HÁBORÚS GYERMEKRAJZOK
Egy órát-kettőt azok közt a háborús gyermekrajzok közt tölteni, amelyek az Iparművészeti Múzeum csarnokában voltak láthatók: annyi, mint átélni a naivitás legöntudatlanabb perceit a komolyság legerősebb próbáival vegyítve. Gyermeklelkek csaponganak vallomásaikban és úgyszólván a vizsgát állja ki most a művészi nevelés reformkorszaka. A pszichológus a háború borzalmas és gyengéd képzeteit kapja, amint a gyermekiélek hol a fenségesnek, hol a nevetségesnek látástávolába veti. A tiszta artisztikum iránt érdeklődő egy rendszer próbalapjaiban gyönyörködhet, amely most jutott el ahhoz, hogy az élet s az alkalom letétette vele a vizsgát. Tizenöt éve lehet, hogy a főváros iskoláiba Györgyi Kálmán és Ágotai Lajos szakfelügyelők a kezdeményezés elszánt harcait lebírva bevezették azt a rajzoktatási módszert, melyért akkor az egész Európában lelkesedtek a reformpedagogusok, a művészek és a — gyermekek. Tanúi voltunk heves összecsapásoknak, kicsinylő gúnynak és mindennél ölőbb indolenciának, most eredményeket látunk, melyeket az élet sodra ragadott ki az iskolapadokból s a gyermekszobákból. Ha az új rajzoktatási rendszert azzal lehetne jellemezni, hogy alapötlete a gyermeklélek spontaneitása és célja a kifejező eszközök művészi biztonsága, akkor valóban ez az első alkalom a nagy dolgok kevés szóval való, külön rajznyelven jelentkező elmondására. Az első eset ez a mostani a ma felcseperedő nemzedék életében, mikor a jelenségek világába, mint történeti köntösbe, élmények, szenvedélyek, nagy akkordok kerülnek. Mikor a hazafias vers pátosza igazi lánggal lobog, a katonamars szövegét köny-nyek és szorongások kisérik, a melódiából zsoltár lesz és a csákónak — attilának színei mögött lélek dobog. A dolgot nem mint magánvaló, holt, összefüggéstelen tárgyat nézzétek— ekként szólt az új szemlélet kezdetén a rajzoktató — hanem darabjaként az egész összefüggő világképnek s érzéseiteket, hangulataitok kergetőző felhőit és napsütéseit, reflexióitok anyagát, — mindezt bátor vallomással mondjátok el ahhoz fűzve, amit láttatok. Nos lehetett-e az, amit eddig az iskolaszoba komolysága, az otthon intimitása, az utca megszokott filmképe beléjük sugalt, tökéletesen méltó az ő naiv és mély kedélyük condensalo erejére? És a gondolatok, melyeket annyian s annyiféleképen gondoltak el az eléjük tett tárgyakról, esetekről, inter-mezzokról, vetélkedhetett-e avval a kollektiv-erejű meggyőződéssel, melynek ezer szála egyetlen szó fogalmában fut össze: a háborúéban?
Mindjárt, ahogy a kiállításba beléptünk, jobbra, talán az első rajz, mely szemünkbe ötlött oly szimbolikus egyszerűséggel szólt az egész rajzoktatás sikeréről, hogy bátran lehetne e kiállítás katalógusának címlapjára nyomatni. «Egy besorozott kalapja», nem több, mint egy nemzeti pántlikás parasztkalap, ahogy egy nyolcéves kisleány látja — megkapóan egyszerű vallomás arról, hogy mivé magasztosulnak a dolgok a történelem valörjében. El kell képzelni, mennyi művészi intelligencia, milyen önkorlátozás van abban — s ez minden rajzművészet lényege — hogy valaki néhány erős kontúrba, egy kalap hajlékonyságába, paraszti keménységét ellensúlyozó pántlikás romantikájába belefoglalja a világháború egész felharsanását. Türelem, tudás, itt-ott még a csodálkozással járó habozás, de az egészen a ceruzán uralkodó fölényesség, mely úgyszólván egyetlen kézmozdulatba foglalja a kalap fészkének s peremének merev spirálisát, amint azután egy láthatatlan öröm titokzatossága burkolja be a ki-kitörő hazaszeretetet — ez a kalap. Rajzdisciplina, képeskönyv álomvilága, népdalok átérzése van mögötte. Képzeljék el: egy jól nevelt, okos kis lányka, nyolc éves és az iskolapadban eddig rajzolt: almát, szemüveget, cseresznyét, köcsögöt, gyermekkocsit és most jön a világháború az ő özönvizével, embertömegsivel, mozgásban kifejeződő gigászi méreteivel s ő neki a hősköltemény dithirambusaiból egyetlen tőmondat maradt meg emlékezetében: egy nyugodt, révedező, gazdátlan kalap. Naivitás van ebben, de olyan, amilyent csak művész érez. S nem az itt a lényeges, miként érti a nyelvet az, aki e kellemes és egyszerű mondókával fogad benünket. Hanem hogy valaki suttog és e suttogásba csaták zaja van összesűrítve.
Elgondoljuk, mi lett volna ez a kiállítás amellett a régi rajzoktató «tanmenet» mellett, mely sokáig a világot uralta és a pedáns, kínosan csiszolt, kihúzott, kávéval, tussal, vizfestékkel kitöltött verejtékes munkával szerzett rajzlapokat eredményezte. Emberfölötti erőfeszítések jelenénnek meg egy-egy ló vagy lovas helyes modellálására. Fővezéri sátrak akanthuslevéllel és dór oszlopokkal. Olajnyomatok emlékei a haldokló hőssel, ki vérével írja meg végrendeltét. Pipacsos mező egyforma szürke köpenyekkel. Patrona Hungariae, jobbról és balról gyászos drapériákkal. Ilyenek, vagy ilyfélék, történelemkönyvek rossz illusztrációra való gondolas, szorgalmas kópiák soha valóságban nem látott formákról, gyermekei egy olyan pedagógiai kultúrának, mely lélektelenül recitál, allegorikus közhelyeket keres, soha egy hős királyon könnyet nem ejt, soha egy igazi, illatos bimbónak szívből örülni nem tud. És mi van most ezek helyett? gyermekek vallomása, akik e világra mozgásban eszméltek, akiknek az állat eddig beszélt, a ló nyerített és búsult, a madár fütyült, az ágyú kereken gurult és szörnyen okádta a tüzet, a jóságos asszony fehér ruhá-
ban járt s a jó kislány liliommal a kezében üdvözölte a tanítót. Gyermekekbeszélnek, akik megérzik, hogy elég egy merev póznán egy feketén mászó katona foltja, hogy az őrszem téli magányossága grafikai egyszerűséggel megszólaljon. Akik tudnak széthulló shrapnellek iszonyatáról beszélni egyetlen körívvel, mely az egáljára van írva. Öt-hat guggoló, célzó katona hátának silhouttejével meg tudják egy lövészárok száz kilométeres ritmusát éreztetni. Gyermekek, akik elnéznek háztetők felett és azt úgy látják, amint magányos óráinkban egy kicsiny mansardszobában láttuk a párisi quartierben. Egy kislány egy szökevény katonát rajzol egy tömlöcben s ebben operaházi díszletek színfoltjai égnek, egy másik parasztasszonyokat a hadikórház előtt és tudjuk: ez a kislány szívdobogva nézi a matyó hímzéseket s áhítatot érez egy öreg ház láttára, mintha templomban ülne. Nem kell, hogy a rajzoktató elmondja nekik: miért szép a magyar ornament, a bizánci oltárkép, a sziklafalon épült vár szélben lengő trikolorjával. Úgy is tudják. Nem kell már, hogy a tanító, szülő biztassa őket: úgy rajzold meg a kémet, a kozákot, a Hindenburgot, amilyennek gondolod — úgy is szabad. Nem szükség rös-telkedniök azért, hogy az iskolaszobába odarajzolják a padokat, kislányokat, a tanítót, s odaragasztják a falra a képesujságból kivágott hadvezéri portrékat. Mert nem a szabatosság, nem a tökély, a műgond, a lehető hűséggel való ábrázolás a rajztanítás főcélja, hanem az a mindent feloldó érzés, mely a gyermeket eltölti, mikor így is tud szólni. Látjuk a rajzok mögött a fiatal, még hittelteli tanítókat s tanítónőket, akik a szülő gyöngédségével hajolnak a gyermek fölé és engedik kiélni a szén, a színes ceruza, az akvarell minden örömét. Aki komponálni tud — hadd csapja össze a két nagy ellenséges tábort, a térbe szorítva az erők, az ágyúk, a mozgások végső nagy feszültségét. Akinek konstruktív képességei nyilvánvalók: ám építsen várakat a papiroson, ha mindjárt csak Richter-féle fakockákból is. Majd eljut oda, ahol a vár már ciklopsz-köveivel megközelíti a — Bajza-utcai családiházat. Akinek a dekorativ érzéke erősebb, ám hadd szöjjön gobelint a papirosra és ha nyilvánvaló is, hogy a mozgófényképek csoporthullámai ragadják magával, mikor a németek megostromolják Antwerpent, — nem baj, azért nem kell mosolyogni, mert ez is élmény, és ki tudja: mi minden megy végbe egy kis hétesztendős művész lelkében, mialatt sötétség borul a mozgószinház nézőterére.
Respektáljuk a gyermek szabadságát, mert naivitása azonegy a müvészlélek vizionarius képességével, a nagy hősökben szunnyadó korlátlansággal, a zseniknek bilincspattantó önkényével. A fővárosi gyerekről azt halljuk úton-útfélen, hogy cinikus, túlérett, nem képes igazi elragadtatásokra, affektáltak az érzései. Lehet, hogy ez így van — falusi mértékkel, avult pedagógiai morálok lécével mérve. De nem igaz, esztétiku-sabb formákra átültetve. A kofa neki is huncut, de — artisztikus a népviselet. A kórházi orvosnak: torzonborz a szakálla, gyűrött a köpenye, de milyen ájtatos tisztelet van abban, ahogy az ágyak között jár. A hazatérő hős olykor vánnyadt és piszkos, de a mankóján, a fájdalmas tekintetében glória van. Ez a művészet tele van morális, panaszkodó, ujjongó, elérzé-kenyülő hangulatokkal, olyasvalami, mit nem a sujetből érzünk meg s nem a feliratokból, nem is a gyermek odairt kisérő soraiból, hanem a dolgokat megjelenítő erőből, a művészi világszemlélet felcsillanásaiból, abból, hogy egy ló miként megy fel roggyanó lábakkal a hegyre s egy zsíros parasztkalap miként ujjong együtt egész nemzetével.
Respektálni a gyermek egyéniségét: ez volt az egész reformpedagógia alapelve s ehhez igazodott az új rajztanítás is. Szabadsága tehát nemcsak témakörére, a meglátás és felfogás bátorságára vonatkozott, hanem a kivitel mikéntjére is. A gyermek magával hozott formanyelve tiszteletreméltóbb, kivált az elemi oktatás fokain minden eltanult idiománál. Ez a nyelv ősi, mély, őszinte. A dolgokról való tudását, mind elfecsegi, de a lényegeset mégis hangos akcentussal emeli ki. Emlékeztet azokra a naiv románcokra, melyekben sok kellemes nuance mellett ott van egy-egy drámai mag is, a történés veleje, naivul elénekelve. Van itt egy rajz, melyen hazafias pátosz körülményeibe az az akció van belefojtva, hogy a magyar katona pofonüt egy szerbet. De hogy üti pofon! Törzse rendes e magyarnak, feje szabályos, lába ép, hanem a keze, amellyel a pofont adja, valóságos labdává dagad. Nem azért, mert a kis polgár túlbecsülné a magyarok tenyérbőségét, hanem mert a pofozó kéz a funkció ereje miatt ilyennek — látszik. Egész rajzán azt adja, amit tud, itt azt a benyomást rögzíti meg, melyet a mozgó tag keltett. A gyermekművészet impresszionista e szó jobbik értelmében. Nem úgy, hogy a. dolgokat a felületről szerzett impressziók visz-szaadásával tükrözteti, hanem úgy, hogy a dolgok tömör összefoglalására, markáns megérez-tetésére törekszik. Nem a formák nyűgözik le, hanem az akció s nem riad vissza túlzásoktól sem, ha ezzel jobban aláhúzhatja a lényeget. Ezért van az is, hogy spontán és nem iskolai disciplinák szerint készült rajzaiban rendesen alig jut tovább a vázlatszerűségnél. Hisz ott már minden lelkessége, láza, lihegése meg van örökítve a többi csak szószaporítás volna s ez őt csak kévésé érdekli.
Az mondottuk az imént, hogy a gyermekrajzok bizonyos tekintetben az impresszionista, művészi termékek bélyegét hordozzák. Ám ez a feltevés csak egy-egy ponton csillan meg. Egészben mégis arról győz meg egy-egy ilyen kiállítás, hogy a gyermekművészet közelebb jár oly világszemléletekhez, melyek csak az impresszionismus lezajlása után jutottak szóhoz a művészet fejlődésében s kibontakozásuk épen napjainkra esik. Hiszen ami ezen postimpresszionista irányok közös sajátsága, ugyanaz a jellemzés tör ki a gyermek leikéből is. A jelenségek naiv, félig öntudatlan átélése. A világot ő is nagy egységekben látja, melynek a körülöttünk lévő dolgok csak szimbolikus megszólaltatói. A ház őt is tömegszerűségével bilincseli le, anyagok, tömeg, ritmus, tető, ajtók, ablakok, ritmus, kicsi és nagy tömegek láncba fogóznak, egyik mintha el akarna esni, a másik magával rántja, naiv és révedező látással ez az utca. Kubista-utánzásnak lehetne ezt mondani, hogyha nem volna megfordítva a dolog s a kubista nem törekednék olyan térszemléletre, amilyen a világról szerzett primär képzetünk. Egyik fiú lerajzol egy mentökocsit, amely sebesültet visz s e benyomás hevessége mögött lüktető elevenséggel kergetőzik egész sereg emlék, elhagyott családi otthonról, síró gyermekekről, viziók-ról, melyek a sebláz hőfokán jelentkeznek, csatatérről, melyet kúszva hagyott el, mindent, mindent elmondani, gyorsan, szaggatottan és az átélés egész hangulattömegével, mint uszállyal, — azt gondolná az ember, hogy a futurista festészethez jártak iskolába, holott az a valóság, hogy emezekben van meg tudatosan az a vágy, hogy a dolgok lényegét az intellektus elfogódottsága nélkül ragadják meg s gyermeteg lélekkel merüljenek bele a világképbe.
Ebből a szempontból nézve a gyermekrajzok kiállítása szinte nagyobbjelentőségű az esztétikus számára, mint a kortörténelem írójának vagy a gyermek-vallomások gyűjtőjének. A historio-grafus reflexiókat lát a lapokban, a pszichológus adalékokat a gyermeki elme tükröző képességeiről, az esztétikus izgató adatokat a kor vajúdó művészi kérdéseiben. Igaz-e, hogy a primitiv meglátás az emberi kultúra tudatos alkotásait is képes mystikus szépség leplével övezni? Igaz-e, hogy érzésünket a művészi látás bizonyos pontjain úgy tudjuk felfokozni, hogy a dolgok mythikus erővel jelennek meg? Igaz-e, hogy mindaz, ami zsenialitást művészi teremtőerő létrehozott, a naiv megragadás első ihletével tudta csak létrehozni s mindazt, amit tudásából hozzátett, csak a formákban volt joga érvényesíteni, de nem a dolgok «dingansich»-jén. E kérdések folyton új s új erővel jelentkeztek agyunkban, mialatt a kiállítás anyagát áttekintettük s a gyermekművészet adatait fürkésző szemmel osztályozni törekedünk. Az egyik szenzitív, a másik konstruáló, technikai hajlamú, a harmadik karrikiroz, a negyedik fantaszta — mondja róluk a gyermsklélek-kutató. Az egyik gauguines, a másik kernstockos, a harmadik liebermannos, a negyedik kandinsky-s — így látná a parallellákat kereső esztétikus. Ám mindezek a felfogások tipizálnak, ahelyett, hogy itt is — e szabad köztársaságban — individuumokat keresnének, vagy ami helyesebb, a jelenségeket a maguk zuhogó áradatával, mint a gyermek-leiek kollektiv érzületének kifejezőjét engednék magukra hatni. Úgy ahogy a legnaivabb s leg-elfogulatlanabb látogatók cselekszik. Sebesült vitézek, pántlikás kalapok hordozói és tipegő gyermekek. Ami az ő szemükben csillant msg e rajzok láttára, az a mosoly és az a könny, az az elragadtatás, vagy az a visszautasítás, az egyetlen jogosult kritikája a gyermekrajznak és minden ösztönszerű művészi megnyilatkozásnak.
NÁDAI PÁL
