VÁROSÉPÍTÉS ÉS IPARMŰVÉSZET
A nagy világmérkőzés napjai nem kedveznek az alkotásnak, az építésnek. Ma sok város dől romba; az épenmaradt városok pedig megálltak fejlődésükben és akárcsak lakóik, visszafojtott lélekzettel várják a nagy küzdelem kimenetelét. Bizonyos, hogy ilyen korban megcsappan a fejlődés, a városépítés problémái iránt való érdeklődés, és sokkal fontosabb pl. az az ágyú, melynek egyetlen lövése hónapok munkáját, nagy épületeket képes néhány másodperc alatt elpusztítani.
De sok tekintetben a mai kor alkalmasabb a városépítés felől való elmélkedésre a békés napoknál, amikor üzleti érdekek minél gyorsabb és korlátlanabb kielégítése nagyon is gyakran félrelöki a városépítési törekvéseket.
Ma városunk élete csakúgy, mint a nemzeté, fordulópont elé került. Az a városépítési irány, mely az ötvenes évek eleje óta szabja meg a város fejlődési irányát, lezárhatja könyveit és beszámolhat az eredményekről. Teheti ezt ma nyugodtabban és objektívebben, mint még tavaly ilyenkor, épen azért, mert ma megállt az építés, magállt teljesebben, mint bármely megelőző nagy gazdasági krizis idején.
Ami Budapesten a negyvenes évek végéig épült és ami azóta, az két egymástól merőben különböző városépítési princípium produktuma.
A régi városépítés célja a telepítés volt, a maié majdnem kizárólag a telekértékesítés. A beépítési elv ezen óriási különbsége választja el egymástól oly élesen a régi és az 1848 óta épült Budapest világát. A különbséget finom ösztönükkel legelébb a festők vették észre és ők merték néha, ha restelltek is, véleményüket a tudós mérnökök előtt bevallani, hogy Pest-Buda maradványai művészszemnek többet érnek, mint Budapest bérpalotái. Ma azonban mind többen, laikusok, művészek, ébrednek föl a múlt század végének «fejlődési» mámorából és érdeklődve, szinte meglepve fedezik fel újra azt a sok, mindinkább pusztuló értéket, amivel a minket közvetlenül megelőző és még élő generáció oly mostohán bánt el.
Így a «Magyar Iparművészet»-ben egy finomszemű építészember gyönyörű fotográfiái kapcsán néhány szép, érdekes cikk foglalkozott olyan épületekkel, rácsokkal, síremlékekkel, amik néhány évtized előtt, vagy tán napjainkban is nemcsak hogy nem tartoznak a hivatalos «műemlékek» közé, de egyenesen az «esse delendam», az elpusztítandó dolgok közt szerepelnek.
Az emberi szem csak relative, összehasonlítva tud látni, értékelni.
Valahogyan csak azóta láttuk meg és kezdtük élvezni a régi Budapest magától nőtt intim szépségeit, amióta az újnak rideg kaszárnyatömegei mindjobban elszaporodtak városunkban. Építési rendszerünk úton-útfélen keveri a régi egy-kétemeletes szerény polgári házakat a hatemeletes felhőkarcolókkal és igazán minden kritizáló szándék nélkül is feltolakodik az összehasonlítás gondolata, amely különböző emberekben különböző érzéseket vált ki.
Azokat a pestieket, akik foglalkoznak városukkal, az érzések szerint több csoportra lehet osztani. Az első csoport a lelkes fejlődők csoportja és ehhez a csoporthoz tartozott még a kilencvenes években mindenki. Ma is ez a csoport túlnyomó és növeli a vidéki emberek Pestre ránduló tömege, akik szinte babonás tisztelettel néznek minden új hatemeletes «bérpalotát», amelyet csak restelkedve tudnak összehasonlítani városuk elmaradott, minden «pompát» nélkülöző házaival.
A fejlődők csoportja fenntartás nélkül üdvözöl minden rombolást és minden olyan újítást, mely szerinte a város «világvárosias» karakterét emeli. Tipikus, alakja volt e hatalmas városfejlesztő iránynak az öreg Podmaniczky Frigyes báró, aki egyszer azt mondta volna, hogy «aki zöldséget akar látni, menjen vidékre».
A második csoport az amerikai emberek csoportja. Idetartoznak azok a művelt européer emberek, akik ugyan fájdalommal látják a kaszárnyaházak állandó térfoglalását, az egy-kétemeletes nagyudvaros polgári házak, a kisházak, az udvarkertek rovására, át is érzik az esztétikai és higiénikus hátrányokat, de azt hiszik, hogy meddő szentimentálizmus a dologról még csak beszélni is, mert a világváros fejlődése kérlelhetetlenül hajt «előre», a minél magasabb és szűkebb beépítés felé. Felfogásuk szerint a telekárak állandó természetes növekedése mathematikai pontossággal hozza magával ezt a fejlődést.
Efelett sopánkodni époly nevetséges, mintha valaki a villamosvilágítás vagy az automobilok ellen lázadozna.
Valaki ki is fejtette nekem, hogy a londoniak mily balgán cselekednek, hogy «hamis szentimentálizmusból» megmaradnak családi házaiknál, ahelyett, hogy tőlünk okos pestiektől tanulva, «felfelé fejlődnének».
Az érvelés mindig ugyanaz: a növekvő lakosságot csak így lehet elhelyezni és a telekárakat csak így lehet kifizetni.
Az amerikaiakhoz tartozik például a finomérzékű Ignotus is, aki kifejtette egy napilapban, hogy mily helytelen szentimentálizmus volt a lánchidat eredeti alakjában megerősíteni, mikor azért a pénzért majdnem új hidat lehetett volna építeni.
Az amerikaiaknak különben teljesen igazuk volna, ha Budapest mai irányú fejlődése olyan természetes és szükségszerű folyamat volna, mint a földkéreg kihűlése, vagy az évszakok változása és nem emberek által létesített nem is nagyon régi intézmények direkt következménye.
Hogy visszatérjek a «Magyar Iparművészet»-re, e folyóirat íróinak állásfoglalása a régi Budapesttel szemben igen érdekes, igen hasznos, de egy kissé naiv. Mint finomidegzetű emberek, természetesen élénken érzik a nagy változást, amely a múlt század ötvenes éveiben kezdődött és azóta állandóan fokozódott. Hogy voltak-e a változásnak okai és hogy mik voltak az okok, avval nem igen foglalkoznak, hanem megállapítják, hogy az izlés megromlott, hogy az intimitás, a szeretet elveszett szobákból, utcákról, hogy a ma készülő vasrácsok, kapuk rosszabb for-májúak, mint az akkoriak, bár legtöbbször többe kerülnek és többet akarnak mutatni ; mindebből pedig arra következtetnek, hogy fejlesszük az ízlést és igyekezzünk a régi formákat átvinni a mai életbe.
Állítsunk jó régiformájú bútort a szobánkba, rakjunk bárházaink falára jó régies vakolatdíszeket, kapuinkba régies rácsokat, javítsuk meg a Spiegel Frigyes szerint kriminálisan rossz ízlést neveléssel, lelkesítő cikkekkel és az eredmény nem fog elmaradni.
Aki így ír, elfelejti, milyen erős hatása van a városépítésnek az életre és viszont az élet hogyan változik, módosul az élet kerete, a város változásai által. Közkeletű felfogás, hogy az élet fejlődése változtatta meg a várost.
Ebben sok az igazság, de még igazabb, hogy a város mesterkélt fűzése, változtatása, hatott ki az életre és minden megnyilvánulására, lakásra, bútorra, iparművészetre. És ezért csak félmunka a «régi jó mestermunkákat» ajánlgatni. Nem olyan egyszerű a dolog. Próbálják rárakni a csinos, közvetlen vízivárosi vakolatdíszeket a kelenföldi bérkaszárnyafrontokra ; helyezzék el a régi szolid bútorokat a mai rideg bérházszobába rossz arányaival, stílustalan ajtóival és ablakaival és hamar kiderül majd, hogy az utcák és udvarok nem lesznek barátságosabbak, csinosabbak, a szobák aligha lesznek intimebbek. Valami megrontotta a keretet, a várost, a házat, az udvart, a szoba formáját, méreteit és az iparművészet kitöltheti a legkvalitásosabb holmival, az eredmény nem lesz kielégítő.
Ezért érdemesnek tartom a «Magyar Iparművészet» említett száma kapcsán rámutatni néhány intézményre, ami egyéb tényezők mellett, városunk régi, egészséges fejlődését megakasztotta és helyébe nem természetes, hanem mesterséges módon senkit ki nem elégítő, telekspekuláción alapuló, szűkudvaros bérkaszárnyarendszert állandósított.
Ha majd sikerül a városrendezés és házépítés alapvető, de máig intézményesen biztosított hibáit ás félszegségeit megszüntetni, akkor meglesz az egészséges, intim lakás, meglesz a jó lakóház és meglesz a nivós iparművészet is.
Városrendezés és városépítés szükségképen mindig rászorult és rászorul ma is a hatóság irányítására és vezetésére. Újabb kutatások azonban épen azt mutatták ki, hogy a hatósági irányítás másképen működik ma, mint régen és hogy innen ered városunk csúnya és egészségtelen fejlődése.
A magyar város vezetősége az ötvenes évek elején új, addig ismeretlen feladat elé került. A jobbágyság felszabadítása nagy lendületet adott a vidéki földmívesek bevándorlásának. A város lakossága rohamosan növekedett.
Nem csoda, ha a város vezetősége nem tudta mindjárt megtalálni az új tömegek letelepítésének legjobb formáját ; az adminisztratív munkássága így is bámulatos volt. A régi városok az új telepeseknek telket szoktak volt adni, azzal a kikötéssel, hogy azon ház épüljön. Ezáltal biztosították a város egyenletes, szép beépítését és elejét vették a telekspekulációnak. Sok olyan rendelkezés is maradt még a tizennyolcadik századból is, amelyik tiltja a telkek üresenhagyását. Az egész rendszer célja tehát az volt, hogy embereket letelepítsen.
Ezzel szemben az ötvenes évektől kezdve az új nagy bevándorló tömeg nem jutott telkekhez, hanem az e tömegek lakásának üzleti kihasználására épült házakban volt kénytelen elhelyezkedni. Eleinte kevés ilyen ház volt, Pesten az ilyen tömegházak a negyvenes években kezdtek épülni, amilyenek az Orczy-ház, vagy a régi Anker-ház volt. Budán még általános volt a családiház-rendszer, a gazdagabbak a Várban, a szegényebbek Tabánban laktak kis sárból tapasztott falusias házban, de a magukéban.
A magas házak építése már most azt eredményezte, hogy a telkek rohamosan, a fekvésnek köszönhető természetes áron felül megdrágultak.
Az a telek, ahol szabad négyemeletes házat építeni sok utcai és udvari lakással, csak annak eladó, aki olyan magas árat fizet érte, amilyet csak teljes négy emelet bérjövedelmére számítva fizethet. Egyszerre vége volt a családiház-rendszernek, de vége volt az utcák egységes beépítésének is. A telkek ára felszökött a helyzet, a fekvés okozta áron felül arra a magaslatra, amelyet csak a magas és szűk beépítésből várható nagy haszonból előlegezhettek maguknak a telektulajdonosok. A vállalkozás ellenben kénytelen volt állandóan kifelé a periferiára gravitálni, ahol olcsóbb a telek és elhanyagolni a belső részeket. Eredmény az a gyakran emlegetett abszurd állapot, hogy míg a város belső részeiben igen sok az üres, vagy földszintes, egyemeletes házzal beépített telek, addig a szántóföldeken négy és ötemeletes házak tűzfalai merednek az ég felé. Innen ered újabb utcáink oly rendetlen és mégsem festői beépítése. A földszintes ház mellett hatemeletes ház 1910-ből, mellette két háromemeletes a nyolcvanas évekből, azután ismét földszintes és így tovább a tűzfalak nagyobb dicsőségére.
A fejlődés ilyen iránya lehet egyesek érdeke, de abszolúte nem szükséges és nem természetes.
A város sokféleképen védekezhetnék ez állapotok ellen. Előírhatná, illetve adózás útján meggyorsíthatná a belső részek kiépítését. A még kisbeépítésű vagy majdnem intakt városrészekben nagyudvaros, egy-kétemeletes zártsort tehetne kötelezővé és így tovább, de ma még ott tartunk, hogy sokan még a betegséget sem akarják észrevenni, nemhogy orvoslásra gondolnának.
Íme egy önkényesen kiragadott fejezete a városépítésnek. Mily súlyos esztétikai következményekkel jár és mennyire nem segítenek itt a gyönyörű stílusutánérzések! Szomorú szívvel állapítom meg, hogy az új építésügyi szabályzat sem segített, sőt azáltal, hogy igen nagy, még részben szántóföld és falusias beépítésű városrészekre is engedélyezte a magas és szűk beépítést, de facto mindenütt előírta, anélkül, hogy a belső részek intenzívebb és gyorsabb beépítéséről bármily módon gondoskodott volna, Így akarta ezt a hatalmas és érdekeit jól védő «telekérdekeltség».
A szegény építészek (szegények, ha vannak esztétikai ambícióik), tervezhetnek akármit, míg a város beépítése ötletszerű marad, az egyes ház ízlésesebb frontjával keveset fog lendíteni az újabb városrészek sivár és amellett rendszertelen külsején.
Nem emlegetem mai városépítő rendszerünk ismert higiénikus hátrányait. Eleget siránkoznak a főváros statisztikai kimutatásai. Itt csak azt akarom kiemelni, hogy a városépítés organikusan összefügg a többi művészetekkel és különösen az iparművészettel. Nem mindegy az, hogy a polgárember a maga rászabott kis házát bútorozza be, vagy pedig a bérkaszárnyába ékelt csúnya lakásába vesz egy-két «szobaberendezést».
És nem mindegy, hogy a bútort tervező vagy csináló ernber barátságos budai udvarra néz-e ki, ha felnéz a munkából, vagy pedig egy gangokkal körített hatemeletes udvar sivárságát szívja-e magába.
Utcáink, udvaraink mellett nagyon hátrányosan változtak meg lakásaink, interieurjeink, vagyis az iparművészet legigazibb dominiumai is.
Aki járt régi budai házakban és modern angol vagy német kertvárosházakban, okvetlenül megkapta az a kedélyes intim hangulat, amely ezekben az egyébként igen különböző technikával és berendezéssel épült házakban egyaránt uralkodik. Az ember jói érzi magát e szobákban, a bútorok otthon vannak és enyhén olvadnak az egészbe.
Bizonyos, hogy a jó bútor, jó tapéta, az ízléses ajtó, ablak, a kályha vagy kandalló okos elhelyezése sokat tesz. De legfontosabb mégis csak, mint minden belső kiképzésnél, akár kupolás templombelsőről van szó, akár tiz quadrátméteres kis szobáról: az arány, a méretek. Ezek közül is talán a magasság az, amelyet az ember leginkább érez meg, ha csak öntudatlanul is, ha szobába lép. A régi budai vagy erdélyi szobák, a bájos angol vagy régi német interieurök meleg intimitása főleg az alacsony mennyezetre vezethető vissza.
Amikor a múlt század közepén az építés higiénéjét szabályzatokkal igyekeztek biztosítani, az a sajnálatosan téves felfogás volt elterjedve, hogy a magas szobák jobban szellőznek, mint az alacsonyak. Elemi fizikai meggondolások elegendők annak a kimutatására, hogy a jó szellőzés nem a szobamagasságtól függ, hanem egyéb, szintén rendelkezésünkre álló eszközöktől, mégis a «higiénikus hazugság», amint Baillie Scott nevezi, valahogyan elterjedt és még ma is kisért közöttünk. Nem térek ki a magas szobák építést, fűtést drágító hatására, csak arra figyelmeztetek, hogy a szép, intim polgári intérieur addig élt, amig nem tiltották el a helyes belső magasságokat. Azóta hidegek, barátságtalanok a budapesti lakások és gyönge vigasz, hogy viszont többet «mutatnak» és re-prezentálásra talán alkalmasabbak. Az ember maximális magassága kb. l '95 m., két méteres emberek kuriózumszámba mennek, ha tehát mint azelőtt nálunk is, a külföldön ma is 2'40 és 3'00 m közt variáló magasságú szobákat építünk, eleget tettünk minden praktikus követelménynek. Fájdalom, a jóarányú intim belső magasság, mint annyi egyéb, egyelőre csak szép álom, amit okos, praktikus angolok, ábrándoslelkű, otthonos németek megcsinálhatnak, de nekünk mindmáig tilos.
A «Magyar Iparművészet» budai száma különben szimptomája azon iparművészeti törekvéseknek, amelyek néhány év óta oly szívesen kalandoznak vissza a harmincas évekbe. Hangsúlyozom, hogy az ilyen elszigetelt iparművészeti törekvést aligha kisérheti siker,
Csinálhatnak jobb széket, tervezhetnek finom rácsot, ha belerakják a mostani lakásba, a mostani utcára, a mai udvarnak csúfolt helyre, nem fogják az iparművészetet előbbre vinni, vagy legalább is igen gyakran fognak csalódni. Mert egyik legértékesebb tanulsága a két évtizede tartó modern művészi mozgalomnak, hogy az iparművészet nem választható el a tágabb értelemben vett városépítéstől és hogy az iparművészet reformja csak a városépítés intézményes reformjával együtt lehetséges. — A városépítés reformja pedig a telekreform megvalósulásához van kötve. Azok a nagy értékek, amik a sok ember együttműködése által keletkeztek, amikhez épúgy hozzátartoznak a kövezett, csatornázott és világított utak. mint a szellemi együttélés épületei, a színházak, iskolák, múzeumok, ezeket az értékeket a közösség hozta létre és őt illetik is meg. A közösségnek pedig nem érdeke, hogy mint azt ma az egyesek teszik, csúnya és egészségtelen építkezés kierőszakolása által emelje a telkek eladási árát.
A telekreform a német és angol községi és állami politikában nagy szerepet játszott az utolsó években.
Ha sikerülne a háború után a telekértékek fokozatos kommunalizálása, és erre angol és német földön van már elég precedens, akkor tényleg fordulópont volna 1914 és tényleg új korszaka nyílna a városépítésnek és az iparművészetnek.
A magyar iparművészetnek is ebből a gyökeres reformból kell kisarjadzania, ha nemcsak múlóértékű divatholmikat, hanem az életünk darabját képező, a szívünkhöz nőtt munkákat akar alkotni.
RÓZSAVÖLGYI GYULA
