BUDAPESTI MAGÁNKÉPTÁRAKBÓL
Budapesten ma már korántsem ritka jelenség a magánképtár. Valamikor ez oly lukszust jelentett, amit csak kastéllyal biró grófok vagy hercegek engedhettek meg maguknak. Ma egész sor kitűnő, magas színvonalon álló gyűjteményt ismerünk, amelyeket tulajdonosaik hosszú időn át szereztek, az amatőr fáradságával fejlesztettek értékessé, sőt olykor a maguk nemében egyedülállóvá. E tulajdonosok a felsőbb polgári osztály (haute bourgeoise) tagjai, gyárosok, bankárok, kereskedők, vagyonos ügyvédek, orvosok. Amivel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy a mai arisztokrácia palotáinak termeiből hiányoznának a nemes és drága mesterek, hogy e történelmi nevű és fényű társadalmi régióban nem volna meg az a tradíció, amely régen elsősorban tette lehetővé a művészet virágzását. De határozottan megállapítható, hogy mű-baráti, müpártolói minőségben a szerep a polgári osztály, az új tőke emberei felé billent, itt állt elő az utolsó időben néhány oly amatőr-gyűjtemény, amely a legjobb külföldi kollekciók mellett is számottevő. Valóságos meglepetés volt például a Berlinben elárverezett Gerhardt-gyűjtemény megismerése.
Azt a változást, amit a műbaráti vezetőszerep elbillenéséről mondtunk, mi sem bizonyítja szemléltetőbben, mintha valaki a mű-vásárlók mai névsorát összehasonlítja azzal, hogy kik vásároltak ezelőtt negyven-ötven évvel, a Műegylet kiállításain. Akkor, ha számra nézve nem is mindig mágnások és főpapok adták a vásárlók többségét: a nagyobb, jelentősebb műalkotások megvétele rendszerint egy főpap, egy arisztokrata neve mellett volt olvasható a kimutatásban. Ami egészen bizonyos, hogy az illető, fényes nevű urak részéről tudatos volt, példát akartak mutatni, hazafiúi, szinte politikai erővel biró kötelességnek is tartották az ily művészetpártolást. Körülbelül az a felfogás volt alapja szerepüknek, ami Vörösmarty idejében a színészeket minden ekzisztenciális nehézség, sanyargás dacára, magyar darabok játszására ösztökélte, a nemzet napszámosainak nevezvén magukat. Egészen a régi, Andrássy-úti Műcsarnok nevezetesebb kiállításainak időpontjáig, megmarad a művásárlók névsorának e főként arisztokrata körből rekvirálódó jellegs, onnan azonban, a nyolcvanas évek végétől egyre jobban észrevehető ez az eltolódás. Legalább ami a modern képeket illeti. Magyarázatául ennek több dolgot lehetne felhozni. Hallható magyarázat, amely azt mondja, hogy a «történelmi osztály», illetve az arisztokrácia — elsősorban itt róla lévén szó — a konzervatív elzárkózás álláspontjára helyezkedik. Szerinte nincs érzéke az új ízlésbeli tényezők hatása alatt, az új közönség bevonásával egyre változó, fejlődő, modern művészet iránt. Habár a szigorú általánosítások értéke igen kétes: bizonyos, hogy ennek az okoskodásnak van némi alapja. Épen az arisztokrácia múltjából következik, hogy a művészet terén is a tradíciókkal való kapcsolatokat élénkebben érzi. Elvégre nem kell egyéb, mint hogy végigjárja kastélyait, ahol minden egy-egy elmúlt stílus varázsát őrzi. A kizárólag ily történeti irányban fogékony, az u. n. konzervatív ízlésnek nevezetes példája volt nálunk gróf Pálffy János, aki várkastélyának rekonstruálásánál a hagyományok szigorú felelevenítését követte, s akinek hagyatékában tudvalevőleg nem találtak oly holmit, képet, iparművészeti tárgyat, amely a XIX. század második feléből eredt volna s annak új törekvéseit, modern ébredezését tükrözné. Viszont ép Pálffy János kitűnő példa arra is, hogy e tradicionális szépségek élvezete nem tévesztendő össze a konvenciók szeretetével. Nem volt még újszerű művészet, aminek ne valami tradíció lett volna az alapja. A baj tehát nem is itt van, hanem csak ott, ahol az életképtelen konvenció szegeződik szembe a friss, új művészi megnyilvánulással. Ez tényleg lehet mellékterméke annak az ízlésnek, felfogásnak, vonzódásnak, ami az arisztokráciánál kezdettől fogva adva van környezetében, nevelésében. De azt mondani, hogy az ő körükből nem áll elő, vagy pláne mint az ú. n. «progresszív« elmélkedők írják, nem állhat elő a modern művészet igazi megértője: ez a maga- apodiktikusságában ép oly túlzott, mint téves. A magyar művészeti világban erősen keresztülhúzza az ily okoskodást Andrássy Gyula gróf, akinek amatőr-egyéniségében a művészi fogékonyság legkülönbözőbb pólusai találkoznak, akinek budai palotája, korszak és stílus dolgában egymástól igen távoleső műtárgyak otthona, s akinél teljesebb megértőt, sőt lelkesebb szószólót a modern magyar művészet nem ismer.
E kérdést most sem kimeríteni, sem elintézni nem akarjuk, de azért annak magyarázatául, hogy az utolsó időkben a művészeti, főleg modern művészeti amatőrködés terén miért írható annyi plusz a polgárság javára: a fenti magyarázat helyett előbb fogadnánk el egy más, sociális természetű okot. Véleményünk szerint itt összefüggés van a polgári kapitalizálódással, az új tőkék alakulásával, amelyek szükségszerűen maguk után vonják bizonyos művészi igények kielégítését. Még akkor is. amikor ezek az igények nem a művészet utáni belső kivánkozásból, annak igazi, spontán átérzéséből fakadnak. A nagyvárosi villában, a palotában az úi háztulajdonosnak pótolnia kell azt, ami arisztokrata hajlékokban sokszor generációkon át adva van: a miliő ékességeit, a képet, szobrot. Míg ezekben a régi falak és régi bútorok közt lévő gyűjteményekben, nem egyszer igazán a szó szoros értslmében nincs tenyérnyi hely új szerzemények számára: a frissen birtokba vett villák és paloták valósággal kiáltoznak utánuk. Szinte azt mondhatnánk, hogy restellik s leplezni akarják a tegnapról mára szerzett vagyon emberének ily irányban való szegénységét. Természetesen, ahol csak az ily külső motívum, egyedül a leplezés ténye a hajtóerő: ott egyszersmind még nem gyarapodott a művészet lelkes és értelmes híveinek, barátainak, amatőrjeinek száma. A milliomos felállíthatja azt az elvet, hogy csak igen kitűnő mesterektől vásárol, kerüljön bármibe, s mégis az igen kitűnő mesterek közt tökéletes unalom foghatja el. Nem tagadható azonban, hogy még az ily indítékkal biró mű-vásárlások is nyereséget jelentenek. Az első az a haszon, ami a művészekhez közvetlenül jut, ha az illető milliomos, véletlenül, vagy alkalmas tanács folytán modern képekkel népesíti be termeit. A második az az esetleges következmény, ami ha belőle nem is, de a leszár-mazóiból, a második generációból már fogékony embereket nevel a művészeti kultúrának. E sorok kapcsán több budapesti magánképtárból közlünk képeket, nagyrészt régi mesterek munkáit. Az illető gyűjtők galériájáról e képek persze távolról sem adnak megközelítő fogalmat, de ez nem is volt szándékunkban. Az ily munka kötetre terjedne. Csak néhány rövid megjegyzést fűztünk a budapesti magánképtárakhoz, amelyekből e képek is valók, anélkül, hogy tervszerű ismertetés volna a céljuk.
