MŰVÉSZET A HAD- ÉS NÉPEGÉSZSÉGÜGYI KIÁLLÍTÁSON
Minden igazi művészi alkotás teremtője lelkének és érzésének tükre, amelynek alakulására azonban környezet és életkörülmények döntő befolyással vannak. A legegyénibb életet élő művész sem vonhatja ki magát e befolyások alól, amelyek egyszer könnyebben, másszor nehezebben fölismerhető formában, de mindig kifejezésre jutnak a képben, szoborban vagy épületben, amelyet alkot. Későbbi szemlélőknek így válnak a művészi alkotások a tisztán művészi élvezeten kívül a megismerésnek is sokszor szinte megbecsülhetetlen forrásaivá. Amint memoárok és levelek apró mozaikkövecskéiből egész embereknek és koroknak külső és belső képét állíthatjuk össze, úgy szolgáltathatnak egyes vonásokat és különben sehol ránk nem maradt adatokat művészeknek alkotásai is. Az a gondtalan barát, aki pergamentje másolása közben talán pusztán a maga szórakoztatására rajzolgatta bele iniciáléibe vagy fonta díszítő keretként egyhangú betűi köré kedvenc virágait és állatait, nemcsak a művészi szemmel néző bibliofilnek szerzett gyönyörűséget, de talán még megbecsülhetetlenebb adatokat nyújtott a botanikusnak és zoológusnak, aki innen tudta meg, hogy azt a virágot vagy állatot ott és már akkor ismerték-e. Michelangelo utolsó ítélete nemcsak az emberi test csodálatos Michelangeleszk formáival kényszerít bennünket néma bámulatra, de ó-testamentumi filozófiájának kérlelhetlenségével is egész valónkat megrendíti. Milyen szegényes és szánalomraméltó eszköz a szó, a krónikás száraz meséje és az ezer színben foszforeszkáló íróművész pompázó írása is bizonyos esetekben a művész kife-jezési eszközeivel szemben, aki formanyelvével mindenkinek érthetővé válik. A legtöbb leírás csak bizonyos fogalmakat hozhat közelebb hozzánk, de ahol ismeretlen formák és jelenségek megismeréséről van szó, ott a művész rendelkezésére álló formák nyelvemindenszónál hathatósabb.
Az emberiség őstörténetét a többé-kevésbbé primitiv, de mégis művészi megnyilatkozás számba menő emlékek őrizték meg számunkra. Abban az időben, amikor feljegyzések még teljesen hiányoznak, az ősembernek sziklafalakra vésett rajzai mesélnek nekünk ama általa felsőbb lényeknek vélt és rettegett állatokról, amelyekkel létért való napi küzdelmét folytatta. Még mielőtt a hieroglifákat megfejteni tudták, a régi Egyptom élete nem volt ismeretlen előttünk, mert az egyptomi művészeti emlékek az akkori élet legapróbb részleteit is nyitott könyvként varázsolták elébünk. Sőt nem egyszer magát a jó Herodotost is, aki Egyptomot bejárta és sok szeretettel leírta, a később fölfedezett domborművek és falképek igazolták abban, amit hihetetlenül hangzó lódításnak tartottak előbb.
Művészeti emlékeknek ilyen forrásul való fölhasználását a történetírás már régen alkalmazta. A művelődéstörténet azonban első sorban támaszkodik reájuk. Vájjon elképzelhetnénk-e kosztümtörténetet egykorú képek nélkül? Mert, ha a könyvnyomtatás föltalálását követő korból maradt is ránk néhány munka, amely kosztümrajzot tartalmaz és ily értelemben a mai divatlap ősének volna tekinthető, a kosztüm történetét mégis ama képek és szobrok őrizték meg számunkra, amelyek vallásos vagy mitológiai tárgyuk burka alatt saját koruknak embereit mutatják be. Régi képeknek sokszor mellékes részletei magának a művészetek történetének homályaiba is gyakran világítanak minden kételyt eloszlató fénynyel. A Cappella degli Spagnuolinak «a harcoló és diadalmas egyház» néven ismert szimbolikus falképe Firenzében a firenzei dómnak egy elveszett tervét tartotta fönn a 14. század közepéről. A Van Eyckek és Memling képein látható keleti szőnyegek biztos adatokkal szolgáltak az ornamentika történetének és a keleti szőnyegek bizonyos fajtái kormeghatározásának. Csak futólag említjük, hogy a középkorban és az újkor kezdetén még mielőtt az arcképművészet mint általánosan elterjedt önálló művészeti ág kifejlődött volna, úgyszólván egyedül a vallásos és mitológiai történetbői vett alakokban ismerhetünk az illető korok embereinek hiteles arcképeire.
E néhány példából is világosan látszik, hogy művészek alkotásaiban mennyi kulturhistória rejtőzhetik azok számára, akik e szempontokat is figyelembe veszik. A különböző tudományok története nem egy kérdésre kapott már ily módon választ, amelyet egyebütt hasztalan keresett volna. A festészet és szobrászat tárgya minden időkben első sorban az emberi test ábrázolása, volt. Csak természetes tehát, hogy az a tudomány, amelynek tárgya pedig ugyancsak az ember «mind egészséges, mint beteges állapotjában» éppen itt találhat tömérdek adatot a saját múltjára nézve. Az emberi test anatómiája tényleg régi időktől fogva orvosokat és művészeket egyidejűleg foglalkoztatott. Elég a Leonardo, Dürer és Michelangelo nevét említenünk, Viszont akadtak orvosok, akik az emberi testet esztétikai vizsgálódás tárgyává is tették (Ernst Brücke: Schönheit and Fehler der menschliehen Gestalt. Wien, Braumüller 1891. 3. kiad. l 905). Újabban főleg Stratz C. H. a női testről írt munkáiban (Die Schönheit des weiblichen Körpers. Stuttgart, Enke 1898. 22. kiad. 1913; Die Rassenschönheit des Weibes, u. o. 1901, 7. kiad. 1911 ; Die Körperformen in Kunst und Leben der Japaner, u. o. 1902, 2. kiad. 1904) az emberi test különböző korokban való művészi ábrázolásait is nagy mértékben értékesítette. Tisztán az emberi testnek különböző időkben különböző művészi fölfogásait gyűjtötték össze Georg Hirth (Der Stil in den bilden-dan Künsten und Gewerben. I. Der schöne Mensch in der Kunst aller Zeiten, München, Hirth l 898— l 900, 2, kiad. 19 l 2) és Wilhelm Hausenstein (Der nackte Mensch in der Kunst aller Zeiten und Völker. München, Piper & Co. 1912). Az előbb fölsorolt munkák azonban főleg az ép emberi test és annak művészi ábrázolásai közötti összefüggésekre szorítkoznak. A művészi alkotásoknak az orvostudomány történetének szempontjából való fölhasználásával csak az utolsó évtizedekben megjelent összefoglaló munkák foglalkoztak (H. Peters: Arzt und Heilkunst in der deutschen Vergangenheit. Leipzig, Diederichs 1900; Paul Richter: L'art et medicine. Paris, Gauthier, Magnier & Cie 1901 ; Eugen Holländer: Die Medizin in der klassischen Malerei. Stuttgart, Enke 1913; Die Karrikatur und Satire in der Medizin, u. o. l 905 ; Plastik und Medizin, u. o, 191 l ; Dr. Sassy János: Orvosi tudomány és művészet. ((Gyógyászat» 1907.) Amit e munkák könyvalakban összegyűjtöttek, azt még újabb szempontokkal bővítve muzeális földolgozásban mutatta be az 1911. évi dresdeni nemzetközi hygiene-kiállítás minden időt és nemzetet felölelő, szédítően gazdag történelmi csoportja, amely az ily természetű gyűjtéseknek úgyszólván irányt szabott.
Ez utóbbi nyomokon igyekezett haladni a Had- és Népegészségügyi Kiállítás szerény magyar történelmi csoportja is. Az egész kiállítás eszméjének fölvetése és megvalósítása között rendelkezésre állott rövid idő még az anyag összegyűjtésére is alig volt elegendő, semhogy a szempontoknak rendszerbe foglalására gondolni is lehetett volna. Egy-egy ötletről lehetett legföljebb szó, amelyet a hirtelenében összeszedett anyag csak illusztrált. Bizonyos megszorítások viszont önként adódtak. A berlini német kiállítás, amely az egész kiállítás eszméjét adta, és amely körül, mint mag köré sorakozott a rokonirányú magyar kiállítás, már egy kész történelmi csoportot hozott magával, úgy hogy a magyar történelmi csoport szükségképen ennek csak bizonyos más szempontokból való kiegészítése lehetett. A német kiállítás, amint azt hivatalos elnevezése is jelezte «Sebesült- és betegápolás a háborúban» szűkebbkörű volt, mint a tervezett magyar kiállítás, amely a népegészségügyet is kereteibe vonta. A német történelmi csoport eszerint szintén csak a háborúban történt sebesültkezelést mutatta be az ókortól a múlt század 70-es évéig, még pedig a különböző nemzetek képes ábrázolásaiban. A magyar történelmi csoport már csak az ismétlések elkerülése miatt is, de még inkább az egységesség végett csak a magyar eredetű, magyar vonatkozású vagy magyar tulajdonban lévő ábrázolásokra szorítkozott, a hadegészségügyön kívül azonban a népegészségügy szempontjainak bevonásával. Az így összehozott kis gyűjtemény az előbb érintett okokból mindazonáltal csak kísérlet számba mehetett. Másrészt azonban megnyugvásunkra szolgál, hogy a német történelmi csoport sem merítette ki tárgyát, sőt merész ugrásoktól sem volt ment.
Az ókori csoportban egy vörös alakos vázakép, fölírása szerint Sosias munkája a Kr. e. 5. századból (berlini múzeum) Achillest mutatta, amint a sebesült Patroklos karját kötözi be. A körbe komponált két alak — az ábrázolás a csésze belső felületét díszíti — a térkitöltés szinte tökéletes megoldása. Sebészi műtét volt a tárgya annak a Pompejiből való (Casa di Sirico) falképnek, amelyen «Jaspis orvos egy fogóval Aeneas combjából húzza ki a nyilat».
Tartalmilag Vergil Aeneisének leírását követte, formailag a pompeji falfestés végső fejlődési fokának színpompás, realisztikus- stílusát mutatta. Vonatkozásainál fogva bennünket közelebbről érdekelt Traján a dáciai háborúk emlékére emelt oszlopának egy domborművű részlete, amelyen katonaorvosok sebesült római harcosokat kezelnek. Kompozíciója és realisztikus fölfogása folytán egyaránt megkapó az a különben egészen dekorativ kivitelű, valószínűleg etruszk eredetű kis szoborcsoport: a halott harcost vivő két katona, amelyet képben is közlünk. A 16. század nátborzongató sebészi műtéteit főleg Gersdorffnak 1517-ben Strass-burgban megjelent munkájából «Feldbuch der Wundarzney» vett fametszetek képviselték. Valamivel későbbi (1551) a költő és fametsző Deutsch Hans Rudolf Manuelnek (1525—1571), művészi és kulturhistóriai értékénél fogva egyaránt érdekes a sempachi csatának azon jelenetét ábrázoló fametszete, amelyen először találkozunk sebesülteknek segélyt nyújtó nőkkel a harctéren. A 17-ik század második felének sebesültkezelését néhány Rugendas Georg Philipp (1666 —1742) festménye után készült mezzotinto tüntette föl. Nagy Frigyes beteglátogatásait kora klasszikus illusztrátorának Chodowiecki Dánielnek (172b —1801) hajszál-finomságú két rézmetszetén láttuk. Egy a 19. század elejének bizonyára páratlan nép-szerűségű lapja pedig Lujza királynét mint a «porosz hűség, szeretet és jóság» («Preussische Treue, Liebe und Milde») szimbólumát dicsőitette sebesült harcosok körében (Bury rézmetszete 1814-ből Grimm Ludwig képe után). Goya Francisconak (1746—1828) «A háború borzalmai» («Los desastres de la guerra») sorozatába tartozó néhány vérrel vésett rézkarca, amelyet Napóleon katonáinak kegyetlenkedései fakasztottak az akkor már a világtól elvonult süket mester lelke legmélyéből (1808 —1814) nemcsak művészi kvalitásukkal, de ma is aktuális voltukkal markoltak minden szemlélő szivébe. Raffet Denis Auguste Marie (1804— 1860) katonacsaládból származó és vérbeli háborús témákat kedvelő művész néhány finom lapja a 19. század közepén virágzott francia kőnyomatról adott ízelítőt. A gyűjteménynek a későbbi időkre vonatkozó képei inkább tárgyi, mint művészi, értéküknél érdemeltek figyelmet.
A magyar csoport e tárgykört érdeklő régibb ábrázolásai néhány szentnek legendájából vett jelenetek köré fonódtak. Amint Krisztus vagy Keresztelő János születésének ábrázolásai minden nemzet régi művészetében az illető kor gyermekágyas szobájának és a gyermekápolás első teendőinek föltüntetése által váltak sokszor elsőrangú fontosságúakká a művelődés- és orvostörténet szempontjából, úgy nyertek hasonló érdekességet a magyarországi Szent Erzsébetet betegek közt föltüníető régi ábrázolások. A legenda beszéli, hogy Szent Erzsébet a kórházban betegeket ápolt. E jelenetnek legrégibb földolgozását a kassai székesegyház északi kapuja fölött lévő 15. századból származó domborműveken látjuk. Tipikus gótikus munkák. A sokatmondásra törekvő primitiv művész a rendelkezésére álló kis négyszögű mezőt apró alakjaival egészen teletömi. Míg az egyik domborműn, amelyen.a művész magát a kórházépület külsejét is szimbolikusan ábrázolta, kívülről látunk be az ágyban nyugodtan fekvő betegekre, a másikon egész akciósorozatot látunk, amely oldalt a bélpoklos fürdetésében csúcsosodik ki. Amit e két dombormű külön-külön ábrázol, egy kompozícióba egyesíti a székesegyház szárnyas oltárának egyik táblája. A későbbi, valószínűleg a 15. század - végén működő művész nsmcsak technikailag, de kor-történetileg is értékesebb munkája úgyszólván teljes képet nyújt egy akkori kórház berendezéséről és életéről. Látjuk a kórház kápolnáját, a betegek termát az ágyban fekvő betegekkel, elől két beteget, az egyiket éppen fürdetés közben, a másikat amint fürdés után ruháját magára ölti. Az oltár másik táblája a kórház kertjébe vezet bennünket, ahol Szent Erzsébet egy beteg haját nyírja. A kiállításon ez oltárrészletek után készült még két fametszet is volt látható, amelyek külön érdekessége az volt, hogy azok a csúcsíves emlékek nálunk első nagy tanulmányozójának, Henszlmann Imrének rajzai után készültek. A Szent Erzsébet ábrázolások közül még csak az id. Holbein képének a müncheni régi képtárban lévő eredetije után készült másolatát említjük, amelyet a bélpoklosságnak az egyes alakokon való megdöbbentően hű ábrázolása tett kiváló fontosságúvá e sorozatban. Szent Márton ábrázolásai nemcsak pannoniai származásánál fogva és azon a réven, hogy a himlő és kiütéses betegségek védőszentje volt, vétettek föl, hanem azért is, mert nálunk előforduló ábrázolásai rendesen életének ama jelenetét rögzítik meg, amint köpenye felét a béna koldusnak adja. A valószínűleg bélpoklosságtól bénává lett koldust látjuk magyarországi legrégibb ábrázolásán, a 14. századból való egészen felsőolaszországi trecentista képekre emlékeztető vasmegyei mártonhelyi templom falképén, valamint az ugyancsak felsőolaszországi hatás alatt keletkezett, a szepeshelyi templom főoltáráról származó fa-szoborcsoportozaton. amely az elpusztult 15-ik századbeli eredeti helyett csak egy 17. századbeli másolatban maradt reánk. Szent Márton kétségkívül legismertebb ábrázolása a bécsi Donner Rafaelnek (1692—1741) a pozsonyi koronázó templomban lévő ólomszobra, amely az Esterházy Imre primas arcvonásait viselő szentet magyar díszruhában tünteti föl. Szent Sebestyénnek mint a pestis e.leni védőszentnek, e gyűjteményben való szereplése kisré távolabb eső, de nem rekesztettük ki mái csak az egervári (Vasmegye) templomban lévő a szentet ábrázoló 18. századból való gyönyörű barokk faszobor miatt sem, mely Bernini legjobb alkotásainak sem marad mögötte. Szent Rókusnak, a másik pestis-szentnek besorozása már közvetlenebb, mert őt rendesen a combján lévő pestisfekéllyel ábrázolta a művészet, így látjuk Szent Sebestyén társaságában egy a székesfővárosi múzeumból való kissé naiv kivitelű 17. századbeli oltárképen. A kép, amelynek hátterét Buda és Pest egykorú ábrázolása teszi külön érdekessé, valószínűleg a 17. század végén dühöngött pestis emlékére készült fogadalmi oltárnak volt szánva. Ilyen fogadalmi emlék volt a 17—18. századból való legtöbb Szent Háromság szobra is, mint az 1710. évi pestis emlékét őrző, Budán a Mátyás templom előtt lévő emlék, amelynek a maitól különböző formáját őrizte meg Dietell F. A. 18. századbeli nagy rézmetszete. A vakság ábrázolását láttuk egyik legrégibb, román kori szobrászati emlékünkön, a 12. század végéről való és a pécsi székesegyház egykori lejáratát díszítő dombormű kiállított gipszmásolatán. A bizonytalan járású, botjával tapogatódzó, egy ifjú által vezetett vak Sámsonnak ez a kivitelében bár durva ábrázolása, kifejezésre törekvő közvetlenségével és a jellegzetesnek hű visszaadásával valóban megkapó. A betegségekkel összefüggő vallásos ábrázolások sorát az orvosok két védőszentjének Szent Kozma és Demjénnek szigorú bizánci hagyományokat követő, a demsnsi (Hunyadmegye) gör. kath. templom 16. századból való falképe után készült színes másolatok zárták le.
A sebesültek kezelését főleg a Történelmi Képcsarnok és Székesfővárosi Múzeumból származó grafikai lapok hosszú sorozata mutatta be, még pedig néhány csatát ábrázoló l 7. századbeli rézmetszeten kezdve végig egészen az 1848-as időkig. Egy a 19. század második feléből való rézmetszet, Hamannak, a század közepén nagy népszerűségü belga történeti festőnek képe után, a modern sebészet megteremtőjét Páré Ambroiset mutatta be sebészi működése közben. Lángénak egy a győri csatát ábrázoló fametszete napóleoni időkbe vezet. Egy finom ceruzarajz, amely a bécsi zsáner-festőtől Strassgschwandtnertől való és amelyet az nálunk időzésekor készített, tehát a közvetlen szemlélet értékével is dicsekedhet, egy elfogott sebesült szállítását ábrázolja. Munkácsy-nak «A sebesült Lenkey-huszár hazatérése» és Liezenmayernek «A honleányok áldozatkészsége» című rajzai után készült fametszetek az 1868-ban megjelent «Honvédalbum»-ból valók. Thán Mórnak a szemtanú hitelességénél fogva is értékes kőnyomata Buda ostromát, sebesültek szállításával mutatja 1849-ben. Inkább csak hangulati és korfestő voltánál fogva foglalt itt helyet Thán Mórnak egy festménye is, az 1861 ben készült «Ujoncozás 1848 előtt». E zsánerkép klasszikus fölfogású kompozíciójával egészen új benyomásokat keltett és újból igazolta azt, hogy az igazi művészi kvalitások túlélik a pusztán külsőséges divatokat és az ilyen alkotások bizonyos idő elteltével új átértékelésre tarthatnak igényt. A katonai célokat szolgáló régi épületeket föltüntető akvarel-lek és grafikai lapok sorából csak a nálunk járt kiváló bécsi mesterek finom kőnyomatait említjük: az Alt Rudolf «Rokkant katonák me-nedékházá»-t (a mai központi városház) és a Schwind Moritz rajza után készült, schuberti hangulatot ébresztő lapot, «A katonai élelmezési raktár a budai vár falán 1833-ban».
Egy külön csoport volt szentelve a régi budai és pesti fürdők képeinek. Rézmetszetek a 16. század végétől kezdve, de főleg kőnyomatok az 50-es és 60-as évekből, köztük számosan Alt Rudolftól, néhány igen szép újabb akvarell Cserna Károlytól és Háry Gyulától. Ehhez csatlakoztak a régi budai és pesti kutak képei, továbbá néhány régi magyar fürdőről készült kőnyomatsorozat részben a 19. század elejéről (Herkulesfürdő), részben a század közepéről (Pöstyén, Szliács, Teplic stb.). Ez utóbbi sorozatban Brodszky Sándornak, és még inkább Libay Lajosnak, ennek az érdemtelenül elfeledett művésznek szliácsi lapjai voltak a legértékesebbek.
A kiállítás történelmi csoportjának képei a kiállításnak csak retrospektiv művészeti részét alkották. Szemlénk hiányos volna, ha néhány élő művész munkáját, amelynek témáját a háború adta és amely a kiállítás más csoportjainak művészi díszét adta, mellőznénk. Egy fiatal művésznek, Bató Józsefnek 23 lapból álló rézkarc-sorozata «Az oroszok elleni háborúban» a helyszínén született, szívvel, lélekkel írt közvetlen frisseségű haditudósítások, melyek nagy változatosságukkal szivünk minden skáláját érintik. Előadásmódjuk is, mint valami zenedarab, simul témájukhoz. Csupa izgalmas drámaíság a villamos ívlámpák alatt, a városból a harcba vonuló katonákat ábrázoló lapon, monumentális térbe helyezése a sebesült társát vivő katonának a másikon, komor, rejtelmes siri borongás, a lövészárokra boruló éjszakát mutató lapon «alusznak mint a sírban», óriási térhatás egy egészen világos lapon, amelyen a néhány fölmeredő kémény fölött magasan röpül a gépmadár és alig egy két odavetett vonás a ciklus utolsó lapja: egy ágyrészlet, rajta egy felénk háttal ülő ápolónő, az ágyban a beteg katona, «meggyógyul-e?». Vaszary János vízfestményeit és rajzait szintén a harctérről küldte. Más temperamentum művészi dokumentumai ; egy széles ecsetvonásokból színesen összerótt arckép (Migrán bég), egy erős tipusú mongol-orosz fej néhány ceruzavonással, Szurmay altábornagy jellemző szögletes feje munkaközben. Mindegyik főcélja az egyéni karaktert megérzékíteni, amint hogy ezt teszi mesteri tökélylyel az a lilában, sötétkékben tartott akvarell, amelyen az óriás Beszkidek alatt hangyaként vonul a trén beláthatlan hosszú sora. Ez utóbbi, aránylag kisebb méretű kép szinte példája annak, hogy a monumentalitás nem mérethez van kötve. Honti Rezső finom ceruzarajzai a front mögötti élet néhány motívumát örökítették meg és különösen hangulatos tájrészleteikkel kapják meg a szemlélőt. Bálint Rezső és Erdei Viktor a harctér szomorú visszhangját, a hadi kórházak életét rögzítették meg finom, olykor szinte gyengéd rajzaikon. Bálint inkább objektiv valóság-képeket rajzol, Erdei szubjektív érzéseit, elsősorban a szenvedést és vele való együttérzést igyekszik alakjaiban kifejezni. Ferenczy Valér rézkarcaiban és ceruzával készült kórházinteriőr-ieiben fény- és árnyékhatásokra és érdekes tömeghatásokra törekszik.
Így tükröződik a háború, különböző fölfogású és érzésű néhány művészünk lelkében. A krónikás nem óhajt jósolni, de egy sejtésének ad kifejezést, hogy az utolsó évek jobbára tisztán formalisztikus művés-i törekvései mintha tartalmi elmélyedésnek adnának helyet. A háború, amely vérrel rajzolja meg a világ területi és társadalmi új felosztását, az események Isg-finornabb megérzőiben, a művészlelkekben is új érzéseket, témákat és megoldásokat fog kiváltani. A világháború borzalmas vérfürdőjéből már mintha egy más, egy új művészet hajnak derengene.
FÓNAGY BÉLA
