Első évfolyam, 1902    |    Ötödik szám    |    p. 324-327.    |    Facsimile
 

 

A BRIT IPARMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS

Egy vagy másfél esztendőre közönségünk megint irányt kapott az ízlése számára. Minden ember, ha majd valamiféle iparművészi dolgot akar venni, vagy a szobáját, lakását be akarja rendezni, a maga új "angol" ízlését fogja követni. Mű-iparosaink - úgylátszik - már is készülődnek, hogy az ízlés eme legújabb irányának megfelelhessenek. Hiszen odakint, az Iparművészeti Múzeumban lépten-nyomon bútorrajzolókra, iparosokra, építészekre stb. bukkanunk, éppen most, a kik a brit tárlaton kiállított holmit nemcsak tanulmányozzák, hanem le is másolják, vagy legalább egyes részleteit lerajzolják. S ha rendes körülmények közt is kárhoztatandó az effajta másolás és lerajzolás, mert az eredménye rendszerint az, hogy máskülönben helyes és szép szerkezeti és díszítő elemeket észszerűtlenül és éppenséggel nem szépen alkalmaznak: a brit kiállításban ez egyenest veszedelmes. Mert ha volt valamikor olyan kiállítás, a mely e tekintetben nem útmutatással, hanem elijesztésül szolgált, úgy nézetem szerint ez a mostani brit kiállítás ilyen, ámbátor határozottan magas művészi színvonalon áll.

Nem maguk a kiállított tárgyak keltik bennem ezt a művészi szempontból való aggódást, a mely arra késztet, hogy óvatosságra intsem a másolóikat. Bár azt tartom, hogy a kiállított holmi nem mindvégig elsőrangú, sőt talán, egyik-másik tárgyat nem tekintve, a brit műiparnak csakis középjóságú megnyilvánulása. Komoly, óvatosságra intő figyelmeztetésem, a mely a közönségnek és műiparosainknak szól, a brit műiparnak azokra a tendenciáira vonatkozik, a melyek természetszerűleg ebben a kiállításban is érvényesülnek. Mivel pedig ez a figyelmeztetés paradoxonnak látszik, szükségesnek tartom a megmagyarázását.

Anglia is átesett, át kellett esnie, az abszolút ízléstelenség korán, a mely akkortájt, a mikor a kapitalista vállalkozás hatalmába kezdte keríteni az iparművészeti termelést, egész Európára jellemző volt. Csakhogy Anglia az ízléstelenség ellen való küzdelmet már két nemzedékkel előbb kezdette meg, mint Európa egyéb részei. Mert a művészi szellem újjáélesztése ott visszanyúlik a múlt század negyvenes éveire, a prerafaeliták szövetségére, Ruskin munkálkodására. Bennük gyökerezik Morris William tevékenysége, a ki tudvalevőleg már a hatvanas évek kezdetén megalapította a maga iparművészeti intézetét. Hanem e férfiak törekvéseinek művészi tendenciákon kívül társadalmi tendenciái is voltak. Tudatos ellentétben a kapitalista vállalkozással a művészet megmentését a géptől való fölszabadulástól és a kapitalizmussal járó társadalmi fejlődéssel való szakítástól várták. A bajok orvoslását nem a természetes fejlődési tendenciák követelésétől remélték, hanem a múltba való visszatéréstől. Esztétikai segítséget is a prerafaelizmustól kértek, technikai és társadalmi segítséget is a középkorban kerestek. Arról álmodoztak, hogv a nagyvárosi kultúra föloldódik szabad céhek és testületek világává, a melyben megint csakis az emberi kéz végzi a munkát, és minden készítményt az esztétika szempontjából becsülnek meg. S ámbár hálával tartozik az emberiség az angoloknak, a miért megint érvényt szereztek a művészetnek és a művészi érzésnek : nem tagadható, hogy ebben az egész fölfogásban súlyos kórság csirája rejlik. Ez a technikának modern kifejlődésétől, a társadalmi szervezetnek természetes evolúciójától idegenkedő fölfogás nem érhetett el egyebet, mint annak az ellenkezőjét, a mire törekedett. A helyett, hogy olyan nagy társadalmi művészetet termelt volna, a mely a népség minden rétegét, s ezeknek egész lényét áthatja: olyan művészet felé vitt, a mely csupán hiperraffinált esztétákat és fő-főmilliomosokat szolgál. S ez a mostani brit kiállítás is azt bizonyítja, hogy valósággal ide terelődött az útja, s hogy beteges raffinement hatalmasodott el rajta.

Két külön részre kell osztanunk ezt a kiállítást, egy angol és egy skót részre. Az angol műipar dicséretes ereje a szolidítás és a kényelmességnek mindenek fölött való tekintetbevételében rejlett. Ennek a helyébe azonban preciőz játsziság lépett, még pedig egészen természetszerűleg. Míg egyrészt nem akarnak lemondani a géptechnika vívmányairól és anyagi előnyeiről, addig másrészt lehetőleg eleget akarnak tenni Morris elvének, a mely szerint csakis a kézimunkának van művészi értéke, így aztán oda kellett jutniok, hogy banális üzleti minta-tárgyakra velük semminemű szerves összefüggésben nem álló cifraságokat ragasztanak. A kiállításban látható angol bútorok, a Waltonéit kivéve, szinte végig rosszak, mert illogikusak és túlzottak, szinte azt mondhatnék, hogy barokosak.

A skót bútorokkal máskép vagyunk: Ezek raffináltak; minden becsük a részletekben és az értékes, de drágának drága munkában rejlik. Látszat szerint a legnagyobb egyszerűséget szolgálják, sőt gyakran majdnem parlagiasságot hazudnak; így például a szalonban egyszerűen fehérre mázolt deszkákat vagy durva vitorlavászonból készített vánkosokat látunk, de olyanokat, a melyeknek valamely hozzájuk, beléjük illesztett aprólékosság folytán rengeteg az áruk.

Egyszerű tölgyfaburkolatba a legdrágább tengerentúli fából készített kis diszítményeket illesztenek be ; a bútorok minden részletét összefüggésbe hozzák egymással forma és szín dolgában, kézimunkával, végig az egész lakásberendezésen. Arra törekszenek, hogy minden egyes darabon minél többféle legyen az alkalmazott anyag és technika s ilyen módon a részletekben való kicsinyes raffinement útján el tudják érni azt, hogy a legegyszerűbbnek látszó dolgok is eszeveszetten drágák. A glasgowi kis ház a maga négy szobájával egész vagyonba kerül. Természetes dolog, hogy ettől a raffinementtől csorbát szenved a szerkezeti logika, annál is inkább, mert a részletekben való raftine-mentet hangulatok szimbolisz-tikája tetézi, a mely legkivált a színek elosztásában nyilvánul. Nézzük például a zeneszalont. Csupa deszkabútor van benne; végig sima, egyszerű mind, nehogy valamelyik részlet a figyelmet leköthesse, magára terelhesse. A szalon alsó részén csupa sötét szín, a komoly zenének megfelelően, a melynek hallgatása közben lefelé szoktuk szegezni tekintetünket. A szalon felső része csupa szel-lős világosság, megfelelően a vidám muzsikának, a melyet hallgatva tekintetünk a magasban jár. Ilyen fajtájú, ilyen szellemű végig a skót kiállítás. Az egész skót tárlat dekadens a szónak legigazibb értelmében. Annak a kornak kifejezése, a melyet preciőz-esztétikus angol hölgyek úgy jelölnek meg, hogy "South-Kensigton a pávaszem korszakában". Ezekben a szobákban Verlainet, Oszkár Wildet olvassák és gyermekies kisasszonykáknak udvarolnak. Hanem a nagy, a hatalmas életvalóságnak való, a társadalmi művészet idegenül néz erre a finom játékra. Ezért tartom szükségesnek, hogy óva intsük tőle a közönséget is, iparművészeinket is, iparosainkat is. Nem vagyunk sem eléggé gazdagok, sem eléggé esztétikusok, hogy ezt a művészetet elvállalhassuk. Ha pedig pusztán külsőségeit vén-nők át és lesülyesztenők szükségességeink színvonalaira : a művészet megrontásának bűnét követnők el.

Ha valahol, úgy nálunk első sorban szükséges az olyan művészet megteremtése, a melyhez a szerényebb módúak is hozzáférhetnek, a mely kiválóan társadalmi művészet. Ha pedig ezt a művészetet el akarjuk érni, nem szabad sem a britek, sem a franciák iskolájába járnunk. Vessünk inkább ügyet a németekre, a kik becsületes igyekvéssel keresik és teremtik az effajta művészetet, de figyeljük meg első sorban az amerikaiakat, a kiknek már szinte meg is van ez a művészetük. S ha újnak látszik is ez a tétel, s ha helyszűke miatt nincs is módomban az igazságát egyúttal behatóan bizonyítani, elégséges lesz talán, ha az amerikai műipar alapelveire rámutatok.

Az amerikaiak a műiparban is alkalmazkodtak a modern fejlődéshez. Az a legfőbb törekvésük, hogy a kézimunkát lehetőleg kikerüljék, s csakis a gépet dolgoztassák. Ezzel pedig a raffinementre beköszönt a vég és most már a készített tárgy célja, rendeltetése szabja meg a mértékadó szempontokat. Ez az oka annak, hogy már is az amerikai iparművészeti holmi a legpraktikusabb, céljának a legjobban megfelelő, a leglogikusabb, s hogy mindamellett szép is. Az iparművészetnek ez az iránya lehetővé teszi, hogy a minden népréteg számára való termelésen kívül a legkiválóbb fényűzés is kielégíttessék. Hanem ez a fényűzés nem áll raffinált, drága részletek alkalmazásából, melyet drága kézimunka végez, hanem értékes anyag fölhasználásából. A mit a ke-vésbbé tehetősek számára ónból, puhafából, vasból stb. készítenek, azt a tehetősek, a milliárdosok számára aranyból, ezüstből, drága tengerentúli fából, drágakövekből készíti ugyancsak a gép. Ez a demokrácia érvényesülése a művészetben. Egyforma szellem, egyforma formák mindenki számára, csak éppen a pénzbeli értéke legyen, lehessen különböző.

DINER-DÉNES JÓZSEF


 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002