Annak a magyar festőgárdának, amely a múlt század végén jellemző szerepet játszott nálunk, egyik legrokonszenvesebb tagját, Roskovics Ignácot, november 28-án elragadta a halál. Jó barátaival, Fesztyvel és Vágóval, képviselője volt annak az érdekes művésztipusnak, amely nemcsak festésével vonta magára a budapesti közönség figyelmét, hanem társadalmi szereplésével is hozzájárult ahhoz, hogy azokban az időkben nemcsak megkedvelték a művészeket, hanem most első ízben fogadták el a finomabb társasélet integránsainak. Népszerűség dolgában Roskovicsnak aligha volt párja, az ő képei kerültek legsűrűbben reprodukcióra, az ő adomás témáiról beszélgettek a társas összejöveteleken, az ő tréfás megjegyzéseit emlegették s a Nemzeti Szalonban, amely akkor művész-klubnak indult, az ő elmés, talpraesett, mindig jóízűs kitűnő előadású tósztjai-nak tapsoltak. Az aranyos kedélyű művészt mindenki szerette, vidám életrendje mindenütt kedves megértésre talált s általános volt a megdöbbenés, midőn évekkel ezelőtt váratlanul hire járta, hogy szeme világát elvesztette. Sikeres operáció révén látóképességét bizonyos mértékben visszakapta ugyan, de arról már szó sem lehetett, hogy a régi tempóban folytassa festői munkásságát. Ez a körülmény ugyan nyomasztón hatott rá, de 'kedélyének harmatos üdeségét mégsem tudta egészen lesúrolni: továbbra is az a kedves, bájos örök-ifjú maradt, mint volt azelőtt.

Többféle körülmény játszott közre, hogy Roskovicsból festő legyen. Már mint iskolásgyerek egymásután két festőnek volt tanítványa s jeles nevelésben részesült otthon, atyja az a nagyműveltségű és híres hajdudorogi esperes-plébános lévén, aki oly előkelő szerepet játszott a görög-katolikus egyházi mozgalmakban. Rosko-vies Ignác (szül. 1854 szeptember 28-án, Szalókon, Zemplénmegyében) már iskolásfiú-korában Heverdle Ferenc és Vidra Ferdinánd festők keze alá került. Mind a kettő érdekes és világlátott ember volt. Vidra a negyvenes években Rómát járta mint stipendista, hazatérve a veszprémi és ungvári templomok számára olaszos izű oltárképeket festett, ott festette a Pannónia című képét is, amely a Szépművészeti Múzeum tulajdona s ott rajzolta a szintén államtulajdonban lévő Rafael-féle Teológiát. Tudott tehát ifjú tanítványának az örök város mestereiről. Itália művészi életéről mesélni. Heverdle Ferenc a bécsi akadémiának volt növendéke, bejárta a Balkánt Konstantinápolyig s végül nemzedékeket oktatott Ungvártt a rajz elemeire. Az ifjú Roskovics e két mesterétől sokat hallhatott a művészélet varázsáról, a művészet felsőbbrendűségéről. E körülmények és az, hogy valóban tehetségnek ösmerték, döntőn hatottak arra, hogy a festő-pályára lépjen. 1875. beiratkozott tehát a mintarajziskolába, ahol rövidesen megfestette első képét («Tud-e váltani?») s azt ki is állította a Műcsarnokban 1880-ban. De ugyanebben az évben részt vett a budapesti oltárkép-pályázaton is és elnyerte a harmadik díjat. Hallatlan eset volt, hogy a sok gyakorlott és ismert művész sorában egyszerre megjelenik egy ismeretlen mintarajziskolai növendék s ily kitüntetést tud magának szerezni. Ebből a sikerből olyképp vonta le a következtetést, hogy még az évben Münchenbe ment s októberben beiratkozott a Képzőművészeti Akadémiába. Itt se volt soká maradása. Félév után ott hagyta a «gyakorlati festőosztály» professzorát, műtermet bérelt, ahol megfestette a «A Szentlélek eljövetele» c. régebben megkezdett képét, amely a Műcsarnokban 1882-ben a vallásalap 300 frtos egyházi festészeti díját nyerte el. E sikerekkel eldőlt Roskovics festési témaköre: ezentúl is az adomás életkép és az egyházi festés volt élete művének tartalma. Már 1882-ben felbuzdulva a vallásos képpel elért nagy sikeren, ő is — mint egykori tanítója, Vidra, — Rómába utazott, ahol a Palazzo Veneziában ütött szállást. Itt festette ez évben «József a kis Jézust neveli» c. képét, amely most a lévai piarista-templom főoltárát díszíti. Rómából hazatérve, 1884. Ungvárott telepedett le rövid időre, ott, mint mestere, Hevardle, kis ideig rajztanár-kodott s még ez évben megfestette «Igyék már kelmed» c. életképét s egy vallásos képet, a «Szt: Erzsébet» címűt. Budapesten letelepedve, festeni kezdte «Pici piros alma» c. képét, amely tipusa a 80-as évek budapesti életképének s egy csapásra az egész országban ismertté tette szerzője nevét, midőn »l885-ben kiállította. Az efajta életképek közé tartoznak még: «Acél, kova, tapló», «Extra-passzió», «A rózsámnak» stb. De az egyházi festéshez sem vált hűtlenné. Ugyanabban az évben, 1885-bsn, mikor a «Pici piros almá»-ra megkapta a Műcsarnokban a 600 frtos Társulati díjat, megfestette Csekonics Endre gr. megrendelésére Nepomuki szt. Jánost, utána pár évvel hét falképet és három oltárképet a szinai (Zemplénmegye) templom számára. Ezeket egy sor életkép követte: «Hátha innánk!», «A gourmand», «Kóstolja, de édes!» stb. utánuk ismét vallásos tárgygyal foglalkozott, megfestvén «Mária üdvözletét» és falképekkel díszítvén a budapesti józsefvárosi templomot 1894—95-ben. Midőn a magyar kormány a millennáris évben azt a kísérletet tette, hogy újra életre keltse a elhamvadt «történeti festészetet», Roskovics is, mint legtöbb festőnk, megjelent egy történeti tárgyú képpel, az «Erdély uniója» cíművel (1896), melynek elkészülte után megrendelést kapott a budavári királyi palota Szt. Istvántermének festői díszítésére. A magyar szentek e képei 1900. a Műcsarnokban megszerezték Roskovicsnak a kis állami aranyérmet s e siker után felszólították a kecskemétiek, hogy a nagytemplomot falképekkel ékesítse. Ekkor már érezhetővé vált szembaja, de a művész lankadatlanul dolgozott e művén, melyet 1902-ben a 2000 K-s Lotz-díjjal tüntetett ki a Képzőművészeti Társulat. A Művészet ebből a ciklusból reprodukált egy sor képet. Szembaja egyre rosszabbra fordult, de élete egyik legutolsó nagyobb müveként még megkezdhette a budai vártemplom számára azt az oltárképet, amely szt. Istvánt ábrázolja, midőn Asztrik püspöktől átveszi a koronát. Közben egész sor illusztrációt is rajzolt képes lapok számára, arcképei közül ismertebbek a Kossuthé (Pestmegye székházában), Madách Imréé (Nógrádmegye székházában) stb.

Roskovics festői előadása sok tekintetben a 70-es, 80-as évek müncheni festési módjához simult, kompozícióin legalább is akkora szerep jutott az ötletes, adomás tárgynak, mint az előadásnak. Tipikusan jellemezték képei a budapesti ízlést, amely a népszínmű virágzása idejében uralkodott. S kevésbbé egyházi művei jellemzők a felfogására, temperamentumára, mint inkább a vidám librettót rejtő életképei.

Temetésén, amelyet a Képzőművészeti Társulat rendezett, jelenvolt a Budapesten időző művészek szine-java, akik meghatottan búcsúztak örökre egyik legszeretetreméltóbb pályatársuktól.