MARKÓ KÁROLY 1845-ben egy országháztervezetet készített Budapest számára. Az időben ugyanis egy nagy és fényes országház építésének eszméjét vetették fel, a mely megfeleljen legszigorúbban minden részeiben az építészet szabályainak, úgyszintén a tartósság és kényelem igényeinek is s azonkívül "mindenütt nemzeti szellem leheljen belőle, fényes multunk s reménydús jövőnek emlék- s jelképeivel díszítve ; szóval az egész épület egy múltban dicső, jövőben édes remény szerint nagy nemzet méltóságát s jellemét hordja magán". (Társalkodó, 1845, 302.) Az országházi választmány közrebocsájtott programmjában szintén a "művészi értékét" hangsúlyozta a midőn titkos pályázatot hirdetett az új parlamenti épületre. Mielőtt azonban még döntésre került volna a dolog, a Pesti Hirlap 568-ik számában kipattantotta az egyik pályázó nevét, a ki nem volt más, mint a Firenzében tartózkodó jeles festőművész hazánkfia Markó Károly. Megindult aztán a vita ellene és mellette. Helmeczy lapjában Schultz Ágost a következőket írja : "Az építészet nem vele született corollariuma a festészetnek. De azt mellőzve, s Markónak a mellett is, hogy olasz földöni számos éven által folytonos tartózkodása miatt műve - nemzeti szellem kizárásával egyedül annak bélyegét fogná tán viselni, jeles tehetségeit semmi tekintetben kétségbe vonni nem akarva, a nélkül, hogy a részletes fennen kürtölést s ajánlgatást szükségesnek tartanám, kinyilatkoztatom : mikép vannak magyar építészeink közt itthon is néhányan, kik műveikkel a versenytérre bárkivel is kiszállanak, nem kell tehát félni, hogy mare stagnans lesz a versenypálya". A Pesti Hirlap említett helyén nem sok reménynyel néz ugyan a pályázat elé, de hangsúlyozza, hogy: "Nem lehet ugyan nézetünk szerint a művészet becsének kritériuma a hazafiság, de ha a honfi művész készít tökéletesbet, vagy csak ollyat, melly az idegen művel méltán vetekedhetik, bűnnek tartanok, ha nem a honfi műve nyerné az idegen fölött az elsőséget". Úgy tudjuk egyébként, hogy Markó tervét figyelembe sem vették, hanem Vitkovszky országház-tervét fogadták el. Vitkovszky. a ki maga is magyar fiú, Rómában és a bécsi politechnikumban nyerte kiképeztetését.
-15.

1640-ben Mokchai András filozófiai művét, melynek díszcímlapját Major delineálta, három szövegképpel díszíti, a mely a Logicát, Physicát és Metaphysicát jelképezi. 1648-ban Wiedemann Kempis Tamás Pozsonyban nyomtatott könyvéhez metszett címlapot, mely figurális részeiben elég jó bibliai kompozíciót ábrázol, távlat nélkül s alsó részein gondos renaissance-keretben a Héderváryak címerével van ellátva.

1652-ben adta ki Wiedemann ránk nézve legérdekesebb munkáját, mely Bécsben jelent meg s pompás technikával, gondosan készült száz rézmetszetű lapon ugyanannyi jeles magyar ember arcképét ábrázolja. Az arcképek egy része festmények után, egynéhány közvetlenül a természet után készült. Jellemzés szempontjából véve, a legsikerültebbek Draskovics János grófé, melyet 1647-ben, Erdődi György, Esterházy Pál, Földváry Miklós arcképe, a melyet a többivel együtt szintén a század negyvenes évei folyamán metszett nyolcadrét alakban. -16.

1841-ben, mikor Ágost hires és kincsszerző keleti utazásából már visszatért Pestre, egy különös vendég jött látogatóba a Schöfft-családhoz. Nem kisebb úr, mint Mehmed Ali egyiptomi alkirálynak Muszar effendi nevű mérnökkari őrnagya. Muszar európai útjának célja az volt, hogy egy olyan mérnököt szerezzen építkezni óhajtó urának, a ki járatos mindennemű építészeti feladatnak a megoldásában, tudjon tervezni palotát, kertet, szabadkézi rajzolásban is ügyeskedjék - s a mellett járatos legyen a francia nyelvben. E célra Schöfft Tivadart igen alkalmasnak találta, úgy látszik bátyjával való ismeretsége is befolyásolta a választását, mert ugyanis Ágosttal Muszar még Mehmed Ali udvarában barátságot kötött. (Schultz Ágost a Schöfft-család barátja egy anekdotát is jegyzett fel az egyiptomi őrnagy pesti időzéséről: "Schöfftéknél ebédelvén a muzulmán követ, Auguszt örökbe fogadott néger fia erősen ügyele, vajjon az őrnagy fog-e mint izlamkövető a körülhordott sertéshúsos s kolbászos káposztából enni ? mit midőn ez minden tartózkodás nélkül megtőn, a négerfiú vidoran monda németül - jetzt auch ich essen! -".) Muszar effendi két évre kötött szerződést Schöfft Tivadarral. Az egyiptomi alkirály számára készített munkálatok előtt azonban még egy utazást tettek ketten együtt, főleg Bécsben, Münchenben, Parisban és Londonban tanulmányozván a műegyetemeket és műemlékeket. 1845-ben Schöfftet Rómában találjuk. Ott tavaszkor l6 versenyző elől egy építészeti pályadíjat nyert el s miután jutalmat ott még magyar nem nyert, megkérték, hogy pályakoszorúzott tervét az építészeti akadémiának hagyja, a mit a művész természetesen a legnagyobb készséggel teljesített. (Társalkodó, l 845.) Ugyanazon év július 22-ikén ugyancsak Rómában egy még nagyobb kitüntetés érte. Egy másik műveért a nagy jutalmat ítélték neki oda. a mely állott egy több mint 25 aranyat nyomó éremből és kitüntetési oklevélből. Az 1845-iki Diario di Roma (59. szám) így ír róla: "Schöfft Tivadar művében a felosztás és művészi megoldás nagyszerű és dicséretre méltó, az egész terv jól kombinált és átgondolt". A rövid idő alatt elért két nagy siker, a hol pedig kipróbált régi művészekkel szemben győzött, elég bizonyítékul szolgál arra nézve, hogy Schöfft Tivadar építészeti tehetsége és tudása nem állott alacsonyabb fokon bátyja festőművészeti alkotásainál.
- 17.

Libay Sámuel, a besztercebányai temetőben lévő sírfelirat szerint, Modorban született, Pozsony mellett, 1781-ik év március 1-én. Régi nemes családból származott, a mely azonban még a törökdulás idején elszegényedett s eredetileg nevüket Lippaynak írták. Az ötvösség művészetét Pozsonyban tanulta és egy nagyobbszabású külföldi vándorút után 1805-ben Besztercebányán telepedett le, a hol ötvösműhelyt rendezett be magának és főleg filigrán műveivel hamarosan jó hírnévre tett szert. Kézügyessége bámulatosan fejlett volt, de a páratlan technikai készség mellett művészi megfigyelő képességgel is rendelkezett. A természet után filigrán műben ábrázolt szarvasbogarai, sáskái, legyei stb. oly finomsággal sikerültek, mint a japáni művészek alkotásai. Ezekből néhány ritkaszép példányt őriz az Iparművészeti Múzeum. Ugyancsak ezüst sodronyból valók I. Ferenc és Napóleon általa készített szobrai, a melyek jelenleg szintén az Iparművészeti Múzeum magyar termében láthatók. Libaynak szorosan vett ötvös-mívességi munkássága a megfelelő szaklapokban szórványosan már ismertetve van. (Arch. Értesítő. 1896. 385.), díszserlegei stb. remekművek a maguk nemében, de szobrászművészeti próbálgatásai is igen figyelemre méltók. Bécsi lapok jelzik, hogy 1845-ben Libay Ferenc király mellszobrát ott is kiállította. A mű súlya 13 márka, finom ezüstből készült, s az egész átlyukasztott brüsszeli csipkére emlékeztet, a szobor fején lévő babérkoszorú nagy levelei a király éveinek a számát, a kisebb levelek a hónapok számát jelötték ; szóval minden dísznek még külön jelentősége is volt. 4000 dukátra becsülték. Ferenc király ajándékaival halmozta el érte a művészt, tréfásan ugyan megjegyezte rá, hogy úgy néz ki, mint majd akkor, ha a koporsóban a férgek megrágják. Most is élő lányai közül az egyik egy értékes brilliáns tűre még emlékszik, a mit a királytól kapott a többi közt. Ugyancsak ezért a művéért úgy a pesti, mint a bécsi ötvöscéh dísztagjává választotta.

A Pest-Ofner Zeitung levelezője 1862-ben felhívja a figyelmet a Besztercebányán éldegélő Libayra, a kinek második szobra, Napóleon, úgyszólván eltemetve lappangott jó ideig műtermében, csak néhány kiránduló szliácsi fürdővendég figyelmét keltvén fel inkább a kuriózum, mint műértéke révén. Napóleon álló szobra is filigrán mű. Ha a plasztikája figyelemreméltó alkotássá avatja is, sokat levon művészi becséből a különös ábrázolási mód. Lyukacsos felszínét szúette fa-szoborhoz lehetne leginkább hasonlítani. A Pester Lloyd 1864. (254. szám.) Besztercebánya tanácsának az összes magyarországi városokhoz intézett felszólításáról értesít bennünket, a melynek értelmében pénz gyűjtését kéri a Libay-féle Napóleon-szobor megvételére. A szobor művésze 4000 forintért volt hajlandó átadni a Nemzeti Múzeumnak alkotását. Később panaszolják az egykorú lapok, hogy alig 1200 forint gyűlt egybe a városok adakozásából, a körözött aláírási ív nem járt kívánt eredménynyel. Végre is a 84 éves művész tetemes engedményekkel adta át alkotását a Nemzeti Múzeumnak, pedig a Napóleon-szobornál az ezüst értéke maga 700 forint. (Dux Adolf: A magyar nemzeti múzeum Pest, 1858. 23.) Libay Sámuelt, a ki 1866 aug. 7-én halt meg, mint látjuk, inkább az iparművészek közé kell sorolnunk, fia Károly Lajos azonban kiváló festőművész rangján állott.
-18.

Atyja a saját mesterségére akarta fogni s a középiskolák végzése után az ötvösmívesség gyakorlati ismereteibe avatta be. Négy esztendeig legényeskedett Libay Lajos atyja műhelyében s a művészet iránti szeretet itt erősödött meg benne, annak a férfinak oldala mellett, a kit már akkor elismeréssel halmoztak el Napóleon és Ferenc király filigránból készült szobraiért. Még nagyobb impulzust adott neki bécsi útja. Négyévi tanulás után a császárvárosban akarta egy ismerősüknél az ötvösséget tovább tanulni. A meghívást azonban későn kapta, mire odaérkezett, más foglalta el helyét és kénytelen volt, csakhogy épp valamit csináljon, beiratkozni a képzőművészeti akadémiába. Ez a körülmény magasabb célok felé terelte életét. A véső és a poncolóvas helyett az ecset és a rajzón szegődött barátjává s szerzett neki később hírt s dicsőséget. Sajnos azonban hazájának keveset juttatott művészetéből, idegen megrendelők számára dolgozott jórészt, gondolni azonban gondolt haza mindig, pátriájának oltárképet föstött, és a besztercebányai vidék sokszor ihlette meg ecsetjét, azonkívül virágzásának teljében egy nagyobb albumra való tájkép-anyagot gyűjtött össze Magyarországról. 1835-ben Libay huszonegy éves korában Gsellhofer, Ender és Kuppelwieser tanárok alatt a képírást tanulta, különösen a történelmi festészetben gyakorolta magát, később pedig Mösmernél a tájképfestészetre fordította tehetségét. Apró sikerei szüleit is megnyugtatták, kik kezdetben nem jó szemmel nézték fiuk pályaváltoztatását. Azok a stúdiumok, a miket Libay Lajos a történelmi festészetre készülvén alkotott, általános elismerésben részesültek. E korból számos arcképe, tanulmányfeje s vázlatos tervezete maradt fenn. Munkásságát azonban zilált anyagi viszonyai egy időre megbénították. Szülei szegény sorban voltak, segítséget tőlük nem kaphatott. Bécsi tartózkodásának elején abból éldegélt, a mit mint ötvöslegény keresett. Később pedig órák adásával szerezte meg mindennapi kenyerét, sokszor naponkint 7-8 óráig kínlódott makrancos gyermekekkel, s a munkától, gondtól kifáradva nem sok örömet lelt ecsetjében. Szerencséjére egyik művész pártfogója, Fischbach János, a Breuner grófi házba ajánlotta be rajztanárnak. Ettől kezdve javul a sorsa Libaynak. A fiatal grófot nagy kedvvel tanítja festeni s ő maga is több időt szentel művészetének. Különösen a tájképfestészetet míveli előszeretettel ez időben, kétségkívül a Fischbachhal kötött barátsága is hatással volt rá ilyen irányban. Úgynevezett vedutákat festett, tájképeket magasabb nézőpontról, a melynél a természet nagyobb része tárul elénk. Sok elismerést, pénzt és barátot szerzett művészetével s mindinkább erősbödött művészi hírneve egész 1848-ig. Ez évnek zavaros politikai hullámai nem kedveztek a művészeteknek. A fegyverek zajában Libay nem talált lelkesítőt. Nem hazafelé tartott, mint sok külföldön élő honfitársa, hanem még inkább távolodott a hazától. Először Ischlbe költözött, a hol a királyi család néhány tagjának keltette fel érdeklődését akvarelljeivel, s az udvari körök megrendelésekkel kedveskedtek neki. Békés munkára azonban itt sem volt képes. 1849-ben ismét tovább indult. Münchenben tartózkodott egy ideig, Bürkel és más festőművészek nagy barátsággal fogadták, de Libay ott sem tudott sokáig maradni. Nürnberg, Regensburg, majd ismét Ischlben ütött tanyát, míg végre 1851-ben Gasteint választá ki állandó tartózkodási helyül, a hol a csodaszép táj bő anyagot nyújtott a festőnek. Innét, mintegy központból, barangolta be rendesen Karinthiát, Tirolt s a fenséges Alpokat. Termékeny munkásságának jó része ezek közt a hegyek közt folyt, Gasteinban ismerkedett meg János főherceggel is, a ki magával vitte Bécsbe, később pedig egy olaszországi útra kérte fel. Ugyanis a főherceg régi olaszországi kedvenc helyeit szerette volna rajzban megörökíttetni s erre a célra Lihayt igen alkalmasnak találta, nemcsak azért, mert elismert tájképfestő volt. hanem mert kóborló hajlamánál fogva magának is nagy kedve volt ilyen feladat vállalására. Olaszországért rajongott János főherceg, mint a kinek az a szép föld hazája is vala, természetszerűleg a művészlelkű magyar fiú is a szentelt földre vágyott, így aztán tetemes anyagi segítséggel Toscanába tartott Libay, onnét pedig azokra a pontokra, a melyet a főherceg neki kijelölt, ifjúkorának kedvenc vidékeire.

Sorra jött Firenze, utána Róma, hol egy egész telet töltött, majd Nápoly, Sorrento, Amalfi szépségeit örökítette meg ecsetjével. S gazdagon megrakodva vázlatokkal, tanulmányokkal és kész tájképekkel tért vissza főhercegi barátjához. Mindenütt elragadtatással fogadták műveit. Egykorú albumszerű kiadvány alig jelent meg a nélkül, hogy az ő képeiből is ne hozott volna. Nagy része az olaszországi alkotásoknak János és Rajner főherceg birtokába került, de a brabanti herceg Brüsszelben, a porosz Carolath fejedelmi család, vicomte St. Pierre Parisban, Parichnikow Moszkvában, Schultz Hannoverben, a bécsi kereskedő Arthaber és mások is szereztek Libaytól egész sorozatokat pompás tájképeiből. Országos Képtárunkban mintegy 100 rajz van e művészünktől, jórészben szintén veduták ; az osztrák alpesek, olaszországi részletek (különösen Róma és Paestum műemlékei) továbbá egyiptomi tájképek.

Míg műveit Európa minden tája felé szétkapkodták, maga nem a legrendezettebb viszonyok közt élt. Úgy hogy az l853-54-ik években néhány barátjának a biztatására a művész a bécsi reáliskolához folyamodott rajztanárnak. Csaknem biztosra vehette kineveztetését, midőn azonban kitudódott, hogy Libay protestáns vallású, az illetékes faktorok szó nélkül elejtették. Szerencséjére hamar talált magának külömb kárpótlást. Régi tanítványa, az ifjú Breuner József gróf egy egyiptomi utazásra szólította fel, a melyre Libay természetesen a legnagyobb készséggel vállalkozott és 1855 októberében útra is keltek. A csodás országban nyolcadfél hónapot töltöttek, a melynek élénk hatása a művészi lélekben gazdag gyümölcsöket termett. Libay sok tájképet és etnografikus értékű stúdiumot hozott a Nílus és Fáraók országából. Java részét csaknem három évi fáradozás után egy albumszerű kiadványban közre is bocsájtotta Breuner segítségével. Keleti Utiképek cím alatt jelent meg a mű Bécsben, (szülővárosának múzeumában kegyelettel őrzik) színes litográfiái úton sokszorosított 60 lapból állott, kartonjai után kőre rajzolták Alt és Nowotny. Kremer kairói konzul, hírneves orientalista, bevezető tanulmányt írt hozzá, melyben Libay képeinek nép- és tájismei becsét kellőleg méltatta. Humbold is ekkor intézett a művészhez (1858. márc. 9. Berlinből) egy magasztaló levelet. "Hildebrand Eduárddal együtt, ki maga is sokat járt Egyiptomban - mondja a tudós - művészi alkotását látván otthonosan éreztük magunkat az ismeretes vidékeken. Breuner József gróf úr a saját dicsőségét öregbítette, a mikor az ön művészetét istápolta." A Keleti Utiképek főbb lapjai: Kairói bazár, benyusefi bazár, esnehi iskola, a berberek fejedelmének székhelye Derr Nubiában, továbbá számos hangulatos és színgazdag Nílus vidéki tájkép, Sint látképe, az arabs uralom remekszép építészeti emlékei, Barkauk Kairó mellett, ó-egyiptomi templomok Edfu, Dendera és Philae városában stb. Úgy látszik a díszmű kiadási költségei nagy részben Libayt terhelték. 124 tallérra szabta egy példánynak az árát. Rossz üzlet még sem lehetett, mert a Keleti Utiképeket csakhamar követték "Tirol, Salzburg és Salzkammergut Albuma" (Bécs, Patemo, 50 ívrétű lap egyszínnyomásban) és "Gastein fürdőhely" (Salzburg, Baldi, 10 ívrétú lap, Libay festményei után tíz különböző művésztől rézkarc sokszorosítási technikában készült) kiadványai.

Számos kitüntetés érte a nagy hírnévnek örvendő művészt ez időtájt. A szultán, a dán király, szász herceg rendjelekkel ékesítették az elismerés jeléül. A mi királyunktól, továbbá Hannover, London, Drezda, Württemberg és Weimar műkiállításain a művészeti kiválóságáért aranyérmeket nyert. Munkásságának lajstromát bajos összeállítani, részben mert távol tőlünk teremtette meg alkotásait, részben pedig mert széthordták a különböző országokba. Néhány bécsi kiállítási katalógus nyújt némi anyagot erre vonatkozólag, továbbá Kertbeny: Ungarns Manner der Zeit (1862), Ungarische Nachrichten (18U4. 137.), Zeit-Bilder(Pest, 1861, 11), Wiener Zeitung, (1858, 27, 63.) egypár feljegyzése. A bécsi műegyesület 1851. és 1852-iki kiállításán Libaytól láthatók voltak: a Piazzetta, a Ca d'Oro Velencében (65 forint), a muranoi csatorna képe, az Angyalvár, Sallus-tius villája, Gastein mellett, nápolyi szenes hajó), Paestum (ezeket megvásárolta Arthaber, mind a nyolc ceruzarajz), - a Pitti palota Firenzében, a Pitti palota a Boboli kertből tekintve, a szent Mátyás kolostor Firenzében, Poggioi narancsfák, Castello Firenze mellett, Gannero a castelloi parkban, a toscanai herceg kastélyai Petreja és Poggio, Pisa, Vitellius palotája Pisában, (ez a 10 lap János főherceg tulajdonába mentát),- -Nassthal. Gastcin. (Rajner főhercegé). Az 1855-ik kiállításon szerepeltek Pizzo-villa a Como taván, Luegg (ceruza-rajz 30 frt), tiroli falu Meran mellett (akvarell) című képei.

Abból a korból, mikor még Libay a történelmi festészetre készült, fennmaradt még egy csomó tanulmány, fejekről, kosztümökről és azonkívül sok vázlat, a melyeknek jó része a besztercebányai múzeumban látható. Alvó leányka s felvidéki tót ifjú című képei még ifjúkori kezdőmunkásságának korára esik, ez utóbbit 1888-ban készítette. Egy 10 láb nagyságú oltárképet is festett, tárgya szent Márton, ez Besztercebányán vagy annak környékén valamelyik falusi templomban nyert elhelyezést. Besztercebánya vidéki szénégetőket ábrázoló képéről is tesznek említést egykorú lapok. Látjuk mindebből, hogy világutainak nagyszerű panorámái a hazai kedves vidékek iránti szeretetet nem törölték ki szivéből sohasem. Sőt miután Keleti Utiképeit, az osztrák és svájci hegyvidék nevezetesebb festői pontjait albumokban kiadta, avval az eszmével foglalkozott, hogy ezekhez hasonlóan Magyarországról is egy kötetet fog közrebocsájtani, melyben a magyar népet, történelmet és szép tájakat fogja publikálni. Meglehetős nagy anyagot is gyűjtött össze erre a célra. Fáradozásainak eredménye azonban ismeretlen.

Libay Lajos 1888. január l6-ikán halt meg Bécsben. -27.