Tizennegyedik évfolyam, 1915    |   Ötödik szám    |    p. 241-244.    |    Facsimile
 

 

A LÓPORTRAITRŐL*

Festőink, szobrászaink figyelmét föl szeretném hivni néhány technikai körülményre, amelyek az állatvilág megjelenítésénél nagyobb szerepet játszanak, és a művészetet rejtve bár, de szorosan kapcsolják össze az élettel. E megjegyzéseim elsősorban azok részére íródnak akik, ecsettel, vagy vésővel a ló-portrait — amely korántsem könnyű és alacsony rangú — művészi megteremtése körül fáradoznak, de miután a portrait nemesen értelmezve élethűséget jelent, talán azok is hasznát látják, akik a lovat csak ornamentikának, impressziv tárgynak, másodrangu tényezőnek, avagy színfoltnak tekintik ; sőt esetleg azok előtt sem lesz érdektelen, akik e képeket csak nézik, de az amateuri kritikát, a műérzéket ép úgy fejleszteni, okadatolni szeretik, mint maguk a hivatásos művészek.

Ha azt akarjuk, hogy a ló-portrait helyesen tükröztesse vissza az eredetit, annak minden jó pointját, a tiszta profilt kell választanunk. A félig elölről vagy hátulról vagy ferde állásban leföstött lovak még a fotográfia útján sem mutatják helyes és geometrikus arányaikat, s még nehezebb a festő helyzete, aki sem nem gép, se nem tanult hippológus s így a távlatnak már apró elvetésénél ki fogja fordítani model-jét igazi alakjából, Aki megfigyelt valaha egy versenylovat istállójában és azután az említett ferde helyzetben készült pillanatnyi fölvételt lát róla, tiz telivér közül kettőt sem fog felismerni. Mentői inkább en face áll a ló, annál kevesebb a megrögzíteni való tényezője ; pointjai, vagyis lapocka, farkrész, háta, marja, nyaka, fejének illesztése, kötése stb. megkívánják a profilben való állást. A lónak az említett testrészek a legfontosabb pontjai ; a lószem, az en face fej keveset mond. Tüzes szemü lovak, a régi iskola e kedvencei, rendesen a legrosszabbak ; a ló karaktere megjelenésében, tartásában, mozdulatában inkább nyilatkozik meg, ha ugyan egyáltalán szó lehet róla, hogy belső életéből valamit elárul. Hogy példát mondjak, a visszahúzott fül a lónál rendesen rosszakaratot jelent, s ez az egy motívum többet fejez ki, mint esetleg az egész arc részletesen kidolgozott, az emberi élet megnyilvánulására épített gonoszsága.

Épen olyan fontos, hogy a lovat sohase idealizáljuk. Vannak bizonyos tényezők, a melyek elütnek az általános hippológiai irányelvektől, első pillanatra a lónál talán csúnyáknak tetszenek, de a melyek nemcsak egy ló, de rendszerint egész családja karakterisztikus tulajdonságai, és mi kevés befolyással sincsenek az állat képességére. Példákra fogok hivatkozni, a melyek könnyen érthetővé teszik, amit kifejezni akarok. Teszem azt, a kos-orrot (convex profil) a legtöbb hippológus és a köztudat szépséghibának tartja, s a régi állatfestők vagy enyhíteni, vagy egészen eltüntetni iparkodtak. Pedig, a legkiválóbb versenylovak kos-orruak voltak s ezt a tulajdonságot, a mely nyilván mendeli szabályok szerint száll tova az utódokra, örökítik is. Stockwellről, Rataplanról, azaz Pocahontasnak, a világ legjobb telivér anyakancájának páratlan fiairól tudni kell, hogy kos-orruak voltak, e híres kanca egy harmadik jeles fiának, King Tomnak, apja, Harkaway, szintén convex profilú. Ugyanez áll oly ösmert telivérről, mint Blacklock, Hamb-letonian, Orville, Voltigeur stb.

A kajla vagy laska-füllel ugyanígy áll a dolog. Régebbi festők öreg vagy beteg, elcsigázott, leromlott lovakat ábrázoltak így, mert a lógó fülek bizonyos szánalmat keltenek. Tényleg azonban a legtöbb jó ló laska-fülü, értve ez alatt azt, hogy a fül oldalt avagy épen előre lóg. Galopin, a legjobb modern angol versenyző telivér és apamén, továbbá Persimmon, Galliard, Henry the fiost, a nálunk állott William Rufus stb. fülei előre csüngtek. Orville és Blacklack, a melyeknek vére ma is a legbecse-sebbhez tartozik, a miről a méneskönyvek tudnak, nemcsak, hogy laska-fülüek. de kos-orruak is voltak. Oldalt csüngtek a fülei Melbourne-nek. Blink Bonnynek (ama három kanca egyike, a mely az 1779., illetve 1780 óta fönálló angol derbyt és kancadijat képes volt megnyerni) továbbá az utolsó évek egyik leghíresebb angol versenylovának, Bayardnak.

Hasonló a helyzet több más sajátságos jegynél. Az egyenes irányú és gömbölyű fark majdnem minden hippológiai munka nemcsak szépnek, de erősnek és a ló képességére kedvezőnek mondja. Tényleg: a neves Hampton ló-család, a mely non sine gloria miiitat, így épüllt, azonban a Sterling vagy a Oueen Mary nem kisebb jelentőségű utódainak fara viszont erősen rézsútos, akárcsak némely cigánylóé. A rövid nyakat sem szokás a telivérnél vagy félvérnél szépnek mondani, épen azért a ló-portraitok többnyire hattyúnyakat tárnak elénk. E teóriát feldöntötte Ormonde, ahogy lelkesedett sportbarátok nevezni szeretik: a «század lova», amelynek oly rövid nyaka volt, mint egy nyúlnak. Ormonde — amely tizenhat versenyben vett részt, a legjobb lovak ellen, és soha vereséget nem szenvedett — egyébként más hippológiai fogalmat is meghazudtolt. Hosszabb lábú telivér mint ő kevés akadt, hátsó lábainak iránya egyenes volt, sőt olyan volt a csípője is, amiben egyébként Sí. Simon, Persimmon, Le Fleche, Flying Fox is osztozik vele,

Ami az emiitett lovak — és valamenyien az elitebe tartoztak — szemeit illeti, az a legkülönbözőbb volt. Akadtak köztük olyanok, amelyeknek tekintete határozottságot és erélyt mutatott, de voltak aprószemüek, disznószemüek, csókaszemüek, elmosódott pillantásuak is. Sok telivér félig lehunyt pilláival álmosságot mutat, némelyek kíváncsian néznek a világba, mások idegenkedéssel, gyakran ijedtséggel. Mindebből azonban mi következtetést se vonhatunk le az illető ló karakterére. Kevés állat van, amelynek szeme oly tartózkodó, mint épen a lóé.

Ami a fej geometriai mintáit illeti, általános szabály itt sincs. Természetesen csinosabb a kicsi, az úgy nevezett arabs fej, amely a lovasnak is kellemesebb, de a nagy koponya sem hátráltatott egy kiváló telivért sem, hogy versenyét megnyerje. A ló magassága sem bizonyítéka jóságának, vagy akár erejének. Az angol telivér legnagyobbrészt a kelta ponnyra, a gallowayre vezetheiő vissza, s az arabs és berber lovak, amelyek hasonlóképpen nagy szerepet játszanak a méneskönyvek ős-forrásaiban, szintén kicsik voltak. A mai telivérek közül is többnyire azok a legjobbak, amelyek 170 centiméter körül járnak, de sok kitűnő ló volt és van, amely a 160 centimétert sem üti meg.

Oly tulajdonság, amelyet minden jó lónál megtalálhatunk nézetem szerint tulajdonképpen csak egy van és ez: a mar. Lehet, hogy itt is akad kivétel, de általános szabálynak merném fölállítani, hogy jó telivért jó, azaz magas és pregnáns mar nélkül nem képzelhetünk el. Erre föl keli hivnom a festők és szobrászok figyelmét, mert sok egyébként jó, sőt classlcus ló-képen épen ez a point van elhanyagolva, vagy pedig a mar ha már magas, vagy húsos, szét-ömlő, határozatlan. A lapocka rézsútos fekvése, hosszúsága szintén kedvező jel a ló képessége mellett, de itt már sok a kivétel, s néha kötött lapockáju lovak messze elfutnak kifogástalan vállu társaik elől.

A ló anatomiailag vett testén még néhány pontra föl kell hívnom művészeink figyelmét. Látszólag jelentékteleneknek látszanak, valójában azonban a ló mechanizmusában s így a kép igazságában is fontos szerepet játszanak. Ilyen pont a csánk, a melynek duzzadtsága, hátsó vonalának egyenetlensége, elülső részének be-vágottsága (kard-láb) mind hibák, a melyekkel a csak kicsit oldalt térő ecset gyakran kifogástalan lovakat is fölruház. A csánk a ló motorikus működésének egyik legfontosabb pontja, s ennek anatómiai tanulmányozását különösen ajánlani kell, miután itt a legcsekélyebb eltérésnek is jelentősége van. Természetes azonban, hogy amely lónak deformált csánkja van, ott az ecsetnek a hűség legyen az irányítója, annyival inkább, mert a csánk fekvése többnyire öröklődik s egy ló jóságát nem mindig semmisíti meg.

Ami az előlábakat illeti, azok lehetnek előre vagy hátrahajlottak (vagyis a merőleges vonaltól eltérőek) szintén anélkül, hogy a ló képességét befolyásolnák. Szépnek mondani természetesen egyik állást sem lehet. A térd kidolgozása nagy figyelmet követel. Az inak, vagy mondjuk a szárcsont akkor kifogástalanok, ha szárazak, mentek a csomóktól, apró csontképződményektől: széles szárcsontot azonban csak annak a lónak kell festeni, a melyiknél az tényleg meg is van. A legtöbb telivér vékony, de száraz csontozatu, a szárcsont csaknem oly rövid, mint a kopóé. Kívánatos tehát, hogy az előlábakat pontosan rajzoljuk és óvakodjunk az impresszióktól.

A patánál ugyanazt ajánlhatom ; a legtöbb festő nagy és terült patát ábrázol, néha viszont persze bakkecske-körmöket; oly hibák ezek, a melyek, ha csak nem tényleg az eredeti példány tulajdonai, a leglelkiösmeretesebb munkát is tönkre tehetik. A csűdöknél vigyázni kell a mértani arányokra. Hosszú vagy túlrövid csüd egyformán fogyatékosság, épen úgy az is, ha a csüd meredek, vagy vízszintes. Folytonos megfigyelés, és sok gyakorlat az egyetlen segítőeszköz e téren.

Ami a szint illeti, itt a sárgának, a pejnek, a feketének, a szürkének számtalan árnyalatát ösmerjük, úgyszintén a fénynek rájuk való élénk hatását. Természetes, hogy a ló akkor a legszebb, ha szőre csillog, de ez például télen ritka dolog, és nincs befolyással a ló képességére. A régen és még ma is divatos magasra illesztett fácán-fark, a lobogó sörény külsőségek, amelyekkel nem érdemes sokat törődni. Ami a ló megjelenését illeti, a pihent és kihizlalt ló természetesen gömbölyűbb és tetszetősebb lesz, mint a hosszú háborúból megtérő csataparipa, ebből azonban nem ítélhetjük meg, hogy melyik a keményebb. Mindenesetre sajátságos, hogy katona-szobraink csupa jól táplált, kirakatba való lovat mutatnak. A ló akkor fogja leginkább az erő benyomását kelteni, ha fölösleges hús nincs rajta, de emellett izmai duzzadnak. Szalonnás-nyaku lovakat, a milyeneken sok bronzember ül, többnyire csak fedező-aklokban lehet látni.

Fontosnak tartom, hogy a történelmi festő érdeklődjön az ábrázolására váró lovakat körülvevő históriai kor iránt. Évszázadról évszázadra a lovak többnyire a divatot követve, változtak, s a lovasok fegyverzetének nehézsége, azok szolgálata is befolyással van rájuk. A rómaiak lova ép oly tipikus, mint a renaissance kori vagy a modern katonaló. A mai félvér fogalma azonos a jó vadászlóéval, amelytől megkívánjuk, hogy nemes vérü, izmos, ügyes, bátor, szivós legyen. Ami a magyar lovat illeti, az Európában aránylag legkevésbbé volt kitéve változásoknak, s mindig a keleti, azaz a nemes vérre támaszkodott. Hiba tehát, hogy vezérkarbeli hőseink belga csataparipákon mennek harcba, szerencsére csak képeken és szobrokon. Mindebből az látszik, hogy a lóval foglalkozó művésznek két fontos tényezőt kell szem előtt tartania. A hűséget és az individualizálásí, Mindkettő összefér a festő vagy szobrász becsületes munkájával és a művészet általános szabályaival

LOVIK KÁROLY

* Lovik Károly, a kiváló tehetségű író kézirathagyatékából való e kis tanulmány. (Egy régebbi, hasonló irányú dolgozata, amely a budapesti lovasszobrok lovait bírálja, a «Művészet» VI. évfolyamában jelent meg.) Annak, amit a most közölt tanulmány mond, a ló-ismeret szempontjából bizonyára hasznát veheti a festői ábrázolás, tekintve, hogy Lövik a lósport és tenyésztés terén tekintélynek örvendett, idehaza és külföldön egyaránt elismert sportsman is volt.

GLATZ OSZKÁR VÁZLATKÖNYVÉBŐL
GLATZ OSZKÁR VÁZLATKÖNYVÉBŐL

CSUKÁSI ELEMÉR PIHENŐ OROSZLÁN
CSUKÁSI ELEMÉR
PIHENŐ OROSZLÁN

WESZTRÓCZY MANÓ RAJZA
WESZTRÓCZY MANÓ RAJZA

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003