Tizenegyedik évfolyam, 1912    |   Nyolcadik szám    |    p. 298-301.
 

 

A STÍLUS MEGÁLLAPÍTÁSA

Stílus alatt egy bizonyos, meghatározott kor műtermékeinek azokat a közös sajátosságait értem, amelyek nem az egyes művészek személyes tulajdonságai révén keletkeztek, hanem amelyek a legkülönbözőbb egyénekben is ugyanazok. Hogyan állapíthatja meg egy műtörténeti kutató a műveknek ezt az interindividuális sajátosságát?

Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy a "stílus" empirikus fogalom. Nem lehet elméleti dedukció révén hozzájutni, sem elvont fogalmi spekuláció által. Számunkra az egyes művek vannak adva, amelyeknek sajátossá-gaibólkell, hogy a közös elemeket kihámozzuk; nem lehet e művek nélkül a tiszta észből, vagy érzésekből, sem intuíció, sem más homályos úton őket levezetni. Viszont egy mű sohasem alkalmas arra, hogy e jegyeket belőle vezessük le. Elvégre az egyes műtermék, egy bizonyos művész lelkében, egy időpillanatban született meg s magán hordja az eredet individuális és szubjektív jellegének minden esetleges jegyét. Ha ezt állítjuk be, mint korjellemzőt, akkor a kor sajátosságaiba olyan elemeket is keverünk be, amik az egyének tulajdonai s oda nem tartoznak bele. A legtöbb műtörténész beesett ebbe a hibába: az egyéni és a stílussajátosságok felcserélésébe.

Tapasztalati fogalom lélektani megalkotásásáról lévén szó, itt sem lehet máskép eljárnunk, mint ahogy empirikus fogalmakat általában alkotni szoktunk. Ha egy kor művészeti stílusát akarjuk meghatározni, akkor meg kell néznünk az illető kor alkotta műtermékeket s össze kell őket egymással hasonlítanunk. Az összehasonlításban szembe fognak tűnni azok a sajátosságok, amelyek az illető termékek speciális, külön sajátosságai. Ezek nem a stílus jegyei. Ezeket tehát a stílus megállapítására eliminálnunk kell Ha igen sok egyes terméket hasonlítottunk össze, s az egyes sajátosságokat lassanként elimináltuk, végre megkaphatjuk a közös sajátosságokat.

Nagy nehézségei vannak azonban ennek a műveletnek. Mindenekelőtt a mű igen sokszor két részre bontható. Számunkra ugyancsak a szemmel látható formák vannak közvetlenül adva, de az alkotó e formákat valamely érzés, vagy tartalom kifejezésére alkotta. S e tartalom vagy érzés, vagy ennek egy-egy eleme lehet egy kor szempontjából épp olyan jellemző, mint egy formai probléma felvetése s bizonyos iránya a megoldási kísérletnek. Viszont ez nincs közvetlenül adva. Kiderítése alkalmával pusztán képzelőerőnkre, egyéni tudásunkra vagyunk utalva: a tartalom és érzés utánaérzésére. Az tehát, amit a művekbe beleérzünk és belegondolunk, nem feltétlenül biztos, hogy valami, ami abban eredetileg is tényleg benne volt. S ha most a különböző, egyes művek vizsgálatakor az egyes belegondolások és beleérzések alapján megállapított tartalmakat elemzem s bennük a közös vonásokat kiemelem, akkor könnyen lehetséges, hogy közösnek épp azt fogom találni, ami tisztán az én egyéni gondolkodás és érzésmódom külön szubjektív sajátosságánál fogva lett közös a tartalmakban. Hogy ez nem egy tőlem, esetleg idegen kor korsajátossága, ahhoz kétség nem fér. Más hasonló nehézség van a formák kizárólagos vizsgálatánál. Minden mű formákban születik meg, síkok, vonalak, foltok összeségében, szóval oly elemekben, melyek kizárólag a szem s legfeljebb még a tapintás számára hozzáférhetők. A műtermék szemlélete, megértése, csakis a formák meglátásánál lehetséges. De minden látás, nemcsak a látás tárgyától, hanem a látó egyéni látásmódjától, személyes diszpozícióitól is függ s pedig sokkal nagyobb mértékben, mint közönségesen hisz-szük. Hogy egy mű formáit tehát én tényleg úgy látom-e; mint ahogyan az alkotója láttatni szerette volna, azt bizony semmivel nem bizonyíthatjuk. Igaz, hogy ez meg sem cáfolható, de a bizonyíthatatlanság már maga elég ok a bizalmatlanságra. Hozzájárul ehhez, hogy a műtermékek közös és egyéni sajátoságainak a megállapítása, a tulajdonságok csoportosítása és kiemelése is egyénileg és szubjektive apperczipiált formaképzetek alapján történik, tehát ez sem nagyon megbízható. Sem a forma, sem a tartalom analízisében - s ezzel jó tisztában lenni s kötelességünk őszintén bevallani — nem tudunk a szubjektivizmus veszedetmétől szabadulni. Ezt a nehézséget betetőzi az a körülmény, hogy a műtermékek egymással nehezen mérhetők össze. Minden egyes mű egy-egy külön, egyéni, esetleges alkalom szülötte s ezt az esetlegességet egész jellegén magán viseli, sőt első sorban is ezt viseli magán. Egy művész különböző művei is mind megannyi külön és alig összemérhető, egyéni élettel, egyéni sajátossággal bíró teremtmények. Egy-egy külön világ mindenik, melynek valamennyit összefoglaló és rendszerbe illesztő egységes "nehézkedési törvényét" ugyan, hogy tudnók meghatározni? Hisz hiányzanak azok az objektiv, elszigetelő, kísérleti, módszerek, amelyek segítségével pontos és exact tudássá emelhetem az érzékszervek bizonytalan, esetleges szubjektív megfigyeléseit!

Azért nem kell lemondanom a stílussajátosságok megállapításának a lehetőségéről, mert a fenyegető túlszubjektivizmus ellen vannak egészen értékes és megbízható óvszereink. Mindenekelőtt a fősúlyt nem a tartalomra és az érzésekre kell helyeznünk, hanem a formák analízisére. Erre útbaigazítással szolgálnak maguk a. művészek, akiknek csaknem minden időből maradtak fenn nyilatkozataik művészeti akarásukról. S ugyan ki tudta volna jobban, hogy mi volt az alkotás célja maga, ha nem az, aki a célok megvalósítására alkotta műveit? A művészek fennmaradt iratai, önvallomásai eléggé meg nem becsülhető forrását és alapját képezik stílusmegállapítási kísérletünknek. Ezt megérteni s a művekben az így megtalált sajátosságokat felkeresni: elengedhetetlenül fontos feladat. Ha ezt megtesszük, máris objektivebb talajon mozgunk. A megállapított sajátosságokat folyton ezekkel kell összevetnünk s ha oly elemre akadunk bennük, amely amazokkal meg nem fér, éles vizsgálatot és új összehasonlításokat teszünk, hogy így a becsempészett szubjektív elemeket kirekesszük. Fontos minél több műnek az összehasonlítása s pedig rendszeresen, hogy így egyenként, részletekben kapjuk meg a közös elemeket. Ha ezek megvannak, egymás mellé kell őket állítanunk s a részletközösségekből az egész stílust felépítenünk. Közben mindig élesen kell ügyelnünk, vajjon az elemek közt, az épületrészek közt nincs-e összefüggéshiány vagy ellenmondás s ha van, az összehasonlítást az anyag lehető tágítása mellett addig kell folytatnunk, míg ez kiküszöbölhető. Ha e közös sajátosságokat megállapítottuk, gondosan mégegyszer meg kell vizsgálnunk minden egyes elemet, hogy kiderítsük melyik elem lehet a megállapított tulajdonságok közül esetleg ami egyéni sajátságunkból eredő belelátás, beleérzés és belegondolás. Ezeket újból külön mérlegelés és összehasonlítás tárgyává kell tennünk. Az eredmények lehető objektívvé tételére rendkívül fontos, hogy az illető korról, nemcsak művészetéről, hanem szokásairól, történetéről, egész életberendezkedéséről minél többet tudjunk s a művészekre vonatkozó adatok, a művészek technikai ismeretei s minden lehető tudnivaló bőven álljon rendelkezésünkre. Ez ismereteink terjedelme és alapossága a szubjektív elemek kiküszöbölésénél megbecsülhetetlen segítőeszköz. Azonban ne gondoljuk, hogy az eredmények objektívvé tétele ezzel maradék nélkül elintézhető. Hisz a megítélésben mindig mi vagyunk a források s nincs garanciánk arra nézve, hogy valaha is egyéniségünkből teljesen kitudnánk vetkőzni. Ha azonban az eredmények objektívvé tételére minden tőlünk emberileg telhetőt megtettünk, akkor a hiba és nehézség semmivel sem lesz itt nehezebb, mint általában minden történeti, pszihológiai tudományban, ahol pontos nézési és kísérleti, számítási eszközök nem állanak a rendelkezésünkre s ahol az emberi appercepció szubjektív sajátosságában rejlő s a magáraeszmélés természetéből következő belső ellenmondással voltaképen sohasem tudnak maradék nélkül elszámolni. Amint azonban minden szellemi tudománynál van egy fontos és megbecsülhetetlen controllmódszer, mellyel a szubjektiv-gyanus eredmény igaz voltát ellenőrizhetjük, úgy találhatunk a művészettörténetben is forrást, mely az elemző eljárások gyűjtötte egyes megfigyelések helyes voltát egészen biztosan bizonyíthatja. Ha ugyanis be tudom bizonyítani, hogy a megállapított sajátosságok nem esetlegesen, véletlen folytán kerültek egymás mellé, hanem szükségkép és elválaszthatatlanul összetartoznak, ha ki tudom mutatni, hogy a stílussá összegyűjtött egyes tulajdonságok a művészet formai életének átalakulásából szükségkép következtek, ha le tudom vezetni, hogy más sajátosságok nem is fejlődhettek volna, ha oksági összefüggés alapján igazolni tudom, hogy az egész új tartalmi és érzésbeli komplekszum s az azt ábrázoló, kifejező forma-mivolt éppen ilyenné kellett, hogy alakuljon, akkor kétségtelenné vált, hogy a megállapított sajátosságok nem az én fantáziám szubjektív agyréme, hanem valóságos, objektiv, feltétlenül megálló megállapítás. Amíg ez az indukció által keletkezett tapasztalati megfigyelések, elemzések alapján nyugvó szubjektiv-gyanús megállapítás a deduktiv okság alapján támogatva és igazolva nincs, addig objektiv igazságnak semmi szín alatt el nem fogadható. És ez természetes is. Soha semmiféle indukció magában nem ad tudást s még a természettudományi, fizikai tapasztalat kísérlete is rászorul a deduktiv matematikai igazolásra. Mennyivel inkább a sokkal szubjektivebben dolgozó művészettörténet!

Ha pedig a fenti fejtegetések helyesek voltak, akkor a stílus megállapításának a munkáját is véglegesen csak akkor tarthatjuk befejezettnek, ha a stílus átalakulásának az okait is meghatároztuk s ha levezettük, hogy az okok következtében beállott változások szükségkép olyanok, amilyenek az új stílus sajátosságai együtt mutatkoznak. Ha a stílusátalakulás okait s törvényeit nem lehet meghatározni, akkor a stílus objektiv megállapítása sem vihető tudományosan keresztül s akkor nem lehetséges semmi módon a művészettörténetet tudománnyá tenni.

Ezzel ki is mondottuk, hogy a művészettörténet lehetőségének s módszerének egyetlen döntőfontosságú kérdése az: vajjon lehetséges- e a művészet életét forrasztó, mozgató, alakító okoknak és törvényeknek a megállapítása s hogyan. Az e fölötti elmélkedés külön fejtörés tárgyát kell, hogy képezze.

KENCZLER HUGÓ

GIZA BEDNÁR JÁNOS RAJZA
GIZA
BEDNÁR JÁNOS RAJZA

KÜLVÁROS RÉT ALFRÉD RAJZA
KÜLVÁROS
RÉT ALFRÉD RAJZA

FELSŐMAGYARORSZÁGBÓL LAMPÉRTH JÓZSEF RAJZA
FELSŐMAGYARORSZÁGBÓL
LAMPÉRTH JÓZSEF RAJZA

A CIVAKODÓK SIMAY IMRE RAJZA
A CIVAKODÓK
SIMAY IMRE RAJZA

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003