A GÖCSEJI HÁZAKHOZ
Ugyan mit keres az építész ezek között a rozzant kis viskók között? Romantikát, ebben az analizáló szürke világban? Vagy leül a gádorba s visszasóhajt a modern vívmányok közül, hogy bár még most is ilyenekben lakhatnék? Avagy innét is motivumot akar fejteni, mert a szegény szűröket, bundákat már megrabolta s felnagyította még a tarisznya-csattokat is oromzatnak?
Nem, nem az építész ül ide a tornácra, hanem a képzelet pihen itt meg, mint a fővárosnak füstös légköréből kiszabadult fecske, hogy elrévedezzen, megpihenjen. S ha megpihent, hatalmas szárnyalással csap végig az okos Ninivék fölött s tövig lerombolja őket, hogy kő kövön ne maradjon ezekből az átokszülte téglahalmazokból, ahova bennünket, kulturbestiákat az a szükség terelt egy határra, hogy a közös szenvedések oktató erejénél fogva megtaníttassa velünk, ha akarják, ha nem, mint kell egymást megbecsülnünk.
Mert ugyan mi más célja volna, amikor ezen a nagy földön annyi hely van, hogy nemcsak ház kerülne minden egyes családnak, ekkora kerttel körülötte, hogy a legközelebbi szomszédot is csak a lila-távolban látná, hanem még meg is maradnának mérhetetlen rengetegek, ahol a növényi és állati ősvilág tartogatnak szüzeröt a később fejlődő kultúrideák-nak — ha csak nem az, hogy a még nem régen is szomszéd rabló vad hordái a népvándorlásnak ilyen kegyetlen szeméthalmazvarosokban kényszerüljenek egymáshoz szokni, egymásra utalva, egymást megbecsülni s a közös szenvedések között még talán meg is szeretni?
Akik ezt a rejtett célját a nagy törvénynek megértették, azok szép lassan sompolyognak is már kifelé Ninivéből s ha egyszerre nem is tudnak elszakadni, hát legalább a családot mentik.
Ilyen menekülők azámára valók ezek a kis göcseji házak, mint olyan ősgondolatai a lakásnak, amikhez hozzáadva tapasztalatainkat s amikből kiindulva, gyönyörű kis kárpótlást lehetne a Ninivéből menekülteknek összekonstruálni, persze egymástól a színperspektiva távolságában.
Ezeket a göcseji házakat teljesen fából róják össze, mintha csak tudnák a primitiv emberek, hogy a minerális habarcs minő egészségtelen.
Mióta a rivális nagy szörnyetegek elpusztultak az ember mellől, mióta — azt nem mondhatom, hogy az emberek nem törnek egymásra — hanem csak úgy, hogy amióta a hadi gyilkos szerszámok ellen a legvastagabb fal se véd meg, azóta a lakás gondolata nem egyéb, mint a föld és lég harca elől való menedékhely.
Úgy ám, de ha kő- és téglahabarcs-házakba bújunk, akkor éppen a legádázabb harc terére menekültünk. Mert hol van a minerális átváltozások harcának nagyobb tere, mint a fundamentumban s a falban? A fal nemcsak hogy elszívja az ember elől a tiszta levegőt, hanem ami sokkal nagyobb baj, bűzöset, romlottat lehel ki s ez ellen se selyem-, se bőrtapéta nem használ, sőt még több átváltozást hív ki.
Mennyivel szelídebb s az emberhez közelebb simuló a vegetális világ kedves anyaga, a fa. Hogyan védelmez télen a hideg, nyáron a hő ellen, csak a norvégek a megmondhatói. Művészi szempontból pedig semmi olyan köny-nyen és szépen nem dekorálható.
Persze, a faépületnek még a gondolatára is megrémül az ember, ha az egymásra épített falusi és városi házsorok jutnak eszébe s a — tűz. De vajjon, nem arra inti-e az embert az a prometheusi elem is, hogy ne építkezzünk egymás nyakára?
Hanem ez még nagyon messze, a legmesz-szebb derengő jövő kérdése, addig volna egy sürgősebb és könnyebben elintézhető dolog és ami az építészek legszebb missziója volna: a tető alá került terület célszerű beosztása.
Ha a lakás a természet elemeinek harca elől védelmez csak, akkor a ház feje a tető, a fal tehát csak a tetőt tartja elsősorban s csak azután s egyúttal védelmez a szél, a hideg, a meleg ellen.
Azt mindenki tudja, hogy a mi klímánknak megfelelő ház égbeszökő tetejének olyannak kell lenni, hogy a szél, a hó, az eső úgy sivít-sanak el mellette, mint a hal mellett a víz. Se vonal, se homlokzat kérdése nem fontos, mint ahogy azt a modern irány hajszolná, hanem a cél, amit szolgál. Ha ezt megoldottuk, akkor amazok úgy is benne lesznek, mint a fecske testében a végtelen finom vonal.
A szűrökről, tarisznya-csattokról lopott motívumok se adnak újat, főként nem olyat, ami felé törekednünk kell. Még az anyag se fontos, mert halomban fekszik előttünk az emberi leleményesség számtalan ügyes anyaga, anélkül, hogy a minerális habarcsra kellene szorulnunk. Ezekben válogathatunk, ami a ház hüvelyét illeti.
Ahova az építészeknek manap minden erejüket össze kellene sűríteni, az a tető alá került és a speciális igényeknek megfelelő terület észszerű beosztása, a ház organizmusának elrendezése.
Azt mondtuk, speciális igényekkel van az építőnek dolga. Ez alatt a házépíttető családjának térbeli igényeit értjük, nem pedig a társadalmit.
E két szó értelmén fordul meg, amit mondani szeretnénk. Az építésznek gyönyörű missziója volna az a szelid, de energikus fellépés, hogy ne társadalmilag rendezzék az alaprajzot, hanem a térbeli igényeknek ; a ház organizmusát pedig szabják meg ők maguk.
Mert ha megdöntik az alaprajz társadalmi rétegszerű beosztását, hogy: ez szalon, ez boudoir, ez ebédlő, ez szivarozó, ez billiárdozó, ez könyvtár, ez képtár stb. ; hanem ehelyett mindezt összeolvasztva egy területre, azt mondják: ez a nagy terület, ami az alaprajz legnagyobb részét elfoglalja, a ház szíve (hali-féle), akkor nagy nyűgöt, sok nyomort maga után vonszoló ostobaságtól szabadítják föl az előítéletes embereket.
Úgy értem a ház szívét, hogy legyen az olyan leleményes, mint az ember szíve: itt lüktessen az egész ház élete, férjen el benne a családi közös munka, a közös művészet, a közös társasági élet, a közös étkezés. Itt festünk, itt eszünk, ez a gyerekek helye, itt olvasgatunk, ez a téli sarok a kályha körűi, ez a nyári hűselő. Mindez egy helyen, az alaprajz leleményes, művészi felfogásával, a ház szivében.
Minő kedves téma ez, valóságos hermeszi furfangra ösztökélő terület az építészeknek. A bútorelosztás, a sarokmegoldások, az ablakelhelyezések orgiája egy vérbeli építésznek.
A többi helyiség ebből induljon ki mind s ahogy ez a családi köztársaság helye, úgy legyen a többi helyiség az egyéniségé, szabad-
ságé. Bárminő kicsi, de az egyéniségnek szóljon, hogy lehessenek a család tagjai, amikor lelkűk úgy kívánja, akárminő kicsi helyen, de zavartalanul, de egyedül.
Ez a lélek igénye, joga, élete, levegője, tápláléka.
Ilyennek képzelnők nagyjából a szellemi igények térbeli elosztását, ugyancsak a térbeli igényekhez alkalmazva.
A ház ilyen organizmusára aztán a megfelelő hüvelyt ráteremteni, hogy kívül is magán viselje a belső életet: egyszerűen, szolidan, hogy a természet hozzá örömmel simuljon, mint ezekhez a kicsi göcseji házakhoz ; ablakából a muskátlik vidáman kandikáljanak ki, a jázminbokor kedvesen mosolyogjon be s a nagy hársfa szívesen terjegesse a haragos vihar elé edzett lombjait barátja, a ház védelmére.
Ne cifrálkodjék a ház mindenféle törékeny, haszontalan csecsebecsével, hanem méltósággal, komolyan foglalja el helyét, az égbe írt sziluettje legyen változatos, az egésznek a tekintete barátságos.
Fel hát, Ninive menekültje, legyen bátorságod, vesd el a nyűgöt, meglátod, hogy ilyen értelemben lelkednek is, testednek is nyugalmat adó otthont készíttet a leleményes építész s a magad alapította ház szívébe, ha új vér kerül a jövő vérre, felpezsdülsz magad is tőle, — mondanám mindazoknak, akik az előítéletek nyűgével az agyukban egy alkóvni ablaktalan sötét, bűzös sarkában szorongnak, hogy a szalonjuk bútorraktárja érintetlenül várhassa a látogatókat.
Mert ha a szerecsen a lábára húzza a kézelőt, vagy ha a magyar gentri a Váci-utcán sétál kocsira való angol felöltőben, vastag hajtó-keztyűben, a fején meg cilinderrel, ez csak nevetséges, de ha egy egész ország meg van mételyezve a gondolkodásában s a hit körmeivel kapaszkodik ahhoz, hogy a szalont, az ebédlőt, a boudoirt nem nélkülözheti a legszerényebb igényű hivatalnok se s hogy ennek megfelelhessen, inkább egy ablaktalan, levegőtlen, piszkos alkóvni-lyukban szorul gyermekeivel együtt — ez így van még a vidéken is, gazdatisztek, bérlők, jegyzők stb.-nél is nemcsak a kis városokban — akkor az ember mégis csak azon sürgetőlődik, hogy az építészek ne a homlokzatok, ablakpárkányok megoldásában keressék az újat, a szecessziót, hanem a ház organizmusának helyes megoldásában.
Ezek a kis göcseji viskók, eltekintve attól, hogy nagyon alacsonyak, kéménytelenek, alaprajziig bámulatos ügyesen vannak elgondolva a mezei munkával foglalkozó emberek igényeihez.
Hiszen majd csak kopik a kávéházi, otthonbontó társasélet nálunk is és szép lassan kialakul a konyhában feledkezett Mártha helyett az otthon kedves, bájos Hestiája, hogy elfoglalja a ház szíve középpontját. Hát nem inspirálja ez sem az építészeket, hogy kedves otthonnal várják ezt az átalakulást?
NAGY SÁNDOR
