PALINAY GYÖRGY
Mndig vártam az alkalmat, hogy a Művészet hasábjain valaki felhívja a figyelmet a fentebbi magyaros hangzású névre és beszámol néhány adattal, hogy teljesebbé tegye e név tragikus viselőjének még tragi-kusabb élettörténetét és így, — hogy én is azzal a már kissé elkoptatott frázissal éljek — egy tégladarabbal hozzájáruljon a régi magyar művészeti kultúra pantheonjának kiépítéséhez. De úgy látszik, még halálában is üldözi a mostoha sors a művészt, akiről azonban mindig csak részvéttel hallunk megemlékezni, anélkül hogy életkörülményeiről egyáltalán valamivel biztosabb adatokkal rendelkeznének.
Néhány igénytelen, de szimpatikus előadásmódot és nem közönséges tehetséget eláruló munkája tette ismertté előttem a Palinay György nevét és engedtessék meg nekem a mai idők szerény és az üttőrők iránt halával eltelt, de nem elfogult krónikásának, hogy hosszabb ideig tartó kutatások után némileg összefoglalhassam mesterünk élettörténetét és ismeretes műveinek jegyzékét. Azt hiszem nem lesz érdektelen ezen körülmény, mert Palinay György egyike volt kora legtüneményesebb festői tehetségeinek és csak őszinte sajnálattal emlékezhetünk meg róla anélkül, hogy banalitásból — tekintve ismeretlenségét és szomorú sorsát — érdemén felől méltányolnánk. Mert mindazok, amiket alábbiakban el fogunk beszélni, bizonyítják álláspontunk helyességét és ha művészetének teljes revelá-lását nem is érhetjük el e sorok által, talán szélesebb rétegekben ismertebbé tehetjük nevét és emlékét ; vagy talán ezáltal sikerülni fog felszínre hozni néhány lappangó alkotását, amelyek egyénisége teljes megismerésére és kialakítására fognak vezethetni.
A világháborúból levonható tanulságok megtanítottak bennünket a hazai tehetségek megbecsülésére és a nemzeti öntudat nem jelent-kezhetik praegnansabban másban, mint épen nemzeti kultúránk, magyarságunk szóvivőinek ismertetésében vagy megismerésében. A nagy nemzeti megújhodásnak volt ilyen nagy reményre jogosító munkása Palinay György is. Hogy teljesen értékelni tudjuk, a miliőt, amelyből származott, amelyben élt és dolgozott, esetleg ahová lesülyedt, kellene teljesen ismernünk, Egy művész életében a környezetnek, a rendkívüli vagy nyárspolgári életmódnak és egyéb külső behatásoknak épúgy nyilvánulnia kell, mint az iskolai műteremben akadémiai recipék szerint beszedett művészi hitvallásnak. Sajnos, ilyen ismeretekkel róla nem rendelkezünk. Sőt életének még egyébb fontos körülményeire sem támaszkodhatunk teljes bizonyossággal. A fázisokat csak nagyjából ösmerjük. A keretek még kitöltésre várnak. De ha kitöltődnek, akkor megnyerünk a magyar műtörténetnek ismét egy olyan nevet, akiért pirulnunk vagy szégyenkeznünk egyáltalán nem lesz okunk, sőt bizonyos belső megelégedettséget éreznőnk afölött, hogy jó munkát végeztünk. Palinay Györgynek még a születési adatai is bizonytalanok. Születése és élete Gyöngyösnek — e a felvidéki és alföldi városok típusából keveredett és az egri bárok művészet hatása alatt fejlődött főúri megállóhelynek, — fénykorába esett. Ez volt Palinay szerencséje, esetleg talán a szerencsétlensége is. Palinay Győző úr volt szíves a családra és művészre vonatkozóan néhány adatot rendelkezésemre bocsátani. Leveléből veszem át a következő részletet is: «A Palinay család gyöngyösi származású: állítólag nemesi levele is volt. Palinay György édesapja előkelőbb gyöngyösi iparos (úgy tudom molnár), édesanyja a gyöngyöspatai bíró leánya. Nyolc gyermekük volt, 6 fiú és 2 leány. György 1827 ápr. 27-én született Gyöngyösön.» Sajnos, az összes adatok jóformán szájhagyományon alapszanak, mert élő tanuja ez adatoknak ma már nincsen.
Hogy a Palinay család eredetileg tényleg nemes származású, amellett a név is bizonyíthat, mely semmiesetre sem pórias hangzású (a család valamelyik ágának tagjai a Br. Orczy család szolgálatában állottak mint vezető gazdasági alkalmazottak és régi sírköveik a temetőben a földesúri családé-i mellett állanak, ami bizonyos tekintélyre enged következtetni). Hogy az előbbi születési dátum pontos nem lehet, azt abból is következtethetjük, hogy a Pallas Nagy Lexikonában Szana Tamás Palinay Levente közlése alapján 1829-re teszi. A gyöngyösi felső és alsó plébánián sajnos sem egyik, sem másik évszám után nem sikerült az anyakönyvi bejegyzést megtalálnom, sőt egyáltalán nem sikerült közelebbi adatokra sem bukkanom. Ellenben több testvérének születési anyakönyvi bejegyzéseire rátaláltam és így megállapítható, hogy atyját Palinay Józsefnek és annyját Hartmann Rózáinak hívták. Ha ez a Hartmann Rózái tényleg a gyöngyöspatai bíró leánya, akkor az sincs kizárva, hogy György véletlenül Gyöngyöspatán születhetett. Az sem valószínű, hogy atyja molnár volt. A Sólymos felé vezető uccában Gyöngyösön még mindig áll az ősi Palinay-ház, típusa a gyöngyösi polgárisult elem házainak, amelyben a legöregebb emberek tanulsága szerint is évtizedek óta pékműhely és lisztüzlet állt fenn, mely fogalmak már igen közel esnek a molnár mesterséghez.
Életrajzi adatai a piktorpályára készülők sablonjai szerint igazodnak. Az elemi osztályokat és az alsó gimnáziumot Gyöngyösön végezte, ez utóbbit a barátok nagygimnáziumában. Sajnos, az ezekre vonatkozó adatok mind elégtek. Az öreg Palinay sok gyermeke közül ezt iparosnak szánta s egy szűrszabóhoz adta be inasnak. A gyöngyösi szűrszabó céh egyike volt a legelőkelőbbeknek és messze földön híres. Nem egy kiváló mesterrel dicsekedhetett s mintakönyveik fejlett iparművészeti ízlésről és magyarosságról, megszinszeretetről tanúskodnak. Ötletszerűen vetem fel, hogy nem-e itt e mintakönyvek hatása alatt érielődöt meg a gyermek Palinayban a művészet szereztete s a szűrökre hímezett tarka-barka virágok a színfelfogásában később is tükröződnek, kortársai közül ő emelkedvén ki, mint a legszínesebb festői talentum. A gyöngyösi ferencrendi nagygimnáziumban ezidőben még nem volt rendszeres rajzoktatás ; a barátok között azonban mindig akadt valaki, aki a rajztanári tisztet ellátta Hogy ezek fedezték-e fel benne a tehetséget, vagy esetleg a szűrszabó inas hímzéseire és tervrajzaira valamely erre vándorló festő — akik ezidőtájt kellő számban keresték fel az arisztokratikus Gyöngyöst — hívta fel valamelyik itt élő mágnás figyelmét aki azután taníttatását kezébe vehette, az még kétséges. Valamint az is, hogy mikor került el Gyöngyösről és hogyan. Elég az hozzá, hogy hamarosan Pesten találjuk az ifjút, ahol eleinte a felsőbb gimnáziumi tanulmányokat folytatja, majd Marastoni mester műhelyében tanul, ha szabad ezzel a szóval profanizálni az első pesti Akadémiát. Hogy meddig dolgozott Marastoni vezetése mellett, az is teljesen bizonytalan. Az emlékekben még él a Marastoni korszaka. Kacziány Ödön a Művészet 1912. évi hatodik számában Grimm Rezső művészetét méltatva a Marastoni iskola jeles tanítványai között mint «a korán elhunyt kiválóan eredeti Palinay Györgyről» emlékezik meg, a gyermekifjú Lotz Károly, Szemlér Mihály és Ujházy Ferenc mellett. A Marastoni iskolában tett haladásáról e megjegyzés számol csak be, nagyszabású dolgokat ekkor még nem igen alkothat és gyakran ezek az iskolai stúdiumok nem is irányadók a jövőre nézve. A Marastoni iskola albumában (az Ernst Múzeum kiállításán) sem sikerült tőle rajzot találnom, az igaz, hogy sok névtelenül volt beragasztva, sok pedig ki volt abból tépve. Hogy Pesten sem töltötte hiába az időt, azt az is bizonyítja, hogy hamarosan Bécsbe került, a belehelyezett bizalom és hozzáfűzött várakozás folytán valószínűleg megfelelő pártfogás mellett és így nem igen tételezhető fel, hogy tanulóéveiben szűkös viszonyok között kellett tengődnie. A Művészet III. évfolyamának 249. lapján Madarásszal és Jakobeyvel együtt mint Waldmüller tanítványát találjuk emlegetni, míg Rahl tanítványai között egykori Marastoni iskolabeli tanulótársát Lotzot és Than Mórt találja Bécsben. A két ellentétes iskola tanulótársai között alighanem szent volt a békesség és a Világos után való szomorú idők bizonyára összébb hozták megértésben Bécs ifjú és konok magyarjait is. Művészi kölcsönhatásról is lehetne beszélni, de még erre később fogok rátérni. Pontosan nem tudjuk a bécsi tartózkodás dátumát sem; Szana az időtartamot 3 esztendőre teszi. Azt sem, hogy a bécsi Akadémián milyen előhaladást tett, noha ez a leg-lényegtelenebb kérdés ; de úgy hiszem, hogy a bécsi tartózkodására vonatkozólag és általában a bécsi magyar képzőművészeti vonatkozásokra igen értékes adatokat sikerülne találnunk, ha annak összegyűjtetését lehetővé tennék. E kor úgyszólván még egyetlen élő tanuja (Kacziány Ödön közlése) a 84 esztendős Madarász Victor. Talán tudna némi szóbeli felvilágosítást adni a bécsi tartózkodás felől és a művész Bertalan nevű öccsének véleménye szerint az 1850-i esztendő föltétlenül bele kell hogy essék a bécsi tanulóévekbe. Bécsi protektora Sina Simon báró vagy neje volt. Valamelyikük egy nagy es-tély alkalmával állítólag büszkén mutatta meg a vendégseregnek Palinay György egyik festményét. Ez és ehhez hasonlók csak mellékes epizódok egy művész élettörténetében, de bizonyító erővel bírnak arra nézve, hogy nem közönséges tehetségéhez nagy reményeket fűztek, amelyeket sajnos nem igen válthatott be. Pedig úgy látszik be akarta. Erre enged következtetni szerelmi idillje is. Eszményi szerelemre gyulladt egy bécsi kormánytanácsos leánya iránt, akit a legideálisabbnak írt le egy levelében, melyet Bertalan öccséhez intézett ; s ugyané levelében tépelődésének ad kifejezést, hogy attól fél, ha feleségül veszi ideálját, akkor a művészetét kell a szerelemnek feláldoznia. Nem is nősült meg. Valószínűleg a. művészi pálya odahagyása lett volna a leány kezének az ára, úgy látszik azonban a művészet iránt való szeretet mindennél erősebben jelenkezett egyéniségében. Bécsből Esztergomba kerül. Az esztergomi munkásságáról szintén nagyon keveset tudunk. Mindössze, hogy 2 esztendeig tartózkodott ott, talán rajztanári állása volt és egy diadalkapú festészeti díszítéséről van tudomásunk. Esztergomhoz fűződik élete tragikuma is. Egy nagy tűzvész al-nalmával a fecskendőt kezelte és túlerőltetvén magát, erősen meghűlt ; ugyanekkor inficiali vizet ivott, inláz és agyvelőgyulladással fizette meg e nagy meggondolatlanságát. Az orvosok is lemondtak róla, de akadt egy önfeláldozó hű barát — a derék férfiú neve is ismeretlen, valamint az évszám, — akinek lelkiismeretes ápolása megmentette a haláltól. Az agyvelőgyulladás utóhatása azonban elméje elborulásában jelentkezett. Az élőhalott sokideig egyik nővérénél falun tartózkodott, majd ismét Gyöngyösön tűnik fel, ahol egy fiatal bécsi képíróval és egy fényképésszel együtt ette a keserűség kenyerét. Lassanként egészsége helyre állt és újra festegetni kezdett. Állítólag elnyerte Gyöngyösön a rajztanári állást is 600 frt évi fizetéssel. Sorsa így valamivel jobbra fordult. Sajnos, erre vonatkozólag sem találtam biztos adatokat a régi gimnázium írásai között ; a városi levéltár pedig nem adhatott kellő felvilágosítást. «Szenvedélyes természetűnek és türelmetlennek irják őt le s már 40 éves korában tüdővészben pusztult el» irta nekem Palinay Győző úr, akitől adataimat leginkább nyertem. Néhányan a régi gyöngyösiek közül még homályosan emlékeznek a művészre. Barna hajzatúnak, középtermetűnek, de egészségileg megrokkantnak és véznának írják őt le, aki magával meghasonolva kerülte az emberek társaságát. Szenvedélyének — a pikturának — és hangulatainak volt az embere. Ritkán dolgozott ; csak akkor, ha kedve tartotta, ezért azután vannak egyesek a kortársak közül, akik nem is tartották vérbeli piktornak, aki művészetét mesterségszerűen űzte, hanem amolyan műkedvelőnek; ha pedig megrendelésre kellett festenie, ha a hangulata nem inspirálta, vagy pedig a testi fájdalmai kínozták, képeinek felfogásába és előadásának struktúrájába belevitte szenzibilitásának legelvontabb nüánszait. Halálára sem igen emlékeznek Gyöngyösön, állítólag 1866. okt. 28-án halt meg, Sírját nem sikerült megtalálnom. A derékba kettétört magyar tehetségnek, a gyöngyösi származású és a legnagyobbak ambíciójával elindult művésznek porai jeltelen sírban nyugosznak. Egykorú megfakult fényképét, melyet a mester maga színezett, Palinay Levente úr őrzi. Állítólag tanítványai is voltak, közöttük talán Feszty Árpád és Vágó Pál is (az adatközlésben Vágó Lászlónak? irva). A művészetéről szóló irodalmi adatok ép oly csekély számúak, mint ismeretes művei. Mint már feljebb említettem, a Pallas Lexikonban Szana Tamás emlékezett meg róla. Testvéröccsének Palinay Bertalannak beadványát az életrajzi adatokkal a Szépművészeti Múzeum őrzi, de ez lényegében megegyezik az általam közöltekkel, mert az én adataimat néhai Palinay Bertalan úr fiától szereztem. Talán a Nemzeti Múzeum hirlaposztályában az ötvenes évekbeli Pesti Napló, Hölgyfutár, esetleg Vasárnapi Újságban lehetne elvétve még adatokra bukkanni. Művészi jellemzését egy igen meleghangú novellában szintén Szana Tamás adta «Szegény Palinay» címmel, mely állítólag a «Magyar szellemi élet» című művében jelent meg nyomtatásban, de a Nemzeti Múzeum könyvtárában ehhez a munkához sem sikerült hozzájutnom.
Két legismertebb alkotása testvéreinek: Palinay Bertalannak és Jánosnak az arcképei, melyeket Palinay Bertalan ajándékozott a Szépművészeti Múzeumnak 1901. okt. 31-én. A múzeum modern magyar osztályának átrendezésekor úgy emlékszem ezek közül egyet a raktárban helyeztek el, míg a másikat beillesztették a gyűjteménybe a pesti arcképfestő iskola darabjai közé. Ez a két festmény kb. 53— 43 cm. nagyságú, olajfestmény vásznon, mellkép en-face-ban, sötét háttérrel, matt színekben.
Az alábbiakban pedig újabban eddig felszínre került vagy megállapítható műveinek leírását igyekszem összeállítani. Legelső sorban az iskolai stúdiumokról lehet szó. Palinay Győző úr írja, hogy «valószínűleg a bécsi festőakadémián tanított is, mert igen sok rajz — aktok és egyéb vázlatok — volt édesatyámbirtokában, melyek valószínűleg a tanítványok rajzai voltak ; lehet azonban, hogy az ő dolgai. (Én ez utóbbi esetet valószínűbbnek tartom ; akadémiai stúdiumainak, bár a dolgokat magam nem láthattam.) Ezen rajzokat, hogy veszendőbe ne menjenek, a dévai főreáliskola rajztanárának Szinte Gábornak küldte be (t. i. P. B.), melyekből igen sok a folyosókon üveg alatt keretekben ki volt rakva és 1894-ben még ott voltak. A többi rajz valószínűleg a rajzszertárban van. Különben Szinte Gábor rajztanár bővebb adatokat is közölhet ezekről.» Levélileg fordultam hozzá, aki ép akkor súlyos betegen feküdt és nem válaszolhatott. Azóta már ő is meghalt. Sikerült azonban annyit megtudni, hogy a dévai állami főreálban tényleg van egy Palinay-album, amelyből a szebb dolgok függtek bekeretezve a folyosón. Az intézet jelenlegi rajztanárához is fordultam levélileg ez ügyben, sajnos azonban részéről részvétlenség kisérte fáradozásaimat. Az érdekelt körök figyelmét igyekszem felhívni e sorok által ; ki tudja, nem-e lappang e rajzok között nem egy, amely a Szépművészeti Múzeum kézirajzgyüjteményének díszére, de ami még fontosabb: magyar grafikai művészeti emlékeink teljesebbé tételére, esetleg a reá vonatkozó adatok kiegészítésére szolgálhatna. Azt hiszem, nem okozna nagy nehézséget megtekintésük vagy megszerzésük. A 40-es évek legvégén, vagy az 50-es évek elején Bécsben egy nagyszabású történeti képet festett, mely körülbelül 4 — 5 méter hosszú és 3 méter magas lehetett. Állítólag a «Spanyol inquisitio Alba herceggel» címmel (?). E nagyméretű kép, mely befejezetlen maradt és Szana szerint széles ecsetkezelésével Munkácsyra emlékeztetett, Gyöngyösre került és a festő halála után öccse János Heves vármegyében valakinek potom árért eladta. Érdemes lenne nyomozni ezen kép után, talán a megyében valamelyik család birtokában fel lenne található és igen nagy köszönettel vennénk, ha valaki e kép tulajdonosára figyelmünket felhívná. Hasonlóan elveszett egy másik középnagyságú képe, mely Krisztust, mint jó pásztort ábrázolja. Valószínűleg még Bécsben festette a Hunyadi János halálát ábrázoló akvarelljét, mely V. Károly c. olajfestményével Szerbiába került a szomorú véget ért Obrenovics dinasztia birtokába. Emlékezetes vízfestményének tartja Szana Orczy bárónőt a ravatalon, amelynek lelhelye szintén ismeretlen.
A Palinay Bertalan által a Szépművészeti Múzeumhoz beadott életrajzi adatokban művei közt fel vannak sorolva, hogy: «a Hanisz, a Kálazdi és báró Orczy családoknál Gyöngyösön arc és halálozási akvarell és olajképek találhatók». Hogy a bejelentő mit értett halálozási képek alatt, az bizonytalan előttem. Családi cimereket-e, melyek csak díszítési célokat szolgáltak, vagy mint már fentebb említettem, a ravatalon fekvők ábrázolásait. Azt hiszem, inkább ez utóbit. Ez adatok alapján fordultam a Hanisz családhoz, de miután a kortársak már elhaláloztak, bővebb adatokat szintén nem nyerhettem. Idb. Hanisz Imrét a ravatalon (1856. jan. 29.) festette le művészünk (valószínűleg ilyen («halálozási kép»), gyorsan készült és hatásban könnyed vázlatban, amely a szemtanuk előadása szerint igen kitűnően sikerült. E vázlat a festő tulajdonában maradt, s így halála után természetesen el is kallódott, de ezután elkészítette a végleges arcképet (díszképet) is, mely a legjobb Palinay festmény az általam ismertek között és java művészetében mutatja be a mestert. Sokkal jobb, mint a Muzeumbeli képek és Palinay portraitfestési tehetségének főművéül kell tekintenünk. Ez arckép messze kimagaslik e kor sablonos és reprezentációs arcképfestészetéből ; művészi felfogást vitt abba. Színezésében a már feljebb emlegetett Rahl iskola hatását érezteti, felszabadulva Waldmüllerék szigora alól. Előadása közvetlen, impresszionisztikus: ecsetkezelése vibrálóan ideges, de amellett tökéletesen biztos és a mű hatásában a legjobb hollandus portraitokra emlékeztet. A képen egy sokat szenvedett és érzéseiben is művész (nem pedig tucatmesterember) világnézete és rezignált életfelfogása érződik, illetve tükröződik. A typust, a karaktert analizálja és keresi a fejben, mint kevés képmásfestő e korban, ép úgy, mint pl. Lenbach sokkal későbben hires Moltke arcképén és minden cicoma és szépítés nélkül nagy realitással ábrázolja. Az elaggott férfiú aszott, okker-sárgás és barnás arcszinét, meg a lélek pszichológiai érzelmeit mesterien adja vissza. A 73 X 85 cm. oval alakú képen barna háttér és sötét zöld függöny (mily nemes színharmónia!) előtt ábrázolja a modellt balról jobbfelé fordulva fekete díszmagyar öltözékben, melyet itt-ott törnek meg a vöröskövekkel kirakott aranygombok díszei. A jobb kézfej is látszik fehér kendőt tartva. Ez a kézbeállítás jellemző Palinayra. Általában a kép érdekes felfogásával és artisztikusságával bátran jogot formálhat arra, hogy a magyar műtörténetben mint speciális magyaros mű szerepeljen és nem volna szabad magyar művészeti retrospektiv kiállításnak lennie, anélkül, hogy e kép kiállításon ne szerepelne, mert e korból kevés több olyan képet mutathatunk fel, melyből a nemzetiesség (nemcsak a díszmagyar miatt!) annyira kima-gaslana, mint épen e műből. A kép sajnos nincsen névjegyezve, de teljesen autentikus. Minden félreértés elkerülése végett az utókor kutatásai számára, közlöm, hogy e képet a Gyöngyösi Casino Conräder György által (akit Csonka budapesti fényképész ajánlott) 1886. december 26-án lemásoltatta. Palinay-é tehát az eredeti és Conrader-é a copia. (Conrädertől különben még egy másik arckép is található Gyöngyösön a Casino birtokában, Berecz Ferenc képmása.) Már egy másik képe nem ilyen örvendetes alkotás és hanyatló korában mutatja be a művészt. Bölcskövi Károly asztalos iparost és európai utazót, aki a gyöngyösi Társadalmi Kört Iparos kör címmel alapította, ábrázolja 1861-ből, szintén névjegyzés nélkül, de egykorúak hiteles vallomása szerint szintén teljesen autentikusan, amely 58 X 76 cm. nagyságú, olajfestmény vásznon és jelenleg is a Társadalmi Kör tulajdonában van. Modor és színezés tekintetében rendkívül hasonlít a Hanisz-féle arcképre, de szintén eltér a Szépművészeti Múzeumbeliektől mert azok simábban vannak kezelve. Mellkép; sárgás, barnás, vöröses háttér, modernül felfogott sárgás, vörös, aranytónusú, élénken festett, egészségesen szimpatikus en face fej, ősz haj, vágott ősz bajusz, fekete mentés magyar ruha, kézfej nagy gyűrűkkel pecsétes levelet tartva, arany óralánc ; a fej színezésében szintén Rahlra emlékeztet.
Még több munkájáról is találunk adatközléseket, anélkül, hogy az eredetieket ismernők. Így állítólag festményei szétszóródva találhatók Gyöngyösön, Ó-Gyallán és Bécsben. Gyöngyösön kerestem utánuk. A Kálazdi család birtokában tényleg emlékeznek Palinay képekre. Kálazdi Alajos orvos háza szemben állott a Palinay házzal és a hagyomány szerint is jó szomszédsági viszonyban is voltak. A családfő halála után leánya Kálazdi Lujza, Koch állam -vasúti főnök neje elköltözött Gyöngyösről, magával vivén a Palinay képeket is. Tartózkodási helye és így a képek is ismeretlenek. Felhívjuk e körülményre olvasóink figyelmét, hátha sikerül e képeket megtalálni. A gyöngyösi Orczy kastélyban (ahol különben a magyar biedermeier művészetre vonatkozólag sok érdekes emléket sikerült felfedeznem) sincs jelenleg egy Palinay kép sem. Miután a kastély jelenleg nem az Orczyak tulajdonában van, hanem a leányági leszármazókéban, az Orczy családi arcképeket az újszászi kastélyba szállították, onnan azonban szintén nem sikerült a Palinay arcképekre vonatkozólag felvilágosításokat kapnom.
A már feljebb említett esztergomi diadalkapun kívül mint dekorativ művészeti alkotásaként sorolhatom fel a gyöngyöspatai templom részére festett 14 stációképet, mely átfestések által már nagyon megrongálódott, s melyért a a község 120 pengő forintot fizetett a mesternek, akinek ez összeg igen jól eshetett, mert a stációképek festése a gyöngyösi rajztanári állás elnyerése előtt való időbe esett és azidö-tájt nagy nélkülözésekkel kellett megküzdenie.
Itt-ott akadhatnak még egyházi festései és arcképei, mert hisz azidőben is jutott hébe-korba egy kis munka, vagy a felső plébánián, vagy a barátok kolostorában, de írásos adatokat ezideig még nem sikerült felkutatnom. Talán nincsenek is, emiékök pedig nem él a köztudatban.
Ez mindössze, amivel élete munkásságáról be tudok számolni. Valamivel több mint az eddigi életrajzi adatok mind, de még nem elegendő, hogy teljes képet kapjunk művészetéről, így azonban egybegyűjtve talán sikerülni fog a közfigyelmet ráterelni és emlékét megőrizve, az utókornak jeltelen sírja helyébe a köztudatban állítani maradandóbb emléket. Már vagyunk néhányan, akik kegyelettel gondolunk reá. A magyar nemzeti kultúrának volt ő előharcosa akkor, amikor e szerep még háládatlanabbnak mutatkozott a jelen állapotnál is. Egy nagy általános szánakozás vonul végig mindama emlékezeteken, amiket róla olvastunk, vagy róla hallottunk. Egykoron ő is álmodhatott nagy ambíciókról, mint a fiatalok áltáljában. Óriásnak akarta magát képzelni, addig míg a sors úgy nem határozott, hogy az energiája lassanként teljesen megőrlődjön. Később meg kellett alkud-n:a a keserű csalódások során, hogy kortársainak nagy általánosságban megegyező tragikus sorsára jusson ő is, a megérzések és meglátások rajongója. A művészet decentralizálásának gondolata kisértette, amikor még minálunk a centralizálás is hiányzott. A magyar közönségben a művészet iránt való általános fogékonyság nehezen jelentkezett és még azokban is elaludt a szövetnek lángja, akik különben megértéssel voltak azok iránt, ha elkerültek a relativ kulturcentrumokból és nem volt, ki bennök ébrentartsa a lelket. Szomorú idők jártak és ennek a szomorú időknek lettek áldozatai mindazok, akikről az emlékek nem csupán lokálpatriotizmusból, de igazán és őszintén mint nagy tehetségekről emlékeztek meg és akik belevesztek az akkori magyar kulturközöny vidéki parlagiasságába. Az ő tragikuma is a magyar vidék tragikumában jelentkezett, melyet nem volt képes magamagához felemelni, hanem úgy mondjam leasszimilálódott ahhoz. Szerette a hazáját, a szülőföldet és előbbre helyezte mindennél: hírnél, dicsőségnél, vagyonnál, sőt ezúttal a művészeténél is. És ezeket nem frázisként sorolom itt fel, de ezek az egyéni impresszióim e korszak kulturszelleméböl. Neki is kijutott bővebben mint kellett volna a magyar zsenik áldatlan közös sorsából. De amennyire fájdalmas ez a művészet szempontjából, talán ép annyira felemelő és vigasztaló a hazafiságéból, ép azért végtelen hálánk és szerénységünk minden elismerése a «szegény Palinay»-é is.
SOMOGYI MIKLÓS
