők ezt sem bánták: ők igazán lokális kiállítást akartak rendezni, mintegy letenni névjegyüket annak a városnak asztalára, amellyel tizenöt év alatt egybeforrtak s amelynek környéke szolgáltatta műveik nagy része számára az előképet, keltett bennök művész-vágyakat, hangulatot. A kiállítás ily módon finom, diszkrét hangú komplimentum Nagybányának azokért az apró szívességekért, amelyekben polgárai a művésznépet olykor-olykor részesítették. Mi ugyan mindjárt megállapíthatjuk azt is, hogy e köszönet nincs arányban az obligóval: a festők hasonlíthatatlanul többet adtak, mint amit kaptak. Általuk lett ismertté Nagybánya neve idehaza s került ezernyi ezer ember érdeklődése körébe. Általuk vált ismertté a kis magyar város nem egy európai művészeti központban is. Az ő révükön vált kultúránk tényezőjévé, az ő nevét fogja homlokán viselni művészettörténetünk egy szép fejezete. Ezek erkölcsi nyereségek, amelyekhez soha semmi más módon nem juthatott volna, de hozzátehetjük, hogy velük együtt legalább annyi anyagi nyereség is járt, mint amennyit a város ily célra némi befektetések formájában fordított. De nem a nyer- és veszt-számlának összeállítása adja most tollúnkra a szót: a bányai polgárok okos emberek, maguk is tudják, hogy helyesen s előrelátón cselekedtek akkor, amikor kezükre jártak a festőknek. Jobban érdekel minket a Nagybánya falai közt felvirult művészet, mert hisz — ma már mindenki tudja - - az nevezetes befolyással volt a magyar művészet fejlődésére s hatása el nem törölhető nyomokat hagyott.
Mást jelentett nekünk az augusztusi bemutató az egyszerű képkiállításnál, amelyben esetleg jó, esetleg rossz képek kerülnek idegenül egymás mellé, várva a közönség szíves hajlandóságának megnyilatkozását. Ilyesmiről itt nem lehetett szó. A képek túlnyomó része nem is erre a hajlandóságra appellált: nagyobbára magántulajdonban levő műveket láttunk, s nagyobbrészt olyanokat, amelyek már megfordultak tárlatainkon. A rendezők tehát lemondtak arról is, hogy friss tálalással megindítsák bennünk az újdonság ingerének folyamatát. De bár nem volt szándékukban s bár talán ők maguk sem vették észre: az öt-tíz-tizenöt éves festmények mégis újszerűén hatottak. Mert itt és most, ebben a környezetben s ebben az összeállításban új akkord csendült meg a nyolc kiállítási teremben: nagybányai hang Valóban, eltért e nagy gyűjtemény hangulata, arcéle, tartalma, zamata minden más művészettől s egységes volt a szó magasabbrendű értelmében. Nem mintha a bányai festők egy kaptafára húzták volna képeiket. Ez sablon volna, megölője mindennek, amit művészetnek nevezünk. Ellenkezőleg: a bányai festők vezető mesterei megannyi külön fejlődött egyéniség. Rétit nem lehet Ferenczyvel összehasonlítani, Ferenczyt nem Thormával és így tovább. Annyira ismerik az egyéni fejlődés becsét, hogy szinte egymástól elszigetelve festik munkáikat s nem egyszer megesett, hogy csak a kiállításon láthatták egymás műveit. Mégis atyafiságos kötelék fűzi egybe mindnyájuk művészetét, hogy miképen, azt a képeik közvetlenül tolmácsolják: szóval nehéz az ilyesmit kifejezni. Talán azt mondhatnék, hogy fundamentális kapcsuk a feltétlen elfogulatlanság és őszinteség: érzésük, felfogásuk szabad sáfárkodása. De azt is mondhatnék, hogy mindannyian egy ponton találkoznak s e pont így volna formulázható: add élményeidet úgy, ahogy azok a szívedbe befurakodtak. Ne álljon közéd és művész-élményeid közé se idegen festő, se iskola, se doktrina, add közvetlenül azt és úgy, ahogy és ami téged érdekel. Egyszerűbben talán így hangzanék: légy szabad ember.
Amikor ilyesmi a vezető-elv, világos, hogy más művészet fejlődik, mint az átvételek, az impulzusok, a szabályok és útbaigazítások során. Ezt annál fontosabbnak tartjuk, mert Nagybánya nem csupán festőtelep, hanem mindezen kívül még festő-iskola is. Tehát olyan intézmény, amely egyéniséggé van hivatva nevelni fiatal festőket. Valóban, ha valahol, úgy az ily iskolában követendő példaként kell az őszinteséget és elfogulatlanságot felállítani, mert különben kaszárnya lesz belőle. S a bányai mesterek értettek ehhez is: hisz ez benn rejtőzött művészeti és életprogramm-jában, vér volt a vérükből. Nézzük csak meg a kiállítás tárgymutatójában a nagybányai iskolát járt festők névsorát: a sok jeles művész, aki onnan kikerült, számot ad róla, hogy az az iskola valóban kitűnően vált be. A bányaiak így kettős missziót teljesítettek: egyrészt saját művészetüket fejlesztették s ezzel meggazdagították a mi művészeti kincstárunkat, másrészt száz meg száz fiatal talentumnak nyitottak utat a haladás felé. A nobilis vonás, amely az egész bányai telepet oly kiválóan jellemzi, erre a pedagógiai nagy munkára is rásütötte a jegyét. Valóban: nekik az iskola rengeteg fáradságot, önfeláldozó munkát jelentett, minden legcsekélyebb ellenszolgáltatás vagy pláne hivatalos elismerés nélkül. Még csak nemrégiben is akadt nálunk valamely kultuszminiszter, aki a bányai név hallatára majd hogy megbokrosodott, neki ők forradalmat jelentettek. Mi tudjuk, hogy a haladás még nem forradalom, a munka meg éppen nem forradalom az olyan ember szemében, aki tud dolgozni.
Ha azonban valaki forradalomnak nevez minden előbbrevivő újítást, akkor Nagybányán - elismerjük - állandóan a piros lobogó lengett. Mert egy sor új vívmányt köszönhetünk nekik művészetükön kívül is. Nevezetesen ok adtak először példát arra, hogy a maga meggyőződése szerint munkálkodó tehetséges festőnek nem kell a közvéleményre hallgatnia, nem kell számba vennie a külső elismerést. Ők szoktatták a közönséget arra, hogy a művészre hallgasson, neki higyjen s mondjon le róla, hogy a festőt dirigálja ízlés, irány dolgában. Azzal, hogy ők mutattak példát először a külön kiállítások rendezésére: bátorságot csöpögtettek azokba, akik kiszolgáltatva érezték magukat az éppen uralmon levő irányok képviselőinek. Ők adtak példát a szabad iskolára s váltak legkitűnőbb művészeti pedagógusainkká. Ők adtak személyes derekasságukkal példát arra is, hogy a festő derekának sohasem kell meggörnyednie. Olyikuk évek során át nem bírt egyetlen képet sem eladni: a konvencionális felfogásnak nem felelt meg festési módja. Mégsem tért el egy tapodtat sem előre kitűzött céljaitól. Ők mutattak példát a legszebb festői kollegialitásra, a legtágabb liberalizmusra: soha senki sem kapott tőlük rossz szót a/ért, mert festése más irányú volt, mint az övék. Mi több, ezen a kiállításon is látni a tanítványok némelyikének egy-egy oly munkáját, amely bizonyára gyökeresen ellenkezik a többi nagybányai művészi meggyőződésével. De egyiküknek se jutott eszébe e műveket e miatt a kiállításból kizárni. Valóban, nagy erkölcsi tőkét juttattak művészetünkbe. S jó erre e jubileum ötletéből visszagondolni.
A friss levegő, amely Nagybányáról a festőműhelyekbe áradt, mindenfelé biztató, bátorító, éltető elemet vitt szét. Talán erre volt leginkább szüksége művészetünknek, amely bizonyos időkben már-már posványosodni kezdett. Az elv, a lelkület, amelyet ők s még néhány ifjú társuk egy évtizeddel ezelőtt képviseltek, regeneráló erejű volt. Nem azért, mert éppen ilyen vagy olyan irányban dolgoztak, hanem mert kizárólag művészeti természetű elveket hirdettek és valósítottak meg. Irányok változnak: a művészi érték megmarad. Ily értéket pedig bőven adtak.
Most a jubileum alkalmával, amely a lehető legnagyobb csendben folyt le, örömmel tekintünk erre az első magyar művésztelepre. Derék munkát, nagy munkát végzett. Az elismerést ezért majd még megadja a jövő.
LYKA KÁROLY
